Jó régen – 4 éve – volt már az első évad, nehezemre is esett a teljes történetét visszaidézni. Az sem segített éppen, hogy in medias res, már csatával indult az évadnyitány. Kapkodtam a fejem: ki harcol kivel és miért? Ki kicsoda?

Mert hiába Zeusz és olimposzi istenek, itt keverve vannak a dolgok. Vannak saját szereplők, akiknek semmi köze az eredeti mitológiához. Maga a főszereplő is ilyen. Heron, Zeusz egy újabb fattya egy embertől, akit Héra látatlanban is utálhat. De ezen a ponton már túlléptünk azon, hogy Héra csak a gyerek és az anyja ellen tör. Az istenek belháborújának vége a nyitány, ami Zeusz oldalának győzelmével, ugyanakkor a főisten halálával is ér véget.

Az évad konfliktusát az adja, hogy kell egy örökös. Minden birodalomnak – ég, víz, alvilág – volt egy köve, és az égét most el kell nyerni. Ugyan többen igyekeznek megszerezni, de Zeusz abban célt ér, hogy visszajuttatja a nagyanyjának, Gaiának, aki versenyt hirdet. Egy labirintusban próbákat kell majd kiállni a kőért és a hatalomért, ami vele jár. Heron nem érdekli a hatalom, csak éppen nem hagynak neki választást. Ares akkora erőszakos akarnok, hogy őt nem szabad nyerni hagyni. Hades meg szabadulni akar az Alvilágból, mert egyre nehezebben viselik a feleségével, hogy fél éveket külön kell tölteniük. Így ő is ármánykodni kezd, és Seraphim lesz a szövetségese. Így Heron féltestvére – az anyja és nem Zeusz oldaláról is újra szembekerül vele.

Különben erre az évadra már ott tartok, hogy ez a sorozat olyan, mintha Marvel és Thor lenne, csak a skandináv mitológia helyett a görögre tették az alapokat. Seraphim egy az egyben koppintja az Istenölő tündét, Thor egyik nagy ellenfelét Aaron képregényeiből, még az alaptézisük is ugyanaz az istenek gyarlóságáról és felesleges voltukról. A külseje is passzol. Heron meg nagyjából Héraklész átgondolása, az eredeti félisten gyengeségei nélkül. Heron agyat is kapott, nem csak erőt. Ha már Thor-hasonlatok: van tippetek, mi Heron ereje? Pontosan, ő is villámokat szór.

De érdekesnek tartom azt is, hogy az Alvilágban meg az egyiptomi kultúrából van koppintás. Az életút (itt azért nem maga a szív) mérlegre kerül – pontosabban a tetteik hatása másokra, és az alapján dől el, az Alvilág melyik részére kerülnek.

Ami a legjobb az évadban, hogy felismerték, csak Heron a középpontban unalmas. A három főszereplő közül ő csak az egyik, és a végét leszámítva talán a legkevesebb történetidő is az övé. Ő már nem fejlődhet, ismerjük teljesen a történetét. Viszont, Hades kapcsán újra lehet mesélni a szerelmi történetét Persephone oldalán. (Itt nincs is nőrablás, csak egy akarok és zsarnok anya, Demeter. Meg az, hogy az istenek még egymással is mennyire kiszúrnak, nem csak az emberekkel.) Seraphim kapott egy tragikus szerelmi szálat, mintha eddig nem lett volna elég sírós jelenet az életében. Kellett neki még egy.

Természetesen ezeknek a kibontása mellett bőven van benne harc is. A különféle oldalak csatába küldik a harcosaikat – az alvilági árnyak kifejezetten bejöttek a térugrásaikkal. A főszereplők is bevetik magukat a küzdelmekbe. Túl ötletesnek nem mondanám ezeket, Heron villámszórása már harmadszorra is unalmas, nemhogy sokadszorra. A többiek kapcsán legalább több ötlet volt. Azért nem ronda, próbálkoztak, csak annyi jobb van…

Roppant nagy nyitott vége is van, de mivel 5 évadra van tervezve, várható, hogy nem ez lesz a zárókép. Bár kérdés, hány év, mire Tüphón felemelkedhet. (Ő is tiszta Marvel Thor másolat. Megvan a démon, ami elpusztította Asgardot a Thor 3-ban? Tüphón mintha róla lenne mintázva.)

Ehhez most mit is szóljak? Az, hogy az Igazság Ligája hirtelen visszakerült a kamaszkorába, még nem is lenne rossz ötlet. Azért nem kiskamaszok lettek – arra már ott vannak a Tini Titánok, de a 16-17 éves énjüket megvillantották. Viszont, jönnek hozzájuk a RWBY szereplők.

A gond meg az, hogy nekem abszolút idegen volt ez a világ vagy ezek a szereplők. A film meg úgy kezeli őket, mintha ugyanannyira ismerném őket is, mint Batmant és Supermant. Most rákerestem, és így már tudom, hogy saját websorozatuk hősei, de kb. ennyi. Menet közben raktam össze, hogy milyen erejük van, és hogy egy bizonyos por segítségével varázsolnak. Különben meg nem kevés merítés van a személyükben, képességeikben és neveikben. Pl. Weiss Schnee fehér ruhában, fehér karddal küzd, jégvarázslatai és óriása van, a neve meg a német ’fehér hó’ egy változata, de akár Hófehérkének is tudnám fordítani. Jaune Arc, Nora Valkyrie és társaik. Szörnyekkel harcolnak, akiket pedig Grimmeknek neveznek – most majd a Ligával együtt küzdenek velük.

Azt szórakoztatóbbnak találtam, hogy a Liga tagjai miképpen változtak meg a másik világra és fiatalabb énjükre. Ugyan a fülszöveg azt hirdeti, hogy a kamaszkor is ellenség, amivel szenvednek, de ez a történetben nem igaz. A tudatuk, a múltjuk, minden megvan, csak a testük fiatalabb. Egyedül a Lámpásnak voltak önértékelési problémái, de a többiek ugyanazok maradtak. Csak másképpen működött az erejük, a RWBY világba szabottan. Egy kivétel akadt: Batman.

Ő azért különleges eleve a Ligában, mert neki nincs szuperereje. Ő úgy lett a többiekkel felérő hős, hogy csak magára és a technológiájára, az eszére hagyatkozhatott. Diana és Superman kb. sebezhetetlenek, emberfelettiek – nekik mennyivel könnyebb ez a szerep, mint az embernek, aki öregszik, sérül, halandó. Mégis, mennyire el vannak veszve nélküle. Bruce a Liga agya, és most is simán itt ragadtak volna, ha ő nem rakja össze a dolgokat. (Tudom, a kedvenc szereplőm, de itt is látszik, miért.) Az, hogy fiatalítottak rajta, lágyított a személyén. Mintha nem nyomta volna annyira a szülei elvesztése és minden, ami abból fakadt az eredeti kamaszkorában. Plusz, ezen a világon ő is kapott képességeket. Hőlátás, szárnyak – bírtam is, amikor megtanult velük bánni. Nem meglepő, hogy gyorsan ment neki, ahogy írtam, ő a csapat esze. Hát igen, én simán elnéztem volna Schnee és Bruce kalandjának is.

Maga a történet nem túl izmos, és nagyon videójátékos is a felépítése, ahogy a szörnyek legyőzésével egyre közelebb kerülnek, hogy a Big Boss-szal is összecsapjanak. A nyomozás mellékszál, mindig meg-megszakítja egy verekedés. Nem kevés anime hatás van benne – a verekedések, a képességek, de még a szereplők alakja is.

Furcsa, de mivel én a RWBY sorozatot nem ismerem, nekem a Bleach ugrott be nem egyszer. Weiss Schnee a kardjával és a jégvarázslataival Rukiát juttatta eszembe, ahogy a Grimmek meg a halálistenek célpontjait, a gonosz szellemmé váló lelkeket.

Most kedvet is kaptam Bleach-t nézni, csak ne zavarna annyira, hogy még 2-3 évadot össze kellene várni 2-3 év alatt…

Ezzel töltöttem szinte a teljes hétvégémet. Azért ahhoz kell némi megszállottság, hogy alvás helyett is hajnali 5-ig előtte üljek... ok, csak az anime-ra szűkítve ez így nem igaz. Ugyanis az első évad 12 részt számlál, és azt gyorsan végig lehet nézni.

Több okból is. Az első, hogy nagyon addiktív. Sikeresen megtalálták azokat a pontokat egy történetben, ami engem annyira leköt, hogy függőséget kapok. Rá vagyok arra pörögve, amikor egy szereplő elindul nagyon mélyről, aztán felépíti magát. Mint egy videójátékba, ahogy egyre több képességet szerez és több holmija lesz. Szinte bármit ide tudnék írni példának, amit megszállottként néztem. Ha a Bleach-t emlegetem, Ichigo pl. eleinte még csak tanulta, milyen feladatai vannak egy halálistennek, melyik szellem milyen és az alap kardozással ismerkedett. Aztán jött szépen sorra a fejlődés, a kard szintlépései, az egyre nehezebb ellenfelek. A Solo Leveling is ezzel játszik - Jin-woo elindul nagyon gyenge, sőt: a leggyengébb E szintű vadászként, aztán minden küldetéssel erősebb lesz, támadásokat tanul és fegyvereket szerez. Mágiája lesz. Van egy szerepjátékos, videójátékos hangulat, amit nagyon elkapott a sorozat. Határ meg nincs - mivel egyelőre az anime mellett maradunk, itt az a cél, hogy Jin-woo elérje az S szintet, ami Koreában a legmagasabbnak számít. Ebben az évadban kb. a B - A szintet éri el, és szakmát kap az évad végére. (Nekromanta lesz, és kb. annyira meglepődtem ezen, mint ő, amikor kiírja neki a program.)

A helyzet viszont az, hogy az eredeti manga angolul a teljes sorozatra nézve elérhető. Én  meg jó megszállottként azon rágtam át magam, mind a 8 köteten, és ki se merem számolni hány oldalon. Szerintem fura is lesz, ha idén elkezdik kiadni magyarul is, már annyira megszoktam a támadások, fegyverek és lények nevét angolul, hogy át kell majd állítani az agyam. Szóval, nehezemre is esik csak addig vesézni a történetet, hogy hősünk nekromanta lesz. Mert minden felmerülő kérdés, vagy ami fura: miért is néz ki a fejlődése játéknak? - a mangából már tudom a válaszokat, és több kedvenc szereplőm is csak később lép majd színre. Nagyon szívesen elemezgetném pl. a Hangyát, de az anime 1. évadban az a lény még nincs. Csak egy tipp: mivel félig aludtam, mire végigolvastam az egészet, egészen filmszerűen pörög a fejemben a sztori. Képregényként olvastam, de esküszöm a jeleneteket olyan mozgóképként pörgetem a fejemben, mint az anime volt. Szóval, így sikerült vele a hétvégén kitöltenem: 12 rész anime, 200 rész manhwa.

De, vissza erre a 12 részre. Nyitott végek végig, pörgős cselekmény és fordulatok. Van egy nagy, átívelő története és részenkénti kalandokkal is meg vagyunk szórva. Még egy ok, amiért annyira addiktív. Valami mindig húz, hogy na most mi lesz? Ugyanezt tudta a manhwa is, és a képernyőre is remekül átültették. A harcokat, a fejlődést, de még Jin-woo kapcsolatainak alakulását is.

Nagyon lehet kedvelni a főszereplőt. Kedves, nagyon jólelkű fiúból válik egyre keményebb, bad ass figurává. Már most vannak olyan kérdések benne, olyan bemondások, hogy elemezgethetnénk, mi a különbség hős és antihős között. Amikor azt érzi, hogy minden egyes képességgel, szintlépéssel - ahogy egyre nagyobb harcos lesz - veszít valamit az énjéből. Hát igen, már a 12 rész után durva, hogy milyen volt és milyen lett. A borítókép is árulkodik: még fizikailag is megváltozik. De a jelleme is, nagyon keményedik. De az olyasmik is nagyon megfogtak, mint amit az assassin karakter mond majd neki az árnyékokról és a sötétségről Nietzsche után szabadon.

Tele van emlékezetes mellékszereplőkkel és ellenségekkel. Azt különösen élveztem, hogy itt még nem is a szörnyek a legdurvábbak. Én sokkal megrázóbbnak találtam azt, hogy az emberekkel mit művel ez a világ és az erő. Mert a szörnyek ösztönből csak ölni akarnak, és nincs ellenük választás. Ölsz vagy megölnek. Az emberek viszont nyerészkedésből, gyilkos indulatokból képesek egymásnak nagyon ártani. De a jók között is vannak olyanok, akik nagyon sokat adnak a sorozatnak és egyszerűen fényt visznek a történetbe. A kardmester, és később még több ilyen figura is lesz.

Van benne humor. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy vihorászok a jeleneteken. Elkapták, hogy a hangulatok és színek jól keveredjenek. Az keményen horror, amikor pl. a nagy templomban a szobrok megindulnak és a fő alak mosolya... Az iszonytató. Ahogy Jin-woo ott és akkor szét lesz tépve, hú. Utána meg képesek olyasmit bedobni, mint a büntetőfeladata már a kórházban, amin majd megszakadtam.

Jól néz ki a sorozat. Ami szerintem a manhwa gyengéje, én legalábbis küzdök vele, az a harci jelenetek. Az milliószor jobban néz ki animálva, és az nem csak egy-egy kiragadott pillanat. A karakterek egy az egyben a képregény alakjai, nagyon sikerült az eredetit levenni nekik. Talán csak a főszereplő szemszínét variálták, a képregényes verzióban barna a szeme és csak a képesség használatakor kékül/ezüstösül ki, az animeban kevesebb benne az ázsiai jelleg és kék a szeme. Egészen eszembe jutott róla a The Sympathizer főszereplője, élőszereplősen el is tudnám képzelni ebben.

Mert igen, annyira megy most ez az univerzum, hogy lesz film is, de talán még élőszereplős sorozat is. De az anime is kap 2. évadot, és szerintem az majd elmegy az S szintig és talán a sziget visszafoglalásáig. De ok, befejezem. Aki hozzám hasonlóan rákattan, olvasva tovább tud menni 12  anime epizódnál.

Az üzleti szabályt értem. Amíg egy sorozat bevételt termel, képesek lesznek újabb és újabb részt legyártani. Aztán idővel jöhet a reebot is. De van, amit már annyira kár erőltetni.

Itt tart az Insidious is. Annyira erőltetett története van a Vörös ajtónak, hogy inkább lehetett volna egy Supernatural epizód a tévében, mint egy egész estés film, amit moziba szántak. Josh családja szétesett - a nagyfia, Dalton most kezdi a művészeti iskolát. Ott a tudatuk mélyére kell ásni, festeni - mivel Dalton örökölte a családi asztrálkivetülést, így sikerül a másvilág ajtaját kinyitnia úgy, hogy nem is tudja, mit csinál. Az apjának meg emlékeznie kell, hogy megmenthesse és vele talán a családjukat is összeragassza. Kb. ennyi az egésznek a története.

Akkor lenne csak értelme, ha nem ismernénk az előzményeket. Így viszont nincs meglepetés, mi pontosan tudjuk jó előre, mi van az ajtó mögött. Ahogy a nyomozás is csak olyan eredményt hoz, amit mi már ismerünk. Hiszen nem egy rész foglalkozott már azzal, hogy Josh és az ajtó milyen kapcsolatban van, milyen tragédiákat kell elkerülni.

Az sem növelte a tetszési indexem, hogy elég nagy Ragyogás nyúlást érzek benne. Az apa fejszével üldözi a családot, akik menekülnek előle? Apát megszállta valami? Pedig a Ragyogás nem az a King-sztori vagy feldolgozott film, amit szeretek. A Tortúra - Christine - Carrie vonalat inkább kedvelem. De még így is, King azért messze jobban tudta ezt, mint amin ebben a filmben kellene félni.

Félelem. Még valami, ami ebből a filmből kimaradt. Min kellene itt megijedni? Dalton elég ártatlanul próbálkozik a képességével. Egy hangszeren játszik, nagy kaland. A másik világot éppen csak látjuk, a szellemek is éppen csak feltűnnek. Hála égnek jump scream elemekkel nem pakolták tele, csak éppen mással sem. Unalmas és nem látványos ez a film.

Egy szellembe  és tevékenységébe tettek bele többet, de anélkül meg jobb lett volna a közérzetem. Igen, a WC-ne hányós szellem, aki aztán majd a főszereplőt is sugárban hányja le. Az nem félelmetes, legfeljebb undorító. Szóval, az ilyen irányba haladás nálam visszalépés.

A színészek közül a főhősök visszatértek, de Rose Byrne jó érzékkel már éppen csak pár jelenetet vállalt be. Ő mintha szintén érezné, hogy ezt már jobb lenne abbahagyni. Wilson még lelkesebb nyomja, neki kicsit több eljátszani való is jutott, de neki sincs itt igazán jó szerepe. A fiatalokat meg meg sem jegyeztem, nem érdemes. Sajnos, a karakterek hasonlóan érdektelenek, mint a film.

De kiteszem a pontot és hamar írok a tegnapi sorozatrészekről is. Utána meg nagy levegő, mert holnap elmesélem, hogy mennyire beszippantottak a mágikus kazamaták és szintlépések, manhwa és anime verzióban is.

Egyelőre csak lista, de majd megírom rendesen is, ha képes leszek leállni a Solo Levelinggel. De egyelőre nem megy :)

1 évad anime és 200 résznyi manhwa után letettem, és bár még mindig eléggé a világában vagyok, azért ígéret szép szó. Nézzük pótlólag a sorozatrészeket:

A Young Sheldon (s07e13-14) évad- és egyben sorozatzárása. Elég vegyesek az érzésem. A 13. epizód szíven tudott ütni. Egyszerűen még nem volt időm felfogni sem, hogy egy ilyen lépést képesek voltak benne szinte a sorozat legvégére. Érdekes volt, ahogy Sheldon és a család többi tagja is a gyásszal birkózott. Ebben volt érzelem, és jól lépegettek mosolygós és drámai részek között. Viszont, aztán jött a zárórész. Egyben a magyarázat, hogy miért Jim Parsons a sorozat narrátora - miért mondja el a felnőtt Sheldon a gyerek- és kamaszkorát. Durva ezt így a végére írni, de ez így annyira gagyi... Pláne, hogy többször is mutogatták Sheldon és Amy későbbi énjét, már az Agymenők után pár évvel. Hogy mennyire nem esett jól így látni őket... Ok, Amy talán jobban tartotta magát, mint az anyasorozatban. Ő a Sheldont irányító családanyaként még szimpatikus is volt. De Sheldon? Hát nekem az agyamra ment. Nem tetszett a keret ötlete, bár a záróképsor azért ült. Sheldon ott lesz, ahol a helye van. Van benne zárás jelleg, de nem az igazi. Nem véletlenül - Georgie és Mandy saját sorozata miatt csak részben lehet mindent lezárni. De sok színész visszajött, azért van zárlat. Csak... valahogy mégsem esett jól.

Jón a nyár, vele nyári iskola és újabb sorozatgyilkos. Avagy, gyorsan megnéztem pár rész Pretty Little Liars – Original Sin (s02e01-04)-t. Döbbenetemre nem antológia lett, hanem az előző évadban megismert lányok tértek vissza. Jön a nyár, és még nem teljesen heverték ki a nemi erőszak és sorozatgyilkos traumát. A legtöbbjük küzd valamivel, de nyárra megint a cselekvés és nem az elmélkedés lesz a lényeg. Feltűnik egy új gyilkos, a lányok veszélybe kerülnek újfent, és szinte mindenki életében jön egy plusz szereplő vagy valami hobbi/megszállottség, ami köré lehet építeni. Mouse pl. egy horror oldal megszállottja lesz, a saját ügyük nyomozva tovább. Imogen a kislánya örökbeadásán nem bír túllépni - döbbenet, mégsem Aria és Ezra kapta, hanem egy meleg pár a közelben. Máskülönben Imogen nem tudna utánuk járkálni... (Azt különben nem is értem, hogy a nemi erőszakból fogant baba, akinek az apjára gondolni sem bír, hogy lehet ennyire féltett és szeretett a számára.) Tabby megint szerelmes lehet, de Imogen is kezd összejönni az elsőre ellenszenves kollégájával a nyári munkáról. Szóval, az élet több szintéren zajlik és döntik ránk a kliséket és ismerős történetszálakat. Korrekten össze van rakva, vannak látványos részek benne és még mindig nagyon gyúrnak az eye candy faktorra is. A ruhák, a szexi fiatalok és még sorolhatnám. Adott egy jó nyári guilty pleasure sorozat, csak az eredetiség, hogy valami újat lássak, az hibádzik még.

Pedig azt hittem, évadzáróra valami értelmeset tudok írni a The Sympathizer (s01e07) kapcsán. De számomra maradt ugyanolyan furcsa és érthetetlen, mint eddig. Az epizód összeáll, a résznek van tartalma - telibe a kihallgatás és a vallomástétel. De az egésznek az értelme? Az nincs meg. Én már azt is megkérdőjelezem, hogy minden meg is történik. Lehet, hogy egy jó része csak a főszereplő képzeletében zajlott le? Az magyarázná pl. Robert Downey Jr. többszöri szerepét. A vége is olyan... nem is tudom. Értelmezhetetlen? Profi kivitel, jó színészi játék, de egyszerűen nem tudok mit kihámozni a sorozatból.

Most sem igazán fogok írni az All American (s06e08) eme részéről. Egyszerűen nem halad és megrekedt egy párkapcsolati drámánál, amiben a semmit ragozzák végtelen számban. Ez különben emlékezős rész volt - az ikrek levelet, Spencer meg egy hátrahagyott naplót Billy-től, és mindenki a sorozat nagy örege tanácsaira hagyatkozva lépett tovább az életében. Vagyis, maradt irányban, mert igazából senki nem döntött semmi nagyban vagy más irányba. Értem én, vendégszereplésre és emlékezésre jó volt, de engem már irritál az edző halál utáni szentté avatása. El fog jutni ez a sorozat is oda, hogy már jobban fog idegesíteni, mint amennyire szórakoztat és gondolkodni kezdek a kaszán. Amit tudjuk, hogy nekem nehezen megy.

Ez a rész megint igen rutin volt, más bocsánat, te Tracker (s01e10) évad. Egy visszatérő szereplővel - Reenie - nyomozgatás egy eltűnt gép és a három rajta levő után. Vagyis, egy gyors hajsza a vadonban, amelyben először Colter nyomolvasóként villogott, majd a kis csapat nyomába eredő gengszter miatt fegyvert is rántott és harcosként egy kis akció is jutott a rész végére. Már az sem lep meg, hogy Justin Hartley megint megkapta a már szinte kötelező póló nélküli jelenetet. Most éppen a zuhany alól jött, amikor Reenie váratlanul rányitotta az ajtót. Annyira olcsó ez így... De el is gondolkoztat, hogy akkor kinek is készül ez a sorozat? Inkább akció, mint krimi jellegű és elég macsó a történetvezetés, a heti részek is. Pasis sorozatnak érezném inkább. De a színész félmeztelen jelenetei meg inkább a női oldalnak szólnak. Lehet, Hartley és a nincs póló hivatott női nézőket fogni? Vagy, csak simán az van, miután Chris Pratt lefogyott és kigyúrta magát? Szereti mutogatni, milyen jól néz ki? Hát nem tudom, de én továbbra is azt mondom, többre értékelnék egy erős sztorit, mint pár hasizmot egy jelenetben részenként.

Tudna érdekelni, mennyi alapja van a filmnek. Nyilván, Chirac és Sarkozy, Lagerfeld is még jó páran valódi alakok. De Bernadette Chirac is ilyen személy? Akit nem véletlenül állítottak Hilary Clinton mellé – és nem csak azért, mert mindkettejüket megcsalta a férje, akik elég durván buktak le.

A történet hőse egy olyan nő, aki sokkal több mindenre képes, mint az előtérben levő férje. Tulajdonképpen az egész filmben a miniszterelnök hozza a rossz döntéseket, míg a felesége végig előre ráérez, mi fog történni és ő az, aki az embereket is meg tudja nyerni. Nem is kicsit visszatérő elem, hogy Bernadette próbálja a férjét figyelmeztetni, de ő nem hallgat rá, mindenki lekicsinylően néz a nőre, akinek aztán igaza lesz. Innen kb. az derül ki, hogy az egész kapcsolatukra ez volt a jellemző. Chirac élvezte a rivaldafényt és feljebb jutott, míg Bernadette elfeledetten mosolyoghatott a háttérben és nyelhette magába a mondandóját.

A történet azon pontjára lépünk be, amikor a nőnek mindebből elege lesz. Amikor eldönti, hogy nem hagyja magát tovább elnyomni, és elkezd kilépni az árnyékból. Még kicsit komédiára is vették, ahogy a személyi asszisztense felvezeti neki transzparensen, hogyan építse fel úgy magát, mint korábban Lady Di is tette. Mondjuk, azért voltak meredek részek is benne, amikor forgattam a szemem. Mint Lagerfeld megjelenése, aki közölte, hogy Bernadette öltözéke láttán az emberek azt hihetik, hogy ő évtizedek óta semmi újat nem tervezett, így frissíti a nő ruhatárát.

Ezek vannak jobban megfogva, mert az nem derült ki számomra, hogy az egésznek mi a nagyobb célja. Simán kilépni az árnyékból? Mert annál messzebb nem igen megy, és a befolyása majd ezzel együtt megy a süllyesztőbe, ahogy a férje karrierjének is leáldozik. Most komolyan, az a csúcspont, hogy ő legitimizálja Sarkozy hatalomátvételét?

Pedig próbálkoznak komolyabb témát is bedobni. Ott van a lányaival való kapcsolata, az alapítványa. Érdekes is, hogy sokkal jobban ki van hangsúlyozva, hogyan dolgozik az alapítvánnyal, igyekszik nekik pénzt keresni, miközben a tényleges beteg – mert nekem nem tűnt gyógyultnak – lánya afféle családi rejtett szennyes, akivel senki nem foglalkozik érdemben.

Minek kellene eladnia ezt a filmet? Mert a története nem elég hozzá. Még csak azt sem éreztem, hogy ránk kacsintanának, hogy nézzük meg, mi történik a színfalak mögött a politikában vagy a Chirac családban. Nem dráma, nem is komédia.

Maradnak a színészek, és nekem egyértelműen az tűnik a megoldásnak, hogy adnak még egy dobást Catherine Deneuve-nek, aki stílusos és viszi a hátán a filmet. Kár, hogy erősebb történetet nem írtak neki hozzá. Így simán annyi a tanulság, hogy most is a nőt kell keresni a férfi mögött.

Nme látványfilm, és azok a csajos elemek is hiányoznak, amit ilyenkor azért keresek. Látványos helyszínek, szép ruhák. Persze Deneuve kap elegáns szetteket, de azért nem egy guilty plesure mozog itt semmi.

Egyszer megnéztem, és mivel súlytalannak érzem a filmet, ennyi elég is volt belőle.

Sci-fi éppenséggel, de hogy kinek szánták? Kb. olyan érzés volt, mintha a Tűzgyűrű ötvözve lett volna a Terminátorral, csak éppen annyira részegen, hogy már senki agya nem forgott.

Vagyis, ez simán egy buta film. Az alapkonfliktusa, hogy az MI tudatára ébredt, és felmérte, hogy az emberiség reménytelen, a bolygó érdekében az lesz a legjobb, ha az emberek ki lesznek irtva. Tiszta Skynet, a jelenlegi főgonosz is eljut oda, hogy nukleáris robbanófejeket szerezzen és a Föld ellen akarja használni, csak annyira megkésve, hogy nem is értem, mit csinált 30 évig. Malmozott? Elvben végtelen számban tud magához hasonló robotokat készíteni, de nem támad, csak elbujdosik és vár? Annyira rossz taktikát választott, hogy egyértelmű volt, hogy innen csak bukni lehet. Meg különben is – milyen az már, hogy saját magáról nem volt biztonsági mentése? Elvben zseniális a főgonosz, csak éppen ennek a filmben látottak alapján semmi tanújelét nem adja.

Az alkata meg Thanos világnézetét juttatta eszembe. Egyszerűen ráébredt, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan és a népirtásban találta meg a megoldást. Balszerencséjére ő nem titán, csak egy robot, így egy elemző is el tudja intézni szólóban. Tényleg akkora blődség, hogy milyen könnyen leszámolnak vele és ki. Saját magát építi le azzal a film, hogy mennyire béna lett több értelemben is a gonosza. Se nem zseni, se nem nagy harcos, és hiába lenne érthető az indítékrendszere is, annyira nem tudtak abban az irányban sem elmozdulni, hogy ökoterrorista szinten építsék, kicsit szimpatikussá tegyék. Le van züllesztve Bond-gonosz szintre.

Nézhető úgy is, hogy a cselekményt elengedem és arra koncentrálok, amit látok. Csak éppen az túl ismerős és régebbi filmekben hasonlót láttam sokkal kivitelezve. Az új MI kb. olyan, mint a Tűzgyűrű robotjai. De emlékeztet Szaki Dani nagy robotjaira is, amelyeket elloptak a Biggy Boyok és amelyekkel Dagobert bácsi pénzét akarták ellopni. Meg Sagara is hasonló fegyverzetben vonult a Full Metal Panic!-ban. És ezeken gondolkodnom se kellett, juthatna eszembe több is. A film problémája meg az, hogy ezek mindegyike jobban tetszett, mint amit itt láttam. Mű is, és nem tudom komolyan venni, ahogy a Simu Liu játszotta MI nekitámad egy ilyen robotban ülő J-Lónak.

Maga a keret is olyan… olcsó. Pont most megtudják hol a főhadiszállás, de csapdába sétálnak és a bolygón lerendezik a nagy összecsapást. Két mondattal össze lehetne foglalni az egészet. Nem segít az sem, hogy milyen irányban akarnak valami többet belenyomni. Atlas karaktere bűntudattal küzd, mert magát okolja az anyja fejlesztette lény elszabadulásáért. Kvázi testvérekként nevelte az asszony a robotot és a lányát, amiből aztán meg is lett a baj. Atlas pedig azóta kvázi technikaellenes, és igencsak megszenved vele, hogy a bolygón való túlélése és a sikeres támadás azon múlik, mennyire tud megbízni a robotban, amelybe túlélte a zuhanást. Vagyis, vagy menekülnek, vagy támadásba mennek át, közben meg beszélgetnek, hogy Atlas meg tudjon bízni a gépben.

Igen, pont ennyire izgalmas. Inkább gagyi.

A szereposztáson is eléggé pislogtam. Sterling K. Brown, mint kemény és elszánt katona? J-Lo, mint a zseni elemző, aki mesterien megtöri az MI programokat? Pedig még a főbb mellékszereplők is ismert arcok, és össze nem tudom rakni, hogyan kerültek ide. Kb. mindenkit tehetségesebbnek tartok, mint amit itt játszott. Talán csak J-Lo a kivétel, aki nekem inkább popdíva. Egy romantikus komédiában még elmegy, de nehogy már 50 felett akarjon akciósztár lenni…

Kb. annyi kedveset tudok róla mondani, hogy legalább gyorsan vége lett. Vagy várjunk – lehet, hogy csak a gyorsított lejátszás miatt tűnt úgy? Mert normál tempóban szétrohasztotta volna az agyam.

A harcművészeti tornák az x-boksz és egyéb játékok esetében jól működő keretet jelentenek. Aztán, ezeket szívesen filmesítik is. Mortal Kombat, Tekken és társai. Nos, nem tudom, a Garouden mögött van-e ilyen játék alap, de simán el tudnám képzelni.

Ugyanis, a történetnek hiába igyekeznek egyéb keretet is adni, mégis kb. arról szól, hogy ki a legnagyobb harcos és mikor – hol mérkőznek meg a szereplők. Csak ebben az évadban – rövid, 20-25 perces részekkel és alig pár epizóddal – átfogtak két nagy tornát és kb. minden részre jutott utcai verekedés is. Komolyan meg is lepődtem rajta, hogy egy évadba belenyomtak két nagy tornát is. Volt is összecsapottság érzetem, más ugyanezt a történetet minimum két évadra szétszedte volna és több ellenfelet, több mérkőzést, több részt összehoz.

Talán ezért van az, hogy még késztetésem sem volt, hogy megjegyezzem a szereplők neveit. Sokkal inkább azonosítottam őket arról, hogy milyen harcművészeti ágban voltak kiemelkedők. A sorozat alapvetően karate mestereket követ, de a tornán lépett fel szumós, pankrátor, bokszoló is. Aztán meg egymás kombinációit is ellesik és kidolgozzák a saját verzióikat, így minden mérkőzéssel alakul a saját stílusuk is. Igaz, arra csak nagyon kevesek képesek benne, hogy magas szinten adaptálják a tudásukat és kidolgozzák az ellenlépéseket. Azt pl. egyenesen unalmasnak találtam, hogy a főszereplőnek egyetlen nyerő kombinációja volt, és neki arra mentek ki a bunyók, hogy azt bevethesse. Nem is kellett más ellenfél neki, csak egy olyan elemző elme, aki megismerte a technikát, megtanulta, és aztán rájött, a védhetetlen szorításból hogyan lehet mégis kibújni.

Ha már unalom – a részek felépítése túlzottan egyforma. Az elején a főszereplő menekül, de valaki beleköt, aztán lesz egy verekedés. A tornán meg eleve ott a keret, hogy összecsapásokra járnak. Ennyire egyszerű az egész. Nem is nagyon kellett volna történet, akár a valkűrös istenek vs. emberek összecsapásait mutató sorozathoz hasonlóan ezt is be lehetett volna szorítani a harctérre. Annyira nincs kidolgozva a keret.

Talán jobban viseltem volna ezt a sorozatot is, ha látványosabb. DE a grafika szerintem közel van a rondához és az összecsapások sem kötöttek le. Azokat is hamar lezavarják és olyan semmilyenek. Nme is néznek ki jól.

Plusz, a női karakterek mélyen el tudnak szomorítani. Most komolyan, a nő, akiért a két főbb szereplő majd a végén verseng, kb. annyiban megfogalmazható, hogy vonzódik az erőhöz? Vagy előtte az orosz szőke, akinek mindegy ki kit, csak öljön meg, mert az erőszakra gerjed. Ahogy majd a férje testét rugdossa – nem is tudtam eldönteni, hogy annak mi a célja. Tesztelte, van-e még benne élet? Vagy, ha már halott, rúg bele párat csak úgy? Még talán a fején is ugrált kicsit.

Ebből ennyi elég is volt – bírom én az akció – verekedős animét, de ez a gyengébbek közé való. Közben különben rákerestem. Nem játék van ilyen, hanem manga sorozat. Néztem volna inkább meg egy Bleach évadot vagy kerestem volna meg a Yu-Yu Hakusho anime-ot.

Azt hiszem, ez most gyors lesz, mert nem sok mindent tudok elmondani erről a filmről. Mivel közeleg az olimpia, nem lep meg, hogy több sportfilm kerül elő. A Kalev éppen kosárlabdásokról szól, akik a szovjet bajnokságon akarnak bizonyítani.

Alapvetően a sport is van a történet középpontjában. Az edzések, ki mit ad fel a célért, és milyen játékosokkal bővíti a sorait az észt csapat. Jellemző különben a korszak hangulatára, hogy a magas és fekete amerikai játékost könnyebben befogadják, mint az oroszt, aki a vezető orosz csapatból akar átjönni hozzájuk. Vannak meccsek, van a játék mögött politika.

Ez külön fejezetet is megérdemelne, mert mindent áthat a történelem szele. A Balti államok erre az időre már a függetlenségükért küzdenek, és már a nyitó konfliktus is az, hogy egyáltalán elinduljon-e a Kalev a szovjet bajnokságban. Nem hazaárulás az? Majd fokozódik a helyzet, amikor a szovjetek a litván különválási törekvéseket tankkal verik le. Külön blokk van annak szentelve, hogy miért kellene a sportolókat érdekelje a politika. Ők játékosok nem? Az egyik legjobb jelenet is lett az, amikor a leginkább játszani akaró kosaras szembesül vele, hogy mi az, amit észre sem akar venni. Amikor a volt csapattársai, a barátai mennek tankok ellen. Az azért fejbe csapja.

De a filmben van egy másik nagyon jó ötlet is. Meg merik mutatni, hogy a politika és minden propaganda ellenére milyen szegénységben éltek az oroszok. Döbbenetes, hogy milyen körülmények között tartották a bajnokságot is. Szívesen megszavaztatnám, hogy kinek melyik volt a legdurvább kép. Nekem különben az, amikor a szálláson az asztalhoz voltak bilincselve az evőeszközök, hogy nehogy valaki ellopja őket.

Próbálkoztak karakterépítéssel is, de az már sokkal kevésbé tudott működni. Alapvetően mindenki játszani és bizonyítani akart, legfeljebb a hazafias érzelmek különböztetik meg őket. Még a fő játékosokat se igazán sikerült megkülönböztetni. Talán csak az a fiú a kivétel, akit nem engednek játszani. Nem is értettem, miért veszik be a csapatba, ha soha nem engedik fel a pályára.

Maguk a meccsek nem túl látványosak. Egyszer meg lehet nézni, de az amerikaiak ebből a sportból jobb filmeket hoztak össze. És nem csak azért, mert fura a szemnek, hogy mennyire más rasszú és alacsonyabb fiúk játszanak itt. A történelmi szín ellensúlyozza ezt, amennyire csak tudja. De szomorú - még egy Space Jam is izgalmasabb kosármeccset tudott hozni, mint a Kalev.

Rövidre vágva háttérfilmnek elment, én pl. zöldséget pucoltam közben.

Mi is volt az a kifejezés… nem rasszista pornó, de a lényege az lenne. Amikor az van halmozva, hogy a fehérek miképpen és mennyi módon nyomorítják meg a feketéket. Bár egy kifejezetten sikeres és erős regény a sorozat alapja, nem tudtam nem arra gondolni, hogy a sorozat azt vesézi ki, hogy mindegy a forma, a lényeg az lesz, hogy a fehér elnyomja a feketét, ha nem hajlik – megölik.

A főszereplő Cora, akinek éppen megvan a maga baja. Még gyerek volt, amikor az anyja elhagyta, és egyedül kellett életben maradnia rabszolgaként. Az egyik új rabszolga, Caesar nagyon más, mint a többiek. Nem csak művelt, de mer többről is álmodni. Szökne, és a lányt is vinné magával kabalának. Cora nem akar vele tartani, de aztán beindulnak az események és megkezdik az utazásuk a földalatti vasút szervezetében, és Cora a történet végére mondhatni bejárja az egész Délt és sokkal többet lát, mint amit ép ésszel be lehetne fogadni.

Ha nagyon valami sémára akarnám rányomni a sorozatot, akkor tézis – cáfolat – antitézis lenne. Vagyis, 1-1 vagy 2-3 részben bemutat egy rendszert, annak bukását és haladunk majd tovább. Ahogy Az ember tragédiájában Ádám vándorolt át korokon és eszméken, most Cora tesz ilyen kirándulást a rabszolgaság és rasszizmus univerzumában. Megoldás meg nincs. Még egy kapcsolat Madách-csal. Ember, küzdj és bízva bízzál. Mert ide lyukadunk ki: menni, küzdeni tovább, remélve, hogy a célnál már jobb lesz.

Végig lehetne szépen menni, melyik rendszer hogyan elnyomó és mennyire sötét. De komolyan bajban lennék, ha sorrendet kellene felállítani. Mindben van olyan rettenetes elem, hogy borzadok tőle. A kiindulás az úgymond klasszikus rabszolgaság – amikor szedik a gyapotot, a felügyelő veri őket, a gazda meg minden kihágást vérrel torol meg. De megvan a liberális rasszizmus is – látszólag elfogadják a feketéket, felzárkóztató programokat tartanak és keverednek. Közben meg gyógyszernek mutatva mérgezik a férfiakat, a nőket meg sterilizálják. De volt olyan is, ahol ki voltak tiltva a feketék, minden formában. Se rabszolga, se szabad, be se léphettek a területre. Ha mégis ezzel próbálkoztak, le lettek gyilkolva, a testük meg keresztre lett feszítve az út mentén elrettentésként – a helyi fehérrel együtt, aki segített neki, ha volt ilyen. Jellemző különben, hogy ezek az emberek nem lettek önellátók, és a rabszolgaságot nem szüntették meg, csak mást találtak ki. Hoztak be íreket, akiket hasonlóan megvetettek és utáltak, de akikkel kiszolgáltatták magukat. A sorozat különben a másik oldalt is igyekezett bemutatni: amikor a feketék saját közösséget szerveztek, önellátók voltak és szabadok. (Hozzáteszem, amíg hagyták nekik. Amikor a helyi, férfi és fehér gazdagok szerint túl sokat engedtek meg maguknak, pl. azt hitték, hogy egyenrangúként üzletelhetnek velük, tömegmészárlásba kezdtek.) Na, mi legyen a sorrend? Nekem nem megy a felállítása, hogy is lehetne a rettenet fokozatait beszámozni?

Ami biztos, hogy akármelyik színt is nézzük, a sorozat durván a képünkbe nyomja az erőszakot. Volt itt korbácsolástól kezdve élve elégetésen át keresztre feszítésen át minden. A sima agyonlövés itt az ember ingerküszöbét meg sem közelíti, az szinte ’csak’ agyonlövés. Különben a vér vissza van fogva, nem is igen rémlik, hogy véreztek volna, még egy korbácsolás utáni sebellátás sem volt vérvörös. Plusz, a történetben szó van nemi erőszakról és kényszerű szaporításról is. A szex és erőszak azonban nem került képernyőre. Vagyis, azért arra figyeltek, hogy ne a 18+ karika kerüljön a sorozatra.

Bár Cora története, akinek megvan a személyes tragédiája az anyjával, a megtalált és elvesztett szerelmekkel, mégsem tudok csak a lányban gondolkodni. Őt keretnek tekintem, amiben a készítők elmesélték a fekete rabszolgasorsot.

Szinte Arthur, a lányt megszállottan üldöző rabszolgavadász is erősebb figura, mint a lány. Neki is van múltja, érdekes kapcsolatrendszere és nem olyan szimpla a világa, mint a lányé. Cora rendben lenne, ha nem feketének születik. Arthur viszont olyan lelki súlyokat cipel, amelyek mindig lehúzzák, hiába férfi és fehér abban a korban, amikor nagyon nekik állt a zászló. Érdekes is különben, hogy egyetlen állandó társa egy fekete kisfiú, aki mélyen ragaszkodik is a férfihoz.

Cora alakjánál erősebb az anyjáé is, akinek az utolsó rész lett szentelve. Cora mellett mindig volt valaki, aki segítette, vagy akiért ki akart tartani. Az anyja sokkal inkább maga boldogult, és mások segítése volt a célja, míg Cora túlélni próbál. Erősebb az őt játszó színésznő játéka is. Az meg a történet gonosz humora, hogy mi is igaziból a nagy menekülés, amit mindenki a nőnek tulajdonít.

Gondos a casting, főleg Joel Edgerton és Sheila Atim voltak képernyőidő-rablók. Ha ők színen voltak, a többiek elhalványodtak mellettük. Egyszerűen erősebb a jelenlétük a képernyőn, sokkal jobban átadták a szerepük drámáját.

A történetben különben egyfajta mágikus realizmus, látomásszerű elemek is megjelennek. Pl. az a kislány, akivel Cora Wellséknél bujkált. Még egy saját részt is kapott, de addig simán azt hittem, őt csak Cora képzeli. De a földalatti vasút, ami itt tényleg egy föld alatti vasút állomásokkal, szintén ez a kategória. Az álmok is kiemelt szerepet kapnak, néha annyira összemosódva a fizikai valósággal, hogy azok észrevétele is gyakran csak utólag volt meg.

Láthatóan az Amazon nagy vállalása volt a sorozat, és nem spóroltak benne semmin. Több ismert színész, látványos jelenetek és a történetet is kidolgozták. Arról nem is beszélve, hogy megvettek egy Pulitzer-díjas regényt alapnak. Megrázó is a végeredmény. Nem maradt el a díjeső sem, és magamból kiindulva visz el belőle magával az ember képeket, nem csak történelmi, de a mai korra nézve is.