Kiskamaszos, saját utat keresős, családi.
Kayla a videóiban magabiztos, karakán lány, aki a hozzá hasonló korú srácoknak ad tippeket, hogy legyenek magabiztosak és birkózzanak meg a mindennapok kihívásaival. A valóságban azonban a nyolcadik osztályos Kayla egészen más: ő az, akit a többiek megszavaztak az évfolyam legcsendesebb diákjának. Ő az, aki nagyon 
szeretne barátokat szerezni, de hiába próbálkozik, csak átnéznek rajta és mosolyognak rajta. Ő az, aki már kiskorában elvesztette az édesanyját, és apja néha a kelleténél jobban félti. Amikor elmegy a középiskolát megnézni, egy idősebb gimnazista lányt jelölnek ki mellé mentornak. Kayla betekintést nyer egy másabb életbe, és szerez pár új élményt, amely segít neki továbblépni, és jobban megélni az életét.
Úgy tűnik, a gyerekirodalmat könnyebben emésztem, mint a gyerekfilmeket. Míg egy gyerekeknek írt regényt szeretni is tudok, a filmeket már unom, ha gyerektémákat igyekszik boncolni. Még, ha jól is csinálja. Kinőttem ebből, így a Nyolcadik osztályból is.
Pedig, a korosztálynak szükséges témákkal és konfliktusokkal van tele. Jó a szkript, releváns konfliktusokkal töltötték ki a játékidőt, nem esve túlzásokba, de megadva a súlyt a problémaköröknek.
Természetesen, itt a szerelem. Kayla vágyai között van, hogy legyen végre egy barátja. Amikor egy nagyobb fiú próbálkozik, nagyon keresi az egyensúlyt, hogy ne tegyen olyasmit, amire még nem áll készen, de ne is égesse le magát. Amikor egy korabeli fiúval megy el randizni, abban egyszerre van még valami gyerekesen aranyos, de valami újnak a kezdete is. Tetszett, hogy ez a film azt preferálja, hogy mindenki haladjon a saját tempójában, nem kell idősebbnek tűnni, vagy a menőség értelmében többet tenni, mint ami jól esik. Egyes sorozatokban különösen zavar, amikor a 13-14 évesek már mini felnőttek. Ez nem olyan.
Itt az önelfogadás és a közösségbe illeszkedés kérdésköre. Kayla az a típus, akit a tanárok szeretnek. Csendes, soha nincs vele gond, kész a leckéje. De messze nem menő, és vért izzad, hogy elfogadja a környezete. Magányos. Ezért nincs is rendben magával, keresi, mi nem stimmel vele. Ő az, aki folyton alkalmazkodik a körötte levőkhöz, és elég boldogtalan is ezért. Kell neki pár lökés és az apja segítsége is, hogy felismerjen olyan dolgokat, mint a saját értékei. Azt a kamaszkori én-keresést, bizonytalanságot, nagyon elkapja a film.
Egy kis csavarral a család is a listán van, bár itt nincs igazi konfliktus. Kayla egyke, ráadásul korán lett félárva. Az apja néha esetlennek tűnik, nem mindig tudja, mit kellene tennie, de süt az egész filmben, mennyire a lánya a mindene. Talán nem egy menő apa, de a végére nagyon szépen kijön, hogy nem is az a fontos. Az a szeretet, az a támasz, ami ott van közte és a lánya között, az a fontos.
Ifjúsági drámaszerűség ez a film, így látványelem nincs benne. Nem is kell.
A színészek között legfeljebb kisebb szerepekből, sorozatokból ismerős arcok bukkannak fel. Ami tetszett, hogy itt a kamaszok tényleg annak néznek ki, nem huszonévesek játszanak 14-16 éveseket. Tetszett, hogy Elsie Fisher vállalta a pattanásokat, a mindennapi kinézetet, nem egy álomkamaszt játszik, hanem egy hihetőt.
Korrekt film, csak már kinőttem belőle.
Nyolcadik osztály - 5/3 a korosztályhoz illő problémákat elemez ki, kellemesen keserédes, de unalmas is egyben.
