Rövid leszek, mert csak azt tudnám ragozni, miért nem tetszett nekem az Emergency NYC.

Azt vallom, egy sorozatból minimum 3 rész kell, hogy az ember felmérje, milyen és tetszik-e neki. Amúgy is nehezen hagyok félbe sorozatot, ha már elkezdtem - idilli daráló vagyok -, így azért kiugró, hogy ez a műsor egyetlen rész után elköszön nálam.

A koncepció az, hogy mentősök és kórházi személyzet életét követik, miközben a szereplők mesélik is, mit csinálnak és miért. Most volt egy kiemelt ápolónő, egy sebész, meg egy általános orvos féle egy gyerekklinikán.

Ugyan érezni a szerkesztettséget, hiszen váltva mutatja ezeket az embereket, és lineárisan igyekeznek végigvinni az esetet, amin éppen dolgoznak, de mégsem igazán történetmesélő. Ahhoz túl sok a segítő személyzet monológja és magyarázata.

Bajban voltam azzal is, hogy a kórházas sorozatok elkényeztettek. Ezek a sima, valódi ügyek nekem már unalmasak. Plusz, volt annyira barátságos és vigaszt nyújtó doktor, hogy azt simán csak rosszul esett nézni. Ahogy a sebész a sebesült anyját bátorította – nem emberi pillanatnak éreztem, csak nagyon műnek.

Ami miatt kicsit gondolkodtam, hogy a valódi műtét mégiscsak másképpen néz ki, mint a sorozatokban beállított jelenetek. Egy halottkém könyvében olvastam, hogy az emberi szervezet belülről milyen színgazdag. Ebben a részben az volt kifejezetten érdekes, milyen egy agytumor igazából. A vér színe, a szövetek az agyban…

De sajnos ez nem elég ahhoz, hogy elviseljem a szereplők érzelmes, 10-15 percesnek tűnő monológjait.