Színészes, karrier felélesztős, közeledő veszélyes.
Rick Dalton egykor híres tévés színész volt, mára azonban csak akkor hívják filmekbe, ha rosszfiút kell játszani, hogy az ifjú titánok neve jobban csengjen. Kaszkadőre, egyben sofőrje és mindenese, az egykori katona Cliff is hasonló cipőben jár. Filmekbe már nem kell, inkább csak a főnökét furikázza. Rick új szomszédokat kap: Polanski és csinos neje, Sharon Tate költöznek a szomszéd villába. Sharon örömmel fedezi fel a várost és egyre jobban csengő nevét a színészvilágban. A város egy másik részében szintén zajlik az önfelfedezés: Charles Manson és követői is készülődnek a maguk módján megváltoztatni a világot. Cliff egy alkalommal összefut a szektával, és ez a találkozás végzetesnek bizonyul.
Ezt most emésztenem kell. Még csak azt se tudnám megmondani, tetszett nekem ez a film vagy sem. Az biztos, nekem a Kill Bill, a Becstelen brigantyk és az Aljas nyolcas jobban bejött. Ez… még csak azt sem tudom, mi volt ez.
Van benne drámai elem, a végére jut bele akció is, de különben életképek sora, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Nem mondható drámának. Messze nem komédia. Nem krimi, és nem is akciófilm. Fogalmam sincs, mi ez. Van, ahol dramedy van megjelölve… hát, én annak se éreztem.
A cselekmény nagyja gyorsan összefoglalható. A gond az, hogy amiről érdemes lenne beszélni, a film vége, ami egyben csavar is, és mivel ez moziban megy, nem illik elmesélni előre. Így viszont szenvedek, miről írjak, mert a vége, ami leginkább megmozgatta a fantáziámat. Jó lett volna, ha ez nem csak film. Sokkal felemelőbb ezt nézni, mint mondjuk a Mindhunter verzióját ugyanerről a korszakról és emberekről. (A Mindhunter egy sorozatgyilkosok elfogására specializálódott egység az FBI-nál, a profilalkotás kezdeteiről szól, és ugyanebben az érában játszódik. Szombaton mesélek róla többet is.)
A végén ott van az a dinamika, humor és látvány, amit a Tarantino filmekben szeretek. Ahogy DiCaprio előkapja a lángszórót, vagy, ahogy Pitt beveti a kutyáját… ezek lesznek azok a pillanatok, amelyekre emlékezni fogok a filmből. Meg a végére. Mert így lett volna jó.
Közbe-közben azért akadt egy-egy jó jelenet. Bejött, amikor Dalton rosszfiút játszott egy filmben, és láthattuk, ahogy szétcsúszik, összekapja magát a szünetben, majd játszik egy nagyot. Kulisszák mögötti hangulata volt, és jó jelenetek DiCapriónak.
Bírtam a DiCaprio – Pitt párost is, akik nem egymás ellen játszottak. Jól mutatott, ahogy az egyik egy nagyon egyszerű, csendes figurát, míg a másik egy excentrikus figurát hozott. De, ahogy egy Tarantino filmben dukál, tele van a film ismert színészekkel és cameókkal, filmes utalásokkal. Bírtam, ahogy itt Pitt helyett DiCaprio gyújtja fel a nácikat. Damian Lewis, mint McQueen – brutális fejet csináltak neki a sminkesek. Al Pacino, Maya Hawke, Rumer Willis, Kurt Russell, és még hosszan sorolhatnám. Itt egy-egy mondatot is sztárok mondanak fel.
Megjegyezném azt is, ennyire hitelesen Robbie naiva még sosem volt. Szinte azt vártam, mikor száll fel a földről angyalszárnyakon, olyan könnyed és ártatlan az egész Tate alakja.
Részletgazdag, hangulatos is, de hosszú ez a film. Plusz, az a rengeteg vezetek és fújja a hajamat a szél jelenet az agyamra ment. Igen, ezt még emésztem magamban kicsit.
Volt egyszer egy Hollywood - 5/3 a színészek és a film utolsó fél órája mentik, különben nem értettem, mire volt ez jó.
