Ez az a mese, ami ilyen szereposztásban élőben el nem készülhetett volna. Múmiákról szól, akik egy titkos királyságában, az emberek elől rejtőzve örökké élnek. Ami miatt a színészeket emelem ki, hogy egyiptomi, vagyis afrikai karakterek mind. És olyan színészek adták nekik a hangjukat, mint Eleanor Tomlinson, Joe Thomas vagy Sean Bean. Egy volt, aki passzolt volna a szerephez: az angol nemesi sorba született régészt Hugh Bonneville szinkronizálta. Ő filmben is eljátszhatta volna, a többiek nem.

De mese, így ezzel nem kell többet foglalkozni. Legfeljebb megjegyezzük, hogy törekvés sem volt arra, hogy a színészek és a szerepeik összepasszoljanak.

De, ez mellékes. Amivel igazán gondban voltam, azok a történet alapjai. Legutóbb talán a Verdák okozott nekem ilyen törést. Egyszerűen elképzelhetetlennek és butának találom, amire minden épül. Induljunk ki abból: egy titkos város van, abban egy fáraó, annak meg egy lánya. Örökké élnek. Csak éppen az ókori Egyiptomban a mumifikálás nagy divat volt, nem létezik, hogy csak ennyi lakója van annak a városnak. Még, ha bele is magyarázom, hogy az emberek sok múmiát megtaláltak, kiállítottak, már nem ilyen élők, akkor se tudom elhinni, hogy pont egy fáraó menekült volna meg ettől a sorstól, pont a lányával.

Aztán: a hercegnőnek férjhez kell mennie. Mégis, minek? A múmiák szaporodni is tudnak? Ok, ezt inkább nem akarom se tudni, se elképzelni.

Még egy: a múmiák az emberi, és nem a mumifikált arcuk viselik, egy el nem magyarázott varázslattal. Az erős fény azonban megtöri, akkor látszik, hogy valóban múmiák. Ha múmiák maguk között élnek, akkor minek ez az álca? Nem mindegy már nekik az arcuk? Amikor meg a történetben erős fény éri őket, látszik az arcuk, az egy nagyon egyszerűsített, semmilyen arc. Bennem abszolút nem idézett meg egy múmiát sem. Közelebb van ahhoz, ahogy a mexikói helyszínű mesékben, mint a Coco, ábrázolták a holtakat a túlvilágon. Ok, ezt is értem, mese. Melyik gyereknek vetítenéd le, ha hasonlítanának az eredeti múmiákra?

Így viszont annyira zavartak az alapok, hogy a jelen történettől függetlenül az egésznek az alapját marhaságnak találtam. Én fura gyerek voltam, nekem már 7-8 évesen túl gagyi lett volna – a történelmi rejtélyek és mítoszok voltak a gyengéim, és a Mi micsodából pontosan tudtam volna, hogy nem ilyen egy múmia. Nem tudom, ma hogy nézi ezt egy gyerek.

A történet kerete – az ellopott gyűrűért a frissen eljegyzett, és egymással frigyre lépni nem akaró Nefer és Thut, a férfi kisöccsével kiegészülve Londonba mennek, ahol kalandokba keverednek. Közben lehet sejteni, hogy a fiatalok – pár ezer évesek, de mi az a halhatatlanoknak? – is egyre jobban kijönnek egymással.

A maga módján szórakoztató, és lehetett nézni. Ha nem gondolkodtam, csak néztem, remekül elvoltam vele. Lord Carnaby kellően szerencsétlen a béna embereivel és az erőszakos anyjával. A kutyaként közlekedő kis krokodil aranyos. Az Aida meg a legjobb jelenet volt az egészben. Azt valami nagyon jól elkapták, ahogy a karmester szinte idegösszeroppanást kap, ahogy Nefer beleénekel Aida és Radames szerelmi jelenetébe, majd a végére szinte oda se nézve vezényel, hogy legyenek már túl az egészen. Ahogyan az Aidát játszó nő felveszi a kesztyűt, ahogy hozzáírják a sztorit a gyűrűért jött Neferhez. Jók az alakok, dinamikus a jelenet, és a színházi személyzetet nagyon eltalálták. (Azt különben érdekes döntésnek tartom, hogy a szinkronos verzióban ezt a dalt leszinkronizálták, míg különben Nefer éneklését meghagyták angolul.)

A külcsín helyes. Nem vetekszik egy Disney szépségével, annál lényegesen egyszerűbb, de nem annyira, hogy olcsónak hasson. Nagyon színes, nagyon vidám, könnyed a látványa is.

Egynek elment, de azért nem lesz olyan mese, amit időnként visszanézek. Legfeljebb az Aida jelenetet, az benne a kedvencem.