Menekülő, életért küzdő, testvéres, II. világháborús.
Joseph gyermekkora idillikusan indul. Egy párizsi borbély negyedik fiaként, a kényeztetett legkisebb gyermekként a szülei és a bátyjai is vigyáznak rá. Mélyen szeretik egymást, ám a történelem elől nem menekülhetnek el. A család zsidó származású, és ahogy a németek megindulnak, reálisan felmérik, milyen esélyeik maradnak. Szét kell válniuk, és menekülniük. A nagyobb fiúk és a szülők külön próbálkoznak, míg a két kisebb fiú egyedül vág neki az útnak. Joseph és Maurice több kalandba is belekeverednek – tanúi lesznek az ellenállók üldöztetésének, 
elfogják őket és vizsgáztatják, valóban katolikusok-e vagy menekülő zsidók. Egyesek meglepően sokat segítenek nekik, mások csak a saját érdekeiket nézik és ellenségként bánnak velük. A két fiú mindig egymásba kapaszkodik, és túlélnek, amíg nem térhetnek újra haza.
A történet alapja valóban megtörtént. Annak van is mindig valami súlya, valami plusz tartalma, amikor ezzel szembesítenek is minket a film végén. Itt sem hagyták ki ezt az érzelmi nyomásgyakorlást: egy videón láthatjuk a testvérpárt, az együtt és szeretetben megöregedett igazi Maurice és Joseph alakját.
Ebben a filmben ugyanis két kulcsszó van: a testvérek és a túlélés. A fiúk a szüleik nélkül, csak magukra támaszkodhatnak. Az apjuk a fejükbe verte. mondhatni szó szerint, hogyan kell kint viselkedniük és titkolni a származásukat. De sokkal nagyobb a veszély, minthogy elszólják-e magukat. Nem mintha a németeknek dolgozó ellenőrök nem próbálkoznának minden eszközzel vallomást szerezni: ha kell, pofonokat osztanak, ha kell, megjátsszák a szövetségest, akik maguk is zsidók, csak ezt titkolniuk kell. Gyakran csak annyin múlik élet és halál kérdése, hogy egy jólelkű pap hajlandó-e kiadni egy igazolást, vagy mikor fázik meg a gyerek, szállítható-e vonaton. (Mondjuk, abban szerintem semmi logika nincs, hogy egy megfázás miatt nem tennék fel a transzportra. Ha úgy is el akarják gázosítani, nem mindegy nekik, hogy a gyerekek mind elkapják-e az influenzát?)
Bármi jön is, a családnak össze kell tartania. Szépen megmutatták, ahogy a nagyobb testvér vigyáz a kisebbre. Ahogy szinte ki is egészítik egymást – a nagyobb gyanakvóbb, őt nyomja a teker, hogy életben kell tartania magukat. A kicsi jobban mer bízni az emberekben, barátságosabb és nem keseredik bele abba, ami a zsidókkal történik. A film egyik nagy érzelmi csúcspontjának számták, amikor megmenti egy kollaboráns életét a végén egy hazugsággal – ha ő nincs, ott lincselés lett volna.
A történet nem rossz, és eljátszanak azzal, mikor milyen nehézséget kell a fiúknak leküzdeni. Több helyszínen megfordulnak, sokféle embert megismernek. A téma is súlyos. Mindig nyomasztóbb a terror, ha a gyermekek szenvednek tőle. (Nem véletlenül gyerekeknek kellett az Éhezők viadalán is részt venni.)
Kinézetre is korrekt a film. Nem látványfilm, de a kor külsőségeit és hangulatot megmutatták.
Akkor miért nem tetszett mégsem?
Számomra az érzelem volt kevés. Meg kellett volna érintenie a testvérek szenvedésének és kitartásának. A végén éreznem kellett volna a tragédia súlyát, amikor az újra egyesüléskor szembesül vele a korábban hattagú család, hogy már kevesebben vannak. Értelmileg pontosan felfogtam, melyik jelentkor mit kellene éreznem. Mikor lehet mosolyogni, mikor lehet érezni a katarzist, hogy az ember mégsem reménytelen lény. Mikor van helye a könnyeknek, mikor a nevetésnek. Csak éppen ezek érzelmileg nem voltak meg. Néztem, tudtam, milyen hatásának kellene lennie, de nem volt. A színészek miatt? Vagy a történet elbeszélése szenvtelen? Passz.
Egyszer meg tudtam nézni, de az a bizonyos érzelmi töltet nagyon hiányzott nekem.
Egy marék játékgolyó - 5/3,5 a történetben értem, mi a meghatónak szánt rész, de nem tudott lekötni. Szinte untam.
