Kezdjük azzal, hogy sikerregényt adoptáltak filmmé. Olvastam is, és van olyan Dessen-történet, amelyet szerettem. Olyan filmfeldolgozása is, amit szintén bírtam. Nos, az Álom két keréken egyik kategóriába se esik bele.

A regényről nem akarok hosszan írni, de nekem unalmas és érzelmileg túlírt volt. De simán benne van az is, hogy a szomszéd lány típussal, aki mindent megszerez és az elején önbizalomhiányos, nem tudok együttérezni. Inkább idegesít az ilyen hősnő.

Auden a filmben is ilyen. Vannak elfojtott komplexusai, és nagyon nem bírtam az olyan belső monológjait, hogy vajon meg tud-e változni. Nem is érzem hitelesnek, hogy pár esti beszélgetés Elijal ilyen szinten megváltoztassa. Az örök magányos farkas barátokat szerez, szerelmes lesz és még a családját is rendbe szedi. De hogyan? Egyszerűen nem hittem el, hogy eljut oda, ahol van. Nincsen semmi olyasmi, ami indokolná.

De ugyanezt Eli kapcsán is el tudom mondani. Az olyan nonszensz, hogy másfél éven át nem tud továbblépni, aztán pár este a lánnyal és visszazökken. Megy bulizni, visszaül a biciklire – de miért? Annyira nem szeretem, amikor a szerelem lesz mindenre a válasz. És itt ez többszörösen megvalósul, duplán nem szerettem.

Ellensúly tud lenni, ha szépek és ragyogók a szereplők. Vagyis, ha van eye candy faktor. A Netflix ebben jó volt sokáig, most nem érzem telitalálatnak. Igaz, mivel Auden a szomszéd lány típus, nem is lehetett ő a bál szépe. Sajnos, amikor az lehetett volna, akkor sem éltek a lehetőséggel. Jó előre be lett harangozva, hogy van egy csodás báli ruhája. A végén felveszi, és egyszerűen nem értettem. Azért a semmilyen ruháért volt annyira oda? Elsőre azt hittem, vicc. De nem.

A sztárfaktort a szülők vonalába tették bele. Három színész, akiknek már csengett sokkal jobban a neve. Dermot Mulroney az apa, Andie MacDowell az első feleség és Auden anyja egyben, Kate Bosworth pedig a második feleség. Vagyis, a szép és fiatal mostohaanya. Hát, a neveiket ismertem, de simán öregnek találtam őket ahhoz, hogy 17-18 éves gyerekük legyen. Nem is viszik túlzásba a szerepeltetésüket, mégis az egyik legrosszabb elem benne, amikor Robert bepánikol, elmenekülne, aztán a semmiből és Auden egy beszélgetéséből minden elsimul.

Haragszom erre, ahogy itt a semmiből jönnek a békülések, fejlődések. Nincs egyik sem alapozva. Csak cukiság van, mosolygó szereplők és így maradt üres. Meg unalmas. Már utaltam rá tegnap, ez az aludni nem tudó tinik altatófilmje. Ugyanis Eli és Auden egy álmatlan estén találkoznak, és esténként beszélgetnek egymással. De annyira unalmasan, hogy én el is aludtam ezen a filmen. Kétszer is. Majdnem ugyanott. Vissza kellett néznem a harmadát, mert annyira izgalmas volt ez az egész, hogy álommanó el tudott ragadni.

Ne is ragozzuk túl. Egy közepes ifjúsági regényből lett egy gyenge film.

Néha megesik, és most is fogtam a fejem. Ez most mi? Egy része olyan, mintha abszurd és fekete komédia lenne. Ugyanakkor van benne bosszú és maffia, akár akciófilmnek is lehetne nézni. Csak éppen tisztán se nem egyik, se nem másik. Inkább a komédia felé hajlanék különben, de annyi tragédia és baj van ebben a filmben, hogy ez se passzol.

A történet egyszerű. Megszállott katona férj, az asszony otthon tartja a frontot, neveli a gyereket. Ám egy balesetben a nő meghal, és az eltávolodott apa -lánya párosnak valahogy össze kellene fogni. Ennyi alapján dráma is lehetne, csak éppen a szerelvényen utazó statikusnak rögeszméje lesz, hogy nem is baleset történt. A barátaival modellt állít fel, Markus meg belekezd a vált bűnösök levadászásába, miközben kibővült és különös családjuk valamiképpen próbál megbirkózni a gyásszal. A történet az mozgatja, hogy Markus éppen kivel és hogyan végez, illetve milyen abszurd módon gyógyulnak meg hazudnak a férfi lányának.

Nekem különben ezek maradnak a film leginkább emlékezetes részei. Mathilde simán elhiszi, hogy terápián vesznek részt, miközben az informatikusok maguk is elég furák, betegek és labilisok, a lánynak előadott dolgaik a saját korábbi terápiás tapasztalataikból származnak. Ahol, megjegyzem, a betegek és nem az orvosok voltak. Erre rátesznek olyan szereplőket, mint a maffiózótól kimentett szexrabszolga, akit megsajnálnak, nem ölnek meg, hanem hazavisznek magukkal. Neki aztán vannak olyan beszólásai, hogy a többiekkel csak lestem, hogy mit is mondott Bodashka. Akát vacsora mellett is tesz olyan megjegyzéseket, hogy komolyan nem tudtam eldönteni, ezen most sírnom vagy nevetnem kellene.

De ez különben is igaz a filmre. Nagyon sokszor képtelen voltam eldönteni, hogy sírnom kellene a drámán, vagy engedjek a humornak és vigyorogjak. Tisztán egyik sincs benne. Túl abszurd, hogy komolyan vegyem, de ahhoz meg dráma, hogy könnyed legyen. Most próbálom úgy nézni, hogy ezzel a valósághoz közelibb igyekszik lenni, ahol vannak tragikus véletlenek, különös alakok és diszfunkcionális emberek.

Ha valamit ki kellene belőle hámoznom, az annyi lenne, hogy nem lehet felkészülni semmire. Véletlenek és bajok vannak, és valahogy csak túl kell élni. Nem szabad és nem lehet indokokat, logikát keresni, mert az ember egyszerűen képtelen átlátni, mi miért történik.

Látványfilmnek nem mondanám. Ugyan Markus és a csapat egy ponton átmennek a maffia vadászatba, de kevés ilyen jelenet van és a legtöbb nagyon gyorsan le is zajlik. Mire feleszméltem, Markus már ki is tört pár nyakat vagy kilőtt egy tárat és hevertek körötte a hullák. A végére engedtek meg ebben is poént, amikor a tudósok is kitalálták, hogy harcolni akarnak tanulni. Kaptak is leckét, a végén meg bemutathatták, mit tanultak. Annyi volt, hogy a plusz szín és akció jelző meglegyen, de nem ez az emlékezetes része.

Azt a színészeknek tartogatnám. Mads Mikkelsen hozza a mogorva, szótlan és szenvedő, kemény férfit. Simán megadja az alaptónust a filmnek, és egy percre sem merült fel bennem, hogy ne hinném el kemény katonának. Azon inkább kattogott az agyam, hogy minek kellett az a szakáll. Nikolaj Lie Kaas pedig tökéletes ellenpont lett neki. Ő az érzékeny, agyalós, sokat beszélő figura mellette. Önmagában mindkettejükben van valami defekt, de együtt mondhatni egész normálisak lennének.

Még emésztem kicsit, nem egy könnyed esti mozi, de nem bánom, hogy láttam. Volt benne egyedi vonás, és ez a fura humora, ez viccesebb nekem, mint pl. egy Adam Sandler képviselte gagyiság.

A végére elfogyott a lelkesedés és úgy minden. Olyannyira, hogy az évad, egyben a sorozat zárása tragikusra sikerült. Sajnálom is, hogy nem 8, hanem 10 részes volt a 3. szezon, mert az sok mindent elrontott benne.

Eleve, az évad konfliktusával voltak problémáim. Sheila önállósodik, céget épít a barátnőjével, és válik. Csak éppen a belső démonokkal még mindig nem tudott leszámolni, és új formában öltenek teste. Most már nem a saját gonosz énje adja neki a kéretlen jótanácsokat, hanem egy tévés, ismert színésznő formájában jelennek meg a rossz gondolatai. Már ez sem tetszett, és minél előrébb jártunk az eseményekben, annál rosszabb lett az összkép.

Sheila továbbra sem tud mit kezdeni a férfiakkal. Jön egy új férfi, de hamar egymás agyára mennek. Danny jelen is van, nem is. A 9. rész egyfajta búcsú, hogy mehetett volna minden így tovább, de mi értelme lenne? Igazán egyikük sem boldog, nem mintha, külön annyival jobban meglennének. John és Sheila meg egy katasztrófa. John igyekszik visszatalálni a nejéhez, új alapokra helyezi az életét. Ez még rendben is lenne, csak éppen a hősnőnek ő jelképezi a férfit, akivel lennie kellene. Még szánalmasnak is mondanám, ahogy évekkel később, sikerei csúcsán Johnt képzeli maga mellé, ahogy korábban a saját rossz énjét vagy a riválisát a fitnesz világából.

Mindig ide fogok kilyukadni, mert a semmiből előreugrottunk 5 évet, és láttuk, hogy mennyire kisiklott sok élet és leginkább a hiányérzetek maradtak meg bennem. Amit vártam, hogy épül majd fel Sheila életmód birodalma, semmit nem kaptunk belőle. Még csak azt sem, egyáltalán hogyan lett rá pénzük, mert Sheila Johntól várta a mentőövet, aki éppen akkor döntött úgy, hogy felad mindent és a családjával, vallásával újrakezdi Mexikóban. Utána meg egyből látjuk, hogy minden mennyire jól alakult neki, és országos birodalma van. De, mégis, hogyan?

Ha egyetlen jó döntést találok benne, az lesz, hogy Bunny és szörfös barátja el lettek engedve. Ok, az utolsó részben egy-egy jelenetet kaptak, hogy mi történt velük, de nem kellett a történetüket átszenvedni az egész évadon. Még így is több volt belőlük, mint kellett volna. Volt is olyan érzésem, hogy csak meg akarták mutatni, hogy 1986-ban minden fontosabb szereplőnek hol tart az élete, mennyire jöttek be a dolgai.

Kissé a Mrs. Maisel vége is beugrott. Sheila és Midge között egyre több hasonlóságot tudnék találni, és láthatóan hasonló a sorozataik befejezése is. Egyedül, magányban, de elérve mindent, amit valaha is megálmodtak maguknak. Azon meg rendezhetünk vitapartit, hogy Midge vagy Sheila érzi jobban magát a bőrében az utolsó jelenetekben. Én különben Mrs. Maisel mellé teszem a voksom. Igaz, neki nem is voltak olyan pszichés gondjai, mint amiket Sheila mellett végignéztünk 3 évad alatt.

Korábban a fitnesz adott látványvilágot, most ez is jelentősen csökkentve lett. Át is lettek definiálva a szereplők. Sheila már nem simán fitnesz jelenség, hanem üzletasszony. Sokkal fontosabb a történet szempontjából, hogy befektetőt keres, ötletelnek a jövőről, mint ahogy tényleges órákat ad a nőknek.

Inkább jött a feminizmus, és a cégét is a woman power jelszóra építi fel. És igen, azon bólogattam is, hogy meg lehet csinálni. Lehet ő a sikeres, az erős nő, akinek menő cége van és sok-sok követője. Csak, mindennek meg kell fizetni az árát. Mindent nem lehet egyformán magas fokon végezni. Ami időt beletesz a cégbe, a fitneszbe, azt mástól kell elvennie. Itt megint tudnám Midge párhuzamát hozni – ő is, Sheila is a munkába tették magukat, és mindent el is értek ott. Viszont, jó anyának és a családjuknak ott lenni egyikük sem tudott. Másban kell kiteljesedniük. És nálam ezért nyer Midge, ő jobban önmaga abban a szerepben, amit választott magának.

Amit zárásul említenék, hogy ez most is Rose Byrne show. A történet, a szereplők életének alakulása több okból sem tetszett. Hiába hoztak be egy új szereplőt, nem lett súlya. Byrne visz mindent, és miatta éri meg a sorozatot nézni.

Nem bánom, hogy rászántam az időt a sorozatra, de sajna messze nem a zárás a legjobban sikerült része. Legyünk túl rajta érzetem volt csak.

Minek kellett ezt a filmet elkészíteni? Amikor először hallottam, hogy létezik, el sem akartam hinni. Már az első résszel is problémák voltak, és ezeket a folytatásra sem sikerült kijavítani.

Hiszen sok tekintetben ez egy tipikus folytatás. Vagyis, fogták az első rész jellemzőit, beszorozták őket és a nyakunkba öntötték az eredményt. Rögtön, az űrlényekkel kapcsolatban. Eddig volt Sonic, a Flash gyorsaságával vetélkedő sündisznó. Most kaptunk két másikat, akiknek a faja kinézetről meg sem állapítható. Van egy sárga, kétfarkú róka, amelynek semmi rókaformája nincs. A másik piros, sokszor elmondják mi, de meg se bírtam jegyezni. Engem különben a tasmán ördögre emlékeztet, de nem az. Valamilyen tüskés és disznó, de pont mi? Ők mást tudnak – a róka az okos, a piros meg az erős a csapatban.

Emberi oldalról pedig visszahoztak minden korábbi szereplőt. Vagyis, Sonic befogadó családja és a főellensége is jött vissza. Szomorú is, hogy Jim Carrey már ott tart, hogy kétszer is eljátszott egy ilyen nagybajszú, idióta szereplőt. Nem véletlenül egy régi játék az alapja, a karakterének pont ennyi dimenzió is jutott. Vagyis, egy szimpla gonosz, akinek egyetlen célja és motivációja a világuralom.

Több olyan jelenet van benne, amikor a gonosz robotokat használ, Sonic rohan és a társai is bevetik a különleges képességeiket. Csak éppen nem lett mutatós. Eleve a három lény különösen néz ki, a CGI jelenetek meg nem szépek. Már a robotokat is tudnám kifogásolni, de amikor Carrey őrült tudósai járműveket bont szét és Transformers robotot épít a darabjaiból, az mindennek az alja. Vonogattam is a szemöldököm, mert emlegetik az X-Ment. Abban is volt ilyen nagy mértékű bontás, már az első trilógiában is, amikor Jean ereje feléledt és apokaliptikus környezetet teremt. És akkor, az sokkal jobban nézett ki, mint itt a széteső autók, tankok és mozdony.

A film jellemzője továbbra is a humora, ami röviden: bántóan gyerekes. Egyetlen jelenet sem jut eszembe, amin legalább mosolyogni tudtam volna. Inkább szánalmasnak éreztem helyzeteket és szereplőket is. A mélypont talán Robotnik szolgája, aki rajong gonosz mesteréért, noha semmilyen megbecsülést vagy bármit nem kap tőle. De Robotnik legtöbb megnyilvánulását a rossz és eltúlzott, problémás jelenet közé írnám.

A történet is csak olyan, amit egy játékban tartok elképzelhetőnek. Egy mágikus kincs megszerzéséért folytatott unalmas hajsza. Hát, ez nagyon nem A nemzet aranya vagy akár az Uncharted.

Pedig azt látni különben, hogy tervek voltak ezzel a filmmel és a névvel. Ma már nem fénykorukat élik, de Jim Carrey egykor a legnagyobb komikusok egyike volt, és az X-Men idézetek sem véletlenek. James Marsden volt Küklopsz, az X-ek egyik vezetője. Itt meg a béna seriff, nem is teszek hozzá többet. Shemar Moore megjelenéséhez nem is fűznék hozzá sok mindent. A Gyilkos elméket jól otthagyta, hát felmutathat egy mellékszerepet, mint beépített ügynök a Sonic második részében. A nagy nevek inkább a szinkronszínészek között vannak – valaki mondja meg nekem, Idris Elba miért adta a hangját a tüskés űrsünnek – már ha az a faja…

De, hogy rátérjek az igazán tragikus dolgokra. A kritikái erős közepesek, sokkal többen és jobban szerették ezt a filmet, mint amit bevesz a gyomrom. Simán nyereséges is, aminek hála nem szabadulunk ettől a süntől. Nem csak egy 3. rész várható, de már azt is olvastam, hogy spin-off sorozat is lesz majd belőle.

Hamar át is mosom az agyam, nézek valami mást. Ez egyszerűn gáz és pont.

Van egy hype a szerethető bűnözők között. Főleg, ha Robin Hood karaktert ismerhetünk fel bennük. Ok, megszegi a törvényt, de az embereknek nem, legfeljebb a bankoknak árt. A közvélemény még akkor is képes valaki iránt rajongani, ha esetleg több erőszak is képbe kerül, mint Sherwood csibésze esetében.

Azért szerencsére Robert Whiteman története nem a vérben tocsog. Inkább áll közelebb a Kapj el, ha tudsz, mint a Bonnie és Clyde verzióhoz. Megjegyzem, ennek is igaz történet az alapja. Egy bankrabló karrierjét és trükkjeit figyelhetjük, felcsavarva a szórakoztató faktort. A film rá is játszik arra, hogy Robert milyen húzásokat engedett meg magának a rendőrökkel szemben. A kedvencem is egy ilyen poén volt – amikor elkapják, szembe kell néznie a lebukással, de a végsőkig megőrzi a humorát és a pimaszságát. Konkrétan, képes a kihallgatásra pizzát rendelni a rendőrségre. És ahogy előadja… Whiteman az a figura, akire még az üldözője is azt mondja, hogy szórakoztató jelenség.

A film két oldalt kever össze: nézhetjük Robert rablásait és a családi életének alakulását. Felméri a helyszínt, gyengeséget figyel ki, és beöltözésekkel, gyorsan dolgozik. Látványos, és a különféle jelmezek és alakítások miatt akkor sem válik unalmassá, ha tulajdonképpen ugyanazt a módszert ismételi, csak más maszkban.

Ha a bűn oldalán maradunk, van viszont egy olyan része, aminek nem sok értelme volt, és nem hiányzott volna a filmből. Az alaptőkét majd a helyi keresztapa, Tommy Kay adja hősünknek, akivel össze is barátkozik és visszatérő szereplő lesz a történetben. Azon túl, hogy a rendőrségnél Tommy megfigyelése miatt kerül előtérbe Robert is, nem sok értelme volt annak a szálnak. De ok, értem, ez volt a lebukás első kockája, és így kaphatott egy szerepet Mel Gibson is a filmben.

Mi maradt ki? A magánélet. Robert beleszeret az egyik egyházi otthon dolgozójába, és Andrea sok mindenben a társa lesz. Humorforrásként használják, amikor a nő egyre több mindent megtud a szerelméről, későbbi férjéről. A csúcs egyértelműen az, ahogy lereagálja, hogy éppen egy bankrablónak készül gyereket szülni. Nem vitték el nyálas irányba, de egész jól megfogták, hogy miért talált egymásra ez a két ember és hogyan tartottak ki egymás mellett. Mert bizony Andrea sokkal tovább bírta, mint amit akár Robert feltételezett volna róla.

A történet következő lábát Snydes nyomozása adja, de ebben újfent nem sok szórakoztató elem akadt. A bűnözők nevetgéltek a kárára, ő meg kitartóan járt a nyakukra. Nem krimis, ez is inkább a krimis viccelődésnek volt alárendelve.

Látványelemet a rablások jelentenek benne. Sokféle maszk és  helyzet áll elő, amelyek humorosak és jópofák, annak ellenére – ahogy már írtam -, hogy ugyanazt a sablont használják. De az ötlet nem is annyira a módszerben, inkább a felvett jelmezekben van.

Ezért is lehet ez a film Josh Duhamel jutalomjáték. Sok alak bőrébe bújhat, és a szórakoztató csibész alakját szépen hozta is. Ahogy szerepeket vált a rablásoknál, ahogy működik öltönyös úriembernek és hippinek is, éles váltással. A drámai fele a gyenge pont, amikor Andrea majd elkezd a maszkok mögé látni, és elkezdenek kibukni belőle a múltjára vonatkozó igazságok. De a film nem is akar drámába hajlani, szerencsére.

Mellette Elisha Cuthbert, Mel Gibson és Nestor Carbonell kapott nagyobb szerepet. Mellékalakok Duhamel mellett, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ki mennyire tudott karakteres lenni. Cuthbert kevésbé, ő lenne az eye candy faktor, de azért kikívánkozik belőlem, hogy nem tegnap volt, amikor a szomszédba költözött ex pornós alakjától minden kamasz szomszéd eldobta az agyát. Igaz, Duhamel sem mai csirke, így párnak még elmentek. Carbonell szerencsétlenkedése működött, míg Gibson szerepében nem láttam dimenziót. Még csak azt sem tudnám megmondani, Tommy jó vagy rossz, vagy egyáltalán hogyan viszonyulok hozzá.

Egyszer megnéztem, mosolyogtam rajta párat, de nekem nem tud több lenni, mint egy Kapj el, ha tudsz gyengébb utánérzetnek.

Hazaértem, sok mindent nem néztem a nyaralás alatt. De egy sorozatpt befejeztem, egy másikat elkezdtem. Aztán majd jöhet a többi évadzáró, mert volt pár. De először nézzük a mostanit!

A végéhez ért a My Happy Marriage (s01e11-12). Ha nagyon a lényegre akarok koncentrálni, akkor a záró két rész volt az igazság és az erő megtalálása. Vagyis, Miyo megismerhette az anyja történetét, ami segített neki abban, hogy felismerje a saját értékeit és ki tudjon állni azokért, akik fontosak a számára. Elérkezett oda, hogy ismerje magát és hátra tudja hagyni a múltat. A 11. epizód alig adott valamit a cselekményhez – az nagyon arra volt kihegyezve, hogy Miyo anyja mit és miért tett. Röviden is foglalták össze, meg hiányzott belőle valami csavar is. Ha Miyo szenvedéseinek a gyökerét keresem, annyi is lehetne röviden, hogy a mocskos anyagiak. Majd a lánynak kellett megmentenie a vőlegényét, így biztossá téve a helyét a Kudo családban. A végére lelepleződött – legalábbis a néző előtt – hogy ki és miért szervezkedett ellenük. Azt még el is találtam ki, bár az indokai sokkal gyerekesebbek voltak, mint vártam. Sima hatalomféltés. A látványvilág a szokott, ez egy szépen rajzolt anime. Szerettem, ahogy a színekkel bánt. A képességeknek is megvolt a maga árnyalata, és a démonokkal való harcot is korrekten összerakták. Azt nem állítom, hogy nincs valami hiányérzetem, túl egyszerűen elvarrtak mindent, de nem maradt bennem rossz érzés vissza.

A The Morning Show (s03e01-03) pedig megkezdte a 3. évadát. Az első három rész alapján érdekel, mire fognak kilyukadni most. A tévé került a középpontba, szerencsére, és nem a főszereplők magánéletét ragozzák. Értékelem ezt az irányt, mert abszolút nem tud érdekelni, hogy Alex vagy Bradley éppen kivel osztja meg az ágyát. Átívelős történetet lassan alapoznak, de van egy tippem, mi lesz az. Cory igyekszik értékesíteni a céget, és meg is van a kiszemelt milliárdos. Már csak azért is gondolom, hogy ez visszatérő elem lesz, mert Jon Hamm van leszerződtetve a szerepre. Eddig jól hozza a figurát, és próbálom megfejteni azt is, a nőknek miért annyira ellenszenves a sorozatban. Alex egyenesen rosszul van tőle, és egy egész monológot kapott arról, hogy mennyire nem tetszenek neki a férfi dolgai és az egója. Csak éppen ebben a sorozatban mindenki annyira önimádó és a saját céljaiért törtet, hogy szerintem nincs alapjuk ilyen megállapításokat tenni. Sőt, majdnem azt éreztem, hogy azért utálják, mert neki több pénze van megtenni azt, amit akar. Pedig mondogatják ám, hogy nem a pénz a lényeg, se azért rendszeresen egymásnak esnek a fizetések és a döntési jogok miatt. Akkor ki is az álszent? Új szereplőnk legalább felvállalja, hogy milyen ember és nem játssza meg magát. De ez a lehetséges eladás csak egy a történetek közül. A nyitányban kapásból nekimennek a texasi abortuszklinikáknak és a Mexikóból behozott magzatelhajtók kapcsán merülnek fel kérdések. A 2. részben egy cybertámadás történik, és az adatvédelemtől kezdve a piszkos titkok felszínre kerüléséig van itt minden. Kiszivárogtatott szexvideó, fétisek, viszonyok, és természetesen lesz, aki ezt is képes machinálásra használni. A 3. részben jött a rasszizmus, fizetési különbségek. Van átívelés, de külön történetek is. Minden színészt hoztak vissza, de jobban elosztják köztük a játékidőt. A mellékszereplők is több teret kapnak, és már nem csak Aniston és Witherspoon a kiemelt. A 3. részben pl. Bradley alig tűnt fel. És ez jó, nekem így érdekesebb a műsor, kicsit jobban beenged egy tévé kulisszái mögé. A nyitányra pedig bedobták a látványelemeket is, rakétakilövéstől kezdve űrjeleneten át híres New York-i helyszínekig és luxusvilágig volt minden. A kezdés tehát pozitív, meglátjuk, merre haladnak tovább.

Én különben egyéb évadzárók felé. Roppantul érdekel, mi lesz a 3 Cleon sorsa, ahogy Harley és Ivy sztorijából is 1-1 részem van még vissza. Majd mesélem jövő héten!

Tettem egy kivételt – jobban szeretem először elolvasni a regényt, amelyből film vagy sorozat készült. Most viszont túlzottan kíváncsi voltam, így a Drága gyermek először képernyőn és nem lapokon lett ismerős számomra.

A történet lehet ismerős, már egy sikerregényből nagyon hasonló lett sikerfilm és díjnyertes alkotás. A szoba, a címét is kiírhatom. Ebben is van elrabolt nő, gyermek az erőszakból és a szabadulás. A különbség az, hogy ez thriller oldalról van megfogva. Van egy rejtély, részről részre tudunk meg többet arról, mi történt, hogyan és ki kicsoda. Több csavar is van benne. Minden rész hoz egy újabb kirakósdarabot és lehet találgatni.

Nem is akarom a rejtélyeket és megoldásokat elemezni, mert a sorozat varázsa éppen ezekben rejlik. Elveszi az élményt, ha előre tudjuk, mi jön. Ez egyszerre a sorozat erőssége és gyengéje is. Mert, ha egyszer már láttad, újranézni már nem akarod. Bár, ha nagyon töröm a fejem, tudok mellette is egy érvet. Ha már tudod, mi a csavar, korábban lehet keresni a rávezető elemeket. Különben van olyasmi, amit ki lehetett találni. Nem mindent, volt, ami meglepett. De abban is érzem a jó ötletet, hogy egyes elemek jönnek a cselekményből és ki lehetett találni őket.

A szereplők adják a fő látványelemet. Az érzelmeket és a személyiséget át kell adni, ők adják a meglepetéseket. Sok múlik azon, hogy tudunk-e velük szimpatizálni. Vagy, éppen, gyanúsnak tűnnek-e. Ahol ez legjobban működött, az Hannah szerepe. Végig húzta az agyam, hogy ő jó vagy rossz, egyáltalán lehet-e bármiért hibáztatni, mert ő hosszú éveken át egy szigorú szabályrendszerben nőtt fel. Ő belé ez lett beleégetve. Nincs más értékrendszere, neki az a normális, ahogy viselkedett. Csak kívülről nézve durva, hogy neki mi a normális. A kislány meg jól is játszotta. Általában nagyon idegesített, nehezen értettem meg, közben meg sajnáltam is.

A leggyengébb talán a kisfiú – Jonathan. Bár, az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy neki volt a legkevesebb szerepe, a jelleméből adódóan nagyon félénk.

Ismert színész nincs benne, nem is kellett. Igyekeztek, jó a végeredmény. Megvolt azért mindenkinek a maga villanása. A kisfiúnak, az elkövetőnek is – noha övék volt a legkevesebb képernyőidő.

A téma kellően borzongató, és nem egyszer lehet azon szörnyülködni, milyen beteg emberek vannak és milyen döntéseket hoznak. Azzal nagyon nem tudok mit kezdeni, ahogy a férfi a gyerekeivel is bánt. A szobában más volt, ott a nő volt a lényeg, és az emberrabló nem is akart különösebben apa lenni. Azért is kellett annyira szökni, mert az anya tudta, amint a gyerek elég nagy lesz és az apja/emberrabló akadályt lát benne, bántani fogja. Itt viszont a gyerekeinek tekintette őket, a maga módján szerette őket és a gyerekei voltak a családja. Mégis, még őket sem emelte ki a rabláncról. De több ilyesmit is találok benne, hogy a végén oda lyukadjak ki, hogy nem is lehet egy ilyen beteg elmét megérteni és logikát találni a dolgaiban. Nem is kell keresni.

A történet és a csavarok nekem eladták, most érdekel a regény is. Ha az még egy kicsit feszültebbre van megírva, nekem tetszeni fog.

Kezdjük azzal, hogy bolondulok a kutyákért. Szerintem is ők az ember legjobb barátja, és mesében, filmen is szívesen nézem őket. Így nem különösebben zavart, hogy az űrlény legjobb barátja is lehet kutya.

Vagyis, színre léptették Kryptót. Mert a kis Kal-Elnek volt egy kiskutyája, aki nem bírta nézni a gyerek körül záródó űrhajót, beugrott mellé és együtt lettek szuperhősök a Földön. Ugyanolyan képességei vannak, mint a gazdájának. Csak ő kutya. Túlzás, butaság pl. a lézerlátása és mit szóljak ahhoz, hogy neki is van köpenye, meg a nyakörvében az apja üzeneteit hallgatja? Különben Krypto nem is kellett volna, hogy a gyerekkel tartson, így aztán pláne nincs értelme, hogy ez a nyakában van, és ott vannak rajta az üzenetek. Ott van az is, amikor álcázni akarja magát, és szemüveget vesz, mint Clark. Mégis, hol olvadna be a tömegbe egy szemüveges kutya?

De nem is érdemes értelmet keresni benne. Egy olyan történet, amiben Lex és az Igazság Ligája is elég szerencsétlenek, viszont az állatok mindent megoldanak. Azért Lex Luthor zseni volt, itt meg egy tengerimalac ráver nem is egy kört. De egy DC animációt nem is realitás szemszögéből kell nézni.

Ez ráadásul egyértelműen gyerekeknek készült, humornak kell lennie benne és aranyos állatoknak. Ezt pedig hozta a műsor. Több állatfaj, és több kifejezetten aranyos is került bele. Krypto egy felettébb szép, hófehér kutyus. Vannak cuki cicák. Mindenféle tengerimalac. Én bírom a mókusokat is, és az is akad. Még a malacot is úgy csinálták meg, hogy cuki legyen.

Tele van olyan üzenetekkel, amiket a gyerekeknek lehet adagolni. Hogy akit szeretsz, annak a boldogsága előbbre való, mint a sajátod. Hogy mindenkinek kellenek a barátok. Ezt akár arra is lehet bővíteni, hogy mindenkire rátalálhat a neki való kedvenc. Hogy önmagadnak lenni az igazán szexi, az önbizalom a szexepil. Így lehet Wonder Woman kisállata majd egy disznó.

A humora is a gyerekekre szabott, így én annyira nem is élveztem. Azon nem tudok nevetni, hogy visszatérő poén, hogy Krypto kakijának milyen az illata. De azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, hogy Lulu mennyire odavolt Lexért. Kb. egy zseni az a malac, de az nem tűnik fel neki, hogy ő nem kisállat volt, hanem kísérleti nyúl a laborban. De igen, ahogy már írtam, nem keressük benne az értelmet. Nem kell.

Színes, feltűnő, kellően őrült. Még valami, amiben nagyon érzem, hogy a gyerekeknek van szánva. Erre utal az is, hogy ki vannak figurázva a Liga tagjai. Batman a magányos és mogorva farkas mentalitással. Aquaman, aki ki van azon akadva, hogy vele senki nem is foglalkozik. Wonder Womannek beszólnak a csizmája miatt. De akad jópofa ötlet is benne – a gumi Bruce-on jót mosolyogtam. Pláne, amikor Batman megjegyezte, hogy reméli, rajta van a licensz.

Bár a szinkronos verzión nem érezni, de az eredetiben egész jó hangokat is találtak a szereplőknek. Nem egy sztár adta a hangját egy-egy szereplőknek. Dwayne Johnson lett Krypto, Kevin Hart a másik, a mogorvább kutya és lehetne még folytatni.

Gyerekeknek kerek, egyszer különben sem fáj.