Van egy hype a szerethető bűnözők között. Főleg, ha Robin Hood karaktert ismerhetünk fel bennük. Ok, megszegi a törvényt, de az embereknek nem, legfeljebb a bankoknak árt. A közvélemény még akkor is képes valaki iránt rajongani, ha esetleg több erőszak is képbe kerül, mint Sherwood csibésze esetében.

Azért szerencsére Robert Whiteman története nem a vérben tocsog. Inkább áll közelebb a Kapj el, ha tudsz, mint a Bonnie és Clyde verzióhoz. Megjegyzem, ennek is igaz történet az alapja. Egy bankrabló karrierjét és trükkjeit figyelhetjük, felcsavarva a szórakoztató faktort. A film rá is játszik arra, hogy Robert milyen húzásokat engedett meg magának a rendőrökkel szemben. A kedvencem is egy ilyen poén volt – amikor elkapják, szembe kell néznie a lebukással, de a végsőkig megőrzi a humorát és a pimaszságát. Konkrétan, képes a kihallgatásra pizzát rendelni a rendőrségre. És ahogy előadja… Whiteman az a figura, akire még az üldözője is azt mondja, hogy szórakoztató jelenség.

A film két oldalt kever össze: nézhetjük Robert rablásait és a családi életének alakulását. Felméri a helyszínt, gyengeséget figyel ki, és beöltözésekkel, gyorsan dolgozik. Látványos, és a különféle jelmezek és alakítások miatt akkor sem válik unalmassá, ha tulajdonképpen ugyanazt a módszert ismételi, csak más maszkban.

Ha a bűn oldalán maradunk, van viszont egy olyan része, aminek nem sok értelme volt, és nem hiányzott volna a filmből. Az alaptőkét majd a helyi keresztapa, Tommy Kay adja hősünknek, akivel össze is barátkozik és visszatérő szereplő lesz a történetben. Azon túl, hogy a rendőrségnél Tommy megfigyelése miatt kerül előtérbe Robert is, nem sok értelme volt annak a szálnak. De ok, értem, ez volt a lebukás első kockája, és így kaphatott egy szerepet Mel Gibson is a filmben.

Mi maradt ki? A magánélet. Robert beleszeret az egyik egyházi otthon dolgozójába, és Andrea sok mindenben a társa lesz. Humorforrásként használják, amikor a nő egyre több mindent megtud a szerelméről, későbbi férjéről. A csúcs egyértelműen az, ahogy lereagálja, hogy éppen egy bankrablónak készül gyereket szülni. Nem vitték el nyálas irányba, de egész jól megfogták, hogy miért talált egymásra ez a két ember és hogyan tartottak ki egymás mellett. Mert bizony Andrea sokkal tovább bírta, mint amit akár Robert feltételezett volna róla.

A történet következő lábát Snydes nyomozása adja, de ebben újfent nem sok szórakoztató elem akadt. A bűnözők nevetgéltek a kárára, ő meg kitartóan járt a nyakukra. Nem krimis, ez is inkább a krimis viccelődésnek volt alárendelve.

Látványelemet a rablások jelentenek benne. Sokféle maszk és  helyzet áll elő, amelyek humorosak és jópofák, annak ellenére – ahogy már írtam -, hogy ugyanazt a sablont használják. De az ötlet nem is annyira a módszerben, inkább a felvett jelmezekben van.

Ezért is lehet ez a film Josh Duhamel jutalomjáték. Sok alak bőrébe bújhat, és a szórakoztató csibész alakját szépen hozta is. Ahogy szerepeket vált a rablásoknál, ahogy működik öltönyös úriembernek és hippinek is, éles váltással. A drámai fele a gyenge pont, amikor Andrea majd elkezd a maszkok mögé látni, és elkezdenek kibukni belőle a múltjára vonatkozó igazságok. De a film nem is akar drámába hajlani, szerencsére.

Mellette Elisha Cuthbert, Mel Gibson és Nestor Carbonell kapott nagyobb szerepet. Mellékalakok Duhamel mellett, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ki mennyire tudott karakteres lenni. Cuthbert kevésbé, ő lenne az eye candy faktor, de azért kikívánkozik belőlem, hogy nem tegnap volt, amikor a szomszédba költözött ex pornós alakjától minden kamasz szomszéd eldobta az agyát. Igaz, Duhamel sem mai csirke, így párnak még elmentek. Carbonell szerencsétlenkedése működött, míg Gibson szerepében nem láttam dimenziót. Még csak azt sem tudnám megmondani, Tommy jó vagy rossz, vagy egyáltalán hogyan viszonyulok hozzá.

Egyszer megnéztem, mosolyogtam rajta párat, de nekem nem tud több lenni, mint egy Kapj el, ha tudsz gyengébb utánérzetnek.