Színpadi darabból dolgozták át filmre, és elég nagy neveket sikerült hozzá megnyerni. Judi Dench játssza a majdnem szélhámos spiritisztát, Dan Stevens az ihletért fohászkodó írót, Isla Fisher a feleségét, Leslie Mann az első feleség szellemét. És mégis, valahogy nem szerettem a végeredményt.

Egyértelműen komédia igyekszik lenni, csak a poénok nem akarnak ülni. Pedig nem indul rosszul, ahogy Charles látni kezdi Elvira szellemét – de csak ő, így a környezete kezdi dilisnek nézni. Onnantól siklik ki a történet, hogy már Ruth is elhiszi Elvira jelenlétét, féltékeny is, de hogy haladjon a forgatókönyv, hajlandó elviselni a jelenlétét. Onnantól már nem igazán akarnak humorosak lenni, inkább leépítik Charles jellemét. Nem csak az, ahogy a feleségeivel bánik, hanem, ami a szakmai életéről is kiderül.

Mondjuk, érthető miért így járnak el. Ha Charles jó ember lenne, a végén sajnálni kellene, és nem lehetne humorosan előadni, amit a feleségei megtesznek vele. Én ezzel együtt sem találtam viccesnek – Elvira szellemként messzebb elmegy, belőle gyilkos is lesz, és a film végére mégis Charles az, akit romlottnak kellene látnunk. Valahogy nem tűnt igazságosnak.

Plusz, senkinek nem tűnik fel egy önjáró autó? De mindegy is, nem akar okos film lenni, hanem komédia. Csak éppen egy más korszak szülötte, így mai logikát nem nagyon tudok számon kérni rajta. Ahogy a bűnök súlyozása is változott.

Könnyednek éppenséggel könnyed a film, de nem tudott nem azon járni az agyam, hogy egyes elemek mire emlékeztetnek. Dench ráadásul annyira drámát sugall, hogy ebben a szerepben nehezemre esik komolyan venni. Kb. mint a Ghost szellemlátója, aki egyszer tényleg elkezd szellemet látni. Itt meg humor helyett melodrámát tesznek mögé: a hölgy, aki évtizedek óta igyekszik a halott férjét megtalálni. És nem számít, ki nézi ezért bolondnak vagy csalónak.

Amit a külsőségekkel jól megfogtak, az a korszak. Megvan a hangulat, amit a szereplők viselkedése is erősít, de elsősorban a ruhák, helyszínek, társas események hordoznak. Talán csak azzal volt egy kis bajom, hogy nagyon angol az egész, noha a történet amerikai és a cél Hollywood lenne. Amíg nem kezdenek a végén tényleg nagy nevekkel – Garbo, Gable – forgatni, én simán azt gondoltam volna, hogy az ötvenes évek Angliájában járunk, és nem Amerikában. De simán lehet, hogy csak Dench és Stevens jelenléte miatt asszociáltam erre. Bár azóta sok víz lefolyt a Temzén, nekem a Crowley család és I. Erzsébet pillanatok alatt beugrik róluk.

Ha már színészek – előzetesen nem gondoltam volna, mert tényleg Matthew Crowley nagy kedvencem volt, de akire emlékezni fogok a filmből később, az Leslie Mann, mint Elvira. Felszabadult, játékos, csábító. Messze neki állt legjobban a szerep, és hozta a film humorát is. Pedig ő volt az, akitől előzetesen a legkevesebbet vártam, és lopta a jeleneteket.

Lehet, kicsit nyugodtabb hangulatomban többre értékeltem volna, most kissé furának érzem ezt a filmet. Pedig jól néz ki, szépen összerakták, jó a casting is. Még csak azt sem érezni rajta, hogy eredetileg színpadra készült. Csak több értelemben sem mai darab.