Árvaként felnövő, útkereső, művészet közelében létező.
Theo kisfiú, amikor elveszti az édesanyját. Múzeumban voltak, ahol terroristák robbantottak. Kevés a túlélő: Theo volt az egyik, de az anyja nem élte túl. Egy barátja családja fogadja be, az előkelő Barbour család, ahol hamar megmutatkozik, hogy a gyereknek remek ízlése van a műtárgyakhoz. Már sejteni lehet, hogy örökbe is fogadnák, amikor felbukkan Larry, aki rég elhagyta a családját. Magával viszi a fiát, akinek új és lepukkadt környezetben, 
részeges és szerencsejátékos apa mellett kell életben maradnia. Két vigasza van: a múzeumból elhozott és rejtegetett kép, Az aranypinty és egy új barát. Boris sokat költözött az apjával, már a fél világot bejárta. Zűrös kölyök, aki a drogokkal és a lopásokkal is megismerteti a fiút. Larry élete azonban egyre jobban kisiklik, és Theo vissza akar menni New Yorkba. Épít magának egy jobb életet, de Boris újbóli felbukkanásakor szembe kell néznie a tetteivel és megpróbálnia jóvá tenni a bűneit, javítani a kapcsolatain.
Azért érdekelne, hányan olvastuk a regényt, mielőtt leültünk megnézni a filmet. Az még inkább, az olvasók közül hányan tudják őszintén azt mondani, hogy az a téglányi, gyilkolásra is alkalmas kiadvány kellemes kikapcsolódás volt, amire jó szívvel emlékeznek. Ezzel kissé el is árultam magam, mert azzal a regénnyel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Tipikusan annak a példája, amikor papíron értem, miért nyer annyi díjat és miért lesz modern klasszikus, de egy kínszenvedés volt végigolvasni.
(Jó, elég erős madárfóbiám is van, így nekem a borító miatt minden egyes alkalommal trauma volt egyáltalán kézbe venni és kinyitni is a könyvet. Az már rossz kezdet, tudom.)
Így a regényhez képest nekem pozitív élmény volt a film. Vannak ugyan benne nagy ugrások, és a végének nyitottsága is több szempontból zavar, de sokkal jobban lekötött, mint amikor olvastam. Nem egy tipikus, szórakoztató film, nem is dráma, de egy felnövés történet és van benne karakterdráma némi thriller végszóval.
Theo egy naiv, szenvedésekkel teli kölyök, aki próbál megkapaszkodni valamiben. Ám mindig csalódnia kell, és minden fordulattal egyre lejjebb süllyed. Az anyja elvesztése miatt bűntudata van, emészti magát. Az apja csak kihasználná, és erre neki is rá kell jönnie, miközben a fizikai erőszakot sem ússza meg. A barátja több tekintetben elárulja, és erre is későn, még nagyobb pofonnal jön rá. Azt is lehetne ecsetelni, a szerelemben mennyire szerencsétlen. Pippa menekül – nem előle, de a végeredmény tekintetében előle is. Kitsey pedig nem a szívével, az eszével köteleződik el mellette. (Ez különben Theo kapcsán is fennáll – papíron jók együtt, a gyakorlatban nagyon nem.)
Ahhoz képest, hogy mennyire rosszul alakulnak a dolgai, hány csalódás éri, meglepően könnyen lép majd túl mindenen, amikor megvolt az amszterdami kaland. Nekem nem hiteles, hogy ott minden varázsütésre helyrejön – sok mindent meg nem is látunk, merre halad tovább. Legalább a főbb karakterekkel érdekelt volna, mi lesz és benne maradnak-e Theo életében.
Még azon is merengek, mi volt a lényeg. Az aranypinty végigkíséri a filmet, de mi a mélyebb üzenet? Miért őrzi mániásan Theo, ha megnézni sem meri, évekig csak egy csomagot tárol? Abból is tudnom kellene leszűrni valamit, amit Hobie mond a művészet és a kép kapcsán, de valahogy Theo története mellé téve nem akar meglenni az egység. A művészet halhatatlansága mellett minden személyes dolgunk eltörpül? Nem tudom.
Igaz, a szereposztás miatt is megnéztem volna. Tele van nevekkel, feltörekvő színészekkel.
Az aranypinty – 5/4 remek a szereposztás, jól építkezik a film, bár a sok tekintetben nyitott végét nem bírtam.
