Sportos, értékekre találó, csapatépítő.

Sean Payton a munkájának él, és el is ér vele a csúcsra. Edzőként a csapatét elvezeti az NFL döntőig és meg is nyerik azt. A férfi többször is az év edzője lesz és megkerülhetetlen név a szakmában. Ám a csapat körül robban a botrány: kiderül, hogy a játékosok fejpénzt kaptak az ellenfél kiütése után. Vezető edzőként Payton vállalja a felelősséget és kap egy év felfüggesztést. Ugyan fellebezik, de addig is ki kell töltenie valamivel a felszabaduló idejét. A családját látogatja meg, akiket elhanyagolt a foci miatt. A volt neje már egy új férjet koptat, aki tele van keleti bölcsességgel és különc szokásokkal. A kiskamasz fiát már nem is ismeri igazán. Connor az iskolai csapatban focizik, de nagyon rosszul megy nekik a játék. Már akkor is ünnepelnek, ha egy pontot sikerül szerezniük. Egy jó tipp után az edző felkéri a férfit, hogy segítsen be a támadásokkal, a támadósor edzését vegye át. Belemegy, és a végére nem csak a gyerekek tanulnak tőle, de neki is jut egy fontos lecke. Nem a győzelem a legfontosabb.

A sportfilmek egy külön csoportja, amikor a felnőtt sikeres edző vagy sportoló gyerekek mellé kerül és a reménytelen csapat szárnyalni kezd, miközben a felnőtt is elkezdi rendezni az életét. Igazság szerint még csak sikeresnek se kell lennie, pl. az Aranytartalékban Keanu Reeves az edzés előtt fogadni jobban tudott, mint tényleg a sporttal foglalkozni… De a lényeg, hogy ez a zsáner nagyon megy, folyamatosan készülnek ilyen filmek több sportággal.

A hazai csapat azzal akar több lenni, hogy megtörtént esetet dolgoz fel. Sean Payton valóban edző, aki NFL-döntőt nyert és az eltiltása alatt a fia csapatát edzette. Egy egész történetet meg írtak köré, ami egészen Disney családi filmes.

Megvannak az edzések, a meccsek és az a folyamat, ahogy apa és fia elkezdenek hangot találni egymással. A sport lesz a közös nyelv, de legalább elindul valami és érezni, hogy újra kezdenek épülni az elveszett szálak.

Igaz, hiányérzeteim is voltak. A csapatban sok gyerek van, és legfeljebb egy-egy jellemzőt adtak nekik, hogy valami megkülönböztesse őket. Pl. van a jó rúgó, aki lámpalázas a lány előtt, aki tetszik neki. Van az irányító, aki képtelen a taktikák rendes nevét megjegyezni, így mindig kajás neveket mondanak neki. Még Connor, az edző fia sem ugrik ki a t9bbiek közül – neki az a plusz ilyen jellemzője, hogy ő az edző fia.

A humora és a története azonban nagyrészt szerethető és kedves még akkor is, amikor az edző annyira nyerni akar, hogy azzal mindenkit ellök magától és a legrosszabb arcát mutatja. Akkor is ott van a csapat mögötte, akik kiállnak egymásért és összetartanak és hozzák az érzelmi pluszt. Itt többek is példát mutatnak, hogy kell önzetlenül szeretni – még akkor is, ha különben botrányos alakok. Pl. Connor mostohaapja, akire nem elég kifejező szó, hogy fura. Szappant főz, buddhistának képzeli magát, meg olyan… más. Rob Schneider karaktertől azonban ez kifejezetten visszafogott karakter, teszem gyorsan hozzá. Vagy, a segédedző, aki semmire nem jó, folyton részeg, de amikor kell, odaáll a csapat mellé és Payton védelmére is kikel, ha nem is ért egyet a férfi döntésével.

Sajnos, a humorába beszivárgott az a humor is, ami engem taszít. Ez a csapat a döntőbe szó szerint behányja magát. Nem is értem, hogy nem fújták le a meccset azok után, ami ott zajlott. Nem is akarok arra a jelentre gondolni, nagyon nem vicces – több, mint undorító.

Adam Sandler cége készítette, és ez látszik is. A színészek nagyja Sandler cimborája és a történetben is megvannak a tipikus Sandler-elemek. De szerencsére nem játszik benne.

Mivel a zsánert szeretem, és voltak jó részek benne, én elvoltam vele.

A hazai csapat – 5/3,5 akad benne pár poén, ami minősíthetetlen, de különben tipikus, kedvelhető családi film.

Sorozatgyilkosos, más életébe férkőző, beteg módon családegyesítő.

Jaye összekötötte a megélhetését a hobbijával. Kiváltotta a telekocsi engedélyt, és rendszeresen is vesz fel utasokat. Ami azonban valójában izgatja, az életük és a döntéseik. Hogy mennyire hiszékenyek és sebezhetőek. Valakinek van egy szép háza, ami megtetszik? Valaki beszól a hátsó ülésről, mert valami nem tetszett neki? Vagy éppen ellenkezőleg, még a fülét is bedugja, hogy köszönnie se kelljen a sofőrnek? Jaye őket nem engedi elmenni. Levadássza és elveszi tőlük, ami kell neki. A kamerájával meg mindent felvesz, így később is visszanézheti a kedvenc jeleneteit. Sorozatgyilkosok történetei izgatják, és az egyik különösen megragadja. Abban egy házaspár szerepel, akiknek az ölés volt a közös hobbijuk. Ő nem férfira, egy barátra vágyik. A kiszemelt a divattal foglalkozó Tess lesz, akinek a közelébe férkőzik és igyekszik elérni, hogy az ő útját válassza.

Olcsó thriller olcsó kivitelben – tipikusan az a film, ami mellett kell valamit csinálni, különben csak értetlenkedünk, hogy minek is nézzük mi ez? Kiváló háttér pl. takarításhoz – az sem gond, ha közben porszívózunk és nem halljuk, mi történik.

A film alapvetően két nézőpontot variál. Jaye és Tess nézőpontja váltja egymást, de egyik sem tudott lekötni. Tess az, aki még idegesíteni is tudott, noha ő a jó a filmben, míg Jaye a sorozatgyilkos. Mondok egy példát: van egy beszélgetés benne, amikor Jaye azt a témát feszegeti, hogy az embernek el kell vennie, amit akar. Tess meg szörnyülködik, mert ő a jó, aki törődik másokkal. Ahogy Jaye azonban felteszi a keresztkérdéseket, eléggé látszik, hogy Tess emberbarátsága is kimerül a szólamban, igazából nem tesz semmit és ez csak egy olyan elv nála, amit mondogat, de csak ennyi. A bor, amit isznak, másnak egy egész évi fizetésébe kerül. Zavarja? Nem, megissza és élvezi. A telefonja kínai gyártmány, azért olyan olcsó, mert gyerekekkel dolgoztatnak, szinte rabszolgamunkában. Zavarja, nem veszi meg? Nem, veszi és használja. Tess nem tud mondani semmit, hogy tenne is valamit, csak zavarja mások szenvedése és nyomora. Tényleg? Hát éppen az derül ki, hogy ezt csak mondja, lehet, hogy elvben tényleg zavarja is, mert ő olyan kedves, de ebben ki is merül a dolog.

De kiemelhetném azt is, amikor Jaye elkezdi eltenni láb alól Tess barátait. Többek között a barátját is megöli, akit akkor vett fel a telekocsival, amikor az a lánytól távozott egy közös éjszaka után. Hősnőnknek még csak fel se tűnik Danny hiánya, az egész film meg is feledkezik róla. Mintha nem is lett volna. Pont azt példázza ez is, Tess mennyire törődik vele is, nem igaz?

De végig zavart, hogy Jaye nyílt utcán öl meg embereket, semmi védelmi eleme nincs, mégis mindent megúszik. Komolyan ennyire észrevétlen tud lenni egy nem is rejtőzködő sorozatgyilkos?

Néha azt sem tudtam eldönteni, hogy a film komolyan veszi magát, vagy paródia akar lenni. Pl. Jaye rendszeresen gyakorolja tükör előtt, hogyan kell mosolyogni. Még lelkesítő beszédeket is tart magának.

Nem néz ki jól a film és olyan bénának is tűnik, amit sorozatgyilkosként Jaye tesz. Ahogy az autóval hirtelen fékez, és azzal üti ki az utasát… Szánalmas. Bár, az egyetlen késelős jelenet rosszabb volt. Egy kihegyezett fogkefe volt a gyilkos eszköz.

A végére betett csavart meg hagyjuk is. Miért pont Tess van kiszemelve barátnak? Még az is jobban tetszett volna, ha véletlenszerű lett volna, nem ez.

Takarítás mellé ok. Különben – felejtsük el hamar!

Kockázatos telekocsi – 5/1 a koncepcióban látok ötletet, de a kivitelezés, a csavarok és a színészek is mind tévések.

• Ammonita - brit/ausztrál/amerikai történelmi dráma
• Moonfall - amerikai/kanadai/kínai/brit sci-fi kaland
• Rémálmok sikátora - amerikai/mexikói/kanadai thriller

Az Ammonitát már láttam, így marad Bradley Cooper és Cate Blanchett thrillere - mivel Guillermo Del Toro rendezte, biztos nem lesz egy könnyen felejthető darab. Mondjuk, az eredeti címe, a Nightmare Alley jobban tetszik, mint magyarul a sikátoros...

Börtönös, családért áldozatot hozó, jobb útra térő.

Mark Cobden tanár volt, férj és fiának szerető apja. Ám volt egy végzetes gyengesége: az alkohol. Már volt belőle baja, de nem tudott lemondani az italról. Egy alkalommal is vodkázott a kedvenc bárjában, majd hazavezetett. Egy biciklist gázolt, otthont mindent elmesélt és a feleségével bementek a rendőrségre. A férfi meghalt, és Mark nem keresett mentségeket, nem kért enyhítést sem. Börtönbüntetést kapott, amit tudomásul vett és jogosnak is érzett. A börtön viszonyai azonban újabb és újabb arcul csapást jelentenek: a cellatársa erősen öngyilkos hajlamú, nem egyszer ébred arra, hogy próbált végezni magával. Egy másik elítélt kiszemeli magának, és ellopja az életét, nem hagyja telefonálni és rendszeresen megalázza. Közben Eric McNally fegyőr élete legnehezebb kérdésével szembesül: a saját fia is börtönbüntetést tölt, és az egyik helyi elítélt megfenyegeti: ha nem teszi, amit kérnek tőle, akkor a barátai a másik börtönben a fiának fognak ártani.

BBC sorozatot, akár drámát is szívesen nézek. Általában jellemzi őket egy olyan igényesség, amiért megéri rászánni az időt a sorozataikra. A Time is elmondhatja ezt magáról, csak éppen gondban vagyok az egész sorozat üzenetével.

A koncepció különben világos: váltott nézőpontból nézhetjük meg Mark és Eric történetét. Mark jobb ember igyekszik lenni és vezekelni. Közben a börtönt is túl kell élnie, és folyamatosan van egy libikóka, hogy mennyit tehet még úgy megy, hogy ne váljon valami szörnyűvé? Meg kell védenie magát. De itt mindennek ára van, a védelemnek is. Mark pedig egyre inkább azt az utat választja, hogy elvisel verést és bántalmazást, de nem tér le az útról, amit helyesnek érez. Neki valóban ébresztő volt, amit elkövetett – tudja, hogy jóvá nem teheti, de próbálhat maga jobb lenni és tanulni az esetből.

Eric pedig egy jellemes férfi, egy jó fegyőr. Nem megy bele azonnal az alkuba, a törvényes úton akarja biztonságban tartani a családját. A rendszer azonban elbukik, a fiát majdnem megölik. Így neki azt a döntést kell meghoznia, hogy az elvei vagy a fia. Különben biztosra veszem, ha neki is az elvei és a saját testi épsége lenne a választás, mint Mark esetében, ő is az elvei mellett maradnak. De a gyereke fontosabb. (Az különben irritált, hogy nem derül ki, a fiú miért került börtönbe.)

Mindketten haladnak a végzetük felé, és mivel Eric Mark fegyőre, így egymás mellett zajlik a tragédiájuk. Végig megvannak a párhuzamok: amikor Mark elmegy, Eric bemegy és hasonlók.

Csak éppen egy lassú, melankolikus dráma ez, amiben tulajdonképpen nem sok minden történik. Nem mozgalmas, nem igazán izgalmas, ez karakterdráma. Mennyit teszel meg a családért, magadért?

De, ahonnan elindultam, mi ennek a célja? Nem tudok rájönni. Egyedül a börtönök életképtelenségét, a rendszer hibáit látom benne. Ahol simán öngyilkosnak lehet lenni a rácsok mögött. Ahol meg lehet ölni egy fegyencet, ha az nem akar drogot csempészni vagy még jobban bűnözővé válni. Ahol a tisztességes ember, lehet az őr is, hiába kér segítséget és akar helyes úton maradni, a rendszer képtelen megvédeni és magára marad. A börtön nem az a hely, ahol a rosszak megfizetnének vagy megjavulnának: inkább a kevésbé rosszak válnak ördögivé, hogy túléljék.

Szépen filmezett, jól eljátszott szerepekkel teli, de nagyon nem egy szívderítő darab.

Time – 5/3 a dráma vonal szépen megvan, a párhuzamos életút is, de mi lenne a lényeg? Jó emberek is tesznek rossz dolgokat?

Szótárt készítő, pszichés betegséggel küzdő, barátságot kötő.

Dr. William Chester Minor az amerikai hadsereg veteránja. Katonai orvos volt, aki egészen Angliáig menekült az őt kísértő démonok elől. Az egyik férfi, akit neki kellett megbélyegezni a dezertálásért, kísérti. Egy éjjel biztos benne, hogy betörtek hozzá és az életére törtek. Fegyvert ragad, az utcára üldözi támadóját és agyon is lövi. Ám az áldozata csak egy londoni gyári munkás, aki munkába tartott. Egy özvegy és 5 gyermek maradt utána. A bírság is látja, hogy Minor nem hidegvérű gyilkos, de beteg ember. Elmegyógyintézetbe utalják. Minor maga is gyógyulni és vezekelni szeretne – az özvegynek juttatná minden vagyonát és keresi a bocsánatát. Közben egy könyvben felfigyel egy felhívásra: szavakat kell gyűjteni példamondatokkal a készülő Oxford angol szótárhoz. Minor olvasni és írni kezd – a szószedete pedig éppen a legjobbkor találja meg a szerkesztéssel megbízott James Murray-t, aki az eredeti célokhoz ragaszkodva, a kiadóval folyton harcban állva lassan halad a feladattal. A két férfi között levél, majd igazi barátság szövődik – Murray akkor is kiáll a barátja mellett, amikor annak arra a legnagyobb szüksége van.

Kezdem talán azzal, hogy elkezdődött a film és nem értettem, mit látok. A plakát alapján abszolút abban a hitben voltam, hogy fordítva játsszák a szerepet. Penn a professzor, Gibson az őrült. Ám pont fordítva volt, Mel Gibson játszotta a nyelvészt, Sean Penn az orvosdoktort. Szerencsére nem ez volt, ami legjobban lekötött a film közben.

Winchester kötetét már korábban olvastam, amely alapján ez a film is készült. Így nekem az volt a vezető fényem, hogy mennyire hű a film története a történelemhez és mit tettek hozzá a készítők, hogy bevonzzák a nézőket. Mert be lehet vallani, ki ül be szívesen egy filmre, ami arról szól, hogyan készült el egy szótár? Szerintem elég kevesen.

A történet alapja azonban egy remek anekdota. Egy őrült meséje, aki nélkül nem létezhetne a világ talán legismertebb szótára. A részletek már kevésbé izgalmasak: olvassa a regényeket és a figyelemre méltó szavakat kijegyzeteli egy papírdarabra, amit aztán elküld a szerkesztőknek. Ez már unalmasabban hangzik, nem igaz?

Így a film a részleteket dúsította fel. Minor és az özvegy kapcsolatát, amit a filmen elvittek a plátói szerelem megszületéséig és Eliza rendszeres látogatója lett a doktornak. Nem is kicsit nagyították fel ezt a szálat, és adták a szerepet Natalie Dormernek, aki karaktert adott az asszonynak. Mert igazság szerint róla nem sok izgalmasat lehet mondani: egy szegény, műveletlen nő, aki el akarta tartani a gyerekeit. A színésznő adta hozzá azt a finom bájt, ami miatt el lehet hinni, hogy Minor bele tud szeretni minden démon ellenére.

A másik, hogy a szótár elkészültéért Murray mondhatni állóháborút kellett, hogy vívjon. Keveset adtak el, lassan haladtak a kötetek és volt pár nyomdász, nyelvész, akik a helyére pályáztak és akadékoskodtak. Az ellenpont a férfi családja volt, főleg a felesége, aki biztos sziklaként mindig ott állt mellette és támogatta. Jennifer Ehle szintén nagyon szépen megfogta a karakterét: Mrs. Murray talán az egyik legszimpatikusabb szereplő lett az egész filmben.

Az a harc, hogy Minor visszakapja az életét, már kevésbé tetszett. Ki is lóg a cselekményből, meg nagyon nem passzol az eredeti történethez sem. Így is hosszú lett a film, így az a fejezet nekem nem hiányzott volna. Talán csak azért, mert Sean Penn nagyon elkapta a karaktert. Mel Gibson elvhű, munkamániás karaktere sokkal egyszerűbb, de az a hullámvasút, amit Minor és így Penn kapott, hatalmas mélységekkel bír, és ez az egyik mélypont benne.

A regény miatt nekem érdekes volt, szerettem a szereposztását is, de ez nem az a film, ami elé könnyű leülni.

A professzor és az őrült – 5/3 a szereposztás eladta. Mellette meglepő volt, hogy az eredeti regényt hogyan bővítették filmmé.

Természetfeletti lényes, elkárhozó, magyarázatot hamisító és kereső.

Eljött az apokalipszis ideje. Amikor megjelenik előtted egy angyal, akkor közli veled, hogy pontosan melyik nap, melyik percében el kell kárhoznod. A megjelölt percben természetfeletti lények érkeznek és egy alapos verés után végeznek a kárhozottal. Az első eset idején még kevés a hívő. A koreai rendőrség gyilkossági ügyként vizsgálja a halálesetet, és mindennapi válaszokat vár. Jin Kyeong-hoon nyomozó egy vallási vezér nyomába szegődik, aki hirdeti, hogy Isten megelégelte az emberiség bűneit és így mutatja meg, ne tovább. Jeong Jin-soo hamar válik tömegimádat tárgyává, és megvan a terve, hogy mindenkinek megmutassa a rideg tényeket: élő adásban mutatná meg a tévében, ahogy egy nő elkárhozik. Ám neki is van egy titka, amelynek a rendőr a nyomára akad és így neki kell eldöntenie, milyen irányba haladjon tovább a világ. Évekkel később egy fiatal producer bukkan rá ugyanerre a dilemmára: pár órás újszülöttje megkapja az angyali jelenést. De mi bűne lehet egy pár órás csöppségnek?

Lassan meg kell barátkozni a gondolattal, hogy olyan neveket jegyezzek meg, mint a Jeong Jin-soo. Jelenleg ott tartok, hogy a szereplőket arcról meg tudom különböztetni, de a nevek még nagyon nem mennek.

Szerencsére ez a történet nem annyira bonyolult, hogy így ne boldogultam volna vele. Az évad 6 részből állt és ez két, 3-3 részes egységre oszlik. Az elsőben megnézhetjük, hogy a fentebb emlegetett Jeong Jin-soo (különben ez az egész a keresztneve, vagy az egyik a vezeték? És melyik?) hogyan és miért formálja a világ gondolkodásmódját a jelenésekkel kapcsolatban. A másik 3-ban pedig megnézhetjük, hogy merre haladtak aztán tovább.

Nem tudott nem eszembe jutni, hogy még a legjobb szándék is milyen rémes eredményre vezethet. Mert meg tudom érteni, miért alakították így az egyházat és az eseményeket. Adott egy keretet, amiben hihetnek és elkerülték a káoszt.

Csak éppen a második részből megtudjuk, hogy az emberi hatalomvágy és elvakultság a jó szándékot is hogyan változtatja valami diktatórikus és elnyomó rendszerré. Így már kicsit más lesz a kérdés: mennyit lehet feladni a viszonylagos nyugalomért? Az igazság ugyanis nem értelmezhető, nincs benne logika. Az ember mindig keresi a léte értelmét, és ha tetszik, ha nem, a tömegek szeretik, ha megmondják nekik, mit csináljanak és miben higgyenek. Könnyebb, ha nem kell a felelősséget cipelni mindenért, mert van, aki dönt helyettük.

Szerettem, hogy mennyire rímel össze a két történetrész. Mindkettőben az élő közvetítés lenne az emberek eszmélésének eszköze, mindkettőben a jelenlegi rendszerrel kell szembeszállni. Csak éppen az eredeti rendszer nem volt annyira elvakult, mint a második részben. Hiszen az első felében senki nem tudta, mit higgyen és gondoljon – a másikban egy csoport már tud mindent, és kész a tényeket elferdíteni és hamisítani, hogy a saját hatalmát megőrizze. Mert bárki bármit is mond, Jeong Jin-soo hagyatékának már nem az volt a célja, hogy az emberek egyensúlyérzetét fenntartsa. A vezető akarta a hatalmat és így tartotta meg. Azért, azt megnéztem volna, ha neki jelenik meg az angyal, mit tett volna.

A két történetszálat kevés közös szereplő köti össze, de ez pont elég ahhoz, hogy az eltelt idő ellenére is megmaradjon a folytonosság.

Eltalálták a sorozatban, hogy a horror – thriller alap mellett olyan kérdéseket is boncoljon, amelyek túlmutatnak a történeten. Ugyan nekem fura volt, hogy pont egy koreai sorozat kezd ennyire Istenről és hitről elmélkedni. Nem is tudtam, hogy ennyi a keresztény arra, valami ázsiai vallást, mondjuk a buddhizmust jobban el tudtam volna képzelni arra.

Talán ez is a titok nyitja: simán nézhető egy nyomozós, bűnügyi elemeket is tartalmazó szórakoztató thrillernek, miközben örök kérdések vannak a háttérben. Ad szimpatikus szereplőket, vagy éppen nagyon utálhatókat, és nem is lehet kiszámítani, kivel mi fog történni. A végén még mindig meg is vagyok lepődve – eszembe nem jutott volna, hogy ez lesz a baba és szüleinek a sorsa.

Amit azonban nem szerettem: a külcsín. Amennyire furának találtam a keresztény elemeket – bár koreaiul nem tudok, simán lehet, hogy amit itt angyal meg hírnök, Isten meg hasonlókként emlegetnek eredetileg más volt – annyira nem illenek a megjelenítései a mitológiába. Amit ők angyalnak neveznek az simán ijesztő és nem is tudom, milyen elnevezés illene rá. Ha görög mitológia lenne az alap, inkább szibillának hívnám, de angyalnak… A lények is, amelyek eljönnek a kárhozatot elhozni. Azoknál már a külcsín működik: robosztus, ijesztő, másvilági és megy hozzá a furcsaság. Igaz, nincsenek is olyan képzettársítások mellettük, mint ami az angyal hallatán az eszembe jut.

Mivel magyarul is jön hamarosan az eredetijéül szolgáló képregény, ki fog derülni, mi merre és van-e tovább. A cselekmény különben simán megengedné, hogy legyen egy második évada is. Bőven van merre haladni innen.

Hellbound – 5/4 a mitikus lények inkább furák a szememnek, mint ijesztőek, de szerettem, ahogy a thriller/horror máz alatt komoly kérdéseket dob fel.

Szerelembe eső, saját életért küzdeni kezdő, kitalált királyságos.

Isabelle okos és szociálisan érzékeny teremtés, aki készül a nagy kalandra. Utazni akar, addig is édesanyja szalonjában vág hajat. Ő az, akire mindenki támaszkodhat, a családja és a környék angyala. A városba érkezik az eljegyzésére Thomas herceg, aki a nagy esemény előtt még hajat akar vágatni. Tévedésből Isabelle szalonja lesz felkérve, akinek sürgősen pénz kell a felújításra, így el is megy a hotelbe. Ám gyorsan felhúzza magát a herceg viselkedésén és elviharzik. Thomas szeme éppen ezért akad meg rajta: végre valaki, aki őszinte vele! Kibékíti a lányt és még azt is eléri, hogy ők kapják az esküvőre a hajak és smink elkészítésének felkérését. Lavania fővárosába utaznak és Izzy elkezdi felfedezni az országot. Látja, hogy az embereknek mi mindenre van szükségük és lassan a herceg szemét is felnyitja, aki egyre közelebb érzi magát ehhez a lányhoz, mint a menyasszonyához.

A Netflix már a Hallmark kínálatával vetekedik a karácsonyi romantika terén. El akarják venni tőlük a romantikus limonádék koronáját is? Mert még pár ilyen film, és ez lesz a gyanúm. Ilyen klisés, kiszámítható, olcsó kis romantikus komédiát ott találni.

A történet az egyik legnagyobb arisztokratás klisé: a királyi sarj beleszeret a szép és okos, de szegény és közrendű emberkébe. Egyes jelenetek meg olyan egykori sikerfilmekből vannak lopva, amit a célközönség nem hiszem, hogy még ismer. Ahogy a herceg a végén megjelenik a lányért a lovon? Tisztára Micsoda nő! Csak itt nem Richard Gere jön Julia Robertsért, és Izzy szakmája is vállalhatóbb. De a Netflixnek is van hasonló film a kínálatában – ahogy írtam is, az egy szeretett téma, hogy a herceg/hercegnő átlagemberbe szeret bele.

Az egész film olyan megrendezett, hogy természetesség nem akad benne semmi. Vegyük csak a fővárost! Az egyik utca a kirakatba illő, ahol boldogan sétálhat a turista. Előkelő, csupa márvány és nagy ív. De bemész az épület mögé, és mintha visszamentünk volna az időben is pár évszázadot és egy kisvárosi putri fogad? Kb., mint a színházban, amikor egyik díszletből átsétálnak a másikba.

A hercegség apró, a filmből úgy néz ki, mintha csak a királyi várból – egy szerényebb nemesi villa, túlzás is várnak hívni – és a már emlegetett városkából állna. Egy ponton még viccelnek is a Disney Neveletlen hercegnőjéből ismerős Genoviával, de a film Laviniája még annál is rosszabb. Kihangsúlyozzák, hogy a Balkánon fekszik, összeköti Európát a Kelettel és ez sok tekintetben vegyes kultúrát és rasszt jelent. Ehhez képest a városka lakói abszolút fehérek, a királyi család meg úgy néz ki, mintha Indiából vagy az Arab Emirátusokból érkeztek volna diplomáciai küldetésre. Nem csak rasszban, de öltözködésben is. Most akkor mi van?

De említhetném azt is, hogy hercegünknek azért kell érdekházasságot kötnie, mert üres a királyi kassza és az apja így mentené a királyi életszínvonalat. Ehhez képest lagzi lefújva, nincs tőke és Thomas mégis egy kisebb vagyont költ, hogy lovon menjen Izzy-ért. Akit éppen kineveztek kultúrház-igazgatónak minden végzettség nélkül. Persze.

A film fenntart egy nagyon mű, rózsaszín és kellemes légkört, ahol minden lehetséges. De annyira hiteltelen, plasztik az egész, hogy egy-egy aranyos rész mellett is rosszul esett.

Azt már csak plusz poénnak érzem, hogy Thomas herceg, vagyis Mena Massoud korábban Disney herceg volt, Aladdin – Ali herceg. Még csak ismerős se volt…

Tipikusan az a film, amit anyám szívesen néz esténként, én meg végig morgok rajta.

Királyi bánásmód – 5/2,5 egy nagy klisé az egész, nem egy jelenete csöpög és roppantul erőltetett. De eladható.

Háborús, menekülős, reményt őrző.

Anglia minden lehetőséget megragad, hogy megakassza a náci seregek menetelését. Norvégia a lerohanása után északi bázisként szolgál a németeknek – így 12 norvég hazafi lesz a briteknél kiképezve, hogy hazatérve fontos reptereket robbantsanak fel és partizánként ténykedjenek. A hajójuk azonban lebukik, és már partra szállás előtt rajtuk ütnek a németek. A 12 férfiból 11-et elkapnak, az irataikkal együtt. Csak egy, Jan Baalsrud csúszik ki a gyűrűből. A fagyos vízben ússza át az öblöt és menekül be egy családhoz. A hidegben a helyi tiszt elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki erre képes, és nem keresteti messzebb. A felettese, Kurt Stage azonban arról hírhedt, hogy az ő markából egy felkelő sem szabadult. Ő leteszteli, túl lehetett a fagyos vizet élni, így megindítja a férfi ellen a hajszát. Jan lassan a remény szimbóluma lesz, akit a helyiek erőn felül segítenek Svédország felé.

Igaz történet alapján készült, bár ez most nem hozta meg a filmhez jobban a kedvem. Valami egészen mást vártam, valami kalandosabbat és jelentősebbet. A hosszához képest nem tudtam átérezni, miről akar ez a film szólni.

Papíron értem. Az, hogy Jan át tudott jutni az országon és megmenekült a náciktól, jelképpé lett. Hogy túl lehet élni, hogy nem törtek meg a norvégok és a nácikat is le lehet győzni. Valami olyasmi akar ez lenni, mint Dunkirk. Ami tulajdonképpen az angol seregnek egy hatalmas vereség: kiszorultak a kontinensről, a németek elsöpörték az angol sereget. Viszont, eladták győzelemnek azzal, hogy a katonákat sikerült kimenteni és nem lettek lemészárolva. Ez is valami erkölcsi győzelem, csak…

Hogy lehetne azt ünnepelni, hogy az eredeti célból semmi nem lett? A csapat egy tervet sem tudott végrehajtani, már a kezdés előtt 11-en német kézre kerültek, és vagy a kínzásba, vagy a kivégzésbe bele is haltak. Jan csak a saját életét menthette: egy nyomorult irat vagy valami fontos információ sincs nála. A háború szempontjából teljesen lényegtelen a sorsa. Egyszerűen nem tudom megérteni, mitől lett jelkép, vagy miért akarták annyira levadászni.

Az sem hozta meg a tetszésem, hogy Jan nagyon hamar kerül borzalmas állapotba és tényleg annyit tud csak tenni, hogy életben marad. Mert nem tud járni, az üszkösödés magának kellett a lábujjait levágni, és egy ponton már csak a beszéd, amire valahogy még képes. A többiek, az egyszerű norvégok, akik vállalják a kockázatot: rejtegetik, etetik és bizony mozgatják is.

Így nem lett Jan – Kurt párbaj sem, mert Jan nagyon hamar nem tud mit tenni a maga védelmében. Nem az van, hogy az egyik kitalál valami mesteri lépést, amit a másik igyekszik kijátszani. Mondhatni, elég ötlettelenül vannak a németek a nyomában: az emberi és technikai fölényt használva keresik, a területeket fésülik át és fenyegetik a lakosságot, hogy adják elő a menekülőt. Egyetlen trükk van az egész sztoriban: ahogy majd Jan átjut a határon. Igaz, tudnék rá más példát is mondani: Odüsszeusz és a küklopsz esete.

Pedig igyekeztek látványra is felépíteni a filmet, több helyszínen és szép tájakon forgattak és arra is odafigyeltek, hogy visszatükrözzék a korabeli kinézetet. A németek egyenruháin és kabátjain kifejezetten jól szórakoztam: a tisztek kabátja már kinézetre is mennyivel jobb. Látszik, hogy ez még nem az a szakasz, amikor az orosz tél felzabálja a birodalmat.

Kurt Stage szerepében Jonathan Rhys-Meyers az egyetlen ismert színész, ő szépen hozza is a merev, kőarcú németet. Nem tudott nem eszembe jutni, hogy mennyi van ebben a figurában abból, amit majd Valentine alakjába is beletesz egy más filmjében.

Egyszer meg lehetett nézni, de nekem nem tetszett. Ahhoz érteni kellene, miért olyan nagy ez a történet, mint ahogy el akarják adni. Én meg nem értem.

The 12th Man – 5/3 a kivitelezés korrekt, Rhys-Meyers kellően ellenszenves, de az egésznek az értelme nem jött át nekem.

Vadnyugati, bosszút álló, kisvárost felszabadító.

Észak és Dél háborúja véget ért, a déli katonákat leszerelik és menesztik. Nem csak megalázzák őket egy használhatatlanná tett pisztollyal, de közmegvetés is kíséri őket, már otthon sem kapnak állást és lenézik őket. A mesterlövész O’Hara testvérek útja elválik: Gary hazatér a feleségéhez, Phil Nyugatra indul szerencsét próbálni. Gary is látja, változtatni kell nekik is. Előre indul, Judy pár hónappal később követné. A határvárost egy déliekből álló banda zargatja, és egy helyi üzletember fel is fogadja Gary-t, hogy álljon ki Black Eye ellen. Az egész azonban csapda volt: Black Eye igazából a rablók ellen dolgozik, Phil az. A fivérek golyót kapnak és a tetemeket egy átutazó pár kocsijára rakják. A temetéskor derül ki, hogy egy ezüstdollár megfogta a halálos golyót, Gary csak elájult. Hónapokkal később tér vissza, hogy megfizessen az üzletembernek, aki kihasználta és minden rossz mögött áll a környéken.

Ha spagetti western, nekem Clint Eastwood ugrik be, meg az a bizonyos poncsó. Esetleg Morricone zenéje. Meg is lepődtem, amikor belebotlottam ebbe a filmbe.

Gyerekkoromban apu régi videókazettáit néztük az öcsémmel, és a western így nekünk nagyon sokáig Az Ezüst-tó kincse volt, Robin Hood meg A tüzes íjász. A mai napig nosztalgiám van, ha meghallom a dallamot, ahogy az erdei banda énekelte Robin Hood nevét. Ki is bírom vele akasztani az ismerőseim, akik azon vitatkoznak, hogy milyen Robin volt Taron Egerton, visszasírjuk-e Kevin Costner filmjét. Én meg be bírom nyögni, hogy mit szólnak a Giuliano Gemma verzióhoz. Nem tudják, mire gondolok.

De, amire ki akartam lyukadni, hogy az olasz színész nekem annyira Robin, illetve sir Henry, hogy amint megláttam déli egyenruhába, meg egy tipikus western kisváros díszletébe, nem nagyon tudtam mit kezdeni a látvánnyal. Aztán jött a sok, hogy Gemma nagyon sikeres spagetti western színész volt, több részben játszotta Djangót is. (Tarantino se a semmiből vette a nevet.)

Aztán rájöttem, hogy ebben is nagyon sok elem megvan, ami a Robin Hood filmben. Mi több, van egy jelenet, ami szinte teljesen rárímel Sherwood erdeiben történtekre. Amikor Gary beépülne a rablóbandába, egyenként vadássza le a bandatagokat, asztalhoz ülteti őket és várják a vezért. Esküszöm, az egyik bandatag tisztára úgy néz ki, mint Little John.

Gary mesterlövész, csak ő pisztollyal találja mindig el a célt, míg Robin íjat hordott. Itt is korrupt a városvezetés, és itt is van egy szép nő, aki a hősünk törvényes párja, csak éppen a korrupt ellenfél akár erővel is elvenné tőle. A katonai múlt is pipa: Richard király lovagja, a déli sereg századosa.

Tudom, hogy nem így kellett volna nézni, de nem bírtam szabadulni a nézőponttól. Még a verekedős jelenetekben is felfedeztem ugyanolyan fogásokat.

A sztori különben tipikus magányos hős megmenti a kisvárost, miközben bosszút áll a lemészárolt testvéréért történet. Semmi meglepetés – talán egy akadt. Van benne egy olyan álruhás rosszfiú, akire addig nem gyanakodtam, amíg ki nem villantotta a foga fehérjét, és kiderült, melyik oldalon áll igazán.

Mai szemmel nem kínál látványt sem. Mindenen látszik, hogy mű. A déli katonai egyenruhán, a kisvároson vagy éppen a verekedésen. Annyira a levegőbe ütnek egymás mellett, meg műesnek, hogy néha rossz volt nézni.

De ha hozzáértem a korát, a zsánert, akkor korrekt. Nekem pluszban eladta, hogy párhuzamot vontam azzal a gyerekkori kedvenccel, amit bizony máig szinte fejből tudok.

Egy lyukas dollár – 5/3,5 spagetti western, de hogy mennyire klasszikus? Nekem sok az ismerős elem benne, és mai szemmel megrendezett a verekedés, lövöldözés, a helyszín is.