Mivel még újraolvasok pár fejezetet a Tűz és vérből, még nem néztem meg az új GoT sorozat nyitányát. A hétvégi sorozatrészes összefoglalóra azonban mesélek arról is.

Most a The Dropout (s01e05-08), aminek a végére értem. Véletlenül feleztem pont meg, de cselekményben is egy jó válaszvonalat sikerült így találnom.

Eddig Elizabeth felemelkedése volt a téma, most viszont azt mutatták be, hogy bukott le. Mondanom se kell, ez sokkal izgalmasabbra sikerült. Olyan bázis van a nő mögött, hogy hiába sorakoztattak fel ellene komoly bizonyítékokat, sokáig bírta még úgy is. Kik álltak össze ellene és miért? Erről szólt ez a 4 rész.

Még inkább áll, hogy Elizabeth karaktere teljesen átfordult a gonosz szereplővé. Láthattuk, a több éves kapcsolatát hogyan áldozza fel, tulajdonképpen a semmiért. Láthattuk, hogy a kezdeti meneküléses technikát hogyan váltotta fel a támadó. Kezdetben a kínos kérdéseket kihagyta, máshol lett dolga. Ahogy milliárdokat ért a cég, már elkezdte besározni és lejáratni, aki ellene mert szervezkedni. Megvannak a mélypontok, mint a kémikusa öngyilkossága, amibe egyértelműen Elizabeth és a cég kergette bele.

Jól megcsinálták azt is, hogy leöregítették a szereplőket. Sunny esetében látszott talán legjobban: az őszülés, a pocak. De Elizabeth vonásait is szikárabbra vették, lehetett érzékelni, hogyan megy az idő a történetben.

Mozgalmas volt, és amit látványba bele lehetett nyomni, bele is tették. Az orvosi gépek, céges összejövetelek, különféle rendezvények és Elizabeth ruhatára. Elsősorban dráma és volt thriller hangulat is benne, nem látványsorozat, de azt érzékeltették, milyen körökben mozognak a szereplők és ez milyen státuszszimbólumokkal jár együtt. Az igaz történet alapján részt pedig azzal támogatták meg, hogy bevágtak eredeti felvételeket, csak éppen Seyfried bekerült az eredeti Elizabeth Holmes helyére.

Áll továbbra is, hogy nem spóroltak a színészekkel. Ha egy nevet kiszedtek, mert pl. a karaktere öngyilkos lett, biztosan jött egy új szereplő, aki ismerős volt máshonnan. A legemlékezetesebb alakítás a sorozat 2. feléből nálam a főszereplő, Amanda Seyfried neve mellé kerül. Amikor még mentené a menthetőt, beül egy interjúra és egyszerűen nem tud jó válaszokat adni. Mondhatni, szétesik a felvétel alatt.

Így már biztosan írom, hogy megérte megnézni a sorozatot. A 2. fele határozottan erősebbre sikerült, mint az első.

Seyfried sorozata mellett a Resident Alien (s02e10) legutóbbi részét néztem még meg. Ezt az évadot általában szidni szoktam, de most volt benne valami, ami miatt elnéztem.

Talán az, hogy visszahoztak valamit abból, hogy nem csak szerencsétlenkedni lehet, meg fájdalmas poénokat elsütni, hanem lehetnek emberi pillanatok is és a szereplők fejlődhetnek. Ben és a neje hosszú ideje először beszélni tudtak, és megvillant valami abból, miért is van együtt ez a két ember és meg lehet még oldani a gondjaikat. D’Arcy tényleg ad egy esélyt az új kapcsolatának. Még az is illik a sorba, ahogy Asta megint tanít valamit Harrynek: hogy az érzelmeket el lehet fojtani, de ő sokkal jobban szereti megélni őket, még a rosszakat is.

Mellette természetesen a szokott humor is érkezett: a bébi űrlény emberi alakot vett fel, és Sahar elkezdte idomítani – Max vágott hozzá pofákat, nem mondom. Mike seriff egyre jobban kijön a szomszéd városka seriffjével, amire a helyettese igyekszik haverkodni vele. Nem is tudtam eldönteni, hogy Liv szerencsétlenkedései viccesek vagy csak simán szánalmasak.

A cselekmény most sem igazán ment előre, de nem bántam. Ez most egy kedves rész volt, nem is annyira vicces, de legalább kellemesen emberi.

Netflix receptre készült New Adult romantikus film – úgy tűnik, a tinik után a fiatalok szívébe is be akarnak férkőzni regényfeldolgozásokkal, hiszen ez is az. Mivel az eredetit nem olvastam, ahhoz nem tudom mérni, de a hasonló Netflix filmekhez igen. És áll, hogy amit a tinifilmeknél tanultak, ide is hozták át.

Egyrészt, a cselekmény nagyon a szerelem köré épül, de pozitív, hogy nem csak azzal töltik ki a játékidőt. Mindkét hősének megvan a maga baja, múltja és a legyőzendő helyzete. Luke az anyja halála után megvadult, drogozott, adósságot csinált, az apja eltaszította magától. A fiú katonának állt, letette a drogot és igyekszik rendezni az adósságát. Jobb ember lett, de bizonyítania kell, hogy rendezhesse az apjával a dolgokat. Nem könnyíti meg, hogy ahogy az öreg, ő sem nyit a férfi felé és tartják a távolságot. Cassie az álmáért küzd, be akar futni a bandájával. A súlyos cukorbetegsége azonban az anyagiak miatt egyre nehezebben kezelhető. Egy illegális bevándorló, alulfizetett egyedülálló anya lányaként nem sok lehetősége van.

Egy momentumot leszámítva tetszett, ahogy összerakták a kapcsolatukat. Ahogy kényszerből összeházasodnak, majd Luke kiküldetése alatt leveleken, skype-on keresztül egyre közelebb kerülnek egymáshoz, barátkoznak. Amikor Luke megsérül, elvesztik a közös barátjuk és a felgyógyulás alatt össze kell költözniük, minden el is mélyül. Így az még hihető is, hogy egymásba szeretnek. Ami kilógott, és nem is értettem, honnan jött, az a nászéjszakájuk. Kifejezetten idegenkedtek egymástól, bár fizikai vonzalom némileg akadt – de egyik sem tűnt olyan alkatnak, hogy belemenne egy egyéjszakás kalandba olyannal, aki nem különösebben szimpatikus neki.

Luke felépülése némileg összecsapott, Cassie zenei karrierjét sokkal inkább középpontba helyezik. Mondjuk, nem meglepő. A dalok visszatükrözik a kapcsolatukat, énekesnő játssza a szerepet és lehet buli/fellépés/klip hangulatokat hozni a dalokkal. Míg a sérült láb meg a terápia nem éppen szórakoztató filmtéma.

A végével is kicsit ezt érzem – és az nagyon romantikus filmes. Nagy balhé, szakítás és szenvedés, majd a nagy gesztus után az elkerülhetetlen kibékülés. De, az eredeti gondolatomra visszatérve, össze lett csapva, ahogy a díler egyetlen feljelentéssel mindent romba dönt. Meg különben is, valahogy fura a helyzet. Ír egy levelet, és máris meghurcolják a katonát? Egy bűnöző elem besúgására, aki éppen előtte betört Cassie anyjához?

A dalokat elhallgattam, a szerelmes pár is szimpatikus és szépen hozza a kötelezőket a film.

A szereposztás is korrekt, bár vannak érdekes döntések benne. Azt pl. nem tudtam levenni, hogy a latin-amerikai illegális bevándorló anyát miért egy fekete színésznő játssza? Annyira eltér egymástól anya és lánya bőrtónusa, hogy az kirívó. Az elején azon is merengtem, hogy Cassie örökbe fogadott gyerek?

A főszereplők tini filmes múlttal rendelkeznek – a legutóbbi, sokak biztosítékát kicsapó Hamupipőke hercege (Nicholas Galitzine) jön benne össze az Utódok Evie-jével (Sofia Carson), de PLL alsorozatban jutott neki osztott főszerep is. Vagyis, nem Netflix saját nevelés, de pont olyan tinifilmes múlt, amit a csatornánál szeretnek. Carson inkább énekesnőként villog benne, és mindkettejük esetében érzem azt is, hogy eye candy szerepkört töltenek be. Carson sminkje, a ruhái – mondjuk úgy, nem éppen azt tükrözi, hogy nélkülöző pincérnő. Galitzine meg vonul egyenruhában, trikókban vagy nélküle.

Tudnám bántani, ha akarnám, de pont olyan hangulatban kapcsoltam rá, amikor lekötött. Egy normálisabb romantikus film, amiben több minden tetszett, mint amin morgolódom.

Először is: nem ez az első Tekken találkozásom. Láttam a filmet is, bár elég gyorsan töröltem az agyamból, elmesélni se tudnám. Az egyik első x-box játékunk ez volt a Mortal Kombat mellett, szóval vertük egymást a baráti körrel éppen elégszer ezekkel a karakterekkel vagy éppen küszködtünk az Iron Fist tornán.

Rajongónak azonban nem tudom mondani magam, így nekem nem tetszik csak azért az animáció, mert felismerem a szereplők jellegzetes ruháit, haját vagy éppen a kombókat, amivel a másikat sorozza. Most még csak az sem kapott el, hogy önkéntelenül jár az ujjam, mintha magam is elindítanék egy látott támadást. Ezek mind benne vannak, de ettől még nem lesz jó a sorozat. Mi több, szerintem ettől a kiviteltől a rajongók sem fognak ujjongani.

Leírjam? Le. Ez egy ronda anime! Ok, igyekeztek a játék alakjait megjeleníteni, de túl drabálisak lettek. Még Xiaoyu is, aki elvileg egy törékeny és vékonyka lány, itt olyan… súlyos. Az meg egyenesen rémes, ahogy a férfiak kinéznek a 10 hasizmukkal meg a félháznyi izomzatukkal. A testépítők között se nagyon találni ilyen felpumpált alakokat. Egyszerűen rossz volt nézni.

Lassúnak is éreztem az animációt, a játékban sokkal gyorsabban vertük egymást. Bevallom, én ráeresztettem a gyorsított lejátszást, és még így is lassúnak éreztem a verekedéseket. Nagyon messze van ez akár a csatornán látható más verekedős anime minőségétől is.

A történet – attól eleve nem vártam sokat. Valamiért indulni kell a tornán, Heihachi szemétkedik valamit és rosszat forral, és mindenki megver mindenkit, hogy a végén az öreg is ringbe szálljon. Még az is olyan ismerős, hogy Devil Jin jön a végére. Nem lett így vége valamelyik Tekken játéknak?

Ezzel eljutunk oda, hogy mi bajom még a cselekménnyel. Az antihős faktor. Mégis, kivel kellene együttérezni? Jin és Jun remek kis páros voltak az elején, de Jun halála bosszúállóvá teszi a fiát. Azt nem is értettem, Jun miért a nagyapjához küldte a fiát az utolsó akaratával, noha Heihachi egy manipulatív, gonosz figura. Igaz, az se tiszta, hogy a jó Jun mégis hogyan jött össze Kazuyával, aki itt egyenesen démoni alaknak van megfestve.

Tele van lyukakkal az egész. Az pl. leesett valakinek, hogy mégis mit akar Ogrétól Heihachi? Mert nagyon nem hiszem, hogy Jin ördögi génjét akarta vele felébreszteni. Zavaros az egész.

Devil Jin szárnyalásával különben adná magát, hogy lehet folytatni, de kell az valakinek? Ilyen történettel és grafikával biztosan nem. Akkor már inkább leül az ember a játék elé – az sokkal jobban néz ki, mint ez az összedobottnak látszó sorozat.

Filmet nem nagyon volt kedvem nézni, így a szokottnál több sorozatrészt néztem. Vegyük is sorra, miket!

Belekezdtem a podcast után készült The Dropout (s01e01-04) címűbe. Egyike volt annak a három sorozatnak, amely tech-milliárdos csalókat mutatott be. Az Apple sorozata Jared Letóval jobban tetszett különben, de miről is szól a show?

Elizabeth Holmes kiskorától tudja, mi akar lenni. Fel akar találni egy orvosi eszközt, szabadalmaztatni és milliárdosnak lenni. Ezért tanult, ezért jut be jó egyetemre, és mindent ennek rendel alá. Az elején még csak egy céltudatos lány, de nagyon hamar negatív irányba viszik a szereplőt.

Bár a szólam az, hogy segíteni akar, és jót akar, már az első rész után világos, hogy a céljai között az a legfontosabb, hogy sikeres és milliárdos legyen. Nem véletlenül Jobs, Gates, Zuckerberg a példaképei, és őket idézgeti. Elég hamar arra jutottam, hogy teljesen mindegy neki, mit talál ki, amíg azt el tudja adni és eléri vele a vágyott célt. Seyfried azt jól is hozza, hogy Elizabeth egyre hidegebb, merevebb és minél több részt láttam, annál inkább ellenszenvesebb.

A találmánya egy házi eszköz, ami egy csepp vérből otthon lefuttatná a kért teszteket. Az ötlet tetszetős, és Elizabeth mindent feltesz egy lapra. Céget alapít, elkezdik a fejlesztést, de nem haladnak. És jönnek a gondok: a lány túl hamar otthagyta az iskolát: a projekt tudományos oldalához egyáltalán nem ért. Ahogy cégvezetőnek is tanulatlan. Elindul a lejtmenet: Elizabeth megtanul hazudni és manipulálni, csal az eredményekkel és így sikeres lesz. 4 rész alatt eljutunk odáig, hogy minden csak látszat és semmi eredmény nincs mögötte, de a jól hangzó szólamokat és a csalást eladják.

Közben a magánélete alakulását is látjuk, a kapcsolatát a diákként megismert, közel 20 évvel idősebb Sunny-val. Ő talán még ellenszenvesebb, mint Elizabeth. Egy sikere volt, amiből meggazdagodott, és azóta azt várja, hogy ezért mindenki boruljon le előtte. Az elején még tényleg barátok voltak, társak, de miután szeretők is lettek, és a cég elindult a lejtőn, ez a kapcsolat is meg lett mérgezve.

Hiányzik, hogy bárkinek drukkolni tudjak, mert a főszereplők egyértelműen negatív hősök, akik önös érdekből hazudnak, csalnak és másokat veszélyeztetnek.

A történet döcög, nem szeretem a tempóját. Az eladhatná, ahogy egy-egy trükköt végigvisznek, de azok sem igazán ütős ötletek. Csak a kellően kétségbeesett alanyt kell megtalálni hozzájuk, akit könnyű megvezetni. Már kezdettől ott vannak azok, akik figyelmeztetnek és látják a bajt, csak ekkor még nem hallgatnak rájuk.

Elsősorban dráma, így a külsőségek kimerülnek a szép irodákban, vagy a szereplők ruhatárában. Nem egy guilty pleasure darab, de ebben a zsánerben nem is ez lenne a lényeg.

A színészek – ahogy a már emlegetett hármasban, ebben is sztárszereposztás van. Amanda Seyfried lett Elizabeth, és az erkölcsi mélyrepülést nagyon hozza. Ugyan az kissé fura, hogy a tizenéves lányt és az üzletasszonyt is ő játssza, de érzelmileg legalább megvan a kiüresedés. Sunny Naveen Andrews lett, és ő kellően idegesítőre faragta a karakterét. A mellékszereplők között is bőven vannak nevek – a kedvencem Stephen Fry kémikusa, nagyon jól ment a színésznek a naiv, mackós, jólelkű tudós alakja.

Féltávig közepes élmény – Elizabeth erkölcsi mélyrepülése nagy pipa, néha az üzleti manipuláció is leköt, de összességében én kicsit unom.

A heti Motherland: Fort Salem (s03e09) rész nagyon röviden: kiakasztó. Annyira gagyi kezd attól lenni a sorozat, hogy hatalmas konfliktusokat oldanak meg gombnyomásra és egymásra pakolva.

Most: kiszabadul Alder, megdöntik a gonosz elnököt, és még esküvőt is tartanak. Összecsapott így, és nagyon elveszi mindennek az élét, hogy ilyen könnyen működik. Az elnök megbuktatása különösen olcsó módszer és nehezen is hiszem el, hogy egy titkos szervezet, akik évszázadok óta rejtőznek és pusztítanak, ilyen könnyen hagyna valami ilyesmit megtörténni.

Szappanfaktor és összecsapott izgalmak, továbbra is olcsó látvánnyal párosítva alig pár helyszínen. Nem is ragozom tovább, hetek óta azt elemzem, hogy ezen elemek hogyan rontanak el minden részt.

Ami viszont jól sikerült: Pretty Little Liars: Original Sin (s01e08-10) zárlat. Amit egy tini slasherbe kell, hozták. Volt csavar, látvány, jópofa utalások, románc, és megkaptuk a válaszokat. Amit akartam, hogy ne nyújtsák el, megtették. ’A’ és a lányok megerőszakolója is meglesz, rendezik a családi és a kapcsolati ügyeiket is. Azon is csak mosolyogni tudtam, hogy tipikus horror véget adtak neki.

Különben megvan, hogyan kötik a PLL-hez. Senkit nem hoznak be, de közvetve ketten megjelentek benne. A hotelbe korábban jártak, amit Hannah vezet. Imogen pedig örökbe adja a kislányát a végére, és Aria & Ezra lesz, akik adoptálják. Mondjuk, így is vérszegény PLL sorozatként eladni, de még mindig több, mint ahogy egyik részben bedobták Riverdale nevét. Mondjuk, semmit nem kezdtek vele, de nekem nem esett jól.

A gyilkos mészárol, felpörgetik az eseményeket és megvan a gonosz mindent felfedő pillanata is, amikor mindenki egy helyre megy a végére. Izgalmas, és ha gyorsan ki is derül minden, inkább ez, mint egy túlnyújtott újabb évad.

A lányok szimpatikusak, és tetszett a koncepció, ahogy körbeérnek a bűnök. Azt ugyan még mindig nem értem, miért most indítanak bosszúhadjáratot az eredeti bűnösök ellen, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Az is az értékei között van, hogy tini sorozatnak is működött. A zaklatás, a tini terhesség, a rasszizmus, a családon belüli erőszak, az önbántalmazás, előkerül sok minden és nagyon sok esetben értelmesen használták az anyagot.

Folytatása szerintem nem lesz, hiába a ’gyilkos újra szabadon’ zárlat. Már nem maradt, akit elintézhetne és mit is kezdene magával? Nincs hova mennie, nincs miből élnie, nem maradt senkije. De zárásnak ez így pont ok is volt.

Végül, továbbra is megoszt a Five Days at Memorial (s02e04), most a negyedik nappal.

Elértünk arra a pontra, hogy elkezd nőni a halálesetek száma, és már el tudom képzelni, hogy tellett meg az a szoba halottakkal. Egy nap, 24 óra, de annyi nyomorúság volt benne, hogy sokkal többnek éreztem.

Azt nagyon át tudják adni, hogy mi minden szakadt a kórházban dolgozókra és miképpen dőlt be az egész rendszer. A hőség, a kevés készlet, a betegek szenvedése, ahogy a személyzet túlhajtja magát és ők is sodródnak az összeomlás felé. Amikor segíteni akarnak, de nem tudnak, csak a nyögéseket és a szenvedést nézhetik. Vera Farmiga karakterén látványosan mutatják, ahogy a nőt ez egyre jobban felőrli. (Bár arra még mindig nem jöttem rá, a vallatók miért róla kérdeztek kiemelten.)

Látványos, tragikus, megindító és a dráma nagyon átjön. Ahogy az is, hogy mennyire szervezetlen és rossz volt ott minden. Az, hogy a sok probléma mennyire a rendszer és a szervezetlen segítségnyújtás hibája a kormány részéről, teljesen megvolt.

Azzal viszont bajom volt, ahogy a rasszizmust is beleemelték a történetbe. Az egyik fekete doktor kezdi el sérelmezni, hogy nem engedik be a kórházba a kintről menekülő embereket, és természetesen ő személyesen egy fekete család elzavarását nézte végig, ami különösen fájt neki. Nem fér a fejembe, mit hisz, mit tudnának tenni? Amikor folyamatosan azt látjuk, hogy bent se készlet, se hely, se semmi. Csak sok szenvedő ember. Hiába engednék be őket, mit változtatna? Ok, fedél lenne a fejük felett. De az biztos annyira jó, ha szenvedő és haldokló emberekkel együtt? Passz.

Érdekel, mit hoznak ki belőle, mert egyelőre annyit látok, hogy az emberek szenvednek és nincs, aki segítsen rajtuk.

A Disney úgy tűnik, még a Bűbáj folytatása előtt fog egy tündérmesét, és a modern korra szabja. Pontosabban, elküldi a mai világba a jótündéreket.

Valamire nagyon emlékeztet a történet, de még nem jöttem rá, mire. A jótündérek mára kihalóban vannak, hamarosan fogtündérekké lesznek. Eleanor ebbe nem akar beletörődni, és az utolsó nekik írt kéréssel átszökik a valóságba. Csak éppen Mackenzie már felnőtt, egyedülálló anya két gyerekkel és egy undok főnökkel, és már régen nem hisz az örökké tartó boldogságban. A tündérek szabályait követve Eleanor nagyon segíteni akar neki, hogy ezzel mentse a tündéreket is, de neki is kell tanulnia pár dolgot a kaland során.

Ha azt nézem, a ’család minden előtt’ már megszokott Disney üzenet. Mackenzie és a lányai nagyon összetartanak, és nem is az jelenti a nő számára a boldogságot, hogy színre lép egy kapcsolatra alkalmas férfi és esetleg újra szerelmes lehet, hanem hogy a gyerekeivel minden rendben van és ők sikeresek, boldogok. Vagyis, az új nézőpont, hogy a lányok megmentik magukat és nem kell a herceg, itt is megvan. Régi és új fúziója?

Az lesz a humor forrása, hogy a régi szabályok, amelyekkel pl. Hamupipőke boldogsága biztosítható volt, mára nem érvényesek. Eleanor azt tanulta, azzal akar segíteni, de mindig csak a baj lesz belőle. Egy példa: Mackenzie végre kimozdul, elmegy egy céges összejövetelre. Szép ruha, megcsináltatta a haját is és jól el tud beszélgetni Hugh-val. Eleanor meg mindenáron követni akarja a szabálykönyvet, és amikor a nő kimegy mosdóba, elvarázsolja a külsejét, és máris Marie Antoinette külcsínnel szörnyülködik magán Mackenzie. Nem köszöni meg, mondanom se kell.

Ezekkel még jobban ki is voltam békülve, mint az egyéb kis poénokkal. Pl. Eleanor egy órán keresztül beszélget az otthon maradt tündértársával és elszórakoznak a készítők azon, hogy miképpen látszik az arca az órán. Bár, az olcsó poénok között is akad aranyos: ki segít tündéréknél a házimunkában? A kis állatok. Eleanor elvarázsol egy mosómedvét, hogy takarítson meg segítsen ebben-abban. Az pl. nagyon aranyos, ahogy a medve felmos, Mackenzie nővére meg leesett állal nézi: Egy mosómedve mos fel a konyhában?

Talán ez a kettősség, amivel a film lényegét meg tudnám fogni. Néha vicces és nagyon aranyos, a tipikus Disney üzenetekkel sincs bajom. Máskor meg gyerekes és olcsó irányba leng ki, amit kevésbé tudtam értékelni.

Még emésztem kicsit, mennyire tetszik ez nekem, lehet, majd a Bűbáj után meg átértékelem. Attól tartok, és nem csak azért, mert minden szereplő látványosan öregedett az eltelt időszakban.

Előzetesen voltak fenntartásaim. Amennyit mutattak Boba alakjából a Mandalorian évadban, nehezen képzeltem el, hogyan fognak ráépíteni egy teljes évadot.

De megoldották, ha pár trükkel is. Az egyik, hogy eleve egy rövid sorozatról beszélünk, alig pár részes, gyorsan végig is lehet nézni.

A másik, hogy hozzák vissza a korábban megismert szereplőket. Din Djarin egy teljes részt kapott, de feltűnt többek között Luke, Ahsoka, Cobb Vanth is. Így nem csak Boba Fett történetét kaptuk meg, de azt is láthattuk, hogy mindenki más története miképpen folytatódik.

Harmadszor, Boba történetét is két részre szedték. A jelenben a Tatooine daimyo-jaként tevékenykedik, ez valami kormányzó féle, aki irányítja a helyi életet, kicsit, mint egy bandavezér. Kezeli a helyi problémákat, a megmentettekkel folyamatosan bővíti az emberi körét. Kell is a támogatás, mert a helyi fűszer- és drogkereskedelem miatt egy külsős csoport át akarja venni a bolygó irányítását és egyre erőszakosabb eszközökhöz nyúlnak.

A múltban azt látjuk, ahogy a sérült Boba a sivatagi népek közé kerül, ők befogadják, tanítják és meggyógyítják, Boba új otthonra lel. Új céljai lesznek, békésebb életre vágyik, de az élet közbeszól, és látjuk, hogyan jut el oda, hogy a Tatooine daimyo-ja legyen. Nem tudott nem eszembe jutni, mennyi hasonlóság van a történetben a Dűnével. A sivatagi népek, a fűszerkereskedelem, ahogy a jövevény vezetővé növi ki magát. Bár tudjuk, hogy nagyjából mi lesz a vége, hiszen Boba a jelenben teljesen más helyen van, nem velük, azért izgalmas lett ez a rész is.

Fel van építve a sorozat, ahogy minden kis részlet a helyére kerül, és kikerekedik Boba története, miközben nem tudom nem azt érezni fontosnak, ami Din és Grogu kapcsán történik. (Bár így utólag felmerül a kérdés, hogy az új trilógia ideje alatt ők mégis merre jártak? Ha Din esetleg arra ki is öregedett, Grogu nagyon nem. Nagy ereje is van, kétlem, hogy mindenki figyelmen kívül hagyta volna. De ok, tudom, ez a karakter és történet született meg később, nem kereshetem korábbi filmekben utólag…)

Vizuálisan is odapakolták, amit lehetett. Látványos az idegen lények, a csaták. Egyes visszatérő elemek ugyan idegesítettek, mint Boba ébredése a gyógyító kapszulában, de bőven több az olyan, amit jó volt nézni.

Nem annyira nagy történet, nem olyan epikus, de profin összerakták, tele van jó színészekkel és itt látni is, hogy mire költötték a gyártási összegeket. Meglepett, de szerettem ezt a sorozatot is. (Úgy tűnik, a Star Wars sorozatok sokkal jobban tetszenek, mint a filmek.)

Horrorparódia, és a rosszabbik fajta. Még szinte el sem kezdődött a történet, a főszereplő utolsó tiszta pólóját a fél konyhával már kétszer is összehányták vérrel. Ez jól mutatja a film minőségét.

Az még ok, hogy fogja a kliséket és paródiába csomagolja. Hogy a friss vámpír szekálható azzal, hogy az öreglány, aki letámadta és megharapta, nem az elmesélt dögös nő, hanem egy szinte nyugdíjas korú mama. Hogy az egykori vőlegény, aki vonatmániás taxis, hogyan vált vámpírölő megszállottá.

Ám, a film humora annyira kritikán aluli, hogy az minden ötletet tönkre is tesz. Amikor a háziúr nyulából akarnak vámpír eledelt csinálni, és a vámpír nem akarja kiszívni, mert túl szőrös? De az öccsét megrágcsálná gond nélkül. A nyúlba is beleharap, nem egy szép látvány. Az egész filmben fröcsög a vér, ami nem is néz ki vérnek. Szörpnek, valami tömény és sötétvörös gyümölcslének. De említhetném azt is, amikor a haldokló taxis azzal tölti a kivérzése utolsó pillanatait, hogy az elhaladó vonatot figyelje, és megállapítsa, hogy változtattak a menetrenden.

Fárasztó. Ez jól kifejező. Mellé tenném a gusztustalant is ezzel a sok művérrel, mert ijesztőnek egyáltalán nem lehet nevezni és nem is undorító, csak nagyon el van túlozva.

A szereplőket könnyű megutálni. Egyrészt, messze vannak az eye candy státusztól, bár ezért nem utálnám őket. Viszont, nagyon ostobák is. Ezt már sokkal nagyobb gondnak találom. De mit is várok egy olyan filmtől, ahol a vonatbolond taxis öreg a nagy vámpírvadász, az ír Van Helsing? Ahol előbb gondolnak arra, hogy a fényérzékenység és a lyukak a nyakon valami drog következménye, mint bármi más. El sem tudom képzelni, az a szerencsétlen friss vámpír báty milyen állásban tudott eddig megmaradni. Mert egy ideig az anyja dolgait lopta és adta el, de már ki van tiltva a házból is. A drogmámor meg ott sem olcsó mulatság.

A látványelemek meg inkább ne is lennének. A művért és a spriccelő harapásokat már említettem, de a végére rájönnek, hogy képesek denevérré alakulni és úgy repülni. De, még denevérként is megmarad az arcuk! Nem CGI, nem a vámpírra van átdolgozva az arc, hanem ki van vágva az állat pofája, és be van helyette vágva egy emberi arc. Elég szürreális látvány, mellette borzalmas is.

A vége se tetszett, ez mégis mi volt? Egy ellenséget legyőztek ugyan, de a vírus menni fog tovább, elég csak arra a végén berepülő nyúlra gondolni. Ugyan, azt mi fogja megállítani?

Összefoglalva: történet, karakterek és színészek, látványvilág, humor – egyik rosszabb, mint a másik. Ez az a film, ami után morogsz, hogy minek ilyen szemetet leforgatni.

Engedd be a rosszat

A Chicago sorozatokat egyben szerettem volna zárni, de annyira nem bírom rászánni magam a PD részeire, hogy inkább a másik kettővel hozom be magam. A Meddel (s07e21-22) kezdtem a sort.

Az utolsó két rész tulajdonképpen az idei szálak nagyjának zárása, és pár irányvonal kijelölése a következő évadra. Volt, aki rendezte magában az apjával kapcsolatos érzéseit (ez a zárás), ami egy másik kollégát arra indít, hogy a gyerekével vegye fel újra a kapcsolatot (ez meg egy kezdődő szál). Volt műtét, amelynek a következményeitől eldől, hogy a sebész műthet-e majd a továbbiakban. Született meg gyermek, ahogy családi találkozóra is sor került. Nagyjából zártak egy rendőrségi ügyet, közben Hannah nagyon be lett tolva Natalie helyére.

Nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire azt a pozíciót tölti be, amit korábban a másik nő. Elsősorban terhes nőkkel, kisgyerekekkel foglalkozik és ő is Will exe. Will pedig nem jó az elszakadásban, szóval, kezdődhet ugyanaz a spirál, ami Natalie mellett is megvolt.

Vagyis, a szappan továbbra is jelen van, és a szereplőtől függ, mennyire vagyok rá vevő. Will néha sok, de Hannah-t bírom mellette, így ezt elnéztem. Ami nagyon nem esett jól idén, az Dan és a volt terapeutája kötéltánca. Bár, a rendőrből doktorrá lett férfi románca a beépített ügynökkel rosszabb volt, ha belegondolok. Igyekeztek mindenkinek adni legalább egy fontos szálat, és mellette a kórházban is zajlottak az események.

Talán azért is ez a Chicago sorozat, amit legszívesebben nézek, mert bár erőteljesen szappanopera vonásai vannak, mellette még kórházas sorozat tudott maradni.

A hét elején a Westworld (s03e08) is zárt. Voltak ötleteim, mi jön, de ennyire semmitmondó zárást – eléggé el is vette a kedvem a sorozattól.

Az csak egy dolog, hogy mi derül ki Christina kapcsán és milyen szerepet szánnak neki a végjátékban. De mi értelme volt egyáltalán bárminek is? Éppen csak azt nem mondják a végén, hogy az emberiség és az itt levő robotok halálra vannak ítélve. Bár, ha úgy értelmezem, ki is mondják. Christina megállapítja.

Akciónak nem volt rossz és még mindig egy nagyon látványos sorozatról beszélünk. Hoztak olyan összecsapásokat, amelyek simán eladták a részt. Még azt is eljátszották, hogy új testet öntött magának olyan szereplő, akit az előző rész végére halottnak hittem. Fel is merült bennem, hogy itt senkit nem lehet örökké halottnak megtartani, mert egy lementett tudattal vagy valakinek a mesterkedése révén úgy is vissza lesz hozza. Mint ahogy tették Rachel Evan Wood karakterével, vagy ahogy Aaron Paul karaktere végig színen volt, noha emberként már nagyon régen véget ért számára a történet.

Jó nagy nyitott vége lett, kellően rejtélyes is, de ahogy most elvágták a történetet, nekem nem volt szimpatikus, így szkeptikusan állok ahhoz, innen hogyan tovább.

Végül, behoztam magam az egyik új sorozattal. Hetente nem csak egy rész megy le, így már 7 résznyi Pretty Little Liars: Original Sin várt megtekintésre. Megjegyzem: még 3 rész van vissza, ami a héten le is megy, így akár hétvégén be is tudok számolni róla, mire lyukadt ki a sorozat.

De előtte: ez mégis mitől PLL-sorozat? Nincs egyetlen közös karakter sem. Nem mintha kellene nekem bármelyik lány felbukkanása, csak így megtévesztő a használata. Vagy annyi elég is, hogy itt is van egy ’A’, aki rejtélyes üzeneteket hagy? Csak éppen ez a figura nagyon más dinamika szerint működik. Nem a lányoknak van sötét titka, és nem is mondhatnám, hogy őket zsarolja. Az anyáik tettek olyat a múltban, amit fel kellene fedni és ha jóvá nem is lehet tenni, fizetni érte.

Így az eredeti bűn, Amanda halála – aki az egyik anya miatt készíttetett ’A’ tetoválást – és megalázása egyre több részlettel derül ki. A lányok még kevesebbet tudnak, de a nézők látják, mit műveltek 1999-ben a barátnők azzal a lánnyal. Felmerül a kérdés, miért kellett ennyit várni a visszafizetéssel, de nem is ez a lényeg. Folyamatosan húz előre, mi derül még ki, és mennyit tudnak a lányok.

’A’ sokkal erőszakosabb is. Gyilkol, zsarol, vért ont. Egy slasher hangulatát hozták be, és itt jobban érteni is, miért hallgatnak a lányok a különös üzenetekről. Itt nem csak annyi múlik a titoktartáson, hogy a kis titkaik az övék maradnak-e, hanem az életük. Mert ez a rosszfiú gond nélkül kést vagy baltát ragad. Bár, azért az fura, hogy maguk közt sem próbálták lenyomozni. Mouse kész informatikai szakember, még ő sem próbálta meg lenyomozni az üzeneteket.

Az a kombináció, ahogy tini sorozat, nyomozós thriller és slasher is egyben, eladja. Ugyan a főszereplő lányokat nem érzem veszélyben, de azt eltippelgetem, ki rejtőzik a maszk mögött. Most nem hiszem, hogy lány. Ahhoz az egyik focistát igencsak könnyen emelte meg és fojtotta meg. Majd meglátjuk. (Bár, ha berendelnek még egy évadot, akkor mégsem látjuk meg. Reméljük, nem esnek abba a hibába, amibe az eredeti PLL. Azt nem tudták, mikor kell abbahagyni és rétestésztává nyújtották.)

Olyan témákat boncolnak, mint a rasszizmus, az iskolai zaklatás, a nemi erőszak. Végig megvan a maga szórakoztató volta, szerelmi szálak is bőven akadnak, de mellette próbálkoznak valami mélyebbet is beletenni. Itt is felmerül, hogy nem mindennel értek egyet – pl. Imogen egy nemi erőszak eredményeképpen lett terhes, mégis azt tervezték az anyjával, hogy megtartják és felnevelik a babát. Ok, a kicsi nem tehet semmiről, de Imogen csak 16 és úgy lett az a gyerek, ahogy. Nekem nincs meg, miért nem volt opció az abortusz. Most sem tudom elképzelni, hogy nulla bevétellel és család nélkül fel tudná nevelni a gyereket.

De, ha már olyasmiket gyűjtünk, ami zavar. Mégis, hogyan sikerült annak összejönnie, hogy a barátnők ugyanakkor lettek anyák és a lányaik egyidősek? Ráadásul, mindenhol lányok vannak és egykék is. Apa kevés esetben van jelen, többen lányanyák, vagy LMBTQ mellékszereplők.

Kívülről nézve az is kész, hogy milyen a rasszok aránya. 2 fekete, 1 ázsiai, 1 latin-amerikai és 1 fehér lány. Ez is túl forgatókönyv szagú, mint valóságosnak tűnő. Valahogy nehéz elképzelni, hogy az anyáik és most a lányok is így klikkesednek.

Minél jobban elemezni akarnám, annál több minden nem tetszene benne. De nézve szórakoztató, változatos és a lányok is szimpatikusak. Érdekel is, mit tartogatnak az utolsó részekre.

Mielőtt bármibe is belekezdünk, leszögezem, nekem nagyon tetszett ez a mese. Jókat vigyorogtam rajta, és a zsánere is passzol az ízlésemhez. Nem is emlékszem, mikor sikerült valamit ennyire eltalálnia a DreamWorks stábnak.

Viszont: azzal bajban vagyok, hogy mégis melyik korosztály a célközönség. Tudom, hogy gyerekeknek készült képregény az alapja. Megvan az is, hogy a főszereplők állatok. Mégsem érzem igazán gyerektörténetnek, annál komolyabban vették.

Rengeteg benne az utalás, és nem csak olyan filmekre, mint a Kutyaszorítóban, amit egy gyerek biztosan nem ismer. De azon is meg lennék lepődve, ha a kicsit sejtenék, mit jelenthet megclooneyzni valakit. Ok, a környezetből azért rájönnének, de hogy miért ez a neve, azt szerintem nem tudnák. Ez mind olyasmi, amit a felnőttek fognak díjazni.

A rablásokat is korrekten összerakták, kivitelben és az egésznek a logikája is stimmel. Ahogy mindenkinek megvan a maga feladata, amilyen váratlan nehézségek adódnak. Meg kellene néznem egy másik mesében is, hogy milyen rablásokat mutatnak a gyerekeknek, mert itt megint inkább azt érzem, inkább a felnőttek vannak becélozva.

Két olyan dolog van benne, amin viszont nagyon érezni, hogy ez nem is igazán felnőttmese. Az egyik, az egész mesének az üzenete. Az előítéletek megcáfolása: lehet valaki attól jó is, hogy egy olyan csoport tagja, amit hajlamosak vagyunk gonosznak bélyegezni. Ahogy a gonosz is könnyen az aranyos álcájában settenkedhet. Ha még jobban lesarkítom, annak a tételnek a cáfolata is benne van, hogy a széphez automatikusan társítjuk a jó jelzőt is. De van egy ennél nagyobb klisé is: jónak lenni boldoggá tesz. Még a farkasnál rendben is lenne a ’jó kutya’ effektus, ő kutyaféle. De pl. amikor a kígyó kezdi el csóválni a farkát a jó cselekedettől boldogan, az már inkább a fura kategória. Vagy a cápa az uszonyát. És lehetek gonosz, de tényleg jó érzés jónak lenni? Ebben a történetben szépen alá van húzva, itt ok, de tovább gondolva szerintem rossznak is ugyanilyen kielégítő lehet lenni, ha valakiben nincs vagy csak alig empátia. De elkalandoztam.

A másik gyerekmese eleme a humora. Nem végig, vannak felnőtteknek szánt utalások és poénok, de egy jelentős része a kisebbeknek szól. Némelyik olyan otromba módon, hogy mai fejjel bosszant is. Ami legjobban idegesített, az Mr. Cápa, mint az álcák mestere. Pedig nem is hasonlít senkire, mindig csak magára. Attól, hogy feltesz egy műbajusz, még nem néz ki egy másik ember apjának. De azt is lehetne említeni, amikor Mona Lisának álcázza magát. Köze nincs egymáshoz a kettőnek. Mindenki vak? Attól pláne szomorú, hogy Marmalade (a tengerimalac professzor) is vet be álcát, az viszont M:I szinten tökéletes. Akkor mégis, miért dől be mindenki Cápának? Még Farkas is sokkal hitelesebb volt, amikor kutyának álcázta magát.

Jól sikerült a grafika. Szép ez a mese, és olyan szinten aranyosak a figurák, hogy már plüssként is látom őket lelki szemeim előtt. A Farkas meg a cica, akit lementett a fáról, meg extra aranyosak.

Erről jut eszembe: azért az nem semmi, milyen világot összehoztak. Vannak emberek, vannak emberi állatok, mint a főszereplők. És vannak állat – állatok is, mint az a bizonyos cica? Nincs meg a rendszer és nem is szabad akarni érteni, mert még az alapok sincsenek meg a világépítésből.

Hogy ismételjem magam: kritizálgatom, de én kifejezetten szerettem ezt a mesét. Humoros, menő, rablós – még alapanyag is van bőven, jöhet a folytatás is!

Két dolog volt, ami bevonzott az előzetes után. Az egyik a szereposztás, bírom Oscar Isaac munkásságát. A másik, a kártyás vonal. Van bajnokság, szerencsejáték nem annyira a szerencsére bízva. Aztán megnéztem a filmet és most fogom a fejem.

Mert ez sokkal inkább dráma, háborús trauma film, mint sport vagy más. William veterán, és olyan traumát cipel, ami szinte elmebaj. Nem véletlenül alakított ki magának rutinokat, és vannak olyan szokásai, mint a hotelszobák teljes lefedése lepedőkkel. Cirk nem volt katona, de az apja igen, és másodkézből élte meg, mit tett a sereg a saját embereivel. Mindent vissza lehet vezetni addig, hogy a rendszer rossz és a kisemberek szenvednek. Látjuk azt, mit kellett tenniük, milyen szenvedést éltek túl és ez milyen problémákat okozott. Látjuk, hogy hagyta őket maga a rendszer cserben, és kaptak még több szenvedést, míg mások, a hatalom emberei élik vígan az életüket és gazdagodnak minden trauma nélkül.

De mellette egyéb szálak is haladnak. William szeret láthatatlan lenni, nem feltűnni és biztonságban élni tovább. De az életébe lép Cirk a maga őrült bosszútervével, és William őt akarja megmenteni. Ez a végső vezeklése. Ezért nevez a pókerbajnokságra, és ezért nézzük, ahogy menetel a bajnoki cím felé, Közben kártyajátékosként is megismerjük: hogyan számol, és inkább matematika számára a szerencsejáték, nem simán hazárdjáték. Közben La Lindával, a pénzemberrel összekötő egykori játékossal is egyre közelebbi viszonyba kerül.

Így van sport, van mentor – tanítvány viszony, van szerelmi szál és van road movie is. Csendes, nyugodt film, ami a sorsfordító csapást is olyan halkan viszi be, hogy elsőre nem is hittem, hogy ilyen könnyeden a feje tetejére tud állni minden. De tudott.

Megvan a maga stílusa, ahogy így csendesen mond el nagyon komoly tartalmakat. Bűnről, vezeklésről, kisiklott életekről. Nem tolja a háborút a képünkbe, de sok-sok sérült emberen keresztül mutatja, hogy milyen következmények vannak. Hogy mindenki sérül – ha konkrétan a filmet nézem, itt egykori vallatótiszteket látunk, akkor szenvedést okoztak másoknak. De ők maguk is kikészültek, és nagy nehézségek árán tudnak csak valamiképpen funkcionálni. Van, akinek ez sem sikerült, mint Cirk apja, aki bántalmazó férj és apa lett, majd öngyilkos is lett.

Elméletben tudom mindezt értékelni, és van benne több minden, amin el lehet gondolkodni. Mint a főszereplőnk neve: William Tell. Tell Vilmos. Tulajdonképpen ez a Will is fel fog lázadni a rendszer ellen, de hogy sikert ér-e el a végére? Nem hiszem.

A szereposztás is pazar. A négy kiemelt szereplő mind sikeres színész. Oscar Isaac nagyon oda is pakolta a játékát. Olyan erős a jelenléte, hogy halványodik mellette mindenki. Tiffany Haddish meglepően bájos és nőies tud mellette lenni. Tye Sheridan szerintem színésznek lényegesen gyengébb náluk, de az elveszett és kallódó majdnem tinit azért hozta. Willem Dafoe pedig meglepetés volt – nem is ismertem fel. A stáblistán ütött meg, hogy ő kit játszott.

Látványvilágra is ki van számolva, és hangsúlyosan vannak elhelyezve a kizökkentő jeleneteket. Ahogy a sivár haladást megtöri egy-egy emlék, vagy amikor nyakig véresen a végére kijön a szobából William.

Elméletben tehát sok jót tudok mondani erről a filmről. Van tartama és mondanivalója, korrekten megvalósították és Isaac nagyot játszik benne. Mégis, én nagyon nem szerettem nézni. Nem egyszer lassúnak, unalmasnak is éreztem, és tényleg csak Isaac játéka miatt tartottam ki vele végig, a történet nem tudott lekötni. Így azért szemöldökfelvonással díjazom az olyan kritikát, melyek szerint ez az év egyik legjobb filmje. Hát… nálam nem.