Párkapcsolatos, csábítós, nyaralós.
Marianne az egyik legnagyobb élő rock ikon. Botrányokkal és élvezetekkel teli múlt van mögötte, de már csendesebb életet él. Fiatalabb szerelmével, 6 éve társával, Paullal egy festői kis olasz szigetre vonult vissza, ahol műtét után lábadozik. A hangját kellett megmenteni, de egyelőre még beszélnie sem szabad. Látogatóba érkezik korábbi szerelme és élettársa, a hedonista producer, Harry. A fesztivál miatt nincs a szigeten szabad szoba, Marianne és Paul fogadja be 23 éves lányával együtt. A feszültségek egyre erőteljesebbek: míg Harry hat évvel korábbi hibáját hozná rendbe – akkor hozta össze Marianne-t és Pault – lánya Paulra veti ki a hálóját. Mindenki
szembenéz a démonaival, a másikhoz fűződő érzéseivel, és a kitörés elkerülhetetlen. Valakinek fájni fog.
Talán nem leszek érte megkövezve, ha ezt a filmet elkezdem egy Ibsen darabhoz hasonlítani. Ugyanazt a dramaturgiát használja, még valahol a témáik is egyetemesek.
Látszólag alig történik valami az első három felvonásban, ahogy Ibsen is kivár. Megismerjük a szereplőket, egyre mélyebbre látunk a lelkükbe és a múltjukba. Szépen felhúz a film egy húrt a karakterekben, egyre lökve őket egy drámai összecsapásig. De mindezt finoman, a lelkekre kihegyezve, mert látni csak annyit látunk, hogy beszélgetnek, elmennek kirándulni és úszni, szeretkeznek. (Abból kevesebb is elég lett volna, de ebből is kapunk ízelítőt.) Majd minden kitör, egyetlen drámai ponton, és megtörténik a tragédia. A fegyver elsül, Nóra elmegy – itt egy holttest lebeg majd a medencében, aki gyilkosság áldozata lett. (Szemét leszek, nem mondom meg, ki a hulla. A trailer is csak annyit súg, hogy nem Marianne.)
Nem a cselekmény az elsődleges, hanem az emberek, akik szembenéznek a múltjukkal és magukkal. Nagyon nyíltan, sőt nyersen. Vakítóan süt a nap, át a figurákon is, mindent felszínre hozva. Talán azért van annyi meztelen jelenet is a filmben, hogy ez a kendőzetlen igazság még hangsúlyosabb legyen.
Szerelem, művészet, helyesen élni. Ilyenek a kulcsszavak, bár azért a szerelem mentén alakulnak ki a legnagyobb konfliktusok. Bár én úgy álltam neki, hogy Marianne és Paul ellen drukkoltam, valahol az lenne a jó kapcsolat, amit ők megvalósítottak. Vigyáznak egymásra, valahogy békésebbek együtt, mint külön. Még a tragédiák is csak növelik a kötőanyagot. Miután Paul öngyilkos akart lenni, Marianne műtéte után. Együtt élik túl. Harry ezzel szemben a pillanatnak él, egy sokkal ösztönösebb és harsány lét terméke. Ő égni akar, pörögni, és korábban Marianne is ilyen volt vele. Van ebben valami vonzó. Van ebben valami mélyen önpusztító. Marianne e két szerelem között kell, hogy válasszon. Mert szerelmes mindkét férfiba, le is fekszik mindkettővel, de nem lehet mindkettővel.
Penelope, Harry lánya látszatra a csábító test. Megfigyeltem, sokkal többet látszik Dakota Johnson dekoltázsa és feneke, mint az arca. De ahogy mélyre ásunk, a bujaságnál több van benne. Már szinte azt mondanám, gonoszság. (És ennyit arról, hogy nehezére esett Anaként ledobni a textilt. Itt láthatóan nincs vele gondja.)
Erős alakítások vannak benne, de a karakterek is okosan kitaláltak.
Igazából ez egy jó film, mélysége van, de elég végignézni. Lassú. Nem bírom Swintont se.
Vakító napfényben - 5/3 erős szereposztás, szép tájak, remek felszín alatti konfliktusok – csak olyan lassú a film!
