Halálesetet felderítő, kapcsolatot kezdő, új lakást belakó.

Jane szörnyű időszakon van túl. A kislánya elhalt a méhében, majd meg kellett szülnie a halott gyermeket. A munkahelyére nem tudják visszavenni, a szülési szabadságra felvett helyettesét nem tehetik ki. A nő még gyászol is, és a kórház állításai, melyek szerint sem ők, sem Jane nem tehetett volna többet, sem elfogadható a számára. Valamit változtatnia kell, és a lakása lesz a kiválasztott. Egy hirdetésben alacsony áron lát egy fantasztikus lakásbérlési lehetőséget. A tervező a minimalista stílus híve, alig lehet valamit bevinni, szigorú szabályok vannak a viselkedésére és az okos ház rendszeresen teszteli is a nőt. A kiválasztás is többkörös: a tervező (Edward) kérdőívek és személyes elbeszélgetés után dönt, ki lakhat a házban. Jane bekerül, és Edward mást is felkínál neki: egy minimalista viszony lehetőségét. Jane belemegy, és miközben egyre jobban beleszeret a férfiba, nyomozni kezd az előző lakó halála után, aki nem csak fizikailag hasonlít rá, de Edwarddal is viszonya volt.

Ha csak a készítőket nézem, akkor papíron ennek sikeres és jó sorozatnak kellene lennie. Az eredeti regényt jegyző J.P. Delaney felügyelte, producerként részt vett a készítésben. A Killing Eve egyik rendezője hozta össze a 4 részt. A stáb is korrekt. Mégis, inkább kellemetlen élmény volt, mint olyan sorozat, amit lenne kedvem újra megnézni.

A történet jól tudja hozni, amit a regény is. Az teszi érdekessé, hogy a két nő története párhuzamosan fut, noha az egyik már a múlt – mégis, a jelen főszereplőjével együtt tudjuk meg mi is a részleteket, és van benne meglepetés annak ellenére, hogy a végjátékot ismerjük: Emma halott. De itt az a kérdés, hogyan és miért.

Megvan a párhuzam a két történet között, és vezetik is a nézőt, mikor kire gyanakodjon. Az kissé sajnálatos, hogy annyira kevés a szereplő, hogy nincs sok lehetőség, ki volt a gyilkos (2 fő jöhet szóba) vagy baleset történt. Nem lehetett nagyon bonyolítani, és volt is olyan érzésem a végén, hogy ezt lehetett várni. Nem csak azért, mert olvastam is a regényt. Az a plusz fordulat, ami a regényben meg tudott lepni, itt különben nagyon unalmasra sikerült és olyan semmilyen lett. Nem volt olyan érzetem a végén, hogy ez meglepő és ötletes lett volna.

Külsőségekben a ház az, amit érdemes kiemelni. Egy plusz hangulati elem, hogy mennyire minimalista és milyen félelmetes, ahogy a ház rendszerei folyamatosan megfigyelnek, mintha tesztelnének is. Külsőre, a belső terei is megkapóra sikerültek. Elérték vele azt, hogy fokozza azt a nyomasztó, egyre paranoiásabb hangulatot, ami Jane körül terjedni kezd.

Elszórakoztattam magam azzal is, hogy a két hősnő ruhatárát nézegettem. Emma közönségesebb, szexi ruhákat kapott, míg Jane sokkal elegánsabb, de szép ruhatárral büszkélkedhetett.

Ha már a két színésznő – volt a koncepcióban egy elem, ami kifejezetten idegesített. Fontos elem, hogy a két nő hasonlít. Jelentősége van a cselekményben, a történtekben, Edward részéről mondhatni az az alapja mindennek. Van egy rész a filmen, amikor ledöbbennek, hogy Jane és Emma mennyire egyformák. A viccelődés gyorsan elhal, hogy barna szem és bőr, göndör haj – tulajdonképpen a rassz jellemzője csak a közös. Pedig, de. Számomra annyi volt csak a hasonlóság, hogy mindketten afroamerikai, göndör hajú nők. Még a testalkatuk is más.

Pedig Gugu Mbatha-Raw szimpatikus színésznő, Oyelowo is karakteres színész. Nem rossz ez a casting, de tényleg találhattak volna olyan színésznőt, aki nem csak annyiban hasonlít, hogy neki is göndör a haja.

Sok tekintetben korrekt, de hiányoltam azt a meglepetést a végén, amit a regény nyújtott.

The Girl Before – 5/3 a ház hatásosabb, mint a színésznők közti (nem) hasonlatosság. A történet kissé lassú, de azért lekötött.