Túlélésért küzdő, csoporttá alakuló, viszályos, csapdába eső.
A II. világháború idején egy náci tengeralattjáró amerikai és brit utasokkal teli hajót süllyeszt el. Közben a tengeralattjáró is komolyan sérül és elpusztul. A túlélők kis csapata egy mentőcsónakba kényszerül. A társaságban van fiatal anya halott gyermekével, egy agilis riporternő, egy amerikai milliomos, egy ápolónő, gépész és egykori tolvaj, páran a hajó személyzetéből. Egy németet is kimentenek, ellátnak – rájönnek arra is, a tengeralattjáró 
kapitánya volt. Élelmük, vizük kevés, egyetlen reményük, ha elérik a Bahamákat. Ám az irányt egyedül a német tudja, és megoszlanak a vélemények, követhetik-e a tanácsát, vagy csapdába vezeti őket. A vízen hánykolódva újabb és újabb megpróbáltatás éri őket, miközben egyeseknek megvan a maga terve is arra, hogyan jöjjenek ki a helyzetből a legjobban.
Miközben néztem, megfordult a fejemben, hogy ma ezt meg lehetne-e ennél jobban csinálni. Arra jutottam, külsőségeiben tudnánk jobbat. Látványosabban süllyedne a hajó, és bizonyos jelenetek is meg lennének mutatva, vagy CGI besegítene. Mint a műtét, vagy éppen a tömegjelenetek, amikor a csónak utasai nekiesnek valakinek. De másban, az emberi oldalban, ami igazán a film sajátja, ez maximálisan el van készítve.
Igaz, alapanyag és készítők tekintetében ritka erős a film. Egy John Steinbeck történet az alapja, az egyik legnagyobb amerikai író korában nagyon aktuális és hátborzongató regénye. Gondoljunk csak bele! A film 1944-es, amikor ez szinte a mindennapi valóság volt, a háború még friss emlék volt, nem mint nekünk, nagyszüleink gyerekkori története. Másrészt, Hitchcock ült a rendezői székben. Kevés annyira tehetséges rendező akad, mint ő volt.
A cselekmény nem rohan, már szinte kényelmesnek mondanám, de nem is lassú. Dinamikus. Megkapjuk az alapokat, amire aztán ráépülnek a fordulatok és a pszichés játszmák. Ahogy egymás után megismerjük a szereplőket a csónakba kerüléskor. Ahogy majd egy-egy történet a múltjukból pontosabban elhelyezi őket, kik is ők. Folyamatosan jönnek a kihívások, mint egy vihar és mellette az emberi játszmák is kibomlanak. Miben mesterkedik a német? Hogyan döntik el, ki legyen a kapitány és hogyan kezelik a vonzalmakat vagy éppen az ellenszenvet?
Ez egy kalandfilm, de közben az emberek közti interakciók is nézetik. Meg tudnak lepni, és úgy, hogy logikusnak érezzük, ami történik. Ez a kedvenc fajta csavarom – azt ki nem állhatom, amikor a semmiből jönnek a fordulatok.
Nem az a film, amit a látvány ad el. Helyenként komolyan gondolkodtam is rajta, hogy csak mögéjük lett-e vágva a víz, vagy legalább egy medencében úsztatták a csónakot. Amikor többen mozognak egyszerre, a már emlegetett tömeges megmozdulások valahogy nem mutattak jól, nem is hittem el őket. (Olyankor nem tudom elhinni, hogy valóban vízen lettek volna bármiféleképpen.) Amit viszont ki lehetett hozni a környezetből és a külsőségekből, megtették. A tér egyszerre nagyon zárt és nagyon nyitott, ami önmagában különleges. Egy csónakban vannak, mozdulni is alig, a zártság maximumon. Ugyanakkor a nyílt vízen vannak, szabad a tér minden irányban. Nagy a kontraszt, és úgy zárnak be minket a szereplőkkel, hogy nem éreztem klausztrofóbiát sem.
A karakterek sokfélék, és Hitchcock jó volt a színészek instruálásában is. Ma már a neveik nem mondanak sokat, de a maguk korában sikeres színpadi és filmes színészek voltak.
Már csak azt kellene kideríteni, hogy magyarul olvasható-e a regény. A film után nagyon szívesen el is olvasnám, szerintem tetszene.
Mentőcsónak – 5/4,5 tele van feszültséggel, kibontja a karaktereket és remekül időzíti a csavarokat. Klasszikus.
