Középkori, lovagos, bűntettes, több nézőpontból feltáró.

Jean de Carrouges és Jacques Le Gris egykor barátok voltak, a nagyon más hátterük ellenére is. Carrouges nemesi sarj, akire örökölt poszt és földek várnak, egy tisztes név. Le Gris mélyről küzdötte fel magát, és az eszének köszönhetően lett hűbérura bizalmas embere. Ahogy a szegényebb csillaga emelkedett, a jobb születésűé viselkedése és meggondolatlan természete miatt egyre süllyedt. A barátok lassan ellenségekké lesznek, akik egy végső ponton túl élet-halálra szóló párbajban találják magukat: a Párizsból hazatérő Carrouges a feleségétől azt kell hallja, hogy Le Gris betört az otthonukba, és meggyalázta őt. Egyik férfi sem enged az igazából, és a király elrendeli az istenítélettel felérő párviadalt. A tét nem csak a maguk igaza, Marguerite további sorsa is. De mi az igazság? Mindenkinek más.

Azt se gondoltam volna, hogy ennek a filmnek a kapcsán fogom írni, hogy mennyire kellemesen meglepődtem. Mivel láttam már nem egy Ridley Scott történelmi filmet, volt elképzelésem, mit kapok. Részben igazam lett, de kaptunk egy elég nagy csavart és valami olyasmit, amit eddig nem kötöttem volna a rendező nevéhez.

Ami nagyon ismerős lesz: brutális csatajelenetek és a kor ábrázolása. Nyers, mocskos, valósággal érezzük a csaták brutalitását és az egész kornak a barbár vonásait. Itt bizony megcsapott, hogy nem a korhatár jelre ügyeltek megszállottan – ha valakit leszúrnak, fröcsköl a vér rendesen és a kard sem marad tiszta. Akkor sem szépelegnek, amikor valakit holtan szégyenfára húznak vagy éppen a testi kapcsolatokat ábrázolják. Látványosak a csaták, annak a bizonyos utolsó párbajnak is megvan a maga ereje.

Ehhez jön hozzá, hogy megvan a kor kritikája is. Nincs szépelgés itt sem. Ahogy a főnemesek ítélnek, az egész rendszernek az igazságtalansága. Ez nem az a film, ahol bármilyen szinten lovagias lovagokat találunk. A király egy kölyök, a hűbérúr dorbézol, az egyik főszereplő lovag meg kb. olyan értelmi szinten áll, mint egy paraszt, csak éppen büszke katona, amitől még veszélyessé is válik.

A csavar és a film zsenialitása meg az, hogy a teljes történetet megnézhetjük mindhárom főszereplő szemszögéből. A barátság, az elhidegülés, az erőszak – Carrouges, Le Gris, végül Marguerite szemszögéből. Nagyon imádtam, ahogy ezt ki tudták vitelezni és eljátszani a színészek. Ugyanaz a jelenet, de mégis kicsit más, ha nézőpontot váltunk. Vagy éppen nagyon más – elég csak arra gondolni, ki hogyan bánik a nővel és ezt milyennek élték meg. Ahogy ugyanannak a karakternek három arcát látjuk a háromszor ugyanaz, mégis más történetben. Pszichésen is izgalmas, de színészi játékban és a történetben is.

Amit pedig pluszban beharangoztam már: ez a film tökéletesen elmegy #metoo filmnek is. Ahogy a nő nézőpontjához érünk, szembesülünk azzal, hogy milyen fokú elnyomásban volt része. A házassága, az erőszak, ahogy semmilyen saját szava nem lehetett. Minden téren jobb volt Marguerite, mint a férje. Szép, okos, művelt – jó, harcolni nem tudott úgy, de a férfi meg csak azt tudott. Mégis, a nő nem több egy birtokolt tárgynál. Miközben középkori történelmi film, annyira mai ez a témaválasztás, annyira aktuális most. Láttam, kapott érte Scott kritikát, de szerintem ez egy olyan húzás, ami releváns, ami nagyon maivá teszi ezt a középkori történetet. Az, hogy Comer milyen remekül játssza, csak ráadás.

A színészekre különben sem lehet panasz. Néha brutális külső, de jó alakítások sora.

Határozottan kellemesen meglepődtem, ezt a filmet érdemes volt megnéznem.

Az utolsó párbaj – 5/4,5 miközben hitelesen középkori, erőszakos, katonás, mellette modern is, jó alakításokkal.

The Last Duel | Official Trailer | 20th Century Studios - YouTube