4 részes minisorozat, akár egy filmként is végig lehet nézni. Én így tettem vele, és volt is olyan húzása a részeknek, hogy egyik vége után automatikusan indítottam a következőt.

A történet látszólag egyszerű, de mindig van benne egy kis csavar. Két szálon haladunk előre: egyrészt, látjuk a nyomozást, amit Jefferson irányít a börtönből. Másrészt Harry igyekszik megoldani valamiképpen a házában kialakult túszhelyzetet. Az külön izgalmat ad neki, ahogy mindkét történet jelen időben zajlik, és Jefferson tudtán kívül – bár belőle kinézem, hogy sejti – versenyt fut az idővel, hogy Janice még életben legyen.

Talán az is a sorozat varázsa, hogy van egy tétele, amit pont jól megmutat a sorozat. Vagyis: mindannyian gyilkosok vagyunk, csak kell egy megfelelő nap és az a lökés. Hiszen Harry lelkész, végtelenül jó ember, és tényleg mindenkin csak segíteni akar. Ez vezet el oda, hogy gyilkoljon. A véletlenek pont olyan állása, az a lökés, hogy ne lásson más utat. Nagyon nem akarom elmesélni a történetet, és egyáltalán milyen ügy alakul ki, mert a sorozat nagyon okosan építkezik. Janice, aki ott lesz a pincében a sorsára várva, szintén egy nagyon okos nő, és ő is játszmát űz, hogy életben maradjon, vagy a gyilkosa lebukjon. Manipulál, és annyira ravaszan, hogy kár lenne bármit is elmondani a helyzetről vagy a fordulatokról.

Inkább azt emelem még ki, hogy amíg a lelkész vonalán kapjuk a drámát, a börtönből érkezik a humor, bármilyen furán is hangozzon ez. Jefferson a halálsoron várja a kivégzését, de annyira jó kriminológus, hogy megkeresik esetekkel. Mivel felvevője vagy jegyzetei nincsenek, egy másik halálra váró gyilkos fotografikus memóriával lesz a segédje. Ők egymás közt vagy a segítőkkel viccelődnek, de Dillon különben is olyan személyiség olyan megjegyzésekkel, hogy közben a fal adja a másikat, miket nem képes mondani. A végtelenül megnyerő, humoros pszichopata mintapéldája, aki olyan dolgokat tett, hogy azt elképzelni is nehéz. Így kicsit a fekete humor irányába is el tudnak menni, mert pl. egyszer az a poén, hogy Jefferson példát hoz, hogy a mellette ülő Dillon miket tett. Ő meg kikéri magának, hogy az áldozata csontjaiból nem is polcot, hanem fogast csinált magának. Meg lehet nézni, a velük szemben ülő civil erre milyen arcot vág. De különben is van egy adok-kapok a komoly, erkölcsileg magas fokon álló Jefferson és az intelligens, mókázó, de erkölcstelen Dillon között.

Működnek a karakterek. Ahogy a jó szándék vezet a pokolba. Kívülről rossz is volt nézni, hogy Harry miket meg nem tesz másokért, ha azért neki is kell fizetnie. Olyan könnyen lehetett volna tisztázni is a helyzetet, de ahhoz fel kellett volna adnia a fiatalembert, aki a segítségét kérte. Arra meg képtelen volt – én a feleségét nagyon meg tudtam érteni, aki nem tudta hova tenni, hogy a férje inkább menne börtönbe és viselné el a megbélyegzést, minthogy feladja – ezt sem mesélem el. A lényeg, hogy olyan erkölcsi dilemma van ott, amit nagyon kevesen tennének meg úgy, ahogy a pap választ.

Nem győztem Jefferson bűnén is merengeni. Tudjuk, hogy mit tett, de hiányoznak részletek. Vannak viszont utalások, amelyek azt sugallják, hogy nem tudunk mindent. Erről sem akarok előre mesélni, mert izgalmas, hogy ki mit hámoz ki magának félszavakból, de simán el tudnék képzelni egy egészen más történetet, mint amiért Jefferson ül és a kivégzésre vár.

De lehet sorba nézni a mellékszereplőket: Dillon, a börtönigazgató, a lelkes riporterlány, Janice, a pap családja. Mindenkinél találni valami pluszt, amiért megjegyezzük.

Hozzá jó a szereposztás is – kellett is, mert ezt a sorozatot nem a látványnak, hanem a szereplők egymás közti játszmáinak kell eladnia. Nagyon jó volt Dolly Wells, mint Janice. Stanley Tucci és David Tennant is uralják a szerepeiket, jó volt nézni őket benne.

Kaptak hozzá egy olyan rendezőt, mint Steven Moffat. Sherlock rajongó vagyok, szóval ennél többet mondanom se kell. Ez is egy olyan krimi, amiben Moffat nagyon jó.

Nagyon szeretnék egy 2. évadot, majd kiderül, megkapom-e. Ez mindenképpen tetszetős, szórakoztató és drámai is volt.