Hazatérő, újrakezdő, múlttal szembenéző, lökött családos.
Imogene pontosan tudja, mit akar: New York elit életét élni. Befutni, mint író. Hozzámenni a tökéletes férfihoz, akit trófeaként mutogathat a társaságban. Ám a barátja szakít vele – Imogene nem adja fel harc nélkül. Megrendez 
egy öngyilkossági kísérletet, de nem várt eredményt ér el vele. Nem az exe, hanem a barátnője talál rá, aki hívja a mentőket. A pszichiátrián pedig öngyilkosként kezelik, és hívják az anyját. Se barát, se karrier, se pénz. Kénytelen visszamenni a szülővárosába a különc anyjával, akit ki nem állhat. Otthon szembesül azzal is, hogy az anyja együtt él egy fiatalabb és hazug férfival, a régi szobáját meg kiadták egy éneklésből megélni próbáló szépfiúnak. Igyekszik mindent visszaszerezni, miközben családi titkokkal szembesül: az apja mégsem halott. Miközben New York után kapaszkodik, kezd rájönni arra is, milyen értékei vannak az otthonának és a családjának.
Nem egy hagyományos komédia, ami ebben a filmben vár a nézőre. Kicsit keserédes, kicsit tanulságos, kicsit más. Néha az őrült jelzőt is bevetném, de itt jó értelemben használom. Ha ugyan szeretnék is egy komédián ennél felhőtlenebbül szórakozni, ez legalább értelmesen nyújtott valamit. Több, mint egy olcsó poénoktól hemzsegő szeméthalom.
A történet középpontjában Imogene áll, aki a tipikus nő, aki lenéz mindent, ahonnan érkezett és aki rossz értelemben változott meg az évek alatt. Az álmai olyan dolgok, amelyek látszólag karnyújtásnyira vannak tőle, de csak látszólag. Igazából hamis körötte minden, és a film annak a története, ahogy ezt felismeri. Ennek hatására jobb ember is lesz – így fogja elérni mindazt, amire korábban vágyott.
A film első fele, vagyis a zuhanás és eszmélés nem is vidám. Kifacsart módon vicces, ahogy Imogene felfedezi, hogy az életében biztos pontnak hitt dolgok hamisak. A legjobb barátnője még ajtót se nyit neki. A majdnem vőlegényét annyira nem érdekli, hogy mi van vele, hogy az öngyilkossági kísérlete után nem csak a kórházba nem megy be látogatóba, felhívni se képes. A karrierjéről meg jobb nem is beszélni. Ugyan Imogene felsőbbrendűen hirdeti, mennyire tehetséges és milyen remek író, a teljesítménye egy nagy nulla, így az állását is elveszti.
Majd, otthon az lenne a humor forrása, hogy ott micsoda őrültek háza van. A legrosszabb talán az anyja lényegesen fiatalabb barátja, aki azzal a mesével etet mindenkit, hogy titkos ügynök, így még az igazi nevét sem mondhatja meg. (George Bushnak kell szólítani.) De ugyanennyire nem találtam viccesnek, amikor a WC-n ülő nőre rányitott az anyja albérlője, vagy ahogy az öccse emberi páncélt épített.
Valahol a tudatom mélyén felfogom, hogyan akarnak ezek a dolgok viccesek lenni, de annyira távol vannak a humorérzékemtől, hogy nekem csak fájdalmas volt ezeket nézni.
Az jobban megfogott, ahogy a felszín alatt az emberi kötődések és szeretet szálai alakulnak. Lehet, hogy az anyjuk neurotikusnak tűnik, hogy George kémes bölcsességekkel traktál mindenkit, hogy a testvér éppen csak nem fogyatékos, de ezek az emberek összetartanak. Igen, teljesen más, mint az a minta, amit Imogene fejben elképzelt a tökéletességről, de nem a tökéletesség, ami boldoggá tesz. Ami zűrös, de igazi, az többet jelenthet. A nő ezt felismeri, és a film végén már ezek mellett áll ki. Megszerezhetné azt a tökéletes áloméletet, amit az elején akart. De valami mást választ.
A kivitelezés nem említésre méltó. Szinte dramedy, abban nem is kell látványelem. A film vonzóereje inkább a színészeiben rejlik. Wiig itt még ígéretes és feltörekvő komika, Criss népszerű volt a Glee miatt, Annette Bening pedig állócsillag. Szerethetővé tették a flúgos karaktereiket is, és ezzel eladták a filmet.
Nem ilyesmit akartam látni, nem is vagyok teljesen elégedett, de a maga módján rendben volt.
Majdnem tökéletes lány - 5/3,5 az egészben volt valami furcsa és irritáló, ugyanakkor keserédes humort is működtet.
