Újabb sorozattal nem bővítettem a sort, de nem is fejeződött be semmi. Akkor, nézzük a heti részeket:

Már elsőre pontosítás – ebből a múlt hetit is most néztem. A My Happy Marriage (s01e02-03) továbbra is az a cukiság, ami éppen annyira romantikus, hogy annak lehessen nevezni. Különben van benne fantasy elem is, meg családi dráma. Ha össze kellene foglalnom, Miyo beilleszkedése kezdődik meg a Kudou háztartásban. Nagyon igyekszik hasznossá tenni magát, miközben Lord Kudou és egyetlen bizalmasa, a házvezetőnő felmérik, hogy milyen lelki sebekkel jött a lány és próbálnak segíteni neki. Még csak éppen elindult a történet, de látni, ahogy még a férfi is másképpen néz rá, mint a korábbi menyasszonyaira. Ugyan, és ez a romantikus elem, még magának sem vallaná be, hogy Miyo igenis érdekli, de a tipikus elemek megvannak. Pl. a lányt a városi útjukra kiöltözteti, kisminkeli Yurie, a lord meg csak néz és szavakat sem talál. De az adja el, hogy mellette ott vannak a titkok. Ugyan Miyo maga nem rendelkezik mágiával, de az anyja örökségeként értékes a vérvonala. Az apjának is megvannak a maga üzelmei, és valami nagyon kegyetlen, ahogy még most is intézkedik a nagyobb lányával kapcsolatban. Érdekel is, arra kapunk-e bármiféle magyarázatot, hogy miért lökte el ennyire ezt a lányát. Tényleg csak annyi van mögötte, hogy nincs saját mágiája? De már van kémkedés, szó volt ártó démonokról, amelyek ellen csatába kell menni. Lehet ez még simán jó és változatos, de romantikus animeként is simán nézős. Jó nézni is, szépen animálták. A hátterek, most a város és a házak, amin megakadt a szemem, de visszatérően emlegetem, hogy a szemek is kifejezők.

A Hijack (s01e05) kapcsán az egyik szemem sír, a másik nevet. Végre meg lehet érteni, miért történt a gépeltérítés, és a terroristákat mi hajtja. Az egyikük, ráadásul pont az egyik szimpatikusabb meg pont ebben a részben áldozza fel magát a nagyobb céljukért. Nem mintha nekik kellene drukkolni, vagy szimpatizálni velük, de jellemző. Akit valamiért lehet sajnálni, ha meghal, vele kell végezni. De megvolt mellette a heti akcióterv is: John igyekezett leszállásra bírni a gépet Győrben – igen, magyar vonal, még magyar beszéd is volt benne. Az akcentuson még vigyorogtam is. Kezdenek összeérni a szálak, és már kevesebb a rejtély. A kezdeti lelkesedésem csappan is, de még így is egy nézős thriller. Az még leköt, John miket talál ki és hogyan korrigál folyamatosan. Idris Elbának jól áll a szerep, és ő a fix pont, mert pl. a londoni jelenetekben hiába van még ismerős színész, egyre súlytalanabb az ottani történések követése.

Újabb zsánert kaptunk – klasszikus noir a The Afterparty (s02e03) heti része. Travis, a menyasszony volt barátja következik. Vagyis, Paul Walter Hauser jutalomjátéka. Egy összeesküvés-elmélet rajongó, aki nagy nyomozónak látja magát, miközben vesztes figura. Ettől a rész kicsit a zsáner paródiája is tud lenni. Magyarázza az elméleteit, az általa talált nyomokat, és mondanom se kell, egyiknek kevesebb értelme van, mint a másiknak. Ott a komikus elem, de mégsem butították olyannyira le. Vagyis, itt is érzem a paródia elemet benne. Ennek ellenére a nyomozás valóban halad, feltűnik egy újabb gyanúsított, hogy a sorozat folytatása is egyértelmű lehessen. Külsőségekben is levették a zsánert, és különösen az olyasmit tudtam élvezni benne, amit már mások történetében is láttunk, és most újra itt van, csak teljesen más értelmezésben. Pedig tartottam tőle, hogy ez az évad nem fog tetszeni, annyira zárt volt az előző vége, de megoldották. Ha nem Aniq szerelmi szerencsétlenkedéseit és okoskodásait kell néznem, még bírom is ezt a sorozatot.

Az első olyan epizódot hozta a The Crowded Room (s01e09) ami után azonnal kattintanék a következőre, ha összevárom a teljes sorozatot. Vagyis, jól húzzák az agyam a zárásra. Először merengek azon, hogy rá kellene néznem, mi történt az eredeti regényben. Talán eddig ez a rész volt a kedvencem, bár bejött az is, amikor Danny váltott a személyiségek között. Most a tárgyalóterembe mentünk, hallgattuk a vallomásokat, és érkezett Emmy Rossum fellépése. Eddig alig láttuk, de most ő volt az egyik középpontban. Ki mellé áll? A bántalmazó férj, vagy a tönkretett fia mellé? Szépen fel volt építve, hogy mit szeretne tenni, milyen démonok kínozzák és Marlin miképpen képes manipulálni. Roppantul érdekel is, mi lesz a személyére a hatása, ha szembesül azzal, ami a vallomása következménye lett. Vagyis, volt dráma, jó színészi játék és egy olyan nyitott vég, hogy a jövő pénteket ennek a folytatásáért fogom várni.

Végül, megint kezd beszippantani a Foundation (s02e02) is. Most lett kijelölve, ki az évad ellensége, hogy jön a második krízis, és sejthetően mi lesz az. Vagyis, felkeltették a figyelmem, és indulhat a menet. Ebből talán adódik, hogy most nem a császárokat, hanem Gaal és Salvor történetét kaptuk nagyobb adagban. Kis izgalommal – gépszereléssel a vihar közben -, de ami eladta, hogy színre lépett a szellem a gépben. Vagyis, jött Hari. Jared Harris nagyon hozza a szerepet, simán lopta a reflektorfényt a két nő elől. Ahogy terveztek, keresték a válaszokat, lekötött, ha alapvetően engem jobban is érdekel, hogy a császárságban mi történik. Alakul különben az a szál is – a Nap Cleon nősülni készül, és a menyasszonynak kinézett királynő megérkezett és felettébb okos nő. Már indul ott is a játszma, amit kicsiben is jó volt látni. Piszkál meg érzékeny kérdéseket, és az is érdekel, az ő jelenléte milyen változásokat idéz majd elő a rendszerben. Mivel az Alapítványba néztünk be, és Gaal + Salvor hajóján jártunk elsősorban, most a császársági harsány ruhák se tudtak irritálni. Mondjuk, a papság is elég csicsa egyenruhát választott az Alapítványban, de az már egy másik történet.

Regényként az egyik kedvenc horrorom a Madarak a dobozban – hozzáteszem, az első kötet. Lett belőle Sandra Bullock-film, ami már annyira nem tetszett. Most pedig itt az újabb film, de nem Malerman ötletét viszik tovább. Csak a világot használják fel, és Barcelonában mutatják meg, mi történt az emberekkel.

A kiemelt szereplőnk Sebastian, egykori mérnök, aki egy különleges helyzetben találja magát. Hiszen ő azok közé tartozik, akik nem kapnak öngyilkos késztetést a lényektől. Mi több, a családja elvesztése után küldetésének tekinti, hogy másokkal is megláttassa, hogy milyen lények érkeztek közénk. Van egy egész hitrendszere, ami arra épül, hogy majd egyesülhet a családjával, csak teljesítenie kell a küldetését a Földön. Még egy bibliai analógiát is kap rá: ő a pásztor, aki a helyes irányba tereli a nyájat. És a konfliktust az adja, hogy amikor egy olyan csoportot készül elárulni, amiben van egy kislányával egyidős gyerek, megkérdőjelezi a saját szerepét és a lények angyal voltát. Mi van, ha ő nem a pásztor, hanem a farkas, aki tizedeli a nyájat?

Próbál játszani azzal a film, hogy milyennek lássuk a főszereplőt. Ahogy nyit, a kislányával, az szimpatikus. Amikor látjuk, mi a küldetése, az simán sötét. De nem engedi meg a film, hogy egyszerű rosszfiúként tekintsünk rá. Flashback jelenetekben mutatja, hogy miképpen jutott ide. Mit kellett átélnie, és hogyan kapaszkodik a maradék hitébe. Vagyis, talán azt mondanám, hogy ő egy jó ember, akit a gyásza nagyon sötét útra vezetett. Ezért kell vele annak történnie, amit majd a film végére látunk. Vannak olyan bűnök, amiket nem lehet kiradírozni, de így megkapja az esélyt, hogy valamit jóvátegyen, és ne süssük mellé a rossz jelzőt.

Viszont, megvannak azok az alakok is, akiknek nincs meg a mentségük. Akik ugyanolyan megszállottak, mint az első filmben a közösség árulója. Azt is mondhatnám, hogy az ő karaktere mozgathatta meg leginkább a készítőket, mert ezeket az embereket teszik a középpontba. Akik rávesznek másokat, vagy rájuk erőszakolják, hogy nyissák ki a szemüket, lássák mi van kint, és legyenek öngyilkosok. Aztán ezt a típust árnyalják: van a megszállott és őrült, meg van az, akit még szánni is lehet a veszteségei miatt. Nem mintha az jóvátenné, amit a többiekkel tett.

Le a kalappal, aki az ábrázolt, elpusztult városban Barcelonát felfedezi. Sima lepusztult utcaképeket kapunk, amelyek lehetnének bárhol. Egyedük a libegő, meg a tengerparti szakasz egy része, ami megismerhető. Különben, járhatnánk bárhol. Amit az amerikai filmek szeretnek, hogy a híres épületek pusztulását mutatják, itt teljesen elmarad. Vagyis, senki ne számítson arra, hogy a Sagrada Famíliában fognak összecsapni a felek egymással. De még csak egy vágókép sincs, hogy mi lett a sorsa.

A túlélők csapatában van sokféle szereplő, de nem ad sok időt a film bárkit megismerni. Van egy külső/belső jellemzőjük, és ennyi. A német kislány, aki miatt Sebastian majd mindent átgondol, simán kimerül annyiban, hogy kicsi és hiányzik neki az anyja. De szinte mindenkit ilyen terjedelemben be lehetne mutatni.

Mivel spanyol film, túl sok ismert arcot sem lehet felfedezni benne. Ok, azért vannak ismert spanyolok, csak nem ebben a filmben. A még legismerősebb egy bevándorló, Diego Calva, aki a Babylon egyik főszereplője volt. Ő az egyetlen, akit megismertem. Nem mintha különösebben nagyot lehetne játszani ebben a filmben – szörnyek elől menekülős horror, és nem olyan ötletesen, mint a Hang nélkül esetében volt.

Egyszer meg lehetett nézni, de nem az a film, amit emlegetnénk, hogy min ijedtünk meg, vagy valaki annyira jó alakítást nyújtott volna benne.

Pont egy sorozat kapcsán elmélkedtem korábban is azon, hogy ijesztőbbnek találom a reális, az emberi gonoszt, mint a természetfeletti lényeket, amiket a horrorokban kitalálnak. Megint ezen járt az esem – a Red Rose kapcsán.

Hiszen a sorozat alapját az adja, hogy az a kamasz, aki felteszi a telefonjára a Red Rose alkalmazást, hamarosan öngyilkos lesz. Be is csapott azzal a műsor, hogy Roch sorsát kezdjük el követni, akinek kezdetben segít a program, de nagyon hamar eldurvul a helyzet. Mindent átír neki: az üzeneteit, a posztjait. Összeveszejti a barátaival, és nyomorult lány hiába próbálja jelezni, hogy milyen bajba jutott a telefonnal, egyszerűen nem hisznek neki. Már a 2. részben Roch meg is hal. A nézőnek meg marad a rejtély: mi az a program? Mi van mögötte? Szellem, MI, micsoda?

Így a 3. részre érünk oda a tényleges főszereplőhöz. Wren Rochelle barátnője volt, de ő sem hitt neki. Van is most bűntudata, és amikor az ő telefonján is megjelenik az app, habozás nélkül telepíti fel. Rá akar jönni, mi történt a barátnőjével és mi is ez a rózsa. És megindul ugyanaz a folyamat, amin Roch is keresztülment. Csak éppen, Wren nem egyedül és nem ismeretlenül vág bele. Az ő baráti köre tudja, mibe vágott bele és tudnak úgy trükközni, hogy ők lássák, mit tesz az app és mi az, amit valóban Wren tölt fel a közösségi médiába.

A rejtély pedig húzza előre – egyrészt, a manipulációk, amelyek nagyon megnehezítik a kamaszlány életét. Másik részt a kis információk, ahogy Wren és a csapat egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértésék, mi ez a program.

Direkt írom ennyire körbe, mert az egy jó ötlet a sorozatban, hogy mi is találgathatunk. Adnak nyomokat, különböző hitű szereplőket. Hiszen látunk pl. félresikerült szellemidézést, de a csapat menet közben bővül egy nagyon ügyes informatikus lánnyal. Így aztán mindenféle elméletet lehet gyártani: a gonosz eszköze, egy szellem szemétkedik, vagy valami sokkal evilágibb a megoldás? És itt jön be az eredeti gondolatom, hogy igazából melyik az ijesztőbb. A sorozat sokáig nyitva hagyja, és szerintem jól választottak, mi is volt a Red Rose mögötti igazság.

Alapvetően ez a nyomozás van a sorozat középpontjában, de szépen teszik mellé a tini témákat is. A baráti kör két tagja, Wren és Noah kezdenek többek lenni barátoknál – ami nem mindenkinek tetszik a csapatban. Nem fogalmazták meg nyíltan, de Rochelle olyan féltékeny lett, mintha ő is inkább szerelmes lett volna Wrenbe, nem csak legjobb barátnők lettek volna. De Rochelle félárva volt, akinek sokat kellett segítenie otthon és leképezték, mi mindenről kell lemondania, hogy segítsen az apjának. Hogy fel tudja valamiképpen dolgozni, hogy az anyja öngyilkos lett. Ahogy Wren és Noah kapcsolatára reagálnak a családjaik. Ahogy Wren felveszi a kapcsolatot börtönviselt apjával, amit az anyja komolyan ellenez. Ant, aki próbálja beismerni, hogy meleg. De lehet benne sok mást is találni. Megvannak a szerelmi szálak, iskolai ügyek és a családi drámák is.

Talán, ha kicsivel helyesebb színészeket szerződtetnek, még a castingot is dicsérném. Fiatalnak néznek ki a színészek, de mindenkinek van legalább egy olyan vonása, amitől rosszul néz ki. Nem tudtam pl. mit kezdeni azzal, hogy Wren van a szőke szépségnek ábrázolva, aztán nem is különösebben szép a színésznő. Egy személy lett nagyon eltalálva – Ashna Rabheru, mint Jaya. Ő hiteles is volt, a szerepnek megfelelően is nézett ki és lopta a jeleneteket, amelyekben szerepelt. Az már nem a színészeket minősíti, hogy nem mindig állt rá a fülem az angol kiejtésre. Wren – Amelia Clarkson beszéde kifejezetten zavarta a fülem.

A látványt nem vitték túlzásba, de nem is baj. Nem jump scream horrort gyártottak, nem szellemek döntik a bútort, inkább pszichés az ijesztés. Mennyire nem a tied az életed, ha valaki kisajátítja a telefonod és a benne tároltakat.

Bár a vége nyitva hagyja, hogy máshol és máskor indulhat még Red Rose, ez a történet így kerek és kellő lezárást is kapott. És voltak benne kifejezetten jó megoldások.

Hát igen, még egy olyan film is kaphat folytatást, amiről nem gondoltuk volna, hogy sikeres lesz és még egy részt akarnak belőle. A Szerelmi taktikák különben nem volt rossz romantikus komédia, de hogyan lehet ragozni a happy endet?

Nos, kitalálták. Szerencsére nem azzal, hogy szétszedik a párt, hogy aztán megint összehozzák. Asli és Kerem köszönik szépen, jól megvannak. A bonyodalmat az okozza, hogy a barátaik egymással házasodnak, és ők utálják a házasságot. Egyet is értenek ebben, míg Kerem egy megjegyzését a nő félre nem hallja úgy, hogy őt nem akarja elvenni. Így mindketten megint kavarni kezdenek: Asli megmutatná, hogy igenis jó feleség lenne, ha Kerem elvenné. Aki meg azt próbálja bemutatni, hogy a házasságban és együtt élőknek rosszabb.

Van is annak hangulata, ahogy mindketten agyalnak, mivel hassanak a másikra. Hangulatos, és leinkább attól, hogy a játszmát mindketten élvezik és a kapcsolatuk egy percre sincs veszélyben. Szeretik egymást, jól megvannak, csak éppen nekik ezektől a játszmáktól színesebb az élet. Semmi túl bonyolult nincs benne, kezelhető az egész. Nem is egy nagyon nevetős film, inkább egy romantikus film, amit könnyed mosolygásra hangoltak a házasság témakörében.

Most is igaz, hogy nagyon a szemet kényeztetik. Vannak extrém helyszínek, pl. a lánybúcsút egy magánszigeten tartják, mindennel, ami ehhez elképzelhető. Nagyon ritkán, de van isztambuli vágókép szép panorámával. A lakások pazarak, és mindkét főszereplőt jellemzi, hogy kifejezetten stílusosak. Asli eleve divattervező, így elvárás is, hogy minimum milyen ruhákat kell viselnie.

Ha már ruhák – azért felfedeztem egy jellemző vonást Asli ruhatárában, ami nem feltétlenül tetszett. A szoknyái nagyja szinte csípőig fel van hasítva. Még az esküvői ruhája is. Felül gyakran fűzőt idéző felsője van, és olyan összeállítása is van, ami kb. úgy néz ki, mintha egy melltartó fölé kapott volna föl egy kabátkát. Szó se róla, szexi és stílusa is van, de két fokkal merészebb, mint amit még elegánsnak mondanék.

Színes, harsány, és itt is azt tudom mondani, hogy a szemet kényeztető a film. Talán ettől mű is, de eleve a gazdagok és szépek olyan világát mutatja, amit nem is gondolok valósnak.

A szereplők már nem fejlődnek, igazán konfliktus sincs. Így a színészi játék helyett is inkább eye candy funkciója volt a szereplőknek, akik tértek vissza az első részből. Ki is maxolták ezt a vonalat, legyen szó a nő felvágott szoknyáiról vagy Kerim kigombolt ingjeiről, felső ledobásairól.

Okos filmnek végképp nem mondanám. Ha könyv lenne, akkor ez a nyári limonádé kategóriájába esne. Van némi humora, könnyed és romantikus, könnyen fogyasztható.

Poénkodjak a végén azon, hogy lesz-e belőle trilógia? Mondjuk azon játszmázva a házasfelek között, hogy akarnak-e gyereket. Pont ugyanezzel a technikával meg is lehetne csinálni. A baráti párnál lesz, ők nem akarnak. Kerem tenne egy megjegyzést, hogy Asli különben sem anyatípus. Erre a nő meg akarná mutatni, hogy jó anya lenne, Kerem meg bemutatná, hogy mi a szülőségben a rossz. A végére persze rájönnének, hogy jó lenne egy közös gyerek és a zárásban látnánk a szülőszobát és a kisbabájuknak örülő párt, vagy pozitív lenne a terhességi teszt. Elkalandoztam. Bár, hogy ennyire könnyen tudnám folytatni, az is mutatja, mennyire egy semmi kis limonádé ez és a korábbi film is.

Az eredeti nyelvjátékot, talán szerencsére, nem igyekeztek visszaadni. Nem érzem így sem jónak a címet, de majd barátkozom vele. De azok a rokonok akkor sem szélhámosok, hanem tolvajok… Mindegy, ahogy írtam, emésztem.

A történet is hasonló érzéseket váltott ki belőlem – ülepednie kell kicsit, hogy ne érezzem ennyire idegesítőnek. Túlságosan is érzem, hogy mindenkire ráírták a szerepét. Elsősorban a leendő apósra és vejére. Még olyan is van benne, hogy megjegyzik Billynek, hogy hasonlít James Bondra. Hiszen Pierce Brosnan játssza, akinek az egyik legismertebb szerepe a 007-es. De különben álcát ölt, rablást tervez, vezet és verekszik – mondjuk, fekete kezeslábasban és maszkban, simán lehet kaszkadőr is, de nem ez a lényeg. Sármos, megnyerő akcióman. Adam DeVine Owen-je meg egy mackós, jószívű, átlagos kedves srác, aki hajlamos szerencsétlenkedni. Sokat mond, hogy míg a film végi rablásnál apósék nindzsásra veszik a külcsínt, ő Shreknek öltözik be. Ez jól is mutatja a köztük levő különbséget.

Ellen Barkin játssza Billy nejét és társát a bűnben, a lányukat Nina Dobrev alakítja és Poorna Jagannathan az egykori rablótárs, mostani ellenfél. Barkin és Dobrev felejthetők. Leginkább az maradt meg belőlük, hogy Dobrev mennyit öregedett a Vámpírnaplók óta. Plusz, mennyire rossz ötlet volt az a tetoválás a karján. Se a karakterhez nem illik, és még zavaró is. Jagannathan viszont nem veszi komolyan Rehan alakját, kellően őrültnek van beállítva és kifejezetten jól állt neki a karikatúra jelleg. Ha utólag visszagondolok majd a filmre, valószínűleg annak a nőnek a jelenetei fognak beugrani. Amikor arról mereng Parkernek, hogy már esküvői ruhát is vett, ha az apja észre térne, és a feleségét elhagyva őt választaná. Ahogy lazán agyonló egy embert, majd szereztet be cápákat, mert stílusosabb lenne azokkal felfalatni, aki felbosszantotta. Ha a nemétől eltekintek, sokban eszembe jut róla a Kick/Ass maffiózó sarjadéka, ahogy most belegondolok.

Nekem a színészek adták el, ha a karaktereik egysíkúak is lettek. Mert a története nem sok. Jönnek a soha nem látott apósék, és Owennek helyt kel állni akkor is, amikor kiderül, hogy miben is utazik ez a két ember. A sok nyálas betét se hiányzott volna, amikor Owen szónokol, hogy Parkerért bármire hajlandó. Ami érthető is, még egy leharcolt Elena is sokkal több, amit Owen a szerencsétlenkedésével álmodhatott magának.

Kevés az akciójelenet, azok sincsenek bonyolítva. Nem is kellett, ez inkább komédia. A rablások egyszerűek, és az akció leginkább abban merül ki, hogy a McDermott házaspár leveri, aki szembeszállna velük.

A humora leginkább közepes. Egy-egy mosolygós jelenet akad benne, de nem az a film, amin jókat nevettem volna. DeVine egyértelműn humorosnak szánt szerepben van, de annyira szerencsétlen és naiv ez az Owen, hogy inkább idegesített, mint nevettetett. Hogy visszakanyarodjam egy korábbi gondolatomhoz, Rehan túlpörgetett és túljátszott jelenetei voltak azok, amelyek még leginkább megmosolyogtattak. Annyira kattant lett az a nő, hogy azzal sokkal szórakoztatóbb, mint Owen.

Eléggé háttérfilm csak, ami mellett lehet takarítani, meg pakolni, vagy éppen kinek mit kell csinálnia.

Elkezd belassulni a Ragnarok? Azért pár harc szokott lenni egy-egy évadban, de a 2. évad záró részeiben egy összeállítás érkezett csak.

5 rész, és mindben Buddha néz szembe Zerofukuval – aki a 7 szerencseisten, csak egyben. Majd el is magyarázzák, hogy lett egyetlen istenből több is, és most miért egyesülnek a részek. A felépítés is megegyezik azzal, ahogy eddig is vezették a részeket. Kijelölik a párbajozókat, miközben kóstolgatják egymást, elmesélik azt is, kik ők a saját történetükben. Itt azzal van kicsit feldobva, hogy Zerofuku és Buddha története egy ponton találkozott a múltban, és Zerofuku a saját gondjaiért a másik férfit vádolta. Eléggé ráfeszült a témára, és a kettejük közti harcban is ez az érzelem hajtja.

Azért egy csavart is hagytak, mert Zerofuku helyére egy ponton más lép. Azzal behoznak egy új istent, aki aztán kísérletezik mindennel és mindenkivel. Fura is az a szál, mert Hajun valami olyasminek lett létrehozva, ami a Marvel Thor filmben Asgardot lerombolta. De kétlem, hogy ugyanaz lenne a két karakter. A keleti neve miatt is, meg nem Asgard rombolója volt ebben a sztoriban, hanem az Alvilágban végzett nagy pusztítást.

Maga a harc is kiszámítható, ahogy eddig is vezették a részeket. Valaki nyerésre áll, erre a másik előhúz valami rejtett képességet. Neveik vannak a támadásaiknak, egészen olyanok, mint egy verekedős játékban a kombók.

De ennek az 5 résznek adott az is, hogy Buddhát meglepően jól kitalálták. Maga a stílusa, ami tetszett. Volt benne valami hippis is, és modern alak lett. Nem azt a régi kori herceget hozta, aki egykor volt, hanem egy laza istent. Igaz, ezt az egyet nem is magyarázták meg. Hercules esetében is ott volt, hogy emberből lett isten, de ott láttuk a folyamatot. Itt viszont ember volt, követői voltak és egy lépcső kimaradt. A történet szempontjából annyira nem fontos, de akkor is.

Alapvetően a harc, a két fél egymással szembeni küzdelme van a középpontban, de főleg az istenek oldalát fokozatosan építik. Narrálják az eseményeket, és magyaráznak egymásnak. Az emberek oldalán Brünhilde végez hasonlót, de olyan emberi közösség nincs az ő harcosai mögött, mint az istenek oldalán látott együvé tartozás.

Tudja azt hozni, amit eddig is néztem benne. Még valahol jó is, hogy most csak 5 rész ment le. Így nem untam el – mert bizony az alapszerkezete egyezik a harcoknak, csak abban van különbség, az adott viadalt melyik oldalnak sikerül megnyernie.

Külcsínben is annyit tud, mint a korábbi évadok. Vannak meglepő megoldásai és különös alakok benne. Mondjuk, most éppen szeretem a formabontó megoldásait, de nem is egy vörös hajú, Gokura hajazó Thort kellett nézni.

A folytatásról még nem olvastam, de a manga él és virul. Épp most olvastam, hogy bele fog kerülni Siegfried is, Brünhilde félisten szerelme, akit az istenek bebörtönöztek. Jó is lesz, ha frissítik a mitológiát, és a görög – skandináv – ázsiai mellé más is érkezik.

Elég sok tolvajokat bemutató film van, és jó sok mindent loptak már a szélesvásznon. Nos, a franciák hoztak egy olyan komédiát, amiben valami újat sikerül nagy tételben elemelni. Parfümöket. Ez magyarázza a címet is, bár az aranyat túlzásnak érzem. Azért nem milliárdosok lesznek a lopott parfümök értékesítését követően.

A film komédia, különben, de a szereplők fél úton vannak a komolyabban vehető emberek és a white trash réteg között. Ha amerikai, és nem francia film lenne, akkor minden bizonnyal át is lépnék a határvonalat. Itt viszont közel vannak hozzá, de nem egyértelműen idióták. Volt egy ötletük, összehozták, és némi emberi gyarlóságtól eltekintve azért nem teljesen idióták.

Látjuk a teljes folyamatot, és ahogy mondani szokás, az egyszerű út a célravezető. Ebben a filmben nincsenek bonyolult tervek, minden nagyon is egyszerű és követhető. Ebből adódóan nem is a lopásnak kell a filmben a feszültséget adnia. Arra ott van a lebukás veszélye és a tervezés a cég tulajdonosával, akinek szintén össze kell kapnia magát, ha pozitív mérleggel akar kiszállni.

Valahol az is a bajom a filmmel, hogy nem vállal fel egy irányt, inkább irányzatokat igyekszik vegyíteni, és a végeredmény így nagyon semmilyen. Nem heist movie, mert ahhoz túl egyszerű terveik vannak. Pl. a kezdet annyi, hogy a szemét közé teszik a csomagolt értékes árut, és egyszerűen kitolják a szeméttel együtt. Nem romantikus film, bár a tolvajok feje pont a cégnél talál szerelmet, és megy végig a romantikus komédiák elemein. Vagyis: találkoznak, összejönnek, megvannak, összevesznek és lesz békülés is egy nagy gesztust követően. De ez csak melléktörténet, minden gyorsan megy és mondhatni, összecsapottan. De ez nem is romantikus komédia, csak van egy ilyen színezet is benne.

Nem is komédia, bár azzal igyekeztek humort vinni bele, hogy milyen emberekből áll össze a csapat és ők mit tudnak szerencsétlenkedni. Ehhez jön hozzá, hogy az igazgató látványosan nem ért semmihez, és az egyértelmű dolgok sem esnek le neki. Pl. miből telne egy raktárosnak luxusautóra? Még meg is fogalmazza a kérdést, de az egyszerű válaszig már nem jut el. A film el sem tudja dönteni, hogy az igazgatót milyennek ábrázolja. Amíg a főszereplő utálja, addig szerencsétlennek és inkompetensnek van beállítva. A végére, mire szövetségre kell lépniük, fejlesztenek rajta, és egy egész jó fej alakot hoznak ki belőle.

Nem látványfilm, minimális helyszínen forgatták és egy ismertebb színész sincs benne. Mondjuk, nincs is benne olyan figura, akit megérné valaki ismertebbnek játszani.

Sok tekintetben tucatfilm és még csak izgalmas sem lett. Ami menti, hogy nem amerikai film. Így azért nem ment el az egész a bugyutaság felé, annak ellenére, hogy egy szereplő sem éppen a legélesebb kés a fiókban.

Kezd kialakulni, mi lesz a nyáron a heti nézős sorozatom. Mert azért akad olyan újdonság, folytatás, amit majd tudok nézni.

A Hijack (s01e04) tökéletesen hozta azt, amit eddig is láttam ebben a sorozatban. Ahogy John alakja egyszerre igyekszik a fontos információkat lejuttatni a földre, megnyerni a túszejtők bizalmát, ugyanakkor szabadulási tervet is szőni, ha minden körülmény adott. Volt egy krízishelyzet, ami neki köszönhetően lett elhárítva, ahogy a válságstáb is neki köszönhetően tudja, kik térítették el a gépet. Mi még ezeket a válaszokat nem tudjuk, de már feltűnnek olyan elemek, amelyek előre sejtetik, hogy ebben az irányban megyünk majd tovább. Az a fajta thriller, ami az idegek harca elsősorban, de egy-egy összecsapást is megenged. Továbbra is elnézem, és tartom, hogy darálni is lehetne.

The Crowded Room (s01e08) is közeledik a végjátékhoz. Annyira, hogy Danny most már felismerte, mi a baja és a doktornő terápiát kezd vele. A személyiségeket igyekeznek egyesíteni, és arra láttunk példát, ez hogyan alakul. Ilyen szempontból Tom Holland jutalomjátéka volt a héten, hiszen már nem más testben látjuk a más személyiségeket, hanem ő játssza őket, mind Danny valamiképpen. A cselekmény nem is sokat ment előre, de színészileg többet bele lehetett tenni, és jobban átérezheti a néző Danny helyzetét. Ami különben emlékezetes marad belőle, az a mostohaapa szemét húzása. Most már ott tart, hogy keresztbe tesz a fiúnak, csak ki ne derüljön, miért akarta agyonlőni a fiú. Az mozgatja is az agyam, hogy az anya mit fog tenni. Meddig falaz neki? Lassan végjáték, vagyis hamarosan ki fog derülni.

Amit végig is néztem a héten: Poker Face (s01e09-10).

Mindkettő más, mint az eddigiek. A 9. részben Charlie az áldozat, akit elütnek. De túléli, amnéziásan és sérülten pont abba a motelbe esik be, ahol az a férfi is van, aki elgázolta. Belecsöppen egy mérgező baráti dinamikába, egy eltűnt lány ügyébe és most neki kell az életéért küzdenie. Ettől izgalmas is, hiszen először van közvetlen veszélyben az ő élete is. Jól összeillenek majd a darabkák, hogy a múltbéli eset és a jelen miképpen kötődik. Arról nem is beszélve, hogy talán most volt a legjobb vendégjáték. A gyilkos baráti párost Joseph Gordon-Levitt és David Castaneda alakította. Gordon-Levitt remekül hozta a narcisztikus fehér galléros bűnözőt – annyira lehetett utálni, pláne, ahogy kihasználta az embereket maga körül.

A zárásban pedig visszatérünk a kerethez. Charlie szembe kell nézzen a kaszinótulajjal. Meg a megoldóemberével, aki talán még jobban kikészült a sorozat részei alatt, mint Charlie. Így nyitnak is egy új szálat, hogyan lehet majd tovább haladni. Mert persze megint lesz valami, hogy a nőnek menekülnie kelljen tovább…

Nekem abszolút bejött ez a sorozat, szeretem a tematikáját és ahogy krimi. Columbósan.

És, most az újak. A My Happy Marriage (s01e01) anime, ami egy manga után készült. Nem az erőszakos vonal, amit általában nézek. Inkább Hamupipőke történet, annyi különbséggel, hogy ebben van mágia, és nem csak Hamupipőke mostohája, de az apja is szemét. A sztori röviden annyi, hogy egy nemes felesége meghal, ő pedig egy idő után újranősül. Születik egy második lánya. Az elsőt szolgaként kezelik otthon, folyamatosan éreztetik vele, hogy nem ér semmit. A fiú, aki kedves volt a lánnyal, aki tényleg megszerette, kénytelen a húgát elvenni, a hősnőt meg hozzáadják a sereget vezető nemeshez, aki hírhedt arról, hogy olyan szívtelen és kegyetlen, hogy már több menyasszonya is elmenekült előle. Bár van benne nem egy romantikus elem, valahogy mégsem lett egyelőre kifejezetten szerelmes. Inkább szomorú. Az nagyon kegyetlen, ahogy a kisebb lány mindent megkap, és élvezi, hogy bánthatja a nővérét, aki szerencsétlen annak is örül, ha egyáltalán szólnak hozzá. Szépen van rajzolva, a tájak és a természet kifejezetten szép benne. A szemek is kifejezők. Az emberi alakok meg tipikus manga figurák – egyetlen dolog tudott zavarni. A magas, szőke, világos szemű japánok, akiknek nincs is európai/amerikai felmenőjük.

A Foundation (s02e01) ott veszi fel a fonalat, ahol elköszöntünk a szereplőktől. Anya és lánya találkoznak egymással, és felmérik, hogyan tovább. Van egy kis kalandjuk, de a lényeges az lesz, ahogyan innen mennek majd tovább. Szokás szerint a császári udvarban történtek jobban lekötöttek – a császár megint ügyködik valamiben, és magas politika, merénylet is volt a történetben. Itt volt a több cselekmény, és hatása lesz annak, ahogy innen mennek tovább. Mert most jönnek rá, hogy még létezik és fejlődik az Alapítvány, míg a császárság halad a bukás felé. Visszatért az összes korábbi szereplő, többeket jó volt újra látni. A díszlet és a kosztümök viszont továbbra is megosztók – nem ronda, van is benne pénz és munka, csak eklektikusabb, mint ami jól esne a szememnek.

Végül, The Afterparty (s02e01-02) új évad is indult, rögtön két résszel. A koncepció maradt ugyanaz: történik egy haláleset, és a nyomozónak mindenki sorra elmeséli, hogy élte meg az előző nap történteket. A poén meg az, hogy mindenki története egy bizonyos stílusban lett leforgatva. Ezzel jellemzi azt is, ki az elbeszélő. A nyitány Aniq epizódja, romantikus komédia stílusban. Az eset alapjai kiderültek belőle, de az is alá lett húzva, hogy most sem szívlelem ezt a színészt és ezt a szerepet. Inkább idegesítő, mint vicces volt. Mondjuk, a mintául vett zsánerrel is így érzek. A második rész a halott friss feleségéé, és történelmi romantikusként megnézhettük a kapcsolat alakulását és az esküvőt is. Jó ötlet volt, látványos lett és működött. Az meg kifejezetten poén volt, ahogy ebbe a viktoriánus környezetbe beleillesztettek olyasmiket, mint a helikopter és a modern kor eszközei. A játékosság, az ötlet most is benne van, és ez pont jó lesz heti nézős sorozatnak. Jött vissza mindenki, aki az első évadban életben és szabadlábon maradt. Az ázsiai vonalat meg nem egy ismertebb komikussal erősítették: a szülők egyike Ken Jeong, a szeretett nagybácsi John Cho. Korábbi udvarlót Paul Walter Hauser, anyóst Elizabeth Perkins játszik. Lehet ez jó, ha bírják ötlettel.

Egy újabb horror antológia, én szeretem az ilyesmiket. Ráadásul, a novellás kötetet is olvastam, amit feldolgoztak. A sorozatot nézve pedig megfogalmazódott bennem, hogy nem is horrort nézek, hanem egy hatalmas allegóriát.

Mert hol is van Monsterland? Nem a szörnyek másvilági dimenziója, nem valami olyan természetfeletti, amivel a sorozatban riogatnak bennünket. Minden történet alapja olyasmi, ami nagyon is valós és mai probléma. Mert a Szörnyek földje igazából a világunk, és a horror része a mindennapoknak. Talán a részek nem mindenki életében előforduló eseteket mutatnak be, de nagyon sok kortünetet, amelyek között nagy valószínűséggel akad egy-egy, amihez mindenkinek van már saját története is.

A sorozat azonban azért horror antológia, mert ezekre a hétköznapi horror eseményekre ráhúz egy fantasy és ijesztő elemet. Szörnyek vannak benne, mitikus és rejtélyes események, mágia. Csak éppen meg lehet nézni, hogy ezeket mind le lehetne venni róla, nélküle is ugyanúgy működik minden történet és talán még ijesztőbb. Én legalábbis ijesztőbbnek tartok egy mostohaapát, aki a világ szemében maga a tökély, az éj leple alatt meg egy pedofil szemét, mint egy fekete szemű szörnyet, aki meg akar enni. Mert az első köztünk jár, a második nem.

Érdemes megnézni, miket veséz ki a sorozat. Kamasz terhesség és egy gyerek felnevelése, aki nem kell senkinek- illetve, az elhagyása. A kamasz tömeggyilkosságba kezd –akár iskolai lövöldözés, akár más színtéren. A pedofil nevelőapa. Környezetszennyezés, vezetői szinten és a hétköznapi ember, aki együtt kell éljen a következményekkel. Mentális betegség. Gyilkosságig vezető féltékenység. Gyermekrablás. Sok ötlet van arra, milyen fantasy keretbe ágyazzák ezeket, és sok a kifejezetten jól sikerült is. Mivel antológia, megvan a változatosság, hogy minden történet más tud lenni. Ami összeköti őket, amit nem győzök hangsúlyozni, hogy az igazi szörnyvilág a való világ.

Nem egy látványparádé, de a meglevő elemekkel jól gazdálkodtak. Inkább ijeszteni akarnak, mint a szemünket kényeztetni szörnyekkel és jump scream elemekkel. De félelmetesebb így, amikor a szomszéd jó emberbe kell belelátnod a szörnyet, nem egy másvilági kreálmányba.

Nem sajnálták a pénzt arra, hogy legalább egy-egy ismertebb sorozatszínész szerepeljen egy-egy részben. Luke 'Mike Colter' Cage kislányát rabolják el. A Good Omens boszorkánya jött sellőnek. Taylor Schilling a változatosság kedvéért nem narancsban és nem börtönből, de a saját elméjével küzd. Hamish Linklater perverziót rejtő szívsebész, Jonathan Tucker alakváltó menekülőt játszik. De vannak még többen is.

Kedvenc részt nem akarok kijelölni benne. Nagyon jól össze van rakva a New Orleans-i történet. Nagyon átérzem, ahogy az ember természetben játszott pusztítására ráfelel egy világvége történet, a Sátán eljövetelével. Nagy ötlet az is, ahogy a gyász és elmebetegség egy zombis történetben lett elmesélve.

Nem egy boldog történet, de ilyen témával hogy is lenne az? Viszont, az ötlet jó, korrekten megcsinálták, és le lehet vonni a tanulságokat. Sok időm elvette, lassan haladtam csak vele, de megérte végignézni.

Örök kérdés marad, mikor járunk jobban, ha először a regényt olvassuk el, vagy megnézzük a belőle készült filmet? Én az esetek nagy részében az olvasásra szavazok, hogy magam képzelhessem el a szereplőket. Ha már látom a filmet, a színész arca hozzáragad a szerephez. Néha azonban annyit emésztem magam a változtatásokon, hogy talán jobb lett volna fordítva.

Az utolsó szerelmes levél történetébe is belenyúltak. Mivel se a regény, se a film nem volt számomra nagy élmény, ez most nem volt annyira fájdalmas. Mégis, az egyik leggyakrabban visszatérő gondolatom az volt, hogy az átdolgozás miértjét kerestem.

Jennifer, Laurence és Anthony szerelmi háromszögét, ami az ötvenes években játszódik, szinte teljesen meghagyták úgy, ahogy Jojo Moyes kitalálta. A levelekkel volt egy minimális játék, máshol dolgozott az idős Anthony, és kimaradt, Jennifer végül miért tudta otthagyni a férjét. A regényben a családi vállalat sötét titkával zsarolhatta. Egyik sem olyasmi, ami lényegében változtatna a történeten. Vagyis, ez a fele a filmnek elég jó adaptáció.

A jelenben viszont van egy újságíró, Ellie, aki véletlenül ráakad egy szerelmes levélre, és rákattan. Ő akarja kinyomozni, mi történt korábban és közben maga is szerelemre lel. Itt vannak a komoly változások, és ezek már lényegesek is. Az még mindegy, hogy más az ürügy, amiért Ellie cikket kezd írni a levelek kapcsán. Viszont, maga Ellie más karaktert és előtörténetet kapott. A regényben pont azért érintik meg annyira ezek a szerelmes levelek, mert maga is hasonló élethelyzetben van, mint a levelek címzettje, J. Ő is benne van egy szerelmi háromszögben, csak ő a plusz egy fő. A másik nő, aki családos férfiba szerelmes és folyton csak várja, mikor választja őt a férfi. Azt akarja, hogy derüljön ki, J. elhagyta a férjét a másikért, és akkor ez remény lenne neki, hogy az ő szerelme is otthagyja majd a feleségét és a gyerekeit érte. A filmben Ellie csak egy szerelemben hitét vesztett kedves lány, a regényben ennél sokkal megosztóbb. Számomra ellenszenves is volt a viszonyával, majd, ahogy Rory-t kihasználta. Érthető, miért gyúrtak ezen ennyit. Nem akarták, hogy a két történet hősnője közül utáljuk az egyiket.

Mivel a története jelentős részét kidobták, a játékidő nagyja a múltban játszódik, és Jennifer van a középpontban. Ennek megfelelően a film látványvilágát is az ő korszaka határozza meg. Nem mintha sok mindent bevetnének – elsősorban Jennifer frizurája és a ruhái árulkodók. Ellie jelen világa szürkébb, ahogy maga Ellie is egy egyszerűbb, halványabb jelenség.

A cselekmény szerelmes, minden téren. Ellie nyomozza a leveleket, a leváltáros fiúval. Jennifer készül elhagyni a szerelemért a férjét, és itt lesz csavar, miért alakulnak majd úgy az események, ahogy. Moyes és az adoptáló előtt ezért az egyért le a kalappal: úgy sikerült amnéziát írni a cselekménybe, hogy az nem lett nagyon szappanoperás.

A szereplők egyszerűek, és a kiemeltek nagyon szimpatikusnak lettek ábrázolva. Fura, de itt nem a házasságtörő Jennifer érződik a rossznak, hanem az őt hanyagoló és kötelező bútordarabként kezelő Laurence. Ez utóbbi kapja különben az egyetlen negatív ábrázolást a filmen.

Nem állítom, hogy a szereposztás egyezett azzal, amilyennek a szereplőket fejben képzeltem. Shailene Woodley, a fiatal amerikai feleségként, aki mindenkit levesz a lábáról, nagyon nem jött át. Még akkor sem, ha legalább a frizurája jól állt. Callum Turnerbe se bírom belelátni a sikeres újságírót, aki háborús övezetekbe is jár. Még Felicity Jones Ellie megformálása volt a legszerethetőbb, hozzátéve, hogy valóban sokat alakítottak a regénybéli alakon.

Különben jól jellemzi a filmet, hogy leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy Woodley sminkjét figyeltem. A szokottnál jobban ki volt emelve a színésznő szeme – azon meg gonoszul vigyorogtam magamban, hogy a szeretővel töltött délután után ugyanolyan kifogástalan a make-up, mint amikor felkenték. Ez ám a tartós festék…