A Dalgliesh megkapta a 2. évadot, és mondhatjuk, hogy folytatták azt, amit az első évadban. Hasonló a felépítés, és továbbra sem törekednek átívelésre. Most még annyi sem volt, mint az előző éveadban.

Mert mi is van ebben a sorozatban? Egy újabb egyedi nyomozó, bár ő nem azzal feltűnő, mint skandináv társai. Adam Dalgliesh több értelemben úriember és költő. Egyre sikeresebb is, jegyzem meg. Mégis, képtelen a rendőri munkától elszakadni, egyfajta belső kényszer számára a nyomozás. Az átívelés is az lesz, hogy a kiadója igyekszik rávenni, hogy csak az írásnak éljen. Túrázni akarják küldeni, de ahhoz fel kellene mondania. Megteszi? Aki kicsit is kiismerte a jellemét, tudja, hogy nem fog. Még a költészete is részben a rendőri létből, a halál közelségéből fakad.

De Dalgliesh egy jó ember is, figyelmes és kedves, ő valóban segíteni akar. Nem csak rejtvényként oldja a bűnügyeket, neki fontos, hogy az ügyben érintettek élete is rendezve legyen. Van benne nagyon sok empátia. Mellette jó főnök is, nem véletlenül szeret bele a kis beosztottja is - és szerintem ezt nyomozónk direkt nem veszi észre. Ez az egy, amiben hasonlít a skandinávokra: benne is megvan a hajlam, hogy boldogtalanabbá tegye az életét, mint muszáj lenne.

Ez az évad is 3 nyomozás történetét mondja el, 1-1 gyilkosságot és megoldását két részre bontva. Kb. olyan, mintha megnéznénk 3 kosztümös krimit. Lassabbak, de jól áll neki a kényelmes tempó, és ahogy megismerik az esetet és a benne szereplőket. Olyan kis ötletekkel meg fel van dobva, mint a kicsit más felvezetés. A felügyelő mindig ott áll a papírlapon, de az ügyre jellemző, szimbólumként értelmezhető tárgyat tesznek mellé.

A három eset között nincs összefüggés, a nyomozók személyén túl. Mindben közös jellemző, hogy megnézik a helyszínt, megkezdik a kihallgatásokat és Adam közben összerakja, mi is történt. Nagyon finom módszereik vannak, gyakran az emberség lesz az, amiért beszélni kezdenek. De különös hangulata van annak is, hogy nehéz belőni a korszakat, amikor játszódik a sorozat. Vannak modern eszközeik, de messze nem napjainkban vagyunk. Néha szinte Sherlock Holmes kortársának érzem őket, de pl. sokkal jobban az autóik. Még helyszínelők is érkeznek néha, az első esetben egy törvényszéki magánlaborban is járunk. És mégis, nem érződik úgy, hogy modern tudományos eszközök segítik a nyomozást.

Ezzel együtt hangulatos. Nekem leginkább azért, mert szimpatikus ez az úriember nyomozó. Bertie Carber továbbra is szomorú melankóliával játssza. Peer Kate nyomozója viszont mintha a rossz zsaru próbálna lenni mellette, kifejezetten erős tud lenni a kontraszt a két nyomozó között. Ha Kate veszi át a kihallgatást, szinte megfagy azonnal a levegő, többször is felfigyeltem erre.

Megvan a sorozat maga bája, ha régimódibb is, mint amilyen ma már egy krimisorozat általában.

Hajlanék arra, hogy azt fejtegessem, mennyire mutat be ezzel a filmmel Guy Ritchie az amerikai kormánynak. Végignézzük, ahogy az afgán tolmács az élete kockáztatásával megmenti az amerikai tisztet, aki aztán addig nem nyugszik, amíg a férfit ki nem menti az országból a családjával. Utána meg elolvashatjuk, hogy az amerikaiak kivonulása után a tálibok halomra mészárolták a tolmácsokat, akiknek a segítségért az USA vízumot ígért – de otthagyták meghalni őket. Mégis, milyen üzenetet olvassunk le ebből?

Nem is csodálom, hogy a film nem robbantott kasszát. Első ránézésre pontosan olyan amerikai katonás film, amire nagyon vevők. A kemény férfiak, akik aztán jól odavágnak az ellennek. Még egy olyan zsoldoscsapat is van benne, akik repülőre meg harci kocsira pattannak, aztán kifejezetten dögösnek beállítva vonulnak. Happy end a vége is. Igen, mindez megvan benne, de éppen az a végső felirat meghazudtolja az egészet. Igen, csinálhattuk volna így is – nem hagyjuk hátra a segítőket, és betartjuk az ígéreteinket. De éppen arról értesülünk, hogy nem így tettek. Vagy csak túlgondolom, és egyszerű háborús filmként kellene néznem? Nem akarom, így valami mélyebbet is találtam benne.

Pedig nem rossz háborús filmnek sem. Az afgán hétköznapi katonai rutin, ahogy bombákat kerestek. Ahogy informátorokat szerveztek be, a tálibok meg csapdákat állítottak. Nincs túlhúzva, de érthetők a viszonyok. Majd jön Ahmed nagy menetelése, ahogy megmenti a sérült John-t. Nem véletlenül mondogatják utána, hogy aztán népmesévé színezték a történetet a helyiek. Ahogy ment a menekülés, nekem is azon járt az agyam, hogy ez egy mesében is lehetne. Az a ki nem apadó ötletesség, ahogy Ahmed életben tartotta magukat. De az erő is, ami ehhez kelhetett. Nem csak fizikai, de az is – szavazhatnánk, melyik volt a legnagyobb kihívás a rengeteg kilométer alatt. Én nem a nagy túlerővel szembeni harcot jelölném, sokkal inkább a kordé áthúzását a hegyeken. Azt elképzelni is brutális. És a lelki, mert ő maga könnyen felszívódhatott volna, de vállalta, hogy menti az amerikait. Amiért őt is azonnal kivégezték volna. Az a szőnyegárus trükk is, amikor az afgánok megkérték, hogy fuvarozza el őket egy darabon… az idegek harca.

Ehhez képest a viszonzás, amikor John megy vissza Ahmedért, már könnyebb menetnek tűnik. Egy szabadító akció, és ott vannak a már emlegetett zsoldosok is. Ez a rövidebb rész, kevesebb időt és helyszínt is járnak be közbe. A történet kerek vele, és nem is kell több belőle.

Korrektül meg is lett rendezve. Kifejezetten tetszett, amikor a sérült férfi szemén át látjuk, hogy a másik mit csinál éppen, és hogyan menti maguk. Az akciójelenetek is, a zsoldosok menő vonulását és helikopteres lecsapását leszámítva, reálisnak hatnak és el lehet hinni őket. Vannak szép helyszínek, jellegzetesek a megjelenő emberi alakok.

A filmre bevonzó sztárnak ott van Jake Gyllenhaal, aki nem először játszik a Közel-Keletre küldött katonát. Azért, megjegyzem, ez egészen más mozi és szerep, mint a Bőrnyakúakban. Itt ő az amerikai hős, mindennel, ami ezzel jár. De Dar Salim alakításába sem lehet belekötni – és a film jó részében ő a főszereplő. A harcos és a családapa figurát is szépen megjeleníti. Mellékszereplőknek meg olyan színészeket hozott be Ritchie, mint bajtársként Alexander Ludwig, katonai fejesnek Jonny Lee Miller, vagy zsoldoskapitánynak Antony Starr. Igen, tesztoszteron abszolút túlsúlyban.

Rövidebben, nekem tetszett. Jó a kaland, sok színészt bírok benne, és azzal, hogy egy kis fricskát is érzek benne, még értelmesnek is találom.

Antológia sorozat, amit leginkább tárgyalótermi drámának neveznék. Egy brit sorozat az alapja, de most elkészült az amerikai változat és már be is van rendelve a második évad.

A történetet nem nevezném kriminek, pedig egy darabig merengtem rajta. De nem nyomoznak, csak a felépítése miatt tűnik úgy kívülről, mintha rejtélyt oldanánk meg, és minden esetben van valamiféle bűnügy, hiszen a történeteket a bíróság köti össze. A közös elem mindben, hogy a rész főszereplőjének vádlottként bíróság elé kell állnia. Miközben egy-egy jelentre látjuk a tárgyalást, minden esetben a rész végén ott van az ítélethozatal, a részek legnagyobb része visszavisz a múltba, és megmutatja, hogyan került a vádlottak padjára az érintett személy.

Nagyon sokféle témát beletettek, és nagyon sokféle vádlottat. Mondjuk, nekem a szimpatikusak maradtak meg jobban a fejemben. Nem véletlenül nem krimi, alapvetően nem bűnözőket követünk nyomon, hanem random embereket, akik életük egy konfliktusa miatt nehéz helyzetbe kerültek. A legtöbben szimpatikusak, érthetők a tetteik, és felmentés járna nekik. De nem lehet tudni, mi lesz egy-egy ítélet, ami jó is, mert nem válik kiszámíthatóvá a sorozat. Könnyen lehet, hogy börtönbe megy az is, akinek nagyon nem ott lenne a helye.

De maradjunk a témáknál. Igyekeztek olyan eseteket hozni, amelyek nagyon jellemzők napjainkra, illetve kényes kérdéseket piszkálnak. Kapásból, a nyitó részben egy apát kapunk, akinek a fia iskolai ámokfutásba és mészárlásba kezdett, majd végzett magával. Az apát bűnrészességgel vádolják, mert tőle származott a fegyverek megvételére fordított pénz. Megjegyzem, a fiú azt ausztrál útra kapta, nem fegyverre. De az ügyész igyekezett bizonyítani, hogy a sebész apa pontosan tudta, hogy a fia nem nyaralni fog menni. Kihegyezett drámát kapunk már a múltban arról, hogy Scott mennyire érezte, valami nem stimmel a fiúval. Próbálta szakorvoshoz irányítani, jobban befolyásolni az életét, egy ponton az is megfordult a fejében, hogy meg kellene ölnie, mielőtt tömegmészárlásba kezd. De a fia volt, és a felesége a végletekig védelmezte. Ha próbált valamit tenni, már ott is volt a nő, hogy védje és pátyolgassa a gyerekét. És egy ponton szerintem meggyőzte a fia, hogy ő is érzi, baj van vele, változni akar. Annak lett volna első lépése az ausztráliai út. Ezért is éreztem annyira kegyetlennek, amikor a legvégén a felesége képes azt mondani, bárcsak megölte volna a fiút, ahogy egyszer tervezte. Mintha nem pont ő lett volna az, aki miatt az apa soha nem léphetett fel keményebben a fiúval szemben, mert az anya mindenre talált neki mentséget és kifogást.

Aztán jött a béranya, aki ellopta a kisbabát, mert védeni akarta a szüleitől. A fiú, aki skizofrén tüneteket mutatott, veszélyesnek találták és az apja új párja iránt volt megszállott. Meggyőződése volt, hogy ő ölte meg az anyját, akinek a betegápolója volt, mielőtt összejött a gyászoló férjjel. És nagy húzással úgy van forgatva a rész, hogy nem lehet eldönteni, mi az igazság. Skizofrén tévképzet, vagy valóban egy fekete özvegy érkezett az életükbe? A fekete férfi, aki a barátaival a lányát meggyalázó férfi után eredt. A megerőszakolt humorista, akinek az esetét nem vitték perre, és akiért egy megszállott kegyetlen bosszút állt. A diákjának segítő tanár, akit nemi erőszakkal vádoltak. A neonáci szervezetből szabadult lány, akit egy újabb támadás és a barátnője visszarántott abba a közegbe. A súlyosan fogyatékos férfi testvére, akinek egy ponton elszakadt a cérna, amikor látta, hogyan bánnak a testvérével. Az ő vallomása a rész végén talán az egyik leginkább megindító rész. A gazdag férj, aki a válni akaró nejét sározta be. A rocksztár, akinek a drogos fia halála körül akadtak kérdések. 15 rész, és szinte mind olyan, hogy külön lehetne írni róla. Erkölcsileg nehéz helyzetben voltak a szereplők, és emberileg izgalmas mit tettek, miért. Nem győz mindig az igazság, és vannak nagy önfeláldozások is benne. Nem mindig azért megy az ártatlan börtönbe, mert a rendőrség manipulált vagy az igazi bűnös rákent mindent – itt bizony van nem egy olyan történet, amikor inkább vállalják a börtönt, ha így valaki számukra fontosat megvédhetnek.

Jól meg vannak írva a történetek – szinte mindben van egy olyan csavar, ami át tudja értelmezni a korábban látottakat. Változatosak is, és napjainkba helyezettek. Szórakoztató, de azért pofon tudja vele csapni az embert, hogy ilyen időket élünk, ilyen történetek simán megeshetnek.

Mivel drámák, nem látványelemre épülnek. A személyek, a döntéseik a fontosak és a helyzetek, amelyekbe kerültek. A bíróság visszatérő elem, de különben sokféle lakásban járunk, városi környezetben, de sokfelé nézünk a szereplőkkel.

Kicsit poénként a színészeit mondanám látványelemnek. Minden részben van legalább egy színész, aki elsősorban más sorozatból, ritkább esetben filmből ismert. Ez nem új arcok felvonulása. Vannak is benne elkapott szerepek, vagy pl. az ismertebb szerepüknek egyfajta más megközelítése itt. Pl. Jason Ritter elég közel maradt a Parenthoodban játszott karakteréhez.

Nekem tetszett a széria, jó arányban emberi dráma és tárgyalótermi széria. Ha jön a 2. évad, én majd nézem tovább.

Ritka, ha egy ilyen címet szellemesnek találok. Semmi köze ennek a történetnek az Ízek, imák, szerelmekhez és becsapásnak érzem, hogy valaki a hasonlóság miatt kattint rá. Pedig ez nem egy rossz film, és olyan olcsó húzás így szerezni neki nézőket…

Mert az Abe komoly témát tud fogyaszthatón elmesélni. Hősünk egy 12 éves fiú New Yorkból. Az apja hívő muszlim, az anyja hívő zsidó családból származik, és nyomorult gyereket mindenki a maga képére igyekszik formálni. A nagyszülei vagy zsidónak, vagy arabnak nevelnék. Az anyja azt akarja, érdekelje a hit és a vallás, ismerje meg az őket. Az apja meg tagad minden hasonlót, és nagyon is hangsúlyozza, hogy ő ateista. Középen meg ott van ez a nyomorult gyerek, aki bármit tesz, azzal valakit megbánt. Aki nagyon szenved, hogy mindenkinek megfeleljen, de hogyan? Közben hol marad ő maga? Nem címkék. Nem félig zsidó – félig arab, hanem csak Abe.

A vallások együttélése, az értelmetlen gyűlölet és olyan sérelmek dédelgetése, amihez a konkrét egyénnek már semmi köze, mind megjelennek itt. Egy kész passzív- agresszív orgia, amikor a két család közös asztalhoz ül le. Van, aki direkt olyan nyelven beszél, hogy a többiek ne értsék meg. Van, aki felemlegeti, hogy a nemzeti ételüket tőlük lopták az őseik évszázadokkal korábban, és ezen képesek egymásnak esni. Egyszerre tragikus, és valahol humoros is, ahogy különben rendes, szerethető emberek így egymásnak esnek, és közben szem elől tévesztik a lényeget. Az nagyon jellemző és nagyon brutális, amikor annyira el van foglalva a család két ága a másik fél szapulásával, hogy fel sem tűnik nekik, hogy a tőlük teljesen kiborult gyerek, akit különben mind szeretnek, megszökött.

És azért tud mindez működni, mert ott van körötte egy könnyedebb, kedves történet is. Hogy Abe mennyire rajong a főzésért, és ezt akarja tanulni. Hogy nyárra beíratják egy iskolai szakács szakkörre, amelyről első látásra látja, hogy nem az ő szintje. Gyerekes – komolyan, az ételszínezőkből a kék és a sárga összekeverésével zöldet kapunk? Abe is hamar felméri, hogy nem itt a helye és titokban szerez egy gyakornoki helyet egy étteremben. Persze, szeméthordással és mosogatással kezd, de a brazil származású főnök és egyben szakács mentorként ott lesz neki, és majd elkezdi tanítani. Miközben egy konyha pörgős életét látjuk, főznek és jó közösség van, a leckék életleckék is egyben. És ez az, ami a film komoly témája mellett meghozza az egyensúlyt, és működött köztük a fúzió.

Nem kellettek bele sztárok, olcsó poénok, igazán látványelem sem. New York is minimálisan van használva, ahogy nem is úgy pakolják konyhaművészeti remekekkel tele, mint egy komolyabb, séfes filmben szokás. De működött így, és volt értelme a filmnek, a történetnek.

Noah Schnapp meg a ráadás, és az egyetlen olyan színész a történetben, akit világsikerhez tudok kötni. De Abe nem emlékeztet a Stranger Things Willjére, a szereposztásig eszembe se jutott, hogy összekössem őket. Külön figurák, külön gondokkal és Schnapp szerethetően hozta ezt a kissrácot.

Nem tömegfilm, nem is baj. Nekem tetszett ebben a formában.

A hétre azzal a sorozattal hangoltam, amire egészen kezdek rákapni: Poker Face (s01e05). Ráadásul a szokott tematikát is bontották, kicsit más ez a rész, mint a korábbiak, miközben a sorozat szeretett elemei továbbra is benne vannak. Pont ezt várom egy folytatástól, ezért szeretek egyes sorozatokat. Mert benne van, amit megszerettem, de valami új is. Charlie most egy öregek otthonában segít be, ahol megismer két nőt. És ennél többet nem is mesélek a cselekményről, mert ez más, mint az eddigiek. Itt komolyan megfordult a fejemben, hogy most először Charlie a gyilkosok mellé áll. De aztán jött pár súlyos csavar, és amit ebből a két öreglányból kihoztak… Nagyon kész. Izgalmas volt, ötletes a flashback jelenetekkel és természetesen megint vendégszerepelt ismerős színész. Mondjuk úgy, a Chicago Med igazgatóasszonya ennyire szabadnak még sosem tűnt.

Belekezdtem a Cracow Monsters (s01e01-03) első évadba, de nem ezt vártam. Még nem találtam Supernatural pótlékot, hát nem ez lesz az. Hősnőnk belecsöppen az egyetemen egy társaságba, akiknek természetfeletti képességeik vannak, és éppen egy elszabaduló démon ellen kellene harcolniuk, aki valamiért kiszemelte magának pont ezt a lányt. Igazából nincs vele sok bajom: még azt is lenyelném, hogy bénán néznek ki a szörnyek. De most komolyan – ebben van olyan démoni szolga, nimfa, aki kb. úgy néz ki, mint egy pornóból szabadult diáklány. Az egyik szereplőt halálra akarja kefélni. Nem tudom komolyan venni. De, ami legjobban zavar, nem ez. Hanem, hogy a főszereplő már 3 rész után abszolút ellenszenves és idegesítő. Beletették azt, hogy mindenki érte döglik, csak éppen okát nem látom. Lehet, hogy én a démonnak fogok drukkolni, ha eddig elég béna trükköket is vetett be, és még csak találgathatunk mi is, ki mire játszik. A történet nem túl erős, de építkezik. Részről részre kiderül valami, haladunk a rejtély felé. Van benne egy-egy érdekesebb képesség is. Lengyel sorozatot se sűrűn látok. Csak lenne elviselhetőbb a főszereplő…

Egy kezdés után egy zárás. Összeértek a szálak a Class of ’09 (s01e08) végére. Amit lehetett sejteni: hogy telik be az a bizonyos pohár, és hogyan áll ki mindenki az MI rendszere ellen. Már nincs személyes dráma, csak egy végső kiállás. Meglepően egyszerű terv, olcsó kivitelezés és minimális visszanézés a korábbiakra. Nem volt egy nagy zárás, de a szálakat zárta. Annyira, hogy szerintem folytatást sem terveznek. Minek is kellene? Túl könnyen elintéztek most mindent. A történet összecsengéseit, az íveket szerettem és a színészek is sokáig eladták. De ez a rész leginkább a jövőben játszódik, és nagyon nem bírtam, ahogy ezt a sminkesek és a parókák megoldották. Amikor abban a kb. ötvenes éveikben járó karakterek együtt mozognak, azt rossz volt nézni is.

A Silo (s01e09) pedig közeledik a végjátékhoz. Juliette megint megtalált pár darabkát a nagy igazsághoz, de már nem csak ő kezd rájönni, hogy mennyit hazudnak nekik. Folytatódott a macska-egér játék, a bírók a nyomában vannak, de a szövetségesei még tudnak segíteni. Jó a dinamika, tetszett, ahogy több szereplő történetével töltik a részeket. Ahogy még mindig tudnak azzal játszani, hogy árnyalják, ki és miért csinál dolgokat. Common gondnoka is egész más színben tűnik fel, ha azt nézzük, mennyire a családja neki az első. A sorozat egyik gonosza, de apának és férjnek jó ember. Az ilyesmik miatt is érdekel egyre jobban, hogy tálalják majd az igazságot. Hamarosan már kiderül – vagy mégsem. Berendelték a 2. évadot, szóval, lehet, el lesz ez még nyújtva kicsit. A rész különben megható jelenetet is kapott – George utolsó üzenete helyreteszi azt a szereplőt, és megint lehet sajnálni, hogy végeztek vele.

Végül, az évadzáróhoz közeledik a From (s02e09) is, ahol pedig a válaszok – vagy teóriák? – kezdenek megjönni. Minden, ami eddig történt, kezd a helyére kerülni, és összeérnek a szereplők történetei, mindaz, amire rájönni véltek. Az új fenyegetés meg különösen halálos – volt is pár halál, és ez egész más szinten borzalmas, mint amikor a szörnyek tépnek szét valakit. Hogy küzdenél a rémálmok ellen? Hoztak mindent, amit csak lehetett. Horrort, feszültséget, emberi drámát, és teóriát, mi legyen a továbbiakban. A vége is olyan nyitott vég, hogy ha összevárom a részeket, már nyomnék is a folytatásra. Mivel a zárás jön, a szereplőket is húzzák össze. Csoportosulnak, hogy egyszerre többen legyenek képernyőn és mindenki megkapja a maga történetszálát. Működik, az idei nyáron ez az egyik kedvencem, ha lassan a végére is érek.

Hogy ezzel a filmet mit akartak? Se horrornak, se kriminek nem az igazi. Mi több, nem egy idegesítő elem is fellelhető benne.

Talán ezzel kezdem. Rögtön az, hogy nincs benne egyetlen szimpatikus szereplő sem. Alapvetően két típus akad benne: a szerencsétlen megtűrtek és a más szempontból nyomorult gazdagok. Ebben a filmben képesek azon vitázni, hogy mennyire idegesítő, hogy az egyikük úgy csinál, mintha szegény lenne a családja, noha felső középosztálybeli egyetemi professzor szülőkkel. Reakció: de csak kis egyetemen tanítanak… Amit látunk ezekből a fiatalokból, hogy függőségeik vannak, önző dolgaik, hazugságaik és szerelmi botlásaik. Elvileg Alice és Sophie a szimpatikus páros, akikért drukkolni kellene, de ők is simán beleesnek ebbe a körbe. Alice a gazdag lány, aki jó dolgában sokat vadult és függő lett korábban. Alice meg a lány, aki úgy érezte, önmagában nem lenne elég a másik lánynak, így tulajdonképpen hazudott egy életet magának.

Nem is próbáltam meg követni, hogy ki kit szeret igazából, kivel van futó viszonya és éppen kivel kavar. Zavaros, és nem is láttam értelmét. Senki nem vette komolyan a kapcsolatát, aki hozott magával az összejövetelre valakit, arról is kiderül, hogy napok vagy alig pár hete ismerik egymást. Az alap baráti kör tagjai meg oda-vissza kavartak és kavarnak egymással. Fárasztó, úgy ahogy van, és nem lesz tőle értelmesebb a film.

Ami különben thriller alapokon nyugszik, kicsit 10 kicsi indián hangulattal. Gyilkosost játszanak, aztán az egyikük átvágott torokkal végzi. Csak ők vannak itt – ki gyilkolt és miért? Megindul a vádaskodás, az egymás elleni nyomozás, és a holtak száma is nőni fog. És még ezt sem sikerült értelmesen megjeleníteni. Tipikusan horror film szabályokat szegnek, és úgy viselkednek, mintha nem is felnőtt emberek, csak hisztis kamaszok lennének.

Az egyetlen, ami ült, amikor a végén kiderül, hogy az első haláleset pontosan hogyan történt. Az üt, de sajnos addig annyira az agyamra ment a film, hogy ez már nem menthette meg. Így csak megállapítottam a végén, hogy az embernek nem kellenek ellenségek, ha vannak barátai. Meg ha annyira önzően viselkedik mindenki, mint ahogy itt tették.

Látvány – nulla. Eleve éjszaka játszódik, és legnagyobb részt sötétben. Egy épületbe vannak zárva, és a mutatott halálok sem érdekesek.

Ehhez jön hozzá, hogy a színészek se nyerték el a szimpátiám. Eye candy faktor lehetett a válogatás alapja, csak éppen annyira napjaink liberális vonalát követve, hogy van itt mindenféle náció, és a fehérnek mondott srácról nekem pl. nem esett le, hogy ő nem latin származású. Simán mexikóinak vagy félvérnek néztem. Ehhez hozzájön, hogy az LMBTQ vonal is nyomva van. Egyikkel sem lenne különben gond, de itt túl van erőltetve mindkét vonal. Azt meg nem is értem, Lee Pace mit keres ebben a filmben. Ok, olyan igazi nagy filmsztár soha nem volt, de azért ennél több van az a karrierjében, és nem is állt jól neki ez a hippi szépfiú szerep.

Vagyis, nem tetszett a történet, a kivitelezés, a szereplők és a szereposztás sem. A filmre is rá lehet húzni a hullazsákot, nem csak a benne elhunyt fiatalokra.

Kerülgettem a sorozatot egy ideje, de mivel a történelemből tudtam, mi lesz a történet vége, nem nagyon volt kedvem megnézni egy boldogtalan házasság krónikáját, és ahogy Elle Fanning cárnője halálba kergeti Nichols Hoult cárját. Mivel szerintem a 3. évaddal vége a sorozatnak, most rászántam magam, hogy megnézzem.

Eredmény: rákattantam. Azért az mond valamit, hogy alvás helyett hajnali 4:30-ig inkább végignéztem az évadot, mert a történelmi tudásom ellenére érdekelt, mi lesz a szereplőkkel és velem nagyon nézette magát a sorozat.

Bár az alaphang az, hogy Nagy Katalin cárnővé emelkedésének kezdetét nézzük, a nagyság kezdetét, nekem ez nagyon hamar két ember közti játszmák sorozata lett. III. Peter és Catherine – az angolokhoz hasonlóan őket is magyarosította a köznyelv, de angolul néztem, és nagyon nem áll a számra/gépelő ujjaimra a Katalin és Péter – eljegyzésével, gyors házasodásával indul a cselekmény, és az ő kapcsolatuk van végig a középpontban. Ennek része az is, hogy Peter a cár, korlátlan hatalommal, de gyenge jellemmel. Catherine viszont művelt, tele van tenni akarással, csak korlátozza a neme és a férje hatalma. Ármánykodnak, cseleznek, és ez ugyanúgy áll a politikára, mint a magánéletükre.

Nagyon jól megvan írva ez a sorozat. Az elejére kiírták, hogy nyomokban megtörtént események adták az alapját, és ennek megfelelően minimális történelmi hűséggel elmesélnek egy modern, szórakoztató történetet. (Csak egy példa: a sorozatban III. Peter Nagy Péter fia, a történelmi hűség szerint viszont az unokája.) Nagyon bulváros, amit az orosz udvarban művelnek. Ha az ember lánya azt gondolta volna, hogy Versailles volt a Napkirállyal a dekadencia csúcsa, még nem látta, mit mutat ez a sorozat a Romanovok háza tájáról. Azért az nagyon meredek, hogy Peter azzal akarja boldogabbá tenni a feleségét, hogy ajándékoz neki egy szeretőt. Természetesen meddőt, mert az utódnak Romanov-vér kell, hogy az ereiben folyjon. A nászéjt követően már édeshármasba kényszeríti a nőt az állandó szeretője mellé harmadiknak, miközben Georgina – az állandó szerető – férje, egyben Peter legjobb gyerekkori barátja a szobában alszik egy kanapén. De lehetne említeni Peter nagynénjét is, akinek a kedvenc szórakozása, hogy azt meséli, mikor és hogyan feküdt össze Peter apjával, Nagy Péterrel. (Itt viszont a Peter, the Great nem áll a kezemre.)

Bár ennyire központi téma a szex, messze van a sorozat a pornótól. Arra komolyan odafigyeltek, hogy mit mutatnak. A maximum egy ágyból meztelenül felkelés, és a csupasz fenék, ahogy elsétálnak.

Fontosabbak a mögöttük levő érzelmek. Peter kegyetlen, végtelenül narcisztikus és egy az egyben a mindenható cár, aki tényleg tehet, amit csak akar. Ha olyanja van, megkínozza az udvartartását. Ha jön egy betegség a cselédek közt, orvos helyett máglyát rakat és elevenen égeti el a betegeket. És mindenkinek imádnia kell, nevetnie a viccein, nyalni a talpát. A bravúr meg az, hogy ennek ellenére még csak ellenszenves sem lett. Egy szórakoztató playboy, aki nagyvonalú tud lenni, vicces, és minden kegyetlenség mögött ott egy megtört gyerek, aki csoda, hogy túlélte a gyerekkorát. Minél többet mond a szüleiről, ha egy kicsit megnyílik, az ember legszívesebben megölelné, hogy miken kellett keresztül mennie. Annyira jó íve van annak, hogy lett belőle ilyen cár és ember, és mennyire csak egy jobb ember kellene az életébe, aki jobb útra tereli. Elég csak megnézni, mi van a Peter – Georgina – Grigory háromszögben. Bár Peter állandó szeretője a nő, inkább tartja a férjével együtt a legjobb barátjának, mint bármi másnak. Amint Grigory kimondja, hogy zavarja már a feleségén való osztozás, minden habozás nélkül megígéri, hogy ennyi volt. És addig Grigory, a legjobb barát rettegett szóba hozni a dolgot – nyomorult férfit különben tudtam sajnálni. Peter a szokásos önző énjét hozta, de Georgina, őt tudtam utálni. Az elején megjátssza, hogy neki is terhes, hogy Peter bármikor az ágyába hívhatja, de amint a férfi inkább a feleségének udvarol és őt hanyagolja, mesterkedik, hogy visszakerüljön az ágyába. Akkor már kimondja a férjének, hogy szeret Peterrel ágyba bújni. Igen, ha volt, akit sajnáltam, az Grigory. Aki valósággal kettészakad, mert féltékeny, mert megalázott helyzetben él, mert éppen annyira szereti Petert is, mint a feleségét.

Catherine a kevésbé érdekes jellem. Kezdettől uralkodni akar, változtatni az országon. Jókora kultúrsokk is, amikor szembesül az új hazája barbár szokásaival. Erőszak, gyilkosságok, egymás tönkretétele. Mást akar, és elkezd tenni érte. És valahogy az ő alakoskodása, szervezkedése rosszabbnak hat, mint Peter nyílt rémuralma és a terror. Abban van őszinteség – Peter a cár, öl és lesújt, üzekedik, amikor csak akar. Catherine viszont megjátssza magát. Szórakoztató az ő szála is, megvannak a játszmáinak az izgalma, csak ez sokkal alattomosabb. Önáltatóbb – ahogy komolyan hisz abban, hogy nála minden bajra a megoldás és kiemelkedik a többiek közül. Változik, a naiv máz lekopása után kezdi megtanulni az orosz kegyetlenséget. Csak magának sem vallja be, neki mentségei vannak. A nagy forradalmárokból lesznek a nagy diktátorok? Hát… vannak már jelei.

Mindkét főszereplőnek megvannak a maga emberei, barátai és köre. Megvannak a maguk történetei, amelyek helyenként összetalálkoznak. Mint a svéd háború helyzete. Vagy Marial helyzete.

Talán azért is tudott beszippantani, mert nem csak Catherine és Peter története. Érdekel az is, mi lesz Marial sorsa. Georgina koppan-e egy nagyot, és trónon maradnak-e a svédek. (Pedig történelemből erről is tudok, és mégis.) Archie, az egykori hedonista nemes, aki most az egyház feje, ő is megér két misét is. Tele van ez a sorozat emlékezetes figurákkal, különc alakokkal.

Hozzá remek a szereposztás. Hoult és Fanning is nagyot megy, Hoult pedig annyira jól hozza Peter arcait, a váltásokat, hogy azért önmagában megéri nézni. Amikor kibukkan belőle egy rettenetes gyerekkori történet, vagy csak az a ki nem mondott, fel nem dolgozott kín, amikor az anyja tetemét nézi (igen, nem temettette el. A maradványai ki vannak állítva, mint egy egyiptomi múmiának. Kb. úgy is néz ki.) – és megrázza magát, már vissza is vált kéjenc uralkodóba. Vagy, amikor valaki megkérdőjelezi, megkeményedik a tekintete és kegyetlennek is néz ki. Fanning a játékosabb szereplőt kapta, de nála is megvannak a színváltások, ha nem is ilyen mértékben. De Belinda Bromilow is egészen zseniálisan hozza Elizabeth nénit, és jó pár mellékszereplőt is fel tudnék sorolni.

Mindezt a sorozat látvány- és kosztümvilága is megnyomja. Színes, dekadens, és jól ötvözi a modernt a történelmi korral. Erre is igaz, hogy nyomokban igazságot tartalmaz. Szexi, dögös és látszólag kosztümös jelmezeik vannak, de sok modern elemmel. Peter bőrnadrágjai, vagy amikor Peter vagy Leo futóedzést tartottak, és rájuk adtak egy olyan felsőt, ami első ránézésre mai melegítőfelsőnek tűnt, csak egy kosztümös oldalgombsorral. Azt komolyan nézegettem, hogy Hoult szerelésén csuklya is volt-e, vagy csak annak látszott.

Ütnek a párbeszédek, és itt is érezni, mennyire jól van ez a sorozat megírva. Simán visszanézős jelenetek sora van benne. A tárgyalás a svédekkel. Grigory önpusztítása. Orlo hajszája egy szakáll megmentéséért. Voltaire jelenetei. Az udvarhölgyek táncdélutánja és Catherine kirekesztése. A Nagy Péter emlékbeszéd. A lebukott Catherine nagyjelenete, amikor Paul-t veti be a férje ellen. Volt, amit meg is néztem párszor.

Hogy olyat is írjak, ami azért bántott. Nyomorult állatok lemészárolása. Szó se róla, Peter az emberek életét ugyanennyire semmibe vette, de akkor is fájt a szívem a védtelen, ártatlan állatokért. A nászajándékba adott medve, a megreptetett kutya, vagy éppen a szökőkútra szálló madár. Ha értem is, hogy ezzel is az orosz királyi udvar barbár állapotát fejezték ki, akkor is utáltam nézni.

Ragozhatom még, de a lényeg, hogy most elkapott ennek a sorozatnak a hangulata, humora, és a bűnös voltukban is szerethető szereplői. Most már ott tartok, hiába tudom, mi lesz, érdekel, itt hogyan lesz.

Az előző film sikeres lett, hamar jött is a hír, hogy lesz még Rake-mozi. Én simán valami előzményfilmre tippeltem, mert Rake feláldozta magát, és az adott drámai súlyt az első résznek. Nos, megtalálták a módját, hogy mégiscsak folytatás, és ne spin-off érkezzen.

Írhatnám, elég olcsó a trükk. Kihalászták a folyóból, volt még benne élet és a csapatnak volt elég vagyona, hogy Tyler Rake meg is gyógyulhasson. Látjuk, milyen mélyről küzdi magát vissza, és hogyan éldegél visszavonultan. Sérülten. De jön egy visszautasíthatatlan eset – mert a múltja nyúl Rake után. Az asszony, akit szeretett, és akivel elvesztették a gyereküket. Ő kér segítséget, és Rake pillanatok alatt szuperkatonává gyúrja magát a kedvéért, hogy kiszabadíthassa a korábbi sógornőjét és családját annak erőszakos, bűnöző férje karmai közül.

Van benne bőven mese faktor, de ezt nem is azért nézzük, mert ilyesmi akár meg is történhetne. Ezt akciófilmként kell nézni, amiben a látvány és nem a logika a lényeg. Ezt pazarul is hozzák – harcnemek, menekülések, sokféle fegyver, hajszák, lövöldözés, verekedés, robbantások. Nem is igen jut olyasmi eszembe, amit ne dobtak volna be. És természetesen agyat ki kell kapcsolni. Különben olyanokon kattogunk végig, hogy Rake milyen csodálatosan épül fel. Mennyi annak a valószínűsége, hogy egy helikopterből, golyószóróval nem tudnak könnyű célpontként eltalálni, viszont a gépet le lehet szedni sokkal kisebb fegyverrel? Meg hasonlók.

Érzelmi oldalról ugyanez a mese van benne. A kapcsolati rendszerek, a szereplők lesarkított érzelemvilága és indítékai. A fekete-fehér színezet is rajta van, pedig azért lehetne piszkálni, hogy mennyire bűnös vagy áldozat a nő, akit meg kell menteni. Egyértelműen bántalmazó kapcsolatban élt, de hogy került oda? Nem valami hihető verzió, hogy az egyik testvér fontos nemzetközi szervezetekben van benne, és jelent valamit a neve, míg a másik beházasodik egy bűnbandába, ahol gyorsan lesz kitartott és megfélemlített feleség. Az meg olyan olcsó, hogy a gyerekek miatt maradt. Mintha nem lenne jobb azoknak is, ha vallási színekkel átitatott bűnbanda nélkül nőnének fel.

De, ismétlem magam, a film ezekkel nem foglalkozik. Nem dráma, nem egy anya kálváriája, hogy biztonságba juttassa a gyerekeit. Látványos akciófilm és a cselekmény jó 90%, hogy harcolnak, menekülnek, és hasonlók.

Azon is lemérhető a siker, hogy megint Chris Hemsworth a főszereplő. A volt nejét Olga Kurylenko játssza, ha éppen csak fel is tűnik a történetben. Hogy az összekötő ember Idris Elba – aki ráadásul olyan szerepet kapott, hogy innen több irányba tudjon menni a Netflix. Akár sorozat, akár más filmek nyitánya is lehet, amit ő indít el a történetben.

Vagyis: látványos, akciófilmnek korrekt és sztárszereposztása van. Agy kikapcs, és akkor lesz vele egy gyorsan elmenő 2 óránk.

A kedvenc sorozataim között van a Black Mirror, és képes vagyok a kevésbé sikerült dolgokat is szeretni benne. Érzékelem, persze, ez már nem az a tükör, ami fénykorában volt, de a szórakozásom még megvan.

Ez az évad 5 epizódot tartalmaz, változó hosszúságban. Van benne olyan, ami filmként is elmenne, más a szokott 40-45 percben mozog. De az mindegyikre igaz, hogy film minőségben készültek. Költöttek a látványra, a színészekre, az egésznek a hangulatára.

Az is igaz, hogy valami a jelenükre illő, felnagyított és pofonvágó elemet igyekeznek beépíteni a történetekbe. Borzalmas Joan történetéből kiderül, hogy mennyire felelőtlenül fogadunk el felhasználási feltételeket, és a stream felületek tartalomgyártásának is látjuk a paródiáját. A Henry-tó hasonló gondolatot vet fel – a mélyebb tartalmak helyett szenzációhajhászás, aztán lehet elviselni a következményeket. Bár itt lazább ez a vonal, könnyen nézhető lenne sima thrillernek is. Aztán jött a Beyond the Sea, amit az évad talán legjobb részének éreztem. Sci-fi, robottal és űrutazással. Emberi kapcsolatokkal, gyásszal és thriller elemmel. Ebben halmozottan megvan minden. Emberi, szórakoztat, és kiosztják azt a bizonyos pofont is. Elképesztő, mire lehet képes a tudomány, de az emberi természet sötét oldala is. Az üzenete sem olyan könnyen rányomható, mint a másik kettőé előtte és utána. Talán ezért is van középen. Mazey napja horrorba oltott urban fantasy – és a paparazzi kultúra vádirata. Amivel a kultúránk vádirata és visszakapcsol a Henry-tóhoz. Hogy a szenzációért, népszerűségért semmi sem drága. Mert azért lehetnek ilyen dögevők a paparazzik, mert kereslet van a képeikre. Végül, egy könnyed kis fekete komédia a végére a ’79-es démoni világvégéről. Ebben az emberi természet kap tükröt – sokkal kellemesebb egy démon, mint az embertársak társasága. Megérett a világ a pusztulásra, itt meg is adják neki.

Minden részben van legalább egy olyan emlékezetes rész, ami beragad, és nem enged szabadulni. Mert talán nem olyan fájó disztópia, jövő képek vannak benne, de az emberi rossz, a sötét oldalunk kifejeződik benne. Ahogy Zazie Beetz megfogta a fényképezőt, és célkeresztbe vette a végén a halálra készülő színésznőt. Ahogy Hartnett csak ül az asztalnál, és kihúzza a széket a társának, miután az szembesült vele, mit tettek a családjával. Ahogy a sorozat után feltűnt egy régi házi videó, ami újraértelmezte a szülők kikapcsolódási szokásait.

Színes a zsánerekből a paletta. Horror, thriller, sci-fi, fekete komédia, szatíra is akad benne. Van humora, ha más-más szinten is alkalmazva. Egész más a nyitány és a vége humorának a színezete. De különben ebben a sorozatban volt a legötletesebben használt WC-poén, ami eszembe jut. Az a kiborulás, amit utána írtak Salma Hayeknek… kész.

Erős a szereposztás. Váltogatva vannak benne olyan világsztárok, mint a már emlegetett Hayek vagy Kate Mara, vagy az olyan színpadon díjazott előadók, mint Anjana Vasan. Mondjuk, amin legnagyobbat néztem, amikor azt hittem, Mazey Alicia Vikander lett. Pedig nem, csak nagyon hasonlít rá a dán színésznő. Többen a tőlük megszokott keretek között maradtak, mások megmutatták, hogy bevállalós, humoros személyek. Ilyen szempontból is érdekes volt.

Darabonként elemezhető lenne, de most inkább az összképet igyekszem megragadni. A legtöbbet előkerülő témája a média hatása, a tartalomgyártás. A Netflix saját magának is mutatja a görbe tükröt, a Streamberry egyértelműen róluk van mintázva. Nevekkel dolgoznak, és látványos, amit bemutatnak. Néha egészen filmes. A legszórakoztatóbb számomra a Demon 79 volt, de a legjobb résznek a Beyond the Sea-t találtam.

Most emlékezetesebbnek, jobban sikerültnek érzem, mint az 5. évad volt. Az biztos, érdeklődve várom, hogy teljesít majd nézettség tekintetében.