Ezt a filmet elrontotta nekem az előismeretem. Még egy ismeretterjesztő könyvet is olvastam híres művészeti botrányokról, amelyben külön fejezetet kapott van Meegeren életműve. Így aztán pontosan tudtam a poénokat – azt is, hogy miért nem kollaboráns a férfi és mi lehet az, amit a vizsgálati fogságban fest.

Pedig ez a film erre az egyetlen dologra épül. Folyamatosan húzzák és építik, hogy a néző meglepődjön, amikor a férfi felfedi, mivel foglalkozott és erre van a következő tárgyalás is kihegyezve. Azért az érdekelne, aki nem tudja, mi következik, neki milyen élmény a film.

Akkor mi maradt nekem, ha a cselekmény így unalmassá vált számomra? A színészi játék és a karakterek. Két nagyobb/ismertebb név van a két főszerepben: Guy Pearce, aki talán nem lett szupersztár, de tehetséges, sűrűn alkalmazott és sok szerepben kiváló színész. Claes Bang, aki egyike azon kevés dán színésznek, aki feltűnik annyi nagyobb produkcióban is, hogy ismerős legyen az arca és a neve is.

Pearce kapta a színészbarát szerepet: van Meegeren megosztó, tehetséges, de mellette életművész is. Jó szövege van, sármja és egy nem mindennapi története. (Különben azt bírtam benne, hogy ő egy olyan nézetet is képvisel, amit már másban is láttam és azért elgondolkoztató. Mennyit veszít a művészettörténet, ha tüzetesen megnézzük, mi eredeti és mi nem.) Van Meegeren mellett az ügyön dolgozó Piller unalmas alak. Klasszikus, régimódi és becsületes. Sótlan egy alak, írhatom így is. Bang stabilan, nyugodt személyiségként játssza, de azért ott nem áll jól ez a nagy, szinte szenvtelen becsületesség, amikor szembesül azzal, hogy ki mindenki és miképpen hazudik. Hogy mennyi a látszat minden téren: a munkájában, van Meegeren ügyében és a politikában is. Amilyen csapást kap, nem láttam rajta viszont. Csak a cselekményben követik le, hogy a magánéletében milyen változást visz végbe, a tapasztaltak hatására.

Nem látványfilm, kevés helyszínen játszódik és kevés a külső kép is. Poén, de van Meegeren szemöldöke a leginkább feltűnő látvány a filmben. Kicsit Picasso jutott róla eszembe, bár ez csak a személyes tikkem. Azt már inkább fájlalom, hogy a festészetben rejlő nagyobb lehetőségekkel nem éltek. Bár még így is a képesek a kedvenc részeim – a leleplezés, vagy, ahogy egymás mellé tették az ismert Vermeer képeket és Meegeren belelendült az ismertetésbe, a saját szemszögéből.

Egyszer különben úgy is nézhető, hogy ismertem a poént. Ha Piller/Bang nem is tudott lekötni, azért a másik karakter és színészi játék elég színesre sikerült.

Bevallom, a címe azért becsapott. Azt hittem, az Illumination meséjének a folytatását fogom látni sorozatban. Így nem kicsit lepődtem meg, amikor beköszöntek a valódi állatok és a gazdik, akikről a Netflix mesél nekünk.

Nem is igazán arról szól, hogy mit művelnek a kedvenceink, amikor nem látjuk őket. Sokkal inkább azt mutatják be, hogy mennyi lehetőség van bennük, milyen okosak és mennyi mindenre megtaníthatók az állatok. Lehetnek ezek nyulak, kutyák, macskák, egerek, madarak – bármi, amit házi kedvencként tartunk.

Két nézőpontot kevernek: egyrészt vannak tudósok, akik kísérleteket végeznek, és egyre jobban feltérképezik, hogy mi minden rejlik az állatokban. Bár kutyás vagyok, az első két részben egy madaras volt a kedvenc bemutatott kísérletem. Ebben a madaraknak érméket kellett kiadni a rácson, és cserébe élelmet kaptak. Igen, de egy ponton az egyik madár kapta az érmét, a másiknak meg volt rése, ahol be tudta cserélni ételre. Mi történt? Az egyik madár átadta az érmét a másiknak… De az sem volt semmi, amikor a patkányokat megtanították a kutatók kezdetleges autókat vezetni…

A másik oldal a gazdiké és a segítő-, illetve celeb állatoké. Ez az, ami a Youtube nézett állatos videóit is adja. Okos kedvencek, akik cukik és akiknek vannak trükkjeik. Helyesek, szépek, tényleg okosak, és süt az egészről, hogy a gazdik és állataik mennyire odavannak egymásért. Van egy border collie, amelyik sárkányrepülőzik a gazdival. Egy másik kutya empátiából lesántult, amikor a gazdi lábát műtötték. Lehetne sorolgatni.

Ugyanis a mennyiség is döbbenetes a nyitó két részben. Senki nem kap nagy időt, a leghosszabb blokk nem hiszem, hogy 5 percet kapott volna. Gyors váltások, sok állat és sok gazdi szerepel.

A másik jellemző, hogy a részeknek igyekeztek tematikát is adni. Van egy központi téma, amihez valamiképpen köthetők az adott részbe bekerülő állatok és mutatványok. Ilyen pl. a kommunikáció.

Nem úgy tartalmas, mint a kis állatos sorozat volt a Netflixen, ez inkább kicsit okosabb, kicsit ismeretközlőbb, mint a cuki állatos videók. De azért inkább az jut róluk eszembe: okos, cuki állatok, amelyek részenként kb. fél órában szórakoztatnak.

Nehezen találok szavakat. Roland Emmerich már hozott össze olyan filmeket, amelyeket nem szabad átgondolni, mert akkor fájnak. De ezzel a filmmel új szintre lépett. Mintha beszippantották volna az összeesküvés-elmélet hívők szektájába, és ez lenne az eredmény. Éppen csak a nácik hiányoznak a Holdról, de különben van itt minden…

Pedig, az alap még elmenne. A Hold pályát vált, zuhanni kezd, és ezzel elhozhatja a földi létezés végét. Valamit tenni kell! Van itt bukott űrhajós, meg nem értett tudós, meg a szokott csapat, akiknek valamit ki kell találniuk az utolsó percben. Nem fogom lelőni a poént, hogy ebből mit kerekít ki Emmerich, de eléggé elgurult a gyógyszer.

Mellette meg ott vannak azok a motívumok, amelyeket a katasztrófa filmjeibe (bár nem csak azokba) rendszeresen belenyom:

1: az apa, akinek rossz a kapcsolata a gyerekével, de most a vészhelyzetben egymásra találnak és a családi ellentétek kisimulnak. Csak éppen most nem Jake Gyllenhaal játssza a fiút, meg nem is Heath Ledger. Charlie Plummer még kinőheti magát, de most azért még messze van a top3 Emmerich filmben ’fiú’ színészektől. Arról nem is beszélve, hogy neki nem is lettek olyan kalandok írva, mint a fent említetteknek A hazafiban és a Holnaputánban.

2: a tudós, akinek senki nem hitt, most meg menti a világot. Még variálja is a témát. Egyrészt ott van Houseman, akinek az elméletei simán őrültségnek tűnnek, senki meg nem hallgatja, de most igaza lesz. Másrészt Harper is így jár a nyitány után, amikor lejáratják és tönkreteszik az életét, noha csak az igazat mondta, mit látott az űrben.

3: a nagy, nemzeti tervek nem érnek semmit, egy kis csapat menti, amit lehet. Itt elég sok mindent, volt már olyan filmje is a rendezőnek, ahol sokkan több dolog veszett oda.

4: várospusztítás. New Yorkra zuhan a Hold. Jól nézett ki, de én továbbra is arra szavazok, amikor jött a fagy 2004-ben. Vagy a Yellowstone vált izzó katlanná 2012-ben…

5: lefutás. Most menekülnek a víz elől, a megbolonduló gravitáció elől is vezetnek, meg hasonlók. Ahogy korábban is, most is ki kell kapcsolni az agyunk. Ahogy nem hiszem el, hogy le lehet hagyni a kitörő vulkánt, azt is kétlem, hogy a földről mindent felszippantó gravitációs mezőt le lehetne vezetni vagy repülni…

A történet tehát hoz fordulatokat, van benne kaland is, nem unalmas. Ugyanakkor annyira mese és elmebetegség, hogy komolyan fájt. Tartom, nem mesélem el, mi a Hold, de valamit hadd engedjek meg magamnak. Visszajöttek az emlékeim a Halálcsillag megsemmisítéséről és Luke repüléséről a Star Warsban. Igaz, lopni tudni kell honnan érdemes…

Próbálkoztak most is egysorosokkal, meg humoros elemekkel a filmben, de nekem erőltetettnek hatottak. Nem is tudom, 1 volt-e, ami ült. Nagyon olyan érzetem volt, hogy kilúgozták, amiket szerettem a rendező filmjeibe, és ez egy felvizezett, gagyi verzió.

Ennek ellenére jó színészeket még találtak bele. Az már más kérdés, hogy annyira egysíkúak a karakterek, hogy nagyot játszani még Halle Berry se tud, hiába Oscar ide vagy oda. Leginkább annyi a nagy nevek haszna, hogy fel lehet írni őket a plakátra, és valamivel vonzóbbá tenni a filmet annak, aki még nem látta.

Látvány – felemás. Az még korrekt, ami a Földön történik. Az már más, amikor a Hold eseményeit látjuk. Nem csak az, hogy zaj van, noha az űrben nem terjed a hang. (Már az Alien óta tudjuk, az űrben senki nem hallja a sikolyod…) Gépi, mű és része annak az elmebajnak, amit mindenki nézzen meg maga, mert nem mesélem el.

Ez is a végszó. Ezt azért kellett látni, mert Emmerich gyógyszere ennyire még sosem gurult el. Érik kritikák a rendezőt, én felvállalom, hogy a legtöbb filmjét ennek ellenére szívesen nézem, de ez szerintem is több, mint amit agylekapcsolással is akár élvezhetőnek tartok. Túl agyament.

Kezdjük talán azzal, hogy sikerült egy újabb szem- és fejfájdító címet adni a filmnek. A Pop star, ami átemelhető lenne, módosult ’Az én hangom, a te hangod’ verzióra. Simán a Hang is jobb lett volna, de ezen már nem fogunk tudni változtatni.

Milyen a film? Próbáltam belőle egy dalt kikeresni a YouTube-on, de jó minőségben nem találtam. Pedig a zenéje jól magában foglalja, mit tud a film nyújtani. Kellemes, elhallgatod, de igazából jellegtelen és tucat pop, amit már hallottál millió meg egyszer.

A történet két klisét vegyít össze: a névtelen, de tehetséges szegény lány álmát arról, hogy ragyogni fog. Ugyan rá van húzva az is, hogy Roxy a szülei álmát is be akarja teljesíteni azzal, hogy befut a testvérével a zeneiparban, de azért nagyon arról is szól a történet, hogy ő maga is erre vágyik, híres énekesnőnek lenni. Az amerikai álom. Mellette, meg a gazdag és kivételezett ellopja a tehetséges, de szegény szereplő munkáját. Itt konkrétan a hangját – amiről mindig egy klasszikus jut eszembe. Ének az esőben – az ottani díva, Lana ráadásul nagyon hasonló alak is, mint itt Sienna.

Csak annak tudok örülni, hogy legalább a szerelmi szálra nem feküdtek rá. Ami bekerült, az szinte semmi. Bár, nézhetem úgy is, hogy azt is elbénázták. Nézőpont kérdése. Roxy különben gyorsan vált, és meg is lehet kérdőjelezni, bármelyik kapcsolatát nevezhetjük-e szerelmesnek, bár egyértelműen úgy van eladva a film, hogy a végére Nick egyértelműen a barátja is lesz, nem csak a producere.

Az egész filmnek van egy tévés érzete – a cselekmény nem kidolgozott, bámulatosan gyorsan és egyszerűen elsimul minden konfliktus. Nagyon rózsaszín a vége is. Az még zavart is, hogy Sienna lelepleződése után milyen gyorsan kerül a rivaldafénybe Roxy és a zenekara. Szinte csak egy csettintés, és már át is vették a sikert meg mindent? Az is olyan furcsa, hogy a daluk, ami az elején senkit nem érdekelt különösebben, pedig már 2 éve próbálják eladni, most felkapott sláger lesz.

Látványra sincs benne semmi extra. Ami nézhető benne, a ruhák és az eye candy faktor. Sienna esetében minden arról szól, hogy ő jól néz ki. De az is durva, hogy Roxy, aki elvileg szegény és lakbérre se telik, milyen ruhákat kap egy-egy alkalomra. Az egyik fellépésre pl. olyan együttesben indul, ami simán elmenne egy előkelő partira is.

A stáblistán ismert név nincs. Mondjuk, nem meglepő. Ahogy már említettem, nincs a filmben sem semmi extra. Egy egyszernézős, zenés, bér legalább kellemes klisé gyűjtemény.

Először is, meg kell állapítanom, hogy nagyon nézette magát a sorozat. Az első rész talán kicsit döcögött, meg kellett szokni a történet különös voltát, de utána mindig jött egy horog, ami vitt előre. Az egésznek a rejtélye, a szereplők kettőssége is rávett, hogy egyik részt nézzem a másik után. Éppen csak azon vagyok ideges, hogy akkora nyitott vége van, hogy az valami kegyetlen. Igen, lesz 2. évad, szóval a válaszokra még várni kell kicsit, de lesznek.

A történet: nagyon nem mesélek róla. Vannak csavarok, és nem akarom lelőni. Maradjunk annyinál, hogy ebben a történetben lehetőség van az emlékek szétválasztására. A munkahelyen töltött idő teljesen levágható – nem emlékszel, ki vagy és mit csinálsz, csak egy üres lap vagy, aki addig él, amíg bent van és dolgozik. De most jön egy kolléga, aki nagyon menekülni akar és elkezdi felkavarni az állóvizet, azokat is változásra sarkallva, akik szerettek eddig ilyen megosztott aggyal létezni és dolgozni.

Így visszanézve, azért vannak fájóan félbehagyott szálak. A nő, aki kidolgozta a chip visszafordítását és az agy kettéosztásának megszűntetését? Az egyik legérdekesebb rész lehetett volna, de itt feltűnik, hogy aztán egy szó se essen róla többet. De ennél is jobban zavar, hogy mégis mi a munkájuk? Pár elméletem nekem is lenne. Simán el tudom képzelni, hogy valóban likvidálnak azzal, hogy a számok mögött emberek vannak és a rendszer ellenségeit szűrik ki. De az is megfordult a fejemben, hogy igazából nem is munkát végeznek, hanem kísérleti alanyok. De mi az igazság? Még csak morzsák sincsenek.

Összességében azonban biztos kézzel vezettek minket, ahogy a ’belső ének’, vagyis a munkában létező személyiségek mindegyike valamiért meg akarta törni a kört és megtudni dolgokat magáról. Mindenkinek fokozatai vannak, ahogy eljutnak a lázadás gondolatáig, és ahogy együtt lesz egy tervük. Természetesen lesznek meglepetések, pláne a végére, de ettől csak érdekesebb a képlet.

Ahogy az is, hogy kezelik az ilyen munkatársakat a cégnél. Az egész olyan, mint egy terror-óvoda nagyon agyament ötletekkel. Olyan jutalmazási rendszerrel, hogy néha kínomban nevetni tudtam volna. Rémes.

A kiemelt szereplő Mark, vagyis Adam Scott. Igazán főszerepet nem szokott kapni, de itt simán megoldotta. Ő az egyetlen, akinek a külső és belső énjét is látjuk. Eléggé mások, és kifejezetten szerettem azt a pillanatot, amikor vált. Ahogy csak az arccal, a nézéssel személyiséget váltott a színész. De ki kell még emelni Patricia Arquette alakítását is, aki simán felférne egy rémes filmes/sorozatos főnökök listára. A mellékszereplők között is akadnak nagy fogások: pl. Walken, mint egy másik részleg kvázi vezetője.

Szerettem, ahogy használták a teret. Durva, de a kinti jeleneteknél is tágasabbnak tűnt, amikor az irodaépületben indultak el. A sok folyosó, mint egy labirintus, egészen végtelen benyomást keltett.

Nem véletlenül annyira jók a sorozat kritikái, ebben sok mindent eltaláltak. Van rejtély, van izgalom, jól van adagolva, a színészek is szépen dolgoztak és emlékezetes lett maga az iroda is. Én biztos jövök vissza a 2. évadra is.

Eredetileg mini sorozatként adták volna le, egyfajta animációs antológiaként. 3 rész, 3 külön története, amelyet a ház köt össze. Végül összegyúrták egy filmmé, de nem kerülne semmibe sorozattá változtatni – csak fel kellene darabolni a címekkel is megkülönböztetett részek határán.

A nyitányban egy család költözik be a házba, és míg a gyerekek szenvednek, érzik a bajt, a szülők elkezdenek teljesen kifordulni magukból. A másikban egy ingatlanos újítja fel a házat, meghirdeti, de egy páros nem hajlandó távozni a bejárás után, simán elkezdenek ott élni. A harmadikban már bérház, de a környéket elöntötte a víz. Már csak két bérlő maradt, és egyik sem fizet bért, ami a tulajt teljesen kiakasztja. Nagyon fel akarja újítani az épületet, nagy álmai vannak, de a realitások többször is pofon csapják.

Tele van érdekes megoldásokkal. Az első, hogy nem tart ki egy faj mellett. Az elsőben emberek, a másodikban egerek, végül macskák lakják a házat. Hozzáteszem, meg vannak személyesítve az állatok is. Érdekes az is, hogy a ház idomul a méretekhez. Az egérnek és embernek is ugyanakkor a belmagasság, legyen az bármilyen különös is.

A nagy összekötés a ház, ami mindig valami átkot hoz magával. Aki itt él, annak nem jönnek össze a dolgok és gyakran külső, misztikus erők teszik tönkre. Itt van az egyik hiányérzetem: mégis, mi ez? Főleg az embereknél érdekelne, mert ott látványosan van valami pokoli alku, amit a családapa megköt. De mi az? Nem halljuk, nem mesélik el, és nem is derül ki, hogyan és miért történt, ami a végére bekövetkezett. A macskásnál a köd – valamit annak is jelképeznie kellene, de mit? Egyedül az egeresbe tudom belelátni az allegóriát. A rágcsálók tönkretesznek mindent, hiába a kevés gondos gazda. Akár azt is lehetne rá mondani, az emberiség is így lakja le a bolygót, de simán a kártevők általános rajzának is elmegy. Bejutnak valahova, aztán kiírthatatlanok lesznek. Különösen tetszett a bogaras párhuzam: a bogarakat ügynökünk le tudta mészárolni. Amikor a lakásnézők költöztek be, nem tudott mit tenni. Azért megfordult a fejemben, hogy túl udvarias volt, már az elején drasztikus módszerekhez kellett volna nyúlnia.

Az egésznek van valami sötét és baljós hangulata. A végük sem boldog, talán csak a macskás történeté nem érfelvágós. Borzongat és jól használ horror elemeket is.

Animált, így a grafikát is érdemes megemlíteni. Már írtam, hogy a legtöbb esetben nem szeretem, ahogy a Netflix mesék kinéznek. Klaus, szerintem azért nem klasszikus, mert szegényem annyira rusnya külcsínre… Itt van mögötte digitális motor, de mintha direkt rondák akarnának lenni. Az egerek szemei, mint a gombok. Tiszta élettelenek tőle. Az emberek az elsőben… ritkán látok olyan ronda fejeket, mint amit abban összehoztak. Végig zavart is, hogy mennyire nem szembarát a látvány.

Így most kicsit abban az állapotban ragadtam, hogy van mit értékelni benne. Ugyanakkor különösek és zavarba ejtők is – arról nem is beszélve, mennyire fájdalmas nézni. Leginkább az emberi arcokat. Miért van az, hogy gyönyörű tájakat, házakat, udvart, stb. készítenek és akkor telepakolják olyan szereplőkkel, akik olyanok, mint akiket kihánytak valahonnan?

Eredetileg manga volt, most Netflix sorozat is. Mivel csak 6 részes, gyorsan le is lehet darálni. Misztikus, kalandfilm és akció jellegű – bár titkos szervezet ügyködnek benne, azért kémes történetnek nem mondanám.

A lényege, hogy egy ősi civilizáció elbukott, de a világban maradtak az eszközeik. Figyelmeztetést írtak, ezek milyen pusztítók lehetnek rossz kezekben. Egy titkos társaság begyűjti és őrzi őket, az ő ügynökeiket hívják Spriggan-nak. Természetesen különböző kormányok, katonai cégek és kincsvadászok is az ereklyék nyomában vannak, leginkább világuralmi terveket dédelgetve.

A 6 rész 6 ereklye története – lesz, amit begyűjtenek, lesz, ami tönkremegy. Az tetszett benne, hogy ezek némelyike legendákhoz van kötve. Mint az indiai király, aki elátkozott egy erdőt. A sziget, ami fel-, majd eltűnik és egyfajta Bermuda-háromszöggént rabságba ejt minden járművet a közelében. Vagy a kristálykoponyák, amelyeket már Indiana Jones is hajszolt.

Az összekötő elem, hogy minden eset a főszereplő Spriggan megbízatása lesz. A nevét nem sikerült megjegyeznem, már csak azért sem, mert gyakran a szövetségesei, az ellenfelei meg szinte 100%-ban Spriggan néven emlegetik és nevezik is. Tipikus manga karakter: szemtelenül fiatal, még csak 16 éves. Tragikus családi múltja van, és vérprofi. Eszembe is jutott Souske Sagara őrmester a Full Metal Panic! évadokból, pláne, amikor egy-egy részben láttuk iskolába járni is. Két nagy ismertetője van: az egyik a gyorsaságával kombinált harci képessége. Ugyan egy testpáncél is segíti, de azzal nem menne sokra, ha mellette nem lenne ennyire gyors vagy sportos. A másik, hogy sokan túl naivnak tartják Spriggan létére. Nem szívesen öl, van még benne hit az emberekben.

Nem sokat árulnak el róla, nagy ritkán elejtenek egy morzsát az előéletéről. Abszolút ő a sorozat hőse, aki nem csak jó harcos, de nagyon lelkiismeretes is. Több egy harci eszköznél, ahogy sok más szervezet kezeli a katonáit.

Lassan építik be a mellékszereplőket: 2 másik Spriggan ügynök tűnik fel egyszer-egyszer segítőként. Fel is merült bennem, hogy hozzájuk képest ez a fiú egészen szimpla. Az egyik vérfarkas, aki alakot váltva sebezhetetlen és legyőzhetetlen. A másik a chi mestere, agyonüt anélkül, hogy hozzád kellene érnie. Láttunk egy korábbi Spriggan ügynököt is, ő meg tudta kétszerezni magát. Hozzájuk képest hősünk mindössze gyors. Hát…

Nincs összefüggés a részek között, ez kicsit zavart is. Pláne, hogy a zárórész is olyan, mint a többiek előtte. Valami szerkezet és összekötés jó lett volna.

Ami még jellegzetes: véres sorozat. Kegyetlenül gyilkolnak benne, és az ellenséges katonák terén nagy volt a kreativitás is. Sokféle és változatos ellenfél, misztikus képességek vagy feljavított, akár gépiesített ellenfelek jönnek sorra.

Korrekt a grafika, amit egy manga után várok. Talán csak egy dolog zavart a megjelenítésben: a Spriggan egyfajta fejpántja. Az valami borzalmasan nézett ki. De az akciók jók, a vér fröcsög, és érezhetően felnőttek van szánva.

Ami még kicsit kilóg, a humora. Van benne bőven fárasztó elem: mint a tolvajlány, aki mindig a legrosszabb időpontban tűnik fel és lopkodna. Egyedül meg bajba kerül, és a Spriggan mehet megmenteni. Értem, miért van humoros karakterként beleírva, de inkább bosszantónak találtam, mint viccesnek.

Második évados berendelést még nem láttam, majd kiderül. (A Bleach végének anime verzióját különben sokkal jobban díjaznám… Mire készült és jött volna, beütött a COVID…)

Mivel úszó VB-t nézek nagyban - feltűnt, hogy a közvetítéseken egyre sűrűbben és tartalmasabban használják az osztott képernyőt? -, és a Spriggan évadot már összevárom, mára ez jut:

Ciao, Alberto! – vagyis, egy Disney rövidfilm, amit még most láttam.

Mivel rövidfilm, egyetlen cselekményszál van benne. Alberto egy árva, aki egy halász mellett gyakornokoskodik. Nagyon meg akar felelni, otthont akar magának, így nagyon segíteni akar. Aminek, mondanom se kell, mindig rossz a vége. Pl. egyedül bepakolná a halat a kocsira, hogy vihessék eladni, de túl kicsi és gyenge hozzá, az egész a tengerben köt ki és már nincs mit eladni. Meg hasonlók.

Természetesen benne van a Disney üzenet. Nagyon családközpontú, és nagyon pozitív a vége is. A szeretet és egymás segítése nyer, ahogy ezekben szokott.

Helyes a keret: Alberto írja a leveleit a barátjának, természetesen szépítve a dolgokat. Mert mi látjuk azt is, hogy valójában mit szerencsétlenkedik össze-vissza.

Van cuki faktor, ugyanis a család tagjai a halász és Alberto mellett egy cica. Igaz, szegényem úgy néz ki, hogy először kutyának néztem, de akkor is súlyos jelenléte van.

A külcsín kb., mint a Vaiana volt. Vagyis, a Disney szép meséket készít, rövidfilmen is. Megtalálták azt az irányt, hogy nagyon emberi, de nem fotorealisztikus alakokat mozgatnak. Így nem bántja az ember szerét, hogy majdnem élethű. Így mesefigura marad.

Csak azzal nem tudok mit kezdeni, hogy Alberto időnként alakot vált és valami ember-hal izé lesz belőle. Most akkor ez fantasy is, mi ez? Erre nem bírtam rájönni.

Egynek elment, de azért nem ez a kedvenc Disney rövidfilmem, ez is igaz.

A Fantasy Island (s01e05-08) második fele egy az egyben olyan, mint az első fele volt. Vagyis, át lehet venni, miben volt jó és miben kevésbé a sorozat.

Ami tetszett:

• sűrűn jöttek sztárvendégek. Az évad második felében szinte minden részben volt valaki, akit más sorozatban láttam és jó volt újra látni. A kedvencem talán a The Rookie századosa volt, vagyis Eric Winter, aki itt egy túlélő feladatokért rajongó látogató volt, akinek saját kamasz énjével kellett szembenéznie. De feltűntek sokan mások is.
• a látványvilág színes, szórakoztató. Csajos szempont, de egy ponton már kifejezetten az szórakoztatott, hogy Ruby és Elena milyen ruhakölteményeket kaptak. Azért valahol röhejes, hogy a mágikus sziget milyen gardróbot biztosít számukra, de inkább ez, mint ahol egy egész évadban ugyanaz van a szereplőkön…
• minden rész más történet és minimális az átívelés. Ha egyes dolgok miatt volt is gondom az egyes részekkel, azért voltak ötletek, hogy sokféle probléma és megoldási ötlet bekerüljön a sorozatba.

De akkor az is, amivel bajom volt:

• a nagyon pozitív szemlélet. Itt mindenkinek segítenek. Azért legalább 1-1 rész lehetett volna, amikor Elena és a sziget kudarcot vall. Olyan kiszámítható, hogy mindenkinek rendbe teszik az életét.
• a végére belekeveredtem, hogy mennyire valós a megélt fantázia. Általában azt hangsúlyozzák, hogy az itt történtek nem valósak, csak képzelet és illúzió. Ahhoz képest az egyik nő visszaköltözött innen a múlt századba. Azt meg mégis hogyan?
• nem szerettem, amikor elkezdték építgetni Elena és Ruby magánéleti gondjait. Ezek jó része romantikus vonalba illik és sokkal szívesebben néztem, hogy a részben érkező milyen fantáziát kap, minthogy Ruby mennyire bánkódik a családja után, vagy Elena és Javier között mi alakul.

Alapvetően csajos sorozat, sok szerelmi problémával. Alapvetően abban az irányban mozognak, hogy fontos az önmegvalósítás és nincs jobb, mint a szerelem.

Azt is nagyon észrevenni, hogy mennyire liberális a szellemiség. Sok benne az LMBTQ történet, és rengeteg a más rasszba tartozó szereplő és a vegyes párok. Az csak rátesz egy lapáttal, amikor olyan történeteket írnak, hogy a színangol, látványosan európai férfinak beleírnak egy kisebbségi unokatestvért Amerikából – egy olyan korban, amikor kiközösítették a vegyes kapcsolatokat, és egészen biztos, hogy egy angol, jól szituált férfi nem vállalt volna fel egy ilyen rokoni kapcsolatot. (Mondjuk, a Bridgerton óta ilyesmikre nem adunk, de ennek nem tudok örülni. Egy dolog a mában ilyen, meg egy másik egy olyan korban, ahol ez nagyon nem így nézett ki.)

A 2. évad berendelve, ősszel várható. Reméljük, akkor tudnak ennél többet is. Mert ez jelenleg csak egy szép kivitelezésű csajos limonádé.

Nem voltak nagy elvárásaim. Magyarázhatjuk, amivel akarjuk, a betegségével is, de Willis utóbbi filmjei annyira gagyik voltak, hogy amint megláttam a stáblistán, már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Mégis, sikerült a minimális jóhiszeműségem is lenullázni.

Pedig sorozatgyilkosos, nyomozós történet, de annyira pocsék módon elbeszélve, hogy két állapot között ingadoztam csak: a fejem verjem a falba vagy csak simán aludjam át a film nagyját? Szerintem volt is negyed óra, amikor elszunnyadtam rajta, de fel se tűnt és a filmből se maradtam le semmiről.

Három szemszöget váltanak: látjuk a nőrabló gyilkost. Csak éppen semminek nincs értelme vele kapcsolatban. Ha már kapott egy szemszöget, nem kellett volna az indítékairól is megtudni valamit? Így kimerült annyiba, hogy látszólag rendes férj és családapa, csak éppen időnként megfújt egy prostituáltat vagy a pincébe zárja őket egy ideig, hogy aztán végezzen velük. Lóg a levegőben, nem lett volna semmivel sem kevesebb a film, ha nem kapja meg a saját jeleneteket.

Van egy helyi rendőr, aki nehezen viseli, hogy egyre több test előkerül, és nem engedik nyomozni. Ezek csak olyan lányok, kinek hiányoznak? Ő meg tenni akar valamit és a saját szakállára is kész nyomozni. Szintén, indíték nulla. Közben feltűnik a felesége, aki nem örül, hogy a férje ilyen megszállott. Ez minden, amit róla megtudunk: nős és megszállott.

Végül, egy FBI ügynöknő, akinek szintén böki a csőrét, hogy nem engedik a sorozatgyilkos után beépülten nyomozni. Még valami, amit nem értettem. Egyáltalán, hogyan kerültek képbe és kezdtek levelezni a gyilkossal? Miért kellett a módszerváltás? Peter az úton kapta el a lányokat, nem a neten cserkészte be őket. Ugyan miért lett volna kivétel Rebecca?

Az eljárás, maga a nyomozás – egyik se ért semmit. Azon komolyan meg is döbbentem, amikor Rebecca és Karl villantják az FBI jelvényt. Sima rendőrnek is kevesek lennének, koordinálatlanok. Azt meg hagyjuk is, hogy Rebecca és Byron – a helyi rendőr – mennyi parancsot szegnek majd meg a történet során. Lesz valami következmény? Persze, hogy nem. Itt mindenki csinál, amit akar.

Karakterek és cselekmény – pocsék. A szereposztás is erősen futottak még, már mindenki jócskán túl van a fénykorán. (Azt meg nem is akarom minősíteni, hogy nem találok egy olyan plakátot, amin tényleg a főszereplők lennének rajta…) A beteget nem bántjuk, de Emile Hirsch és az a bajusz… Igaz, az a legemlékezetesebb Byron alakjából. Az a rémes bajusz. Megan Fox meg Arany Málna-jelölésig jutott Rebecca alakjával – mondjuk úgy, az volt a legnagyobb alakítása benne, hogy mini szoknyát húzott, amikor játszotta a prostit és lépre akarta csalni Petert. Övé a film legbénább akciójelenete is – az elején megver egy stricit, akit különben a vőlegénye játszik – sokat nem is látni az egészből, úgy kapkodják a kamerát, hogy az valami leírhatatlan.

Kisváros, rossz körülmények – látvány nulla. Ha jó lenne a krimi, nem is bánnám, de itt még egy rendes verekedés sincs, hogy elvegye a rossz szájízem.

Vagyis röviden és tömören: pocsék egy film a Hajsza egy gyilkos után.