Ha össze akarnám foglalni a Leonardo (s01e03-05) következő részeit, ez lenne a Milánó és Sforza szakasz a firenzei nyitány után. Vagyis, művészünk megérkezett Milánóba, küzd az udvari státuszért, megbízásokon dolgozik – a híres, el nem készült lovasszobra és Az utolsó vacsora freskó, miközben portrékat készít.

Továbbra is áll, hogy másként közelítenek Leonardo alakjához és művészetéhez. Itt már szinte realista, amire ő törekszik. Vissza akarja adni, amit lát. Közben meg egy szenvedő ember, mintha említették is volna, hogy a művészete a fájdalomból táplálkozik. Azt jó volt nézni, ahogy a remekművek megszületnek. A lovas szobor makettjáért fájt is a szívem, amikor bevonultak a franciák és tönkretették.

De minden mellett ott van a politika és a magánéleti szálak. Érkezik Caterina, és természetesen kiköt a herceg mellett. A nő és Leonardo kapcsolata most is baráti, de jönnek a törések. Leonardo művészete első helyre kerül, és elnéz olyasmit is, amit Caterina képtelen. A kis Sforza herceget különben én is sajnáltam – tényleg csak annyi bűne volt, hogy megszületett és örökölt. Jön Salai is, és már egyértelmű, hogy Leonardo homoszexuális. Fura is, hogy ezt mennyien nem ismerik fel, féltékenyek Caterina miatt, noha a nő tényleg csak a barátja.

Bűnök, bűnhődés és az áldozatok a művészetért. Egyre kerekedik ez a történet, és egyre jobban a jelenbe tett kiruccanások idegesítenek. Freddie Highmore nyomozása adja a keretet, de magának a cselekménynek nem sokat ad. Ok, az azért kifejező volt, amikor elment megnézni Az utolsó vacsorát. Abban benne volt, mire képes a művészet.

Lassan megbékülök a szereposztással is, már nem keresem azt a bizonyos Poldarkot Leonardo alakjában. Egy-egy jelenetben annyira el van kapva a szemlélődő, szenvedő férfi, hogy még azzal is megbékültem, hogy ez nem az a zseni, akinek Leonardo ábrázolva szokott lenni.

A külcsín most is ad hozzá, ha Milánó annyira nem is jellegzetes helyszín. Viszont a ruhák, a kor divatja pótolja, amennyire csak tudja.

Még a végjáték vissza, legközelebb már a Borgia fejedelemről mesélek.

Még mindig nem sorozatzáró a Five Days at Memorial (s01e06) heti része. Tévedtem, hogy hamar lerendezik, mi történt a Katrina után a kórházban.

Konkrétan azt láttuk most, hogy igyekeznek folytatni az életüket a szereplők. Anna átment egy másik kórházba, életeket ment és hozzáértő sebész. Ugyanakkor sokan nem képesek feldolgozni, amit láttak és átéltek. Betegek rokonai is tudni akarják, hogyan haltak meg a szeretteik. Vagyis, hatósági szinten vizsgáltot indítanak, eutanáziát alkalmaztak-e azoknál a betegeknél, akiket nem tudtak elvinni a kórházból.

Lassú a nyomozás és valahogy időhúzónak éreztem az egészet. A bűntudat sokakról süt, a nyomozó érdeklődőek. A látvány itt már nem szempont, visszatértek a hétköznapokba. Vagyis, a színészeknek és a drámai helyzetnek kellene eladnia a sorozatot, de ez már nem megy annyira, mint az ötödik részben, ami tényleg könyörtelen lett.

Valami nagy kellene még a végére, mert ez nem igazi krimi, nincs az a nagy dráma sem.

A Resident Alien (s02e11) heti része olyan kis semmilyen volt. Alig haladt a cselekmény, bár egy kis humort tettek bele.

Ha röviden össze akarom foglalni, Harry kereste az újszülött űrlényt, Asta lassan megnyugszik és Harry felfogta, hogy rossz barátként viselkedett. Vagyis, annyi a lényeg, hogy az egyik páros elhatározza, hogy a gonosz űrlények inváziójának a nyomába ered, míg a titkos ügynököknek leesik végre, hogy nem űrlényt, hanem embert fogtak. Így ők is vissza fognak térni a kisvárosba.

A humor egyik része gyerekes és buta. Én nem tudok nevetni azon, hogy a kis űrlény ember alakban bekakik és ezen kiakad a nevelője. Ahogy az is fájdalmas, ahogy a seriff helyettese féltékeny a főnökével együtt nyomozó szomszéd városi nyomozóra, és igyekszik észrevetetni magát. Ugyanakkor Tudyk még mindig eladja a showt és vannak jó pillanatai.

A kisvárosi miliő megvan, a Harry személye adta humor is, de ennél többet szeretnék, hogy szeressem a sorozatot.

Töprengtem, ezt tegyem-e az első helyre, de a folytatások után hagyom, mert ez viszont sorozatnyitány. Méghozzá az ősz egyik legjobban várt sorozatkezdése volt. The Lord of the Rings: The Rings of Power (s01e01-02). Visszatérhettünk Középföldére, és én máris nézném tovább is, de egy hetet várnom kell az újabb részre…

A történet úgy új, hogy pontosan tudjuk, mi jön majd az eseményekből – csak éppen pontosan hogyan? Az derül itt ki. Így van egy olyan érzetem, hogy tudom is, mi lesz, meg nem is. Ez eddig nagyon bejön, ahogy írtam is, én már nézném tovább is.

A cselekményről sokat nem mesélnék: több szálon vezetik, és mind kicsit más, távolról összefüggenek, és mutatják be a sorozat szereplőit. Az egy plusz, ahogy a szereplőkre rá lehet ismerni. Elrond még felfelé tart a ranglétrán, Galadriel meg harcos, bosszúval Sauron ellen a szívében. Ebben a korban még sokan élnek azok közül is, akiket később csak emlegettek. Durin például, de nem ő az egyetlen. Aztán ott van az égből leesett férfi, aki egyértelmű, hogy varázsló. Egyelőre nagyon érdekel, melyik varázslót kaptuk meg vele. A ruhája, amilyen színekbe öltöztetik, maga az, hogy kik találnak rá és gondozzák, azt sugallják, hogy Gandalf érkezett meg – mi másért lett volna később a hobbitok barátja, ha itt megalapozza mindezt Nori segítsége? De még azt sem zárom ki, hogy Saruman vagy valaki más lenne, hiszen ő sem gonosznak indult… Még valami, ami horogként húz előre.

Izgalmas, sokféle a sorozat cselekménye: tanácskozás, harc, kisebb és nagyobb kalandokból épült fel eddig.

Erre rájön a pazar látványvilág. Ami most elsőre megfogott, az Khazad-dum termei és az egész csarnokrendszere. Ahogy Gimli áradozott róla először, most érthető miért. De a tündérek városai, vagy éppen az elhunytaknak szentelt erdő is nagyon ott van külcsínben. Közben is vannak olyan képek, beállítások benne, amelyek egy festményt juttattak eszembe. Jó nézni, szép a szemnek. Nagyon odafigyeltek a részletekre, és a díszletek, jelmezek is a helyükön vannak. Nem hiába, magasan volt a léc. Most bizakodom, hogy megugorják.

Még a zenék is, azok is újak, de illeszkednek ahhoz, amit a LotR letett az asztalra. Hozták is a házi zeneszerzőt, Shore jegyzi a score-t, de ennek csak örülni lehet.

Az is pipa, ahogy a szereplőket válogatták. Igazi sztár nincs benne, de sokak ismerősek ilyen-olyan sorozatból vagy filmből. Vagyis, nem máshoz kötjük őket, simán lehetnek majd azok, akiket úgy emlegetünk, hogy ’a színésznő a The Rings of Power-ből’.

Igazi, high fantasy, nekem ezek vannak a kedvenceim között, bár nem sokat készítenek belőle. Sejtem, milyen gyártási költségei lehetnek. De, amiért ezt felemlegetem, mert látszólag hasonlítanak, de teljesen más, mint a House of the Dragon. Itt van egy nagy küldetés, nemes célok és nemes szereplők. Kalandos, nagyívű, értékek mentén haladó. Megvan a Targaryen-ház történetének is a maga varázsa, de az nem high fantasy. Ez viszont az.

Vagyis: nézzük tovább, aztán hétről hétre merenghetek, mikor jön az újabb rész.