Ezzel kit akarhattak megcélozni? A legendás állatok rajongóit? A mexikói közösséget? Nem tudom, ki lehetett az ideális néző.

Ami biztos, hogy a főszereplő egy kiskamasz, 10-12 év körüli. A nyaralását követjük nyomon, és benne a barátságát egy másik kölyökkel, csak éppen Chupa nem emberi gyerek, hanem egy chupacabra. Kb. úgy kell elképzelni, mint egy macska és egy madár vegyítését. Csak méretben nagyobb – a kölyök Chupa egy kutya méretét idézi, de a felnőtt simán feldönt egy autót és méretben is arra hajaz. Vagyis, a gyerek – kutya barát filmek sémáját használja, csak éppen mitikus állattal.

A másik vonal, hogy Alex gyászolja az apját. Szenved attól, hogy a mexikói gyökerei és átvett dolgok miatt az iskolában kiközösítik. Ő maga sincs megbékélve azzal, hogy anyjával mások az amerikaiak között, és nem is akar nyárra a nagyapjához utazni Mexikóba. Vagyis, bejön a rassz és a család kérdésköre. Nagyon Disney filmet idéző is, ahogy a család mindig összetart és minden más másodlagos egymáshoz képest.

A bonyodalmat az adja, hogy Chupa elfogására egy amerikai tudós is érkezett. Van egy elmélete, hogy a chupacabra gyógyító hatású. Amennyit láttunk belőle, simán igaz is a film világában, mert amikor Chupa leszívott egy kecskét, mutatták, hogy utána milyen természetellenes gyorsasággal gyógyultak meg a fognyomok az állat nyakán. Vártam is, hogy Chupa majd valamiképpen meggyógyítja a nagyapa egyre súlyosabb memóriazavarát, de aztán ez nem került bele. Csak a hajsza Quinn-nel, aki előadta az egyik legbénább vadászatot, amit valaha láttam. Társai vannak, szinte zsoldosok vannak körötte, és egyedül indul elkapni az állatot? Persze.

Némi képet igyekszik festeni Mexikóról, az ottani kultúráról, de felületes marad. Halljuk a nyelvet, látjuk, mit adnak Alexnek enni és a latin-amerikai pankrációt emlegeti fel. Van saját neve is, de nem jegyeztem meg. Azon még morogtam is, hogy a gyerekek úgy csináltak, mintha ezek rendes meccsek lettek volna. Nem pedig előre le lett volna beszélve minden, mert ezek szórakoztató show-k, nem olyanok, mint a bokszmérkőzések.

Ahogy Alex a történet során megtanulja, hogy mennyire számíthat a családra és a rokonaira, ugyanúgy belenyomták, hogy miképpen fogadja el a mexikói örökségét. Az a többiek baja, ha emiatt megkülönböztetik.

Látványelem egyértelműen a chupacabra benne – digitálisan hozták létre, szerencsére nem bábozni próbáltak. Van egyedi hangja, szőre és tolla, egyéni arckifejezései. Félúton van a cuki és az ijesztő között – mert amikor támad, akkor kiderül, hogy azért ő egy ragadozó, nem egy cuki szárnyas cica. Hasonlóan rakták össze a feltűnő másik állatot, egyszer egy puma veszélyezteti Alexet és kis barátját. Ott már nincs meg az a hatás, mint Chupa esetében. Talán, mert a puma létező állat is, és a digitális változaton nagyon látni, hogy mű.

A szereposztás közepes. A nagyapát játszó Demián Bichir jó nevű mexikói színész, Chava alakját is szerethetővé tette. Az Alzheimer miatt sérülékenyebb, gyengébb oldal megfogása ellenére támasz, erős figura, akire támaszkodhat az unokája. Christian Slater inkább csak név a történetben. Kevés jelenet, szinte nulla motiváció. Egydimenziós, nagyon semmi alak.

Egyszer nézhető, az aranyos kategóriába belefér az állatka miatt, de nem egy örök vagy újranézős darab.

Így kell elegánsan összekapcsolni két évadot – ahogy a valóságban, a sorozatban is telt az idő, és változtak a kapcsolati rendszerek. Gyorsan összefogták ezeket, és alapot teremtettek a szereplők jelenének, miközben megvan a folytonosság érzete. De nem úgy táplálkozik egymásból a két évad, hogy ne működnének önállóan.

Izgalmas, hogy mi történt a nem mutatott időben. Látszólag rendeződnek a szereplők dolgai: beállnak egy biztonsági napi rutinra, amivel az iroda működik és megélnek. Perry eladta a farmot, elvált, ugyanakkor kezd része lenni a fia életének. Ő maga se nevezné magát jó apának, de próbálkozik. Della tanul, kapcsolatban él, és már tervei vannak, hogy legyen névadó partner is. Mégis, a nyugodt felszín alatt boldogtalanság és valami rossz közérzet feszül. De mondhatnám azt is, hogy ez a langyos pocsolya igazából egyiküknek sem kényelmes, ha Della jobban is viseli.

De jön egy ügy, egy feladat és harc, ami megmozgatja őket. Amiből látszik, hogy igazából ez kell Perry boldogságához. Kockázat a kényelem helyett – egy igaz ügy. És még ezzel is tudnak csavargatni, mert Perry most kerül szembe a védőügyvédek dilemmájával. Hogy dolgozzon, ha tudja, hogy bűnös az ügyfele? Van árnyaló tényező, de Perry jellemének az esszenciáját is látjuk. Ahogy neki kell az ügy, egy jó ügy, és azért mindent megtesz.

Nem tisztán jogi sorozat, mert nem csak a bíróságon csatároznak. Folyamatosan nyomoznak is mellette, többet is, mint amit a bíróságról látunk. De egyre inkább megvan az eltolás: ahogy Perry egyre inkább ügyvéd, és megtalálja a saját hangját és módszerét.

Mellette magánéleti szálakat is görgetnek, ha azok kevésbé is kötöttek le. Della és Perry életében is megjelenik egy új ember, egy új szerelem. Némi pikáns ízt ad neki, hogy az LMBTQ közösségnek mennyire rejtőzködnie kell a korszakban. Ha lesz folytatás, érdekel is, hogy Ham és Della hazudnak-e a világnak akár egy házasságot is, hogy mindketten azt a pályát űzhessék, amit szeretnek, a magánéletük meg árnyékban tartsák a házasság leple alatt. Különben logikus lenne, csodálom is, hogy még egyiküknek se jutott eszébe.

Jönnek vissza a korábbi mellékszereplők, van egy-egy csavar, de összességében egy feszes, lineárisan előre haladó évadot kapunk. Néztem volna tovább is, de erre az esetre elég is volt a 8 rész. Ha nem írtam volna, most is átívelős a történet, nem több esetet visznek végig, hanem az egész évad egy bűnügy felderítése és a tárgyalás.

A hangulata, a színezés számomra noir hangulatú, de lehet, hogy csak a megidézett korszak miatt érzem így. Nem látványsorozat, de hangulatos.

Továbbra is jó a casting. Matthew Rhys nagyon elkapta a lelkes és az unott Perry-t is, jól áll neki a korszak is. Juliet Rylance megdöbbentően bevállalós lett az évadban – meglepően sokszor félmeztelenkedik, pedig jól hozza Della komolyságát, a hűvös elegáns nőt, nem kellene ez a plusz ráirányított figyelem is. Chris Chalk, Shea Whigham, Justin Kirk is szépen beletették a maguk részét.

Ahogy már írtam is, én nézném tovább – szóval, reménykedem egy harmadik évadban is.

Philippe Lacheau megtalált egy stílust és egy tipikus tartalmat, amiből filmeket készít. Még nem tartok ott, hogy a francia Adam Sandlernek tartsam, de most felmerült bennem. Lassan már eléri azt a kretén szintet, amit Sandler is belőtt magának.

Ebben a történetben az volt a kunszt, hogy egyszerre parodizálja a Marvel és a DC univerzumot is. Egyiket, másikat már láttam ilyen megközelítésben, de hogy egyszerre legyen az Igazság Ligája és a Bosszúállók is pellengérre állítva, az új elem. Itt nem kíméltek senkit, amibe csak lehetett, nyomtak rá egy cikiző poént.

A történet pedig még vicces is lehetett volna. Cedric nem túl sikeres színész, akinek az a nagy álma, hogy az apja orra alá dörgölhesse: tévedett, Cedric igenis tehetséges és mozisztár lett. A valóság viszont az, hogy eddig csak egy extra kisméretű péniszre való óvszer reklámjába sikerült bejutnia, a barátnője meg dobta, amit képtelen feldolgozni. Egy ismert, és szemetet gyártó rendezőnő hívja be a Badman meghallgatására. Mivel az eredetileg kiválasztott színész balesetet szenved, Cedric kapja meg a szerepet. Már első nap lenyúlja a jelmezt, és összehoz magának egy fejsérülést. A ruha, a benne levő üzenet alapján tényleg titkos igazságosztónak képzeli magát, és éppen azt a bűnözőt sikerül magára haragítania, akit rendőr apja évek óta üldöz.

Az alap, a cím árulkodó, a Batman átirata. A neve Badman, Badmobillal jár, és a Bohóc a nagy ellenfele. Kinek is jutna eszébe erről Batman? (Igen, erről konkrétan van benne egy monológ.) De benne van a Pókember fejtetős csókjelenetének paródiája, és a baráti kör is vonul úgy csatába, mintha ők lennének a Bosszúállók – még ha őket azelőtt ki is ütik, hogy egyáltalán a rosszfiú elé érjenek. Írtak rá jeleneteket, de néha csak egy-egy képi megjelenítés a görbe tükör.

Ami gáz, hogy mennyire olcsó és altesti poénokra van kihegyezve a történet nagyja. Már az óvszer reklám, de tudják fokozni. A baráti körben van két egyidős srác, akik közül az egyik most a másik anyjával jár. És van olyan jelenet, amikor az anya azt olvassa a fia fejére, hogy gyerekként nem győzte kérlelni, hogy a kis barátja náluk aludhasson. Most megkapta, örüljön! Tele van ilyenekkel, és nem esett jól. Máshol meg abszurd – van olyan jelenet, ahol egy 6-7 éves, nyuszis pizsamában levő gyereket felkap és elvisz a sas. Arra aztán már mondani se tudok mit.

A látványt maga a film minősíti – francia film, kisebb költségvetésből. Komédiának elmegy, az a kevés akciójelenet meg elég semmilyen. Mondjuk, még mindig eggyel jobb, mint amilyen lehetett volna.

A casting pedig tipikusan Lacheau filmjeire jellemző. Ugyanazokkal a színészekkel dolgozik, csak a felállás változik. Hol ez, hol az a főszereplő és nem is egy típust játszanak. Legalább ebben van változatosság, mert a paródia jelleg miatt nagyon nem kellett megszakadniuk. Talán a Bohóc, amin azért megütköztem. Láttam már pár Jokert, de ilyet még nem.

Láttam már filmet, paródiát főleg, ami jobban fájt. De ez elvetemültebb és olcsóbb poénokkal van tele, mint amit még szórakoztatónak tartok.

Hát, volt, ami tetszett, volt, ami kevésbé. Mert lehet a sémát másként, meg ugyanúgy is hozni.

A mi kis falunk (s07e15) az, ami ugyanúgy hozza.

Szerkezet: megint külön történetekből állt össze a rész, annak szellemében, hogy minél többen képernyőre kerüljenek. A balga rendőrök keresték az elveszett kaméleont, Zsolt belekeveredett a lányok táncos vetélkedésébe, Janót meg Bazsó akarta alibiként használni a barátjának.

A szokott humor, és semmi kiemelkedő. Nem tudnék rábökni senkire vagy semmire, ami jobb lett volna a szokottnál.

A Pepe (s02e06) kapcsán majdnem ugyanezt leírhatnám.

Bár, annak tudok örülni, hogy nem csak nekem zavarta a szemem a Fanni – Gábor közti nem létező kémia, most jól ki írták a lányt. Nekem nem fog hiányozni, pláne, hogy kapott egy egész búcsúzós részt is. Még megnézhettük utoljára, milyen tehetséges szakács, mennyire jó barát és persze, arra is kaptunk egy emlékeztetőt, hogy eye candy szerepe volt a sorozatban, mert csak vissza kellett játszani, amikor egy szál tangában vonult.

De, most legalább a konyhában játszódott a cselekmény jelentős része, és főztek. Jó volt ételeket látni, jó volt a konyhai dinamika. Így le lehetett nyelni, hogy pl. mit kezdtek Esztergályos Cecília vendégszereplésével. Plusz, most hagyták színészkedni Simon Kornélt, legalább egy monológra kiléphetett a szokott egoista Gábor körből.

Attól tartok kicsit, hogy majd Gábor – cukrász románcot erőltetnek, de remélem nem. Egy új szereplőnek is jobban örülnék.

A Silo (s01e04) építi tovább a történetet.

Juliette múltjából kaptunk bevágásokat, hogy miért lett gépész, és milyen családi tragédia alakította a jellemét. Igaz, részletekbe nem mentek bele. Az anyja és a testvére meghaltak, de nem derült ki, hogyan. Árnyalták így a szereplőt, míg barátkozott az új munkakörével.

Lehet sejteni, merre kell indulnia tovább, de ebben a részben pihentünk.

Will Patton lophatta a részt, a gyász több szakaszát is szemlélhettük az előadásában.

Igazság szerint a folytatást várom inkább – tudom, mit találnak, de az érdekel, hogy miképpen jönnek rá, az miképpen átverés és mit lépnek ellene. De majd a folytatásban.

Ami ugyanazt csinálja, de jobban? A Poker Face (s01e04), ezúttal egy zenekar körüli gyilkossággal.

Megint, követjük a Columbo szerkezetét. Megnézzük, mi történt. Majd ugyanazt, de Charlie szemszögéből. A nyomozással meg lépünk tovább, hogy igazságot szolgáltasson Gavinnak, a meggyilkolt dobosnak. Ugyanaz a módszere is, legfeljebb a végkifejlett más annyiban, hogy most nem direkt a rendőrség kezére adja a gyilkosokat.

Megint van sztárvendég, a banda frontembere, Ruby szerepében Chloe Sevigny énekelhetett. Jól áll neki a szociopata szerep, és tetszettek a váltások is a díva és a hétköznapi külcsín között.

Plusz volt a részben a dalok jelenléte is.  Nem vitték túlzásba, semmi musicales hatás, de színezte a sztorit, hogy nem csak beszéltek a fellépésekről és a dalokról.

A végére még egy kis humor is jutott, bár meglepőnek nem mondanám. Amikor a podcastes lány először feltűnt, gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz a megoldás.

Végül, egy évadzáró, amibe aztán mindent belenyomtak, ami klisés egy évad vagy sorozat végén. Az All American (s05e20) egy szezonra leköszön, nem mondanám, hogy eredetien.

Volt kisbaba téma, volt lánykérés, volt nagy szerelmi vallomás és az a nyitott vég is… Mintha nem lenne egyételmű, hogy Coop éppen oda tart, és megtalálja a lányt. Igaz, üdítőnek találnám, ha meglepnének a folytatással, és valami merészebbet lépnének egy kórházi lábadozásnál, de kétlem.

Megható részeket igyekeztek egymásra pakolni, miközben kicsiben lejátszották az egész évadra jellemző huzavonát Liv és Spencer között kicsiben. Mindenki tudja, hogy ők odavannak egymásért, a nézők is, de csak elhúzták a legvégéig, hogy mondjanak is valamit.

Nem tudom, tudnak-e újítani, de remélem, nem a fix párokat akarják megint cserélgetni… bár, akkor mi lesz? Ahogy most belegondolok, elég kerek most minden, mintha lett volna vészterv zárásra, ha nem lett volna 6. évados berendelés.

A Hallmark romantikusoknál egy fokkal nézhetőbb, de nem mondanám, hogy épületes romantikus komédia lenne. Ahhoz túl olcsó és vannak benne nagyon mesebéli csavarok.

De, nézzük először a történetet. Van benne egy aranyifjú, aki él bele nagy boldogan a világba. Minden egyszerre dől össze – a fontos szerződés megkötése helyett egy csinos lánynak kezdi csapni a szelet, bukik az üzlet és vele az állása. Meg a barátnője is, akinél lakott. Így kénytelen bekönyörögni magát a testvéréhez, és elvállalni egy esküvői videózást. A gond csak az, éppen az a lány menne férjhez, akit annyira meg akart hódítani a buszon. Van nem egy hasonló történet, csak általában fordítva szoktak lenni a nemek. Az esküvőszerző esete a vőlegénnyel. Bár, ahogy belegondolok, láttam már olyat is, hogy az álpap igyekezett meghódítani a menyasszonyt, akit ő esketett volna…

A szerelmi szál abszolút kiszámítható és mese is. Mert persze, aki eddig váltogatta csak a nőket, most első látásra és végzetesen szerelmes lesz. A biztonságot kereső lány is hajlandó mindent eldobni a fellángoló érzelmek kedvéért. Mennyi? Durván 2-3 nap alatt mindketten az életüket megváltoztató döntéseket hoznak, persze. Még akkor is furcsa, ha a vőlegényről kiderül, hogy ez kamufrigy a javából, mert politikus fiaként vállalható a szőke, szegényebb lány, de a homoszexualitás nem.

Hozzá jönnek a vígjátékok kellékei, amelyek jó része inkább fárasztó, mint vicces. A vőlegény anyja nem elég, hogy zsarnok akarnok, mellette egykori színésznő is, aki szintén Tomek karjaiba vetné magát. Az már közel nemi erőszak, ahogy a szobájába csalja, vetkőzik előtte, éppen csak parancsba nem adja neki, hogy amíg a férje nincs itt, vesse magát az ágyába. Tomek ekkor már Ola után epekedik, úgyhogy a menekülő utat keresi, ráadásul a férj is hazaindul a lemondott tárgyalás miatt. Tipikus romantikus komédia helyzet.

Jobban működött Tomek testvérének története. Nyomorult Janek elég bátortalan, és virágpor allergiája is van. A virágárus lány viszont annyira megtetszik neki, hogy a kaktuszok szakértőjévé növi ki magát. Tomek majd segít kicsit, hogy az egymáshoz vonzódó fiatalok megtalálják az utat egymáshoz. Ők aranyosabb, meg hitelesebb pár is, mint Tomek és Ola.

Az sem növelte a tetszési szintet, hogy felismertem kölcsönzött jeleneteket. Ahogy Tomek és Ola megszöknek az esküvőről? Busszal? Diploma után. De visszaköszön Patsy, az anyósjelölt Tomek csábítási kísérletében is Dustin Hoffman megrontása.

Látványelemnek a színészek számítanak, de azért ez nem amerikai eye candy. A lányok esetében még hagyján, Patsy esetében is odafigyeltek arra, hogy mutatós legyen fehérneműben, de a fiúk… közelebb vannak a hétköznapi, mint a jóképű vonásokhoz. Talán csak a vőlegény karakteresebb egy fokkal, de még ő sem az a szépfiú típus. Hát igen, van annál szánalmasabb, amikor a filmed szép főszereplőkkel, eye candy színészekkel akarod eladni – amikor ezek a színészek még csak nem is szépek. Csak annak mondja őket a film.

Nem szerettem a történetet, a főszereplő páros nem volt szimpatikus. Pár mellékszál, egy-egy jelenet elment, de ez kevés, hogy igazán szórakoztató legyen.

Gyerekkoromban ez volt az egyik olyan mesesorozat, amiből rengeteg rész megvolt videón, és az öcsémmel gyakran néztük is. Pocok, Szmöre, Márton és a többiek gyerekkori ismerőseim. Most már jó ideje nem találkoztam velük, de végre elolvastam a meseregényt, amiből a sorozat készült. Azzal együtt meg jött az ihlet, hogy vissza kellene nézni a mesesorozatot is.

Hosszú projekt volt, és most értem a végére. El is kerekedett a szemem, hogy mi történt ezzel a mesével gyerekkorom óta. Van új verziója – valami rémes külcsínnel. Márton fejére például rajzoltak egy repülős szemüveget. De minek? De a klasszikus, régi szinkron helyett vettek fel újat is. Azt nem is bírom hallgatni, még azt sem, ami közelebb áll a valósághoz: Akka ugyanis férfihangot kapott, noha Lagerlöf nősténynek írta meg. Az újabb szinkronban női hangon is szól, de nagyon nem áll rá a fülem. Így az eredeti szinkronnal meglevő részeket néztem felváltva a német verzióval, és nem egyszer kívántam, bár lenne angolul is. Hosszú is, durván 50 rész. De jó volt visszanézni, önmagáért is, meg a nosztalgia miatt is.

Az első, ami megcsapott, hogy mennyire pontosan követik a meseregényt. Akár párhuzamosan is lehetne olvasni és nézni. Ugyanazok a történetek szerepelnek benne szinte végig. Csak éppen, gyerekmesének készült, így némi változás azért akadt benne. Pocok, és Akka + Márton kivételével a személyiséget kapott vadludak a mese találmánya, ahogy Szmöre is nagyobb szerepet kapott visszatérő veszélyforrásként, mint a könyvben. De a legfontosabb különbségnek azt érzem, hogy a mese készítői kivették a tragikus történeteket belőle, és írtak helyettük boldog befejezéseket. Ahogy belegondolok, sok ilyen van benne. Sükebóka a varjak vezére lesz, az eredetiben meghal. Bocibarna, a siklót eltaposó szarvas itt bűnbocsánatot nyer, az eredetiben megöli egy orvvadász. Az apját kereső testvérpár itt megleli az apját, az eredetiben a kisfiú halálosan megsérül egy bányarobbantásban és meg is hal. Mindkettőnek érzem a létjogosultságát. Felnőtt fejjel olvasva az eredetit, igazabbnak éreztem, kevésbé mesének. De, ha gyerekként meg kell néznem Sükebóka, Bocibarna és a kis Máté halálát, azon kiakadtam volna. A mesében jobbak a boldog végek.

A második, hogy mennyire jól keveri a kedves és humoros mesét az ismeretátadással. Ahogy a könyv, a sorozat is végigvisz Svédországon, megmutatja a tájait, nagyvárosait és elmondja a regéiket. Közben meg Nils és Pocok sok-sok kalandba keverednek, gyakran élelmet keresve.

Mai fejjel megcsapott az is, hogy mennyire más ennek az egésznek a hangulata, mint a skandináv irodalom azóta sikeres darabjaié. A sok svéd krimi, az a sok szörnyűség és rettenet, az a mély, nyomasztó hangulat. Itt nyoma sincs ilyesminek. Itt az jön le, hogy Svédország milyen változatos és szép, mennyire jó emberek a lakói. Lélekmelengető nézni, ez a mese egyszerűen jól esik.

Szeretem az értékrendszert. Nagyon állat-és környezetbarát. Tökéletesen benne van az üzenet, hogy az ember túlzottan mohó, és elfelejti, hogy nem egyedüli lakója a Földnek. Tele van barátsággal, bátorsággal és megbocsátással is. Még Szmöre, aki az egész történet alatt gonoszkodott, is kaphat egy boldog befejezést.

Amire nem tudok nosztalgia nélkül nézni, az a külcsín. Nyilván, ma már sokkal szebb is lehetne. Szinte életszerűvé is lehetne tenni. Sok alak egyszerű, és igen, kiszúrtam olyasmit is, hogy a csapatból csak 6 lúd van külön megrajzolva, a többiek egyenludak személyiség és egyedi jegyek nélkül. És mégis, még nézni is szívesen néztem. Ez annyira mélyen ilyen formán van a retinámba égve, hogy a más verzióval nem tudok mit kezdeni.

Az egyik kedvenc mesém volt és még ma is az. Van tartalma, kedves és humoros, kalandos. Még németül is, pedig nagyon nem szeretem, amikor a nagyon halvány megmaradt némettudásom kell elővennem.

Nem tudom megítélni, mennyire van még érdeklődés az Asterix – Obelix filmekért. Az első élőszereplősek, sztárszereposztással még kelendők voltak, de most? Az alapján, hogy éppen meghaladta a költségek felét a mozis bevétel, nem hiszem, hogy mindenki ezt akarná nézni.

Képregényesen merészet/mesét is lépett a cselekmény. Kínából jönnek segítséget kérni a galloktól, meg Caesartól az ellenfelek. El is indulnak, hogy ezúttal a Középső Birodalomban csapjanak össze a rómaiak, a csodaitallal felpörgetett gallok és a kínaiak. Mese, tudom, de akkor is agyament ötlet oda vonultatni a légiókat, pláne az olyan poénokkal, hogy Kleopátra milyen népszerű arrafelé a pandamentő akciójával és a fürdős reklámjaival. Annak ellenére, hogy más a helyszín, a kultúra, annyira a szokott fordulatokra épül az egész, hogy nem adta meg neki a várt plusz színt az ázsiai vonal. Csak zavart a Caesar meghódítja Kínát történetszál.

Tele van olyan poénokkal, amit egyszerűen nem értek, kinek szántak. Néha olyan, mintha mesefilmet néznék, máskor meg felnőtteknek szánt utalások és viccek vannak benne. Hozzá, a jelenre tett utalásokkal és poénokkal. Van ókori sms, de Asterix vega étrendje is említhető, vagy a császári pár népszerűségi versenye. Az ő életük kb. olyannak van ábrázolva, mint egy valóságshow.

Meglepetés nincs benne. A szerelmi szállal akartak játszani, de nem működött. Lehetett tudni, hogy se egy kereskedő, se egy gall harcos nem lesz a császárnő egyetlen leányának a párja. A lány nem is érdeklődött egyik iránt sem. Mindkettőnél fiatalabb is, jóval – mondjuk, abban a korban ez annyira nem szempont, de rangban mindkettő mélyen alatta van. Amikor képbe kerül az utolsó szabad királyság hercege, aki olyan ronda, hogy csak maszkban jár, nekem már be is ugrott a Vasálarcos. Itt is kiderül, hogy nem csúnya arcot kell rejteni – hanem a Kínában furcsa szőke hajzuhatagot, ami meg éppen a hercegnő gyengéje. Na, vajon, ki vesz el kit a végén? Pontosan.

Bajom volt azzal is, hogy Asterix kapott egy egészen új ábrázolásmódot. Eddig mindig hősként mutatták be, itt viszont közel van egy lúzerhez. A kiszemelt nő rá se hederít, már gyerekként is Obelix védte meg az erősebbektől, és szerencsétlen is. Az kifejezetten szánalmas, ahogy csata esetén félrevonul meginni az italt, mintha szégyellné, hogy használja. Pedig aztán a végére pontosan látni, hogy a csodaital az egyetlen a rómaiak ellen – Caesar ebben is eltaposta volna őket, ha nincs az ital. Akkor hiába jön a nagyobb sereggel a császárnő is, arra már nem maradt volna, kit menteni.

A szereposztáson is azt érzem, hogy nem találják a közönségük. Vincent Cassel, Marion Cotillard, Guillaume Canet – 50 alatt vagy felett valamivel. Komoly színészek, jó pár díj, és kétlem, hogy egy szinte gyerekműsorban lenne a helyük. Még akkor sem, ha Canet rendezte. Fel sem fogom, hogy mi vonzotta ehhez a történethez. Csak nem a gyerekeinek akartak valami néznivalót Cotillarddal? Én bírom őket, de miért kellett ez a film nekik?

A látványvilága különben pontosan hozza, amit ezek a filmek szoktak és tudnak. A rómaiak repülnek a gallok ütéseitől, ismerősek a ruhák, hajzatok és szőrzetek. A kínai csapat hozza a harcművészeteket, és visszaköszön A karate kölyök tanulási módszere is. Kinek mennyire állt jól, az már más kérdés. Canet rendben, Cotillard még mindig szép, de Cassel tógában – azokat a lábakat nem kellene mutogatni.

Annyira nem értem ezt az egészet, hogy a poénok egy része is utólag esett le. Pl. Antivirus, és hogy ki játssza. A film közben nem is értettem, minek drukkolnak neki a rómaiak. Ez most egy kérdőjel és egy ’minek’.

Akkor, szokás szerint: Pepe (s02e05). Egy cselekményszál köré húztak fel egy drámát. Vagyis, az étterembe betörnek, a szereplők túszul esnek, és közben a Gábor – Fanni közti helyzet éleződik. Rágják ugyanazt a csontot, amit múltkor is. De ezt már ragoztam eleget. Hogy nem bírom a cukrászt és néma rajongását, hogy szerintem nincs kémia a Gábor – Fanni duó között.

Jobb volt a szerencsétlen rabló története, helyenként még mosolygós jelenetet is sikerült összerakni. Ahogy a rendőrök veszekedtek, mondjuk azon, ki vezet.

Annyira szeretném szeretni ezt a sorozatot, Simon Kornélt és többeket is bírok a stábban, de valahogy mindig inkább azt érzem ki belőle, ami nem működik. Éttermes sorozat, amiben alig főznek…

Még mindig nem jutottam döntésre a White House Plumbers (s01e03) kapcsán. Egyszerre irritál is, meg érdekel is, hova fognak innen kilyukadni.

A héten egy lehallgatást akartak összehozni, de a nagy nehezen bejuttatott mikrofonok közül egyetlen működött, amin egy titkárnő pletykált, vagyis nulla értéke volt. Így betöréssorozatba kezdtek, és a fejem fogtam, milyen szerencsétlenek. Valamit mindig elrontottak – egyszer még felszerelés nélkül is betörtek, aztán csodálkoztak, hogy a semmivel nem lehet a zárt ajtót kinyitni.

Olyan abszurd az egész, amit művelnek. Nem tudom, sírni vagy nevetni kellene rajta. Így érzek a szereplőkkel kapcsolatosan is.

A heti mélypont különben a bezárás volt a tárgyalóteremben és a kaland az alkoholos üveggel. Amiből érthetően utána már senkinek nem kellene inni…

A végére értem a 9-1-1 (s05e16-18) ötödik évadának, vagyis, lassan haladok vele.

A végéről a fő benyomásom az volt, hogy egy átívelő, kevésbé látványos szálat zártak. A segélyközpontban tűz volt, és Hen felfigyelt arra, hogy az egyik, számára a kezdetektől ellenszenves mentőssel valami nagyon nem stimmel. Aztán ebből jönnek majd mindenféle traumák, szakítások és megerősítések. Röviden: látvány helyett lelkizés. A tűz azért nem volt gyenge a 16. részben, és voltak érzelmi csúcspontok is, de aztán jöttek az érzelmek és következmények.

Jó a stáb, családi a hangulat és szerethető ez a csapat. Csak éppen, ezt a családi és magánéleti szappan vonalat már sokallom. Ezért szenvedek már a Chicago Fire-rel is. Ebben a sorozatban még több a mentés, döbbenetes eset és néznivaló – csak éppen pont nem az évadzárásban.

Zárás után egy kezdés is: Unicorn Warriors Eternal (s01e01-03) nyitány.

Hogy kerül egy steampunk Angliába egy elf, egy buddhista harcos szerzetes, meg egy árnyharcos leányzó? Merlinnel kiegészülve és egy modern robottal ők az Unikornis harcosai. És a kérdésre ad választ a sorozat kezdete.

Bemutatja a mitológiát, egy kicsit a szereplőkről és eljuttat ebbe a különös, más Londonba, ahol összekuszálódnak a dolgok. A harcosok nem pont azok, akiknek lenniük kellene, és ezzel a gonosz komoly esélyt kap ellenük. Vagyis, fantasy, humor és akció keveredhet némi érzelemmel. Eddig legalábbis ezt láttam benne.

A történet jópofa és eddig a humora is passzol. Sok minden látszólag nem illik bele, de a készítők mégis össze tudták csiszolni a részeket. A gonosz tervét, a nem megfelelő testbe érkező harcosokat, ahogy még magukat is keresik, miközben már fel kell venniük a harcot az ősellenséggel is. Közben meg ott van köröttük a steampunk London, olyan vicces jelenetekkel, mint a rendőrök, akik minden mutatványost és bűvészt lefognak őket kutatva, miközben tagadják a mágia létét.

Felnőtt mese és mindkét jelzőnek van jogosultsága. Mese, fantasy elemekkel, de komolyabb kérdéseket felvetve, mint egy gyerekmese. Erőszakosabb, de azért nem vérfolyam.

Még igen az elején vagyunk. Eddig nem rossz, majd kiderül, merre tudnak haladni az ébredéstől.

Értékeljem a szándékot, vagy csak simán olcsónak és hatásvadásznak lássam a filmet? Így utólag többet bele tudok látni, mint amikor néztem is. Akkor szenvedtem vele.

Pedig nem akar rosszat – a szülői szerepről mesél, és a gyerekek elengedéséről, ahogy felnőnek. Kicsit lopva a Disney Agymanók ötletét, de nem annyira, hogy nagyon feltűnő legyen. Mondjuk, élőszereplősen nem is lehetett olyanokat megmutatni, mint amiket a Pixar animált. Egy kislány mesevilágának alakulása közben látjuk, hogy változnak a kapcsolatai. Miközben a kisgyereknek még az apja a hőse, a kamaszodó felfedezi a másik nemet, és az apa szerepe egyre csökken. Ez mesében úgy néz ki, hogy a hercegnőt már nem az apja vonásait viselő herceg menti meg, hanem az aktuális ideál van a főszerepben. De a jó ötletek ott vannak körötte, és visszaköszönnek az Agymanók. Ahogy a mesevilág elfeledett részei felé haladnak, és látjuk, hogy a kisgyerekek meséi mennyivel egyszerűbbek, a figurák milyen drabálisak. Ahogy a régiek elhalványodnak, elfelejtődnek. Az anya alakja is így halványodott el, amiben még kicsit a gyászfeldolgozás is megvolt.

Csak az egésznek a hangulata, a történet mesei fele gagyi. Maga a mesevilág – mű, erőltetett és giccses. Ilyenek a ruháik is – az apa – herceg még az Aladdin külcsínét idézi, az örök ellenfele is egy arab kufárra hajaz. A díszletek, házak és a tárgyaik is mind ócskák. Egész egyszerűen nem nézett ki jól.

És hiába van meg a párhuzam, hogy a valóságban és a mesében is elfogadja az apa/a herceg, hogy a lányának már nem ő hőse, ez a mesei réteg lehúzza. Ami nem lenne a történetben giccses, ezzel a tálalással azzá vált.

Gondban voltam a szomszéd, Clotilde kapcsán is. Nincs értelme, miért volt annyira rákattanva a főszereplőre. Egy helyes, életvidám és fiatal nő volt, annyival több mindent tudott volna kezdeni, mint türelmesen várjon, amíg a szomszéd apukának leesik, hogy itt van ő, és szinte sóvárog érte, hogy legyen valami közös programjuk. De miért? Annyit tudhatott csak róla, hogy jó apa. Ahogy elnéztem, a jövőjükben közös gyerek volt, így ezzel nem sokra ment. De értem, ez is része volt a történet azon részének, hogy az apa elengedje a lányát. Addig Sofia kitöltött mindent, ahogy őt elengedi, új embereket – konkrétan Clotilde-ot is – be tudta engedni az életébe. Nem véletlenül volt a mesevilágban Clotilde az ajtós lány, és derült ki, mi mindenre nem jó egy ajtó.

A történet tehát lehetne tartalmas és aranyos, de a kisgyerekeknek való mesevilág és olcsó poénok nagyon lehúzzák. A látvány sem tetszett, ott is az olcsó és a mű, gagyi szavak, amelyeket ismételgetni tudok. Maradt a szereposztás.

Omar Sy már nagy rutinnal játssza ezt a szereplőtípust. Csúnyán mondva neki egyszerű szerep kell, mert tisztán jót vagy rosszat tud, csak többet ne kelljen megmutatnia. Itt ennyi volt a feladat, meg is oldotta, ha Aladdinnak nem is őt válogatnám be egy darabba. Berenice Bejo tündéri, és nagyon szerethető. Túlzottan is, nem véletlenül nem értem, hogy Clotilde számára miért ez az özvegy férfi volt az egyetlen opció. Túl jó volt ő ide. Ők ketten elég ismertek is, hogy eladják velük a filmet. Más nekem nem volt ismerős, de a mesevilágban annyi szereplő tűnt fel, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy onnan lehetett volna még ismerőst találni. De nem is kerestem.

Talán az lesz a végszó, hogy túl van tolva. Az a báj, amit sok francia filmben megvan, amiért megszerettem a filmjeiket, itt rossz arányban fordul elő. Annyival túlmennek rajta, hogy az már zavaró és túl édes, túl giccses – nem esik jól.