Ha rá kellene bökni arra a Windsor nemesre, akivel a legtöbbet foglalkoznak filmek és sorozatok, könyvek és műsorok, jó eséllyel Lady Diana nyerne, a szívek hercegnője. Ő volt az első, aki így a sajtó figyelmének központjába került, és máig foglalkoznak vele.

Pablo Larrain azt a pontot mutatja meg a filmjében, amikor már nem volt tovább. Amikor a hercegnő eljutott oda, hogy vagy feláll és menekül, vagy a királyi család megöli. Az utolsó velük töltött karácsony, amit akár úgy is jellemezhetnénk, hogy egy merő kínszenvedés.

Ha valamit nagyon elkapott ez a film, akkor az a szenvedés. Kristen Stewart egész lényéből, a szerephez illően az sugárzik, hogy nem akar itt lenni. Rossz is nézni, ahogy mindenen végigszenvedi magát, és pontosan tudjuk, hogy soha és semmi nem lesz jobb. Ez a család nem változik, mások az értékeik és elvárják, hogy aki belép, álljon be a sorba.

Játszik a film azzal is, hogy mennyire paranioás volt már a hercegnő, és mindent támadásnak vett a személye ellen. Arra nem is adnak választ, hogy valóban ez volt-e a cél, de a lényeg akkor is ugyanaz maradt. Diana szenvedett attól, ami körbevette.

A film egyre mélyebben belemegy, hogy minden, amiért kinézték, egyfajta lázadás volt a részéről. Annyira nem bírt velük egy légtérben lenni, hogy mindenhonnan elkésett. Nem azért, mert olyan pontatlan lett volna, egyszerűen ennyire sokáig tartott rávenni magát, hogy odamenjen. Olyat is látunk a filmen, hogy már elindul, de az utolsó pillanatban sarkon fordul és menekül, mert már nem bírja tovább. Az anorexia, a stressz egyik tünete. Ahogy elő volt neki írva, hogy milyen alkalomra milyen ruhát kell felvennie. Diana pedig direkt cserélgeti őket, és szinte várja, ki meri azt mondani neki, hogy más szettet kellene felvennie.

Nem véletlen az sem, hogy nem sok közös jelenete van a királyi családdal. A film inkább azt mutatja meg, ahogy nagy nehezen ráveszi magát a közös programra, és elindul. Majd onnan vesszük fel a fonalat, hogy lement az esemény és újfent, meg nem értetten és szenvedve gyötrődik magában. Önpusztítás a köbön, amit művelt.

Ez a film nem egy erős nő története, hanem egy megtört és az összeomlás szélén álló asszonyé. Nincs már semmi biztos pont az életében – egyedül azt hagyják meg, hogy még ezen a ponton is a gyerekei elsőbbséget élveztek. Ha mással nem is értett szót, a két fiának igyekezett ott lenni. Igaz, ezen a téren is eljön az a pont, amikor legyűrik, amikor már a fiuk sem hatnak rá, de ez volt az ő végső őrhelye.

Párhuzamot rajzolnak Boleyn Anna és közötte. Ahogy Annát a férje le akarta cserélni másra, ahogy Anna ugyanazt az ajándékot kapta, mint lady Jane, ismétlődik ez a jelenben Károllyal. Mondjuk, abba bele lehet kötni, hogy Annának nem kellett volna mennie, ha van fia. Dianának kettő is volt. Ott nem a szerelem döntött, hanem az örökösödés. Károly viszont kezdettől Camillát akarta, és Diana eleve vesztes helyzetből indult. Lehet érteni, ő miben látja a párhuzamot, a filmben működik is, de annyira tökéletesnek nem mondanám ezt az analógiát. (A madarak is ugyanezt a funkciót töltik be – ahogy őket puszta élvezetből lelövik, fel se használják és kidobják, abban Diana szintén magára ismer.)

Szépen forgatott film, gyönyörű kosztümökkel és hangulatos is. Simán nézhető úgy is, hogy csak azt figyeli az ember, kin milyen szett van.

A szereplők között abszolút Kristen Stewart van a középpontban, neki kell vinnie a filmet. És már írtam, mennyire elkapta ezt a nagy fájdalmat. Lady Di varázsa, amiért milliók voltak oda, ebben a filmben nincs benne, de szerintem nem is akarták megmutatni. A szenvedő asszonyt, a kitörést akarták megragadni, és az megvolt. Leginkább a szenvedés. Kész depressziós tanulmány, amit kaptunk.

Minden alá is húzza ezt – így van építve a cselekmény. Ilyen a zenei aláfestés. A használt szimbólumok sora.

Van egy koncepció, amit tartanak végig. Ez becsülendő is benne. Mondjuk, éppen ezért nem egy könnyű néznivaló. Túl sötét, túl szomorú és fájdalmas is. Ha nem is feltétlenül hiszem el, hogy így történt, pszichés portrénak működik.