Barátságot kötős, előítéletes, zenélős.
Tony kétgyerekes családapa, akinek éppen állás kellene, hogy a lakbért be tudják fizetni. Egy ismerős szól neki, hogy egy orvos sofőrt keres. Jelentkezik. Az interjún meglepődve látja, hogy az orvos nem gyógyító. Don Shirley zongorista, akinek zenéből van doktorátusa. Zenekarával éppen a déli államokba készül turnéra, és kellene neki egy sofőr, aki gondoskodik is róla az úton. Nem lesz teljesen veszélytelen, hiszen a férfi fekete, és délen szembe kell néznie a rasszizmussal is. Tony jó bért kér, nem is hiszi, hogy megkapja az állást. De Shirley őt választja. Együtt nekiindulnak az útnak, és az együtt töltött idő alatt megismerik a másikat. Tony előítéleteiből mély barátság lesz, és a doki lesz az is, aki segít neki leveleket írni az otthon rá váró feleségének.
Lélekemelő film, ami nem tartogat nagy izgalmakat, de belül határozottan építő hatású. Nagyon korrektül leforgatták, és helyén vannak benne a cselekményszálak, a színészek és a mondanivaló is.
A film egy road movie, de mellette egy barátság története is. Tetszett, ahogy látjuk annak az állomásait, ahogy ez a két nagyon eltérő ember összecsiszolódik. Onnan indulunk, hogy szinte ellenszenvesek egymásnak, és nincs semmi közös témájuk. Majd elkezdenek rájönni, hogy a másiknak mivel vannak nehézségei, átérzik a másik életének súlyát, és igyekszenek segíteni egymásnak. Már nem a munka és a pénz, hanem az egymás iránti tisztelet és barátság lesz az, ami együtt tartja a párost az úton.
Ennek megfelelően alakul a film hangulata is. Az elején több vígjátéki elemet bedobnak, és maximálisan kihasználják azt, mennyire más a doki és Tony. A beszédük, az öltözködésük, az előítéleteik és a világuk is. Itt még azon is sikerül ízlésesen viccelni, hogy milyen klisékben gondolkodnak az emberek. Tony abszolút jóindulatú, eszembe nem jutna rasszistának nevezni. Mégis, sztereotípiákban gondolkodik, és vicces, ahogy a doki ezeket igyekszik cáfolni, hogy aztán rájöjjön, van, ami igaz is. Az a csirkés jelenet, kész.
De ahogy egyre délebbre mennek, úgy nőnek a tétek is. Érkezik a dráma, ahogy szembesülnek azzal, milyen a rasszizmus. A durva az volt nézőként, hogy nem a nyílt rasszizmus az, ami legjobban fáj. Arra fel voltak készülve, annak a létéről tudnak. De amikor a látszólag kulturált emberek is roppant kétszínűen viselkednek, ott vannak az igazi pofonok. Mert az jobban fáj, amikor a koncertteremben, ahol meghívásra játszik, és szép szavakkal köszöntik, majd a szünetben nem engedik ki a WC-re, csak a kerti budiban engednék üríteni a dokit, nagyobb csapás, mint amikor a bunkók meg akarják verni a kocsmában.
Tony változik a doki hatására, és a végére ezek a dolgok már neki is fájnak. Eljut addig, hogy kiáll a férfi mellett. Az meg remény mindenkinek: az emberek tudnak változni.
Mahershala Ali sokadszorra bizonyítja, mennyire elegáns színész. Az egész karakterbe beletesz valami olyan fennköltséget, amiért az Oscart is megkapta. Mortensen karaktere hétköznapibb, de a színész nagyon jól hozza a figura nyersességét, nagy szívét, a változását. Lehet, hogy én inkább neki adtam volna azt a szobrot.
A film tartalmas, elgondolkoztatva szórakoztató, érdemes megnézni!
Zöld könyv – 5/4,5 jó színészek jó szerepekben, jól megfogott történet, kellemes dramedy, sok tanulsággal.
