Bár az esetek 99%-ában azt mondom, előbb regényolvasás, csak utána nézem meg, amit készítettek belőle, most találtam egy olyan történetet, ahol van bennem viszolygás az eredeti anyagtól. A Matt Damon filmet láttam, A tehetséges Mr. Ripley-t és valahogy elvette a kedvem az olvasástól.

Fel is tehetném első kérdésnek, hogy ha van film, eredetileg regény, akkor mit tud egy sorozat hozzátenni? Zaillian verziójában az a hangsúly, ami a gyilkosság után történik. Már a második rész végén Ripley lecsap, és a sorozat azt mutatja be premier plánban, hogyan él majd Richard bőrében, és milyen módon próbálják elkapni, hogyan és hány módon menekül.

Ahogy a film, a sorozat is kiváltotta belőlem az idegenkedést. Valamilyen érzelmi kötődést ki szeretek alakítani a szereplőkkel. Nem feltétlenül kell szeretnem őket, legalább annyira szeretem utálni és megvetni is őket. De Thomas Ripley… én annyira üres alaknak érzem, hogy nem találok kapaszkodót. Mint egy hal, ami nyirkos és folyton kicsúszik a kezemből. Én annyira üres alaknak érzem, aki csak feltölti magát másból, hogy nem szerettem, nem utáltam. Nem tudtam drukkolni neki, de a lebukása sem mozgatott volna meg különösebben.

Már az indítékkal bajban vagyok. Könnyű lenne azt gondolni, hogy az egésznek csak a könnyű pénzszerzés volt az indítéka. Dickie nagyon gazdag volt, Ripley meg nagyon nincstelen. De sok minden van, ami miatt ez mégsem áll. Ripley tovább éli majd Richard életét, és olyan dolgokkal kezd el foglalkozni, amiket az a férfi szeretett. Elég csak arra gondolni, milyen érdeklődéssel és alapossággal tanulmányozza majd Caravaggio munkáit, vagy Dickie nyomdokaiba lépve ő maga is festeni kezd. Átveszi az életstílust, de ez valahogy többről szól a kényelemnél és a luxusnál. Bár, tény, az is a része a dolognak.

Csak azt se érzem teljesen passzosnak, hogy Ripley átlényegül. Az a hideg, üres és számító belseje megmarad, végig olyan, mintha csak szerepet játszana. Azt nem mondom, hogy ne találna benne örömet, de hol van az igazi Ripley?

Ehhez jön hozzá, hogy igazából olyan szereplőt se adott a sorozat, akinek Ripley ellenében drukkolni tudtam volna. Marge-ot simán egy buta nőnek láttam, aki azt sem veszi észre, ami kiböki a szemét. Az különösen zavart, amikor annak örült, hogy lesz kiadója a könyvének. (Ami addig nyomasztotta, ami fájt, megmaradt – de mintha azonnal elfújta volna a szél.) Nyomorult Freddie volt az egyetlen, aki észre is vett dolgokat, de ő meg bután és úriemberként viselkedett – ezzel aláírva a halálos ítéletet. Nem fenyegetőzni kellett volna a rendőrökkel, hanem simán bemenni az őrsre és a rendőrökkel menni vissza. Ő azon a ponton már tudta, hogy gyilkossal áll szemben, és fel sem merült benne, hogy őt sokkal könnyebben megöli majd, mint a barátját, akit még kedvelt is? Mire számított? A nyomozó is folyton a rossz szálat követi vagy a rossz embernek hisz.

Nincs megnyugvás, nincs sikerélmény, csak áldozatok és sok buta ember. Ripley meg egyszerre több és kevesebb náluk – ő tehetséges abban, amibe belefog. Jobban ír Marge-nál, ami nem tűnik nagy kunsztnak, amit mutatnak az írói munkásságából, az alapján egy lelkes és rosszul mesélő sznob, akinek nem esik le, mennyire tehetségtelen. Dickie a festéssel volt hasonlóan, bár szerintem ő tisztában volt azzal, hogy a munkái mennyire nem sokat érnek. Ripley képei jobban sikerültek. Az ízlését meg kialakítja – az elején az újgazdagok allűrjeit hozza, de nagyon gyorsan érti meg, mi az igazi sikk és az elegancia. Közben meg érzelmileg mindenkinél sivárabb – meg tudja kedveltetni magát, de igazi kapcsolatai nincsenek, se barátai. Ezt az egyet nem veszi át Dickie-től, aki könnyen barátkozott, nagyvonalú volt, és emberek voltak körötte.

A történeten túl a sorozatban, mint tévés alkotásban is vannak érdekes döntések. Az, hogy fekete-fehér, a kevésbé zavarók között van. Drámainak tűnik tőle, Olaszország színek nélkül is szép, és Andrew Scott alakítása is valahogy erősebb tőle. Neki jól állt – Dickie alakítója, Johnny Flynn pont az ellentétje. Ő sokkal halványabbnak tűnik, és nem csak azért, mert ő szőke és fakóbb fekete-fehérben. Fanning is szőke, mégis erőteljesebb a jelenléte. Bár, az ő esetében nem tudom eldönteni, direkt ilyen ellenszenves Marge, vagy csak rosszul játszotta.

Ami viszont már zavaró elem: ahogy a homoszexualitást kezelik. Gyanúként közbe felmerül, és Ripley is használja majd a meséiben a meleg vonalat. De mégsem vállalják fel, csak sorok között témaként ott van a szexualitás.

A másik, hogy Eliot Sumner megkapta Freddie szerepét. Komolyan összezavart, hogy Freddie férfi, de akkor miért egy nő játssza? Végig azon merengtem, mikor dobnak be valami olyasmit, hogy ő nő, de férfiként él, vagy valami ilyesmi. Sumner ugyan nem sorolja be magát gender szerint, mint megtudtam, de ettől még Sting lányának született, és az arcán nagyon látni is a születési nemét. Attól, hogy nem tartja magát se nőnek, se férfinak, kinézetéből adódóan nekem nem volt hiteles férfi. Annak ellenére, hogy a műsor talán egyetlen értelmes szereplője volt, aki nem sétált be Ripley kelepcéjébe, aki átlátott rajta, ha bele is halt.

Olaszország ragyogó háttér, gyönyörű belső tereket láthatunk, Scottnak meg jól áll a szerep. Nem rossz sorozat ez, de a téma és Ripley alakja miatt mégis, én idegenkedem tőle. Azért nem bánom, hogy egyszer megnéztem, de tőlem távol esik Ripley és a világa.