Állatos, otthonért küzdős, múlt századi.
Az egykori szánhúzó kutya elszökött, a vadonban szabadon élt és egy farkas párja lett. A kölykeik között volt egy, amely elevenebb volt a többinél. Az anyja igyekezett nevelni, de mindig megtalálta őket a baj. Egy sérülést követően a kicsi próbál gondoskodni az anyjáról, de be kell látnia, így mindketten odavesznek. Hazavitte a kölyköt, az egykori gazdájához, egy indián faluba. A törzsfő kész volt visszafogadni egykori kedvencét és a kölykét, hiszen
nagy potenciált látott a félig farkas kölyökben. Fehér Agyarnak nevezte el. A kölyök hamarosan vezérkutyává érik, remek szánhúzóvá és nagy harcossá. Ám a fehérek az indiánok földjét akarják, és nekik sürgősen pénzt kell szerezniük. Az öregnek van egy terve, de egy bűnöző szemet vet Agyarra, és semmitől sem riad vissza, hogy megszerezze és viadalokra vigye.
Jack London kalandos életet élt, és a tapasztalatait, a látottakat regényeiben és novelláiban is megörökítette. Ha ma valaki el akarja képzelni, milyen lehetett az aranyláz idején élni, ő az, akit érdemes olvasni. Egy-egy sorozatban fel is bukkan az alakja, de van egy olyan története, amely kifejezetten sok feldolgozást ért már meg.
Fehér Agyar – állítom, Balto is az ő egyik klónja. De most maradjunk e félig farkas, félig kutya nemes állat mellett!
A legutóbb a Netflix készített belőle animációs filmet. Amit finoman szólva is megosztónak érzek. Egyes elemei csodásak és klasszikus mesévé is tehetnék, míg vannak olyan hiányosságai, amelyek szó szerint bántották a szememet.
Az erősségei csúcsa a története. Kalandos, érdekes és mellette még tartalmas is. Benne van az aranyláz idején az élet, a jellegzetes karakterek, az emberi értékek és a család fontossága, a szabadság és a hűség, de az ember legrosszabb oldala is. Miközben szórakoztat, folyamatosan nyújtja a tanulságokat is. Az eleje szinte természetfilmes, engem már ott megfogott a történet. Ahogy anya és kölyke boldogulnak a vadonban… azok a jellegzetes, kutyás mozdulatok… Majd az emberek történetbe kerülésével folyamatosan azzal kell szembesülnünk, hogy milyen pokoli az ember mindennel – embertársakkal, állatokkal, természettel.
A karakterek ugyan fekete – fehérek, vagy nagyon szerethetőek, vagy teljesen aljasak és romlottak, köztük sokkal több a mérges alma, mint az egészséges. De azért ez mese, nem lesz depresszív, itt képesek a jók felülkerekedni. Annyira nem mese, hogy ne érnék őket is veszteségek, de azért ez nem egy olyan történet, aminek sírás a vége.
Fehér Agyar is nagyon szerethető figura. Az állat minden nemessége megvan benne, és a mesekészítők jó arányban adagolták az életében a drámát és a szép pillanatokat, meg a humort. Mert ez olyan mese, amin nevetni is lehetett. (Az a tyúkudvar, és ami benne történik.)
Ami viszont nagyon nem tetszett: a mese grafikája. Ha röviden akarom jellemezni, az a furcsa lenne. Annyira nem torz vagy igénytelen, hogy rondának nevezzem, de annyira eltér a széptől, hogy legjobb esetben is különös. Mintha pár évvel korábban készült volna, és nem tavaly.
Ez azonban nem von le az értékeiből. Nagyon jó a története, lehet rajta izgulni és nevetni is. Abszolút természetbarát, pozitív értékekre nevel. Ha a legkisebbekkel nem is, de már a kicsit nagyobb gyerekekkel is érdemes megnézetni.
Fehér Agyar (2018) - 5/4 a történet családi, állatbarát, kalandos és nézős. Kár, hogy a grafika nem ért fel hozzá.
