Láttam pár koreai filmet/sorozatot, ami tetszett, és hirtelen azt gondoltam, keresek még. Most pedig nem sikerült olyat találnom, ami tetszett volna. Leginkább azért, mert fura volt ez a film.

A történet sok tekintetben akár nyugati krimi is lehetett volna. Emberek sora hal meg érdekes módon, az ügyet kapó nyomozónő meg éppen egy új társsal igyekszik megbarátkozni. Hogy még cifrább legyen a történet, egy olyan múltbéli eset kezd indítékként körvonalazódni, ami a kelleténél személyesebben érinti a rendőrnőt. Hiszen ki fog derülni, miért lett belőle rendőr, és ugyanolyan bűn vezette erre az útra, amint amit az áldozatok a múltban elkövettek.

Hát igen, elég nehéz nem a gyilkosnak drukkolni, amikor ilyesmi derül ki az általa meggyilkoltakról. A rendőrnőnek is elég lehet fellépni ellene, amikor éppen egy ilyen ügy hajtja őt is. Csak abban van eltérés közöttük, hogy So-young törvényes úton akar elégtételt venni, neki eszébe sem jut igazságtevőt játszani. Sajnálatos is, hogy tulajdonképpen egyik eset sem oldódna meg azt az utat járva. A mostani ügyet kiváltó múltbeli esetet eltussolták, a rendőrnő életét megrontó férfi pedig boldogan élte volna a maga kis életét.

Mennyire kell meglepődni a csavaron, a gyilkos személyén? Hát… nem egyértelmű, hogy ő volt, de nem is olyan nagyon meglepő. Volt már ilyen, nyugati filmekben is, hogy a tettes így kerül közel az ügyhöz és az áldozatokhoz. Ami igazából meglepett, az a tettes múltbéli szerepe. Ilyen szempontból kerek is lesz a végére, hogy mindenki megkapja, amit érdemelt.

Maga a nyomozás lassan halad, kell hozzá szerencse. Az ugyan hatásos, amikor a rendőrnő fejében összeáll a kép, de különben nem egy izgalmas film. Ha kicsit jobban vágják, talán. Így elég lassúnak érződött, és csak a végére kezdett jobban lekötni.

Ami a plusz színt adja hozzá, hogy a szellem témát kezeli másképpen, mint a nyugati társai. Nálunk jobban elválna a két zsáner: vagy szellemes bosszúálló film lenne, vagy egy mostani sorozatgyilkosság alapján régi ügyet is érintő krimi. De az ázsiaiak nagyon otthon vannak az ilyen szellemekkel operáló horrorokban, nem véletlenül származik onnan az Átok és a Kör franchise is. Most is jó kézzel van vágva, hogy mi az illúzió, mi a természetfeletti. A Kör is felrémlett lelki szemeim előtt, hiszen nem először láttam olyan szellemet, aki egy felvételt választ kísértése eszközének.

Látványfilmnek sem lehet nevezni. Nincs jellegzetes helyszíne, nincs látványos jelenete. Sokat beszélgetnek, követik a nyomokat, de nem feltűnő környezetben. A ruházatuk kifejezetten egysíkú és beolvad a környezetbe. A szellem vonalon lehetett volna ilyen téren többet játszani, de értem, miért nem tették. Így jó játék marad a végéig, hogy valóban van-e bosszúálló szellem, vagy egy ravasz elme valósít meg mindent nagyon is a hétköznapokban.

Emlékezetesebb szereplő, színész számomra nem volt benne. Klisék köszöntek vissza: a régóta rendőr, komoly nyomozónő olyan társat kap, aki még nagyon lelkes, és van benne egy osztály bohóca attitűd is. Éppen csak azt nem játszották meg, hogy szerelmi téren is közel kerüljenek egymáshoz, de ebbe a filmbe nem is hiányzott. Itt mindenki a démonjaival küzdött, hol szó szerint, hol csak képletesen, és nem gyengédebb érzelmeket dédelgettek.

Vagyis, újfent egy olyan film, amit egyszer megnéztem, de annyi elég is volt belőle. Hiába a horror beütés, nem nyomta meg a félelemküszöböm sem.

Szépen illik abba a sorba, amikor egy népszerű podcast alapján készítenek sorozatot. Ennek mondjuk nem ilyen formátum, hanem cikkek adták az alapját, de így is látom a hasonlóságot.

A fő téma: a gyógyszeripar, és ahogy tönkreteszik a hétköznapi embereket a profit miatt. A történet 3 szálon fut – látjuk a rendszer tetejét, vagyis a minden mögött álló embert, aki milliárdokat keresett mások nyomorából. Látjuk a lenti réteget, a hétköznapi embert, akit tönkretett a gyógyszer. Vagy nevezzem inkább drognak? Mert az egésznek a lényege, hogy fájdalomcsillapítóként árulták, de ugyanolyan, mint a drog. És van a történetét elmesélő nyomozó, aki összeköti a pontokat és nem mellesleg a maga nyomozásával egy kis krimit is csempész a drámába.

Akár külön is lehetne nézni a szinteket. A leggyengébb minden tekintetben a lent. Glen jó férj, apja a felesége korábbi kapcsolatából származó nagyobb fiának, és a közös kislánynak. Vállalkozó, felelősségteljes, egy jó ember a szó több értelmében. Csak jön egy baleset, egy hátműtét és a fájdalomra kapott új gyógyszer, ami mindent tönkretesz. Egy lejtmenet Glen útja. És ő jó ember, próbál kapaszkodni, gyógyulni, de esélye sincs. Olyan, mint egy példabeszéd és intés. Ha ezt teszi egy jó ember, mi van azokkal, akik gyengébbek nála? Így válik érthetővé és személyessé a számadat, amit a más szinteken hallunk. Mert százezrek halálát és függőségét nehéz elképzelni, de Glen pokoljárása és végzete átélhető, személyhez szól. A koncepciót nagyon értem, csak túlzottan példázat. Nem eltalált a szereposztás – a feleség túl semmilyen, a kamaszfiú szerencsétlen, Taylor Kitsch meg nem az a színész, aki elviszi a hátán a drámát. Jobban is ment neki a klassz családfő és szerelő, mint a lezüllő ember portréja.

A felső, ahol számtani módon döntöttek életről és halálról. Ott Richard Sackler nyomában járunk, akit Mathhew Broderick alakít. Itt kevés a cselekmény, és amivel fel próbálják dobni, ahogy a halott nagybátyja kíséri Sackler lépteit, nem elég. Még akkor sem, ha Clark Gregg tökéletesen hozza az elegáns szemétládát, akire sokkal inkább emlékezni lehet, mint Broderick rosszfiújára. Olyan puhány, jellegtelen és csendes – ettől valahol még ördögibb, nem nézi ki belőle az ember, amit a pénzért és a győzelemért megtesz, és direkt nem is lehet szimpatikus. De így ez a rész… furcsa. Bár a kevésbé ismerős folyamatok és a mögé nézés miatt még mindig érdekesebb, mint Glen története.

Végül, ami velem nézette. Edie Flowers nyomozása. A jelenben egy bizottság előtt ül, és utólag meséli el, mire jött rá, hogyan mentek tárgyalásra és mi történt. Ebben volt meg az izgalom, ahogy követik a nyomokat, rájönnek az összefüggésekre – és be volt építve, hogy egy értékesítő lányka miképpen lett a tanújuk. Akár az övé is lehetne külön szál, de jobban illik ennek egyik mellékágnak. Hiszen ezek vannak legjobban összekötve, és láthatóan az volt a szerepe, hogy eljusson oda, hogy Edie számára átadja az adatokat.

Lehetne ragozni, mennyire mocskos a rendszer, de a sorozat remekül megfogalmazza. Egyértelműen párhuzamot állat a droghálózatokkal és rámutat a módszereik közti hasonlóságokra is. Rá lehet mondani, hogy a sorozat után az ember hajlamos elgondolkodni, mielőtt bekap még egy fájdalomcsillapítót a fejfájására. Bár ok, itt azért erősebb gyógyszerekről van szó, mint amit bekapunk a fog- vagy fejfájásra. De az elv… hogy jövedelmezőbb véget nem érően kezelni és tüneteket enyhíteni, mint meggyógyítani az embereket, az mindenképpen kegyetlen.

Minden részegységre igyekeztek olyan színészt tenni, aki ismerős lehet a nézőknek. A leggyengébb választás számomra Kitsch, aki szerintem inkább eye candy volt mindig is a szerepeiben – neki ezért balsors, hogy korosodik. Broderick már jobb, csak éppen neki jut a sorozat férgének szerepe. A show-t meg lopja Uzo Aduba, aki nem csak őrülteket játszik hitelesen.

Nem látványfilm, de a színterek és szereplők váltásai miatt kellően mozgalmas, és nem éreztem úgy, hogy kellene még valami plusz, hogy lekössenek. Ahogy a színterekben, itt is van fent és lent is. Éppen annyira látunk milliárdos kastélyát, mint a leszokni próbálók lepukkadt gyűléstermét.

Ha nem is az emlékezetesebb sorozatok közé sorolnám, azért találtam benne olyat, amiért megérte megnézni.

Nem volt ez egy csavarral több, mint kellett volna? A szándékot érteni vélem, de nem érzem úgy, hogy kényelmes volt ez a befejezés.

De talán nem kell azonnal a végére ugrani, ha jelen pillanatban az a része is foglalkoztat leginkább. Egy krimit kaptunk, különleges helyszínen. A főszereplő, Alice egy mentális betegekkel foglalkozó zárt intézetbe, ha úgy tetszik: diliházba kell, hogy beépüljön. Nem olyan régen egy fiatalember öngyilkos lett odabent, és a férfi apja meg van győződve róla, hogy a gyermeke nem lehetett öngyilkos. Alice vállalja, hogy kideríti, mi történt vele. De ehhez betegként kell bemennie, megszereznie a dokumentumokat. A történet egyik sarokpontja pont az lesz, hogy egy egészséges emberre milyen hatással van az intézet és a betegek társasága.

Azt különben szépen összerakták, hogy mennyiféle embert kezelnek itt bent. Súlyosan defektes és már szinte szabad életre is képes emberek vannak összezárva, klikkesednek és nem egyszer gondoltam arra, hogy ez mégis kinek a gyógyulását szolgálja. Mert azt még el tudom fogadni, hogy a fóbiás meg a szelíd, de értelmi fogyatékos kint van a közös térben, nem zavar másokat, megvan a maga közösségük. De kinek jó az, ha a nemi erőszakoló és a nagydarab, buta, de erőszakra használható barátja ott vannak velük? Az biztos nem segíti senki felgyógyulását, hogy félniük kell tőlük, vagy aki annyira beteg, a babájuk lesz. Még, ha nem is fogja fel valaki, hogy mit tesznek vele, akkor sem lenne szabad. Olyan abnormálisnak tűnt az életük rendje, és látni is lehet Alice-on, hogy mennyire megterhelő ez az egész. Mondjam azt, az ép is beleőrül. Pláne, ha az orvosa olyan kezelést ír elő, amit majd Alice is kap. Elektrosokk terápia, meg társai.

Nem az a fő téma a filmben, de az intézet igazgatója nagy reformernek számít. Ő találta ki a betegek szabad mozgását és vannak még hasonló dolgai. Az emberi humánummal önmagában nem is lenne bajom, de pláne egy ilyen helyen vannak közveszélyes elemek is. Az orvosnak nem kellene tudnia, ki az, akit nem lehet a többiekkel együtt szabadjára engedni? Más szereplő esetében meg nem értettem, miért van egyáltalán bent. Van egy férfi, akinek a víz érintésére kisebesedik a bőre, és ezért irtózik a víztől. De ezt komolyan csak zárt elmegyógyintézetben lehet kezelni, amikor láttuk, hogy tényleg fizikai tünetei is vannak, nem csak képzeleg? Úgy fura az intézet ábrázolása, ahogy van.

A történet második felére aztán egy más ügy is kezd kibontakozni. Miért is van itt Alice? Őt ki és hogyan csapta be? Vagy tényleg itt lenne a helye? Ez már thrillerbe csap át, amikor a nő igyekszik bizonyítani, hogy ő tévedésből van itt – nem beteg, csak beépült nyomozó. De ki hisz neki, amikor pont olyan betegséggel – paranoia – hozták be, aminek része, hogy összeesküvés-elméleteket gyárt? Alapvetően Alice-t követjük, ő a film hőse, és így bizalmat szavaz neki a néző, de azért egész jól képesek bizonytalanítani, hogy mennyire hihetünk neki.

A harmadik, és a legjobb húzása, hogy eljátszik az időábrázolással. Mivel nem akarom a poént lelőni, maradjunk annyiban, hogy teljesen úgy tűnik flashback jeleneteket nézünk, hogy a végére kiderüljön, valami mást láttunk egészen eddig. Ez még ült is, erre azt mondanám, okos volt.

Ezt rontja el, hogy még a legvégén erre is rátesznek plusz egy csavart, ami megint átértelmez mindent, a filmben harmadik alkalommal, és az már nem esett jól.

Látványelem igazán nincs benne, ezt a színészeknek kell eladni. Sztár szereplő különben nem jutott bele, de nem is kellett. A többség beteget játszott, az orvosi kar és Alice jelentettek kivételt. Barbara Lennie különben szépen megoldotta a feladatot, azt kifejezetten bírtam, ahogy Alice kinti és benti énjét fizikailag is elkülönítik, de összeköti őket Alice tartása. Azt már nehezebben döntöttem el, hogy Federico Aguado doktorához mit szóljak. Ő még akkor is szemétnek és ellenszenvesnek van mutatva, amikor elvileg ő a jó. Hát… ott lehet, túl jól sikerült az antihős szerep.

A jó értelemben érdekes jelző mindenképpen jár neki, de azért nem igazán jó thriller/krimi.

Újabb Gru, meg újabb minyonok… sose lesz már végre vége? Sajnos, még ennek is úgy van vége, hogy simán el tudom képzelni a folytatást, pedig nem kellene már több. A minyonok – bántóan kretének. Grút még jobban elviselem, de ezek a kis sárga izék…

Ez pedig a sárgaságok filmje, és ugyan Gru megkapja a maga szálát, de végig halad a minyonok története is. Kung-fut tanulnak, utaznak, visszaszerzik a medált, harcolnak. Nem jelölném ki, hogy ki/kik inkább a történet főszereplői, maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül van a címben Gru is, meg a minyonok is.

A történet – az még el is menne. Van abban aranyos vonás, ahogy a kis bűnöző palánta felvételezni akar a kedvenc szupergonoszai közé. Az különösen működik, ahogy majd az öreg a szárnyai alá veszi, és tanítgat neki dolgokat. Igen, Gru történetével ki vagyok békülve. De a minyonok… nekem annyira feleslegesek, idegesítők és ostobák. Ezen nem tudom túltenni magam.

Ebben a részben ráadásul sikerült őket még egy fóbiámmal is összekötni. Félek a madaraktól – és a tyúkok azok, amelyeket szabályosan rühellek. Szerintem agyatlan és gonosz lények, még elméletem is van a szemükben tükröződő sötétségről. Mindegy, ami ide jön, hogy a medál erejével majd a kiválasztott minyonok állati erőket kapnak. Mind kreténül néz ki, mintha az adott állat torz és beteg alakmása lenne. Az a minyon – nyúl, nyomorult. Egy South Park epizód jutott róla eszemben, amelyben a disznó-ember hibrid kölykök könyörögtek a srácoknak, hogy öljék meg őket. Ez kb. az a szint. Jó, mese, kevésbé undorító, de azért az. És az egyik ilyen minyon – állat kombináció a csirkével van. Van, ahol tojással támad. Az egyik kikel, lesz egy csibe-minyon belőle, aki visszaváltozás után is ilyen marad, hiszen ő ennek született. Nálam ez a legalja. A csibe minyon. Szerintem annyira leesett az állam, hogy az agyam is leállt pár pillanatra. Mint egy megelevenedett rémálom.

Pedig, találtam benne olyasmit, ami tetszett. Az öreg bűnöző, és ahogy pl. a testőreinek tudással akar fizetni a munkáért, és lazán összeveri őket. (Mondjuk, edződnek is menet közben.) Ahogy elkapják San Francisco jellegét, és egészen ott lehet érezni magunkat a filmekből ismerős utcákon.

Külcsínre rendben van. Alapjaiban a Gru és a Minyonok nyomdokain halad, de megtámogatva a modernebb számítástechnikával. A már emlegetett városképen ez látszik, de lehetne mondani a medállal átváltoztatottak csatáját is, ha a sárgák torz félállatok is lettek.

Angolul a szinkronhangokon is látszik, hogy mennyire megy ez a franchise. Steve Carrell Gru, Julie Andrews az anyja, de Michelle Yeoh is beugrott harcművészeti órákat adni a minyonoknak. (Láttam már ilyen szerepben, csak akkor ember volt egy időhurkos történetben.) De a nagy poénnak azt érzem, kiket szerződtettek az alig megszólaló, izomember gonoszoknak. Ilyet érni, hogy pl. Jean-Claude Van Damme egy mesébe adja a hangját…

Talán az a végszó, hogy a mese egészét nem utáltam. De a minions jelenség, ezek a sárga, agyatlan kergeségek annyira az agyamra mennek…

Tiszta véletlen, hogy Margot Robbie Barbie filmje után Harley jön soron. Az új évad miatt kezdtem behozni magam, és különben is, nem Robbie a szinkronhang, és nem is a DC történetét viszi tovább, ha éppenséggel ebben az évadban fel is tűnt az Öngyilkos Osztag.

De, akkor, mi is van ebben a szezonban. Harley és Méregcsók már pár, és Harley a tőle megszokott módon társfüggő megnyilvánulások sorát teszi. Saját cél? Minek. Mivel Méregcsók szeretné újra kizöldíteni a várost, csatlakozik hozzá, attól függetlenül, mennyire hisz vagy sem ebben. Az évad végére jutunk oda, hogy Méregcsók megérti, hogy Harley mit csinál, és mit tenne legszívesebben magáért. És majd ott látszik meg, hogy ő nem Joker és más a kapcsolatuk, hogy mit mondd a párjának és hogyan köszönünk el tőlük.

A másik átívelő történet a Batman családé. Visszajön Éjszárny, Bruce-on előtörnek a gyerekkori elfojtások, Barbara pedig az apjával viaskodik. Mivel Barbara és Harley barátok, valamint Harley és Bruce kapcsolata is irányt vált, az ő ügyeikbe is egyre jobban befolyik a bohóclány.

A részek talán epizodikusnak tűnnek, de kevés valójában az. Vagy a zöld projekt, vagy a Batman csapattal történtek köré rendeződnek. Talán csak a szupergonoszok gálája teljesen önálló történet, és a Valentin napi különkiadás. Ami simán a legmerészebb darabja lett a 2. évadnak – a hatalmasra nőtt, kanos Bane ráveti magát a toronyházakra… Igaz, legalább annyi volt a készítőkben, hogy a taktikai részeket kitakarták.

Különben is igaz a sorozatra, hogy felnőtteknek készült és ennek megfelelően szexuális töltet is van benne. Épülnek rá poénok, beszólások, de eszük ágában sincs, szerencsére belesni a szereplők hálószobáiba. Marad mellette sok erőszak, halál és gonoszkodás. Ha Harley már inkább antihős, mint gonosztevő. De így is kapunk testvérek közötti leszámolást, apából készült palástot, meg hasonlókat. Bár, a kedvencem az volt, amikor megbeszélik, ki csapja agyon a zombi Wayne-eket. (Az a fej, amit Damian vágott, amikor megismerhette a nagyszüleit…)

Vannak benne elég kretén ötletek, de ötletesek is. Joker kampánya és a polgármesteri tevékenysége a jobbak között van, míg azt a szállítóeszközt, amire Éjszárnyat felültetik, még csak nem is tudom, minek nevezzem. Abszolút nem Batman járműparkjába illik. Tetszett Bruce és Selina párterápiája dalba öntve, kevésbé bírtam, ahogy Nora viszonyba bonyolódik, tulajdonképpen bárkivel. Mocsárlénnyel is.

Egyre inkább észreveszem, hogy az animációt hozzáigazítják a színészhez, aki a hangját adja. Pl. Kaley Cuoco külseje egész jól köszön az emlékezős részekben, amikor még Dr. Harleen volt, az átalakulása előtt. De Joker is megörökölte Tudyk fejformáját. Hát igen, ez a sorozat különben angolul az igazi, jól válogatták a hangokat. Annyira, hogy talán ez a kedvencem Lake Bell munkái közül. Azért nem mindenkire igaz ez, teszem hozzá – Harvey Guillén élőszereplős verzióban még paródiában sem lehetne Dick Grayson, vagyis Éjszárny, korábbi Robin.

Ahogy az első évad tartott egy konkrét cél felé, azt most nem érzékelem benne. Nincs olyan nagyobb cél, amihez el akarnak jutni. De szórakoztató így is, nagyon sokszínű és fura alak van benne, hogy kellően változatos és jó értelemben őrült legyen.

A negyedik évad meg fut, lehet nézni tovább, milyen célokat tűznek ki a szereplők. Tippre lesz még abból gond, hogy Harley a Denevérekkel lóg, Méregcsók pedig a gonoszok feje lesz.

Tény, nem is kevés ellenérzéssel ültem be a moziba. Nem én választottam filmet, de úgy voltam vele, a szereposztás miatt kibírom akkor is, ha nagyon femináci lesz a film.

Ehhez képest pozitív élmény volt, hogy nem vitték el abba az irányba. Inkább másban éreztem a zavart. Nem jó szó – mert ha őszinte vagyok, akkor sajnos ez a realista nézőpont. Soha nem lesz olyan, hogy egyenlőség. Valaki mindig el fog nyomni valakit, legfeljebb közeledhetnek egymáshoz az oldalak. Mert ebben a filmben nincs jó társadalom – nekem se Barbieland, se az USA festette kép nem tetszett. A Barbie világban a férfiak, vagyis Ken különböző verzió vannak nagyon semmibe véve. Még Barbie is azt mondja, Ken az csak Ken, eldobható. Bár nem ez ütött meg leginkább – amikor Sasha meglepődik, hogy minden Barbie saját álomházban lakik, és rákérdez, hol alszanak a Kenek. Válasz meg nincs, és kimondatlan, de érezhető, hogy az senkit nem izgat. Kaliforniában a nők vannak tárgyiasítva, és a férfiak az erősebb nem, míg a babák világában a nők uralkodnak mindenek felett. És nincs megoldás: a mesevilágban sem lesz egység, és ez filmen azért tudott zavarni.

Van viszont egy jó rész, ami érzékelteti, hogy miért nincs soha megoldás: amikor Ken elküldi Barbie-t, és megkérdezi tőle, hogy esik neki, hogy most neki kell elmennie. Mert a helyzet annak a párja, amikor Barbie dobta ki Kent, mert minden este csajos este és nem kell neki a pasi. És ez annyira emberi, hogy el is hiszem, hogy mindig ez lesz. Nem lesz megtörve az ördögi kör, mert mindenki őrizgeti a sérelmeit, és amikor ő kerül nyerő helyzetbe, akkor a sérelmeiért nem fog megbocsátani, hanem eltapossa a másikat érte. És hiába veszik el kissé az élt az I am Kenough vonallal, akkor is megmarad a társadalmi egyenlőtlenség problémája, és nekem nem számít megoldásnak, ha az elnyomó oldalt cseréljük csak ki. Attól az még egyenlőtlenség maradt.

De jól van megírva, ez egy paródia, amiben humoros módon mutogatnak rá a gondokra. Még éppen annyira sarkítva, hogy szórakoztató maradjon, és ne zavaró. A paródiákat gyakran érzem butának és zavarónak, de itt el vannak találva a jelenetek. Ritkán van olyan, hogy felkaptam a fejem, hogy ez azért már túlzás. Mondjuk, Kennek vannak nagyon bugyuta dolgai, de itt eleve így működik a figura: itt ő a buta szőke. Viszont, megvannak a megható részek is, vagy éppen a nyers kimondások, amelyek hatni tudnak ebben a környezetben. Gloria a végére megmondó ember lesz, és ő fogalmazza meg, hogy a XXI. században miért nehéz nőnek lenni. Azt mondjuk nem értettem, hogy az agymosott Barbie babák ettől miért ébrednek fel, mert az ő világukban ilyen abszolút nem volt korábban. Mindegy, nem is lényeg. Nekünk, nézőknek inkább szólt, mint a babáknak.

Jut eszembe, a nyitány lehetne egy pontig feminista reklám is: amikor a kislányok nagyon durván tönkreteszik és szétverik a csecsemő babáikat, ezzel kifejezve, hogy a hagyományos női szerepek ugyanígy szemétre valók. Ez az egy volt, ami azt a femináci vonalat hozta, amitől tartottam, de szerencsére ez az egy ilyen feltűnő dolog volt benne.

Külcsín – hát, az a giccs, amit a Barbie név eleve sugall, megvolt. Barbieland pink műanyag emberkínzás, amibe első ránézésre komolyan belefájdult a szemem is. Annyira mű, amennyire csak lehet és egyes elemei egyszerűen brutálisak. A műanyag, mozdulatlan tenger és a kakiló, műanyag kutya részemről horror elem is lehetett volna, azon nagyon fennakadt a szemem. Ugyanakkor van ötlet is benne – ahogy leképezik, hogy a valóság miképpen hat a Barbie világra. Ahogy az autókba beleszállnak, mintha csak beletenné őket egy gyerek, vagy a lábuk lábujjhegyen állása, és tényleg, a babákat is így csinálják. De a kedvencem a reklám volt, amiben a depressziós Barbie volt népszerűsítve, azon jót nevettem. Ahogy le vannak modellezve azok a babák, nagyon kész.

A szereposztást különösebben nem akarom ragozni. A listás sztárokkal van tele, és az ember csak kapkodja a fejét, ki hogyan és mikor bukkan fel. Gosling, Robbie és Ferrera meg nagyon profin végigvezetnek minket a történeten.

De, két dolog, amit nem szerettem. Will Ferrell egyszerűen sok nekem, az ő humorára és amit a filmbe is beletett, egyszerűen fájdalmas nekem. A másik, hogy ahhoz képest, hogy az kellene a komédiának lennie, hogy Barbie életre kel, alig volt Kalifornia a sztoriban. Valahogy azt vártam, az lesz majd a vicces, hogy rácsodálkozik a valóságra, de alig sétált egy kicsit, már mentek is vissza a Barbie világba.

Még egy, a zene. Határozottan jó a track, és a filmhez vannak igazítva a dalok. Elsőre ugyan megcsapott, hogy szinte musical szinten részei a dalok a filmnek, de nem végig és ebben is felfedeztem a paródia elemet. Be van mutatva a Mattel Barbie meséinek, amiket szintén ilyen dalosra gyártottak. Ryan Gosling dalolása és az a dal már csak azért is érdemel egy plusz sort, mert az a kilencvenes éves fiúbandáinak egy olyan legyintés, amin szintén nagyot tudtam nevetni. Azt se gondoltam volna, hogy pont egy Billie Eilish dalt találok majd szépnek, nem szeretem az énekesnő dalait, de az ebbe a filmbe betett betétdal tetszett.

Hatalmas siker a film, ezt mondanom se kell, folyt ez most minden csapból. Most legalább elmondhatom azt is, hogy nem lett gagyi. Nem tetszik benne minden, de messze jobb volt, mint amit az előzetes alapján vártam.

A héten nem igazán volt heti sorozatnézés, de gyorsan fussunk át rajtuk. Amiben nincs új elem, és kezdem unni a köreit: a Justified: City Primeval (s01e05). Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy Clement Mansell az évad főszereplője. És annyira tud bosszantani, hogy annyira buta bűnözőnek, egy erőszakos kreténnek látom, és mégsem tudják elkapni. Megint irritált azzal is, hogy szónokolt alsógatyában – ugyanabban a darabban. Viszont, legalább Raylan oldalán néha van olyan villanás, ami idézi, hogy milyen is lehetne ez a sorozat. Amikor a helyi rendőrrel beszélgetnek, egy más rendszerben hogyan lehetne rendet tenni? Olyankor jobban szeretem ezt a sorozatot. De a szerelmi szál nem áll jól rendőrbírónknak, bár a rész jobb pillanatai közé tartozott, amikor az ügyvédnő majdnem volt férje felbukkant és szította a feszültséget.

Amit viszont változatlanul szeretek: The Afterparty (s02e06). Új elemként az egyik nyomozó, Tiffany Haddish karaktere mesélte el, mi történt vele a két évad között. A mostani cselekményhez semmi köze, de beleerőszakolták azzal, hogy ezzel akar egy leckét megtanítani Aniqnak. Ami különben egy klisé: ha az igazságot keresed, nem hagyhatod, hogy a személyes érzelmeid befolyásoljanak. A heti zsáner az erotikus thriller, és ez az eddigi leginkább paródia a részek között. Ha nagyon keresem a hasonlóságot, az Elemi ösztönnél lyukadok ki – a nyomozó és a pszichológus románca, ami gyorsan viszonnyá fajul, és a férfi nagyon nem az, aminek mutatja magát. El van túlozva, néhol kifejezetten beteges színeket tettek bele, de paródiaként elmegy. Még szórakoztató is volt attól, ahogy Michael Ealy és Haddish poénkodtak. A történet nem ment előre, de ebben a sorozatban az egyre kevésbé lényeg. A stílusparódiáért nézzük, nem igaz?

A Foundation (s02e05) a szokott recept szerint haladt tovább.  Újfent helyszínt váltottunk, és láttuk, a Császárok miképpen kezdenek egyre inkább gyanakodni egymásra, és Alkony és Hajnal már nagyban nyomoznak is Nap után. Ahogy az ifjú menyasszony is válaszokat keres – Nap meg kezdheti érezni a hurkot a nyaka körül. Vagyis, udvari intrikák és szenvedélyek. A másik szálon Hari és a lányok ügyködnek a második Alapítvány létrehozásán, és elérik a célbolygót. Ott aztán olyasmit találnak, amire nem is számítottak. Olyan nyitott vég is van a végén, hogy legszívesebben nézném tovább némi magyarázatért. Rossz is belegondolni, hogy szerintem jövő héten az első Alapítvány története folytatódik, de majd meglátjuk. De az ilyesmik miatt lenne késztetésem egyben nézni az évadot, ha már lement minden rész. Bár, sejtem, hogy ez is csak egy újabb fejezete a nagy egésznek, úgyhogy előbb-utóbb kénytelen leszek rászánni magam Asimov regényfolyamára is. De egyelőre élvezem a sorozat feldolgozását, a nyitott kérdésekkel és játszmákkal. Ez most a kevésbé látványos részek közé tartozik, nem nagy űrkaland, a császári környezet is visszafogottabb. Nem gond, a cselekmény elég fordulatos volt, hogy ne kelljen a szememmel rávenni, hogy másfelé nézzek.

A My Happy Marriage (s01e06) most tart ott, hogy kezdek komolyan morogni azon, hova fognak még fajulni az események. Miyo elrablását elrendezték, tettek pár igazságot, de az árnyékban már készülődik egy újabb ellenfél. Kezd bonyolultabb lenni, mint ami jól esne. Nem a fantasy világ bővül, hanem elmennek udvari intrikák felé. Azt építgetik, melyik családnak mennyi hatalma és mágikus ereje van. Mondjuk, az látványos volt, hogy a két apa mennyire ment az erejével. Nem is értem, Koji apja hogyan képzeli, hogy a másik család előtt vannak, amikor tulajdonképpen egy kézlegyintéssel el lett intézve, mintha jelentéktelen lenne. De mindegy is, jön az újabb intrika, amit a párnak át kell vészelnie. Mert ez már megvan: elköteleződtek egymás felé, Miyo kezd erősebb lenni a vőlegényéért, és már egységként gondolkodnak, terveznek a jövőre nézve. A külcsín meg a szokott.

De, van egy induló sorozat is. Vagy inkább, folytatás. Az Only Murders in the Building (s03e01-2) jött egy újabb gyilkossággal, és rögtön dupla nyitórésszel. Meg két új és sztárszereplővel. Talán az eddigi legnagyobb nevekkel. Azt már ellőtték a 2. évad végén, ki lesz ennek az évadnak az áldozata. Egy sztárszínész, Ben. Paul Rudd alakításában. Van utalás olyasmire, ami kicsit Rudd filmjein röhögés, de maga Ben is egy komédiába illő karakter a sikerfilmjeivel. A Cobro? Azzal vajon mit kezdenek a szinkronban? A Kobra Tesó nagyon nem hangzik úgy, és az a kreténség sincs benne, mint az angolban. De nem voltak gonoszak az írók, adtak neki jó monológot, több mindent játszhatott és a nyitány poénja is övé. Igen, Paul Rudd karaktere duplán meghalhat. Az 1. rész vége, az simán nagy poén. A másik új szereplő Meryl Streep, aki a színdarabban kap szerepet, és nagyon úgy tűnik, hogy gyengédebb szálak kötnék Oliverhez is, ha a közös munka miatt nem lenne tabu összejönniük. Ő is kapott kifejezetten neki való részeket – a kedvencem az volt, amikor az olvasópróbán az akcentusokkal szórakozott. Mellettük jön vissza mindhárom főszereplő, és jól is áll nekik ez a szerepkör. Mondjuk, Mabel ruhatára most sem tetszik jobban, és most valahogy Selena Gomez is olyan fáradtnak, puffadtnak néz ki, mintha valami nem lenne rendben vele. A musical álom jelenetben jópofa volt, de különben nem tud érdekelni a nyomora. Ok, az ő figurája tetszik a legkevésbé a kezdetek óta, szóval, ez nem újdonság. Az ügyet egyelőre még csak felvezetik, de humor az már akad bőven. A temetés, a figurák történetei – jó ez a sorozat, és a 2. rész végével már várható az is, hogy a humoros krimi is kezdetét veszi.

Már nem is tudom, hány Pókember volt az utóbbi években. Az egyik leginkább emlékezetes minden valószínűséggel az animált Miles Morales története volt, Oscart nyertek vele, és az nagyon jól nézett ki, ahogy egy történetben sok Pókember szerepelt – más-más képregénystílust megragadva.

Elkészült a folytatás is, és mivel van Pókverzum, nem volt nehéz újabb fejezetet nyitni. Olyan Pókok fognak össze, akik tudnak a világok között ugrani, és elhárítják az átívelő károkat. Mivel Gwen bekerül, természetesen majd felbukkan Miles világában és a fiú nem bír nyugton maradni. A lány után megy, és szembesül azzal, mit váltott ki a puszta léte.

Tudom, zavaros, de nem akarom lelőni a poént. Mert van neki – ez nem csak annyi, hogy van egy univerzumokon átutazni képes gonosz, akit el kellene fogni. Pedig van az is. Nagyon sok szó van elrendelt végzetről, egyéni választásokról és a szülő – gyerek kapcsolatokról. Bár a végzetről szóló rész közel van ahhoz, hogy inkább a negyedik falat bontsa le. Egyszerűen kell a Pókember hősnek, mindegy melyik dimenzió, hogy nagy tragédia érje. Mert így van megírva. De nem csak a halál, hanem, Gwen megfogalmazza, a világokban Pókember és Gwen rendszeresen egymásba szeretnek, és soha nincs jó vége. És az eleve elrendelés az író akarata, de itt erre még nem mennek, simán az van, hogy egyes dolgoknak meg kell történni, hogy Pókember az legyen, aki. Ha beavatkoznak, nagyon ki tudnak siklani a dolgok. Elég megnézni, mi lett azzal a világgal, ahonnan a Miles képességeit okozó pók jött.

Így a film most még nem is annyira kaland és bűnüldözés, sokkal inkább önfelfedezés és a multiverzum szabályainak a megismerése. Ehhez képest hosszú – és nem kicsit lepett meg, ahogy vége lett. Eszembe nem jutott volna, hogy a Dűne trükkjét vetik be. Ettől kissé rossz is lett a szájízem, mert ebben a formában nagy a befejezetlenség, a jellegéből fakadóan.

Viszont, történetmesélésben és formátumban megint nagyot alkottak. Újfent kapunk nem egy verziót, hogy a különféle képregényvilágok hogy néznek ki. De már növelték a tétet, és filmkockákat is beillesztettek a filmbe, így a kánonba emelték a korábbi filmeket is. (Azért a Marvel nem tűnt fel, vagy legalábbis nem sikerült kiszúrnom. Csak a korábbi verziókat.)

Jól építik a szereplőket. Több dimenziót kaptak, és annak ellenére, hogy hősök, eléggé küzdenek is a jobb szó híján nyomorukkal. Senki sem egy sikerember, traumáik és kínjaik vannak, amitől a Pókemberek elég gyászos társaságot is alkotnak. Ez nem a vidám és közkedvelt Pókember mókás kalandozása, hanem a lelki töröttek gyülekezete, akiknek késztetése van a gonoszok megállítására.

Van benne ötlet, látványos, de a végső benyomást majd a folytatás fogja kőbe vésni. Úgyhogy, folytatása következik.

Úgy tűnik, megtaláltak a héten a feldolgozások. Ez a sorozat is regényalapú, csak itt még ennél is egy fokkal nagyobb a mix. A történet főszereplői valóban élt emberek, ahogy valóban az értelmiséget mentették az Államokba, vagy ahova tudták, a nácik hatalomra emelkedésekor és a háború első éveiben. Az ő tevékenységükről írt regényt Julie Orringer, amiből aztán Netflix sorozat lett.

Mivel regény az alap. Gondolom, mondanom se kell, mi a fő megváltoztatott alapanyag benne. Pontosan, a szereplők szerelmi élete. Legalább annyira fontos, ki kivel keveredik viszonyba, mint hogy kit és hogyan sikerül megmenteni a németek elől. Ahogy belegondolok, a mentőcsapatban mindenkinek volt valami szerelmi ügye. Akár kollégával, akár külsőssel. Volt, akiknél ötvözve is lett a kettő: Mary Jayne azért bonyolódott viszonyba az amerikai követtel, mert tőle várta az apja meggyőzését, hogy maradhasson Marseilles-ben. Közben pedig Alberttel flörtöl, akivel egymásba is szeretnek. Ahogy Varian is végig flörtöl egykori szerelmével, de Lisa is két tűz között találja magát, amikor összejön az egyik segítőjükkel, aztán kiderül, hogy a férje nem meghalt, csak fogolytáborba került. Azért annyira nem szappan, mint amennyire ebből látszik, de tény, hogy el van tolva romantikus irányba az egész.

Pedig, az egészen meglepő, milyen neveket mentettek meg így a náciktól. Még, akikről tudtam is, hogy a II. VH és a zsidó származásuk miatt kellett az Államokba menniük, sem tudtam minden esetben, hogy ez milyen kalandosan és kerülő utakon is történt. Chagall, hogy a számomra leginkább meglepőt kiemeljem.

És ebből a munkából – kiket és hogyan bújtattak, mentettek ki, túl keveset kapunk. Pedig több útvonalat variáltak, be kellett szerezni az iratokat, vagy éppen hamisítani, állandó kérdés volt az is, mindezt miből fedezik. Még fogolytáborból is volt szöktetés. Miért nem lehetett erre tenni a hangsúlyt? Sokkal jobb szájízzel köszönnék el a sorozattól. Mert ez ilyen szempontból limitált – ugyan az Európában maradtak egy része továbbra is a nácik ellenküzdött, de ez a menekítő tevékenység és a benne levők végleg távoztak a végén.

És, a Netflix most sem bírta ki. Csak van egy LMBTQ szál is benne, ha talán nem is annyira kiemelten, ahogy az utóbbi időben csinálják. Még egy kis finomítást is kapott: a meleg szereplő látszatházasságot kötött, a felesége is pontosan tudta, miért házasodtak. Így nincs átverés, legfeljebb a belső fájdalma, hogy meg kell játszania magát, ha elfogadást és karriert akar. A szerelmével is minimális a közös jelenet, édelgés, a többiekhez képest is.

A külcsínben a legfontosabb elem Mary Jayne öltözködése. Nagyon divatos, és sokféle ruhája is van. Döbbenetes is, hogy a háborús Franciaországban honnan van ilyen ruhatára. Peggy Guggenheim esetében jobban érteni, de ő nem is volt itt tartósan, csak eljött pár művészeti alkotást kimenteni, és vissza is tért az Államokba.

Igazán nevekkel nem dolgoztak a stábban, de azért ismerős arcokat lehet találni. Egy-egy sikeresebb sorozatban tűntek már fel, de még senki sem olyan ismert, hogy a nevére beugrana, ki ő. Cory Michael Smith volt már Enigma Gotham utcáin, Lucas Englander Cesar-jelöléssel büszkélkedhet. Talán ketten vannak, akik ismerősebbek a többieknél. Hanno Koffler és Corey Stoll, főleg az amerikai.

Egynek érdekes, hogy ilyen is volt. Hogy így kellett alkotónként menteni a kultúrát a nácik elől. De azért nem az a sorozat, amelyet a történelmi hűség vagy az izgalom miatt néznénk, esetleg újra is. Egyszer, és annyi elég is belőle.