Már egy ideje szemeztem a Maid című sorozattal, de eddig azt hittem, először elolvasom a könyvet, csak utána nézem meg a sorozatot. Ám a memoárhoz nem férek hozzá, maradt a Netflix. (A kötettől meg el is ment a kedvem.)

A történet kezdete volt csak az, amit az ajánló alapján vártam. Megismertük Alexet, aki kiszakadhatott volna a szegénységből, lehetett volna egy más élete, de helyette teherbe esett, és amikor a párja kezdett erőszakos lenni, fogta a kislányukat és elment. Csak éppen se végzettsége, se családja, aki segíteni tudna, így kénytelen takarítónőnek állni.

Mivel az eredeti könyv a címe alapján erre van kihegyezve, a takarító munkára, én vártam onnan a sztorikat. Milyen embereket ismer meg, milyen mocskot lát, néhol nagy drámát, esetleg humort és döbbenetet. De a sorozat nem ezt hozza. Felületesen foglalkozik Alex munkájával, ez sokkal inkább magánéleti és családi dráma.

Arról szól a sorozat, hogy a nő ellen hogyan esküszik össze minden, és hogyan próbál kitartani. Az anyja pszichés beteg – skizofrén tippre, akit a fiatal és szerencsejáték-függő szeretője kisemmiz. Az apja elhagyta, hogy új családot alapítson megtért keresztényként. Az exe megbízhatatlan. A múltból visszatérő jó barát több akar lenni barátnál, és vékony a vonal, mit lehet még tőle elfogadni viszonzás nélkül. Lesz beteg a kislánya, sokat nyüglődik, hogy az államtól segítséget kapjon a megélhetésért. Alexre egyre csak kerülnek a súlyok és ez mély egyéni drámába fordul.

Itt jön képbe az, amiért nem tudom sajnálni és igazán együttérezni vele. Nem kellett volna így alakulnia, maga is tehet róla. Igen, igazságtalan, hogy ennyi teher kerül rá, de egy része a saját döntésének következménye. Elmehetett volna ösztöndíjjal főiskolára, már nem is számolom, hányszor láttam az 5 részben, hogy arra gondol vissza merengve, hogy az volt élete legjobb napja, amikor egy próbanapot eltöltött a kampuszon. De nem ment el. Sean-t is maga választotta, és talán durván hangzik, de Maddy is Alex választása volt. Nem tervezett gyerek, Sean el is akarta vetetni. Nem fogom megérteni, miért vállalnak gyereket, akik nem akarnak és el sem tudják tartani. Vagyis, miközben sajnáltam is a nőt, bennem ott mocorgott az is, hogy részben magának építette azt a kupacot, amiből nem bírja kiásni magát.

Ezen túl profin össze van rakva ez a sorozat. Azt a szegénységet, amiben ezek a szereplők élnek, alaposan megmutatja. Lehangoló, milyen helyeken élnek és hogyan kell ügyeskedni mindennel. Igaz, azért tudott idegesíteni, ahogy Alex kisebbségi érzéseinek hangot adnak. Rendszeresen képzeleg, és azt halljuk mi, amit Alex vél hallani a fejében. Pl. ahogy lenézik és leszegényezik, amikor segélyből kapott élelmiszerjeggyel megy bevásárolni. Ami elsőre egy jó audiovizuális ötlet, folyamatosan ismételve fárasztó.

Több helyszín, változatos környezet, amit megmutatnak.

A színészek is gondos casting után kerültek be. Eleve Alex és Paula anya-lánya párosát egy anya-lánya színésznőpáros kapta: Andie MacDowell és Margaret Qualley. MacDowell kapta a hálásabb szerepet a hippi, csapongó Paula karakterével, és ad a sorozatnak a kettős közti dinamika. Nick Robinson a csapos, alkoholista elhagyott élettársként elsőre fura volt, de aztán könnyen el lehet felejteni, hogy milyen tinifilmeket halmozott eddig. Itt többet meg tud magából mutatni, és ha szerencséje lesz, nem kell harmincasként is kamaszokat játszania. Tudna többet is.

De, említettem, hogy a könyvtől elment a kedvem. Az évad felére eljutunk oda, hogy Alex elkezd írni – még a cím is az, ahogy a könyv kijött. Vannak belőle monológok, felolvassák, és nem a takarító történeteket írja, amiket a sorozattól is vártam, hanem életbölcsességek és filozofálás azok kapcsán, amit lát. Pl. a gazdag nő, akit egészen addig irigyelt, egyszer kifakad és mesél magáról. Kiderül, hogy hiába olyan gazdag, roppant boldogtalan. Mire Alex arról ír oldalakat, hogy a vagyon nem minden. A pénz nem boldogít. Ha tényleg ilyen a könyv, akkor jobb is, hogy nem tudtam kikölcsönözni.

A sorozatot különben még befejezem majd, a fele alapján nekem egyszer nézős dráma.

Láttam már elvetemült időhurkos filmet, de ez a film egy új szintet ért el. Mi történik, ha egy emberből a nap ismétlődése a rosszat hozza ki? Valami ilyesmi.

Van is abban valami emberi, ahogy felmerül: ha minden kitörlődik, minden jó és minden rossz, amit tettél, ha nincsenek tétek, számít egyáltalán, hogy miként cselekszel? Mivel azokban a filmekben, ahol jön a világvége, rendszeresen mutatják, hogy omlik össze a civilizáció és az emberek miképpen fordulnak ki magukból, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy valaki egy időhurokban kipróbálná a rosszfiú szerepet is.

De, hogy jön ez itt össze? Van három elvonón levő volt drogos, akik eljutnak arra a szintre, hogy meg kell békülniük azokkal, akiknek fájdalmat okoztak. Vagyis, a családdal kell szembenézni, így kapnak egy nap kimenőt. Kyle-t látni sem akarja a húga. Sonia képtelen bemenni a kórházba és elköszönni a haldokló apjától. Michael bemegy a börtönbe az apjához, aki leköpi a fiút és közli, hogy látni sem akarja. Este ráadásul vihar van és mindenkit megráz az áram. Másnap meg ismétlődik a nap. Majd újra. És újra.

Egy pontig úgy is alakul a cselekmény, ahogy az ilyen filmekben lenni szokott. Elsőre mindenki élvezi, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak. Lehet úgy drogozni, hogy másnap megint tiszták lesznek. Beszólhatnak a felügyelőnek, mert másnap az már nem létezik. Az is tipikus, hogy valakiben felmerül, hogy jót is tehetnének: megmenthetnek egy öngyilkos jelöltet, és ki tudja, mikor szakad meg a kör, mi lesz, ha a másnap tényleg a másnap lesz? Az a plusz, hogy Michael egyre inkább ráérez arra, hogy bármit szabad. Ő aztán beleveti magát a mindennapokba: a nemi erőszak és gyilkosság, a barátai különféle kínzása is felkerül a listára. Lett is annak valami beteg humora, amikor azzal kezdték a napokat, hogy Kyle és Michael kölcsönösen egymásra vadásztak…

Valahol még tudnám is értékelni az ötletet, ha nem olyan szerencsétlenül dolgozzák ki. Nem akció és feszültség lett, hanem, röhejes hajsza. A Kyle és Sonia közé írt szerelmi szál ugyanilyen – semmilyen. Inkább fárasztó és kiszámítható, mintsem élvezetes a film.

Nem néz ki jól sem. Az csak egy dolog, hogy minden nagyon szürke lett benne. De se egy szebb helyszín, se valami emlékezetes nem jutott bele. A korhatár odafigyelésről nem is beszélve – még amikor torkot vágnak át, akkor is nagyon oda van figyelve, hogy mi látszik a képernyőn. Bár, itt legalább volt vér – a semminél az is több…

Valahogy az egész túl nyersnek is tűnik, karcos. Nem teljesen az a szint, ami úgy néz ki, mintha valaki megfogta volna a kézikamerát, aztán hajrá, de majdnem.

A karakterek kevés vonást kaptak, a színészek is inkább eye candy látványelemek. Már aki, hozzáteszem. Kyle és Sonia (Dustin Milligan és Amanda Crew) úgy ahogy elmennek – de nyomorult Michael (Richard de Klerk) után nem fordulnak meg az utcán. Azon különben meglepődtem, hogy mindegyiküknek volt legalább 1-1 sikeres sorozata korábban. Azért nem mostanában. Talán Crew volt kicsit ismerős, de nem tudtam volna megmondani, honnan. Jut eszembe: ahhoz képest hogy gyógyulóban levő drogosok voltak, egyedül Michael, akiről el lehetett hinni, hogy függő volt. Kyle azzal a kockás hassal? Roppantul hiteles drogosnak…

Összességében lehetett volna ez jobb film, vannak érdekes ötletei és az alaphelyzet sem szokványos. De valahogy az összkép nem tetszett.

Újabb heti nézősök köszöntek el.

Kezdjük azzal, amely olyan nyitott véget kapott, hogy az zavarja is az agyam. Balthazar (s04) történetét pont ott folytatták, ahol a 7. részben abbahagyták.

Nagyon hamar eljutottunk oda, hogy a doki rájött, felültették. Ettől kezdve jött a szökés, álcázás, szólóban nyomozás és a múltbéli titkok feltárása. Azt különben jól sejtettem, hogy a családi múlt és a pszichológus körül is van valami, de nem pont az, amire tippeltem volna. De ez az, amit szeretek ebben a sorozatban. Meg tud lepni – igaz, a családi szál kissé szappanoperás volt most, de le tudom nyelni.

Azt már jobban sajnáltam, hogy a baba téma megint lekerült a színről. Igaz, egy menekülő férfinak nem éppen az a prioritás, hogy a sorozatgyilkos felesége éppen szül a börtönben, de akkor is. Ez is tolódik a következő évadra…

Szinte mindent nyitva hagytak, ami azért fájt egy kicsit. Legalább pár választ adhattak volna, ha már kissé erőltetett is ez az új nagy szál, új főellenség felépítése. Jobban szeretem ezt a sorozatot, amikor napi ügyeket oldanak meg.

Különben a készítők nem bírták ki, csak adtak elköszönésül a színésznek egy jelenetet, ami arról szól, hogy mennyire jó pasi. Vagyis, jött a klasszikus: zuhanyzós jelenet, amit az évad egyik új szereplője, Viseny doktornő lesett ki, meg volt nagy szemezés is korábban. (Azt meg inkább hagyjuk, hogyan áll a dokinak a szőke haj. Nem előnyös.)

Azt leszámítva, hogy ez az új történet és átívelés gyengébb krimi, mint amit különben tud a sorozat, hozták, ami jellemző a Balthazar részeire.

Pepe is búcsút mondott, és itt aztán tényleg úgy összerántottak mindent, egy óriás krokettet is, hogy azzal a teljes sorozatot is, nem csak ezt az évadot le lehessen zárni. Ugyan Gábor kapott egy olyan mondatot, hogy most kezdődik csak minden, de igazság szerint itt meg nagyon sok minden záródott.

Egy szerelmi szálat leszámítva minden kerek és mindenki boldog – ha nem bukkan fel Laura volt férje, valószínűleg a maradék is elindult volna valamerre. De így is, nincs hiányérzet senki részéről sem. Majdnem mindenki mellett van ott valaki, aki szereti és akinek nincs, annak meg ott van a családja vagy a karrierje.

Az étterem is sínen van, és megint hozták a közös megoldást. Egyedül se Gábor, se Pepe nem az igazi, de összedolgozva megy nekik a dolog. Most éppen a rekorddöntés, amiről még nem döntöttem el, hogy aranyos volt, vagy csak egyszerűen kínos. Az biztos, hogy azt jól példázta, hogy Gábor mennyit változott a kezdetek óta. Most nem leüvöltötte Pepe és a többiek fejét, hanem odament segíteni szinte szó nélkül.

Továbbra is megvan a helyszín hangulata, amit a történetbe is igyekeznek belecsempészni. Nagyobbrészt sikerül is, és a poénok sem annyira olcsók legtöbbször, mint a kis faluban.

Korrekt zárás volt, akár a sorozatnak is. Amilyen volt az évad, azt visszatükrözte a befejező epizód is, és nem maradtak nyitott kérdések sem.

Mikori is ez a film? 2021-ben jött ki. Vagyis, nem lehet azt mondani, hogy megelőzte volna a Money Heist premierjét. Pedig nem is kicsit jutott eszembe az a sorozat – nem találtak volna másik célpontot, pont a Spanyol Nemzeti Bankot kell nekik is kirabolni? Sokkal jobban értékeltem volna ezt a filmet, ha nem jut róla eszembe folyamatosan a sorozat, ami látványosabb és izgalmasabb rablást hozott, mint ez a film. Ugyanitt. Még ismerős termek is voltak benne.

Az alap kicsit olyan tipikus. Az összeszokott csapatba érkezik az újonc, és együtt elmennek bankot rabolni. (A csapat női tagjával meg összejönnek, persze.) Pontosabban, a kincskeresőktől elvett kincsesládákból akarnak három érmét, semmi többet. Az vezet majd el az igazi kincshez, csak meg kellene szerezni őket. Új srác, Thom gondolkozik, egyre több mindenbe beszáll, míg a foci VB alatt megkezdik a rablást.

A látvány még csak elment, és az ellenfél, a bank biztonsági főnöke is kellően megnehezítette a dolgukat. Ő kellően paranoiás volt mindenki helyett, akinek a bankra vigyáznia kellett volna. Madrid meg szép háttér, vannak ismert terek és a Money Heist miatt magát a bankot is ismerősként lehet köszönteni.

A gond inkább az, hogy amit megfogalmaznak: az egyszerűbb megoldás néha jobb, egy rablós filmhez képest túlságosan igaznak bizonyul. Nincs egy látványosabb megoldásuk sem, és a trükk is, amivel átverik a feltörhetetlen páncéltermet… Lehet, azért nem sikerült eddig másnak, mert nem gondolták, hogy ilyen egyszerűen is lehet? Annyira vártam valami okosságot, nagy átverést, valamit. De nem. Azon már meg sem lepődtem, hogy a tömegben is simán felszívódnak egy focis mezben, és ezzel le is van tudva a menekülés. Vagy: az egyetlen csavar, amikor jött a víz, kit lepett meg? Valahogy lehetett sejteni, hogy valami ilyesmi lesz, különben túl egysíkú maradt volna a film és akkor minek is kellett volna olyan kihangsúlyozottan aranypénzeket venni és vésetni rájuk?

A szereplők a tipikus alakok az ilyen filmekből: van egy harcos, egy tervező, egy beszerző ember, egy szélhámos, egy főnök. A legtöbbjükről legfeljebb egy-egy mondatnyi történetet tudunk meg, így elég üresek maradnak. De ők a film hősei, jók a szakmájukban, ennyi alapján kellene megszeretni őket. Így duplán fontos a casting, amit a szkript nem, hátha a színész bele tudja tenni.

Nem egy sztár szereposztás, inkább kellemesen ismerős színészekkel pakolták tele. A főnök korábban a Trónok harcában hajózott, a tervező jó doktorként sebésznek készült, a harcos meg Angelina Jolie varázs hollójaként szárnyalt. Maximum Freddie Highmore esetében merült fel bennem, hogy annyira megszoktam, ahogy Shaun autista karakterét hozza, hogy most a sima beszédét is furcsának találtam elsőre, annyira hiányzott az a merev fejtartás a sorozatból.

Az a plusz, amitől menő lehetne a film, nincs benne. Egyetlen jelenet van, amin az a fenegyerek viselkedés megvillan. Amikor James benyögi, hogy alig tucatnyi ember van a világon, aki képes lenne kiúszni ebből a teremből. Ti nem tartoztok közéjük – mondja. Majd ő elindul úszva kifelé.

Egynek elment, de ebben a témában, pont ezzel a bankkal már el lettünk kapatva. Miért nem inkább Párizsban vagy Londonban, vagy bárhol máshol raboltak bankot? Pont a Bank of Spain…

Egyre jobban látom a mintát, minél több részt látok. Clark (s01e03) újfent kapott egy új nőt és egy új frizurát. Hát, nem éppen előnyös a hosszabb haj, szakáll kombináció, de tény, hogy jól elkülönül az előző kinézetektől és gondolom, ez a cél.

A történet megint, ahogy a főcím találóan mondja, igazságok és hazugságok keveréke. Megint bűnözik Clark, megint ráfázik és közben újfent nőket bánt meg. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazából a keret mindegy is. Az életművészet, ahogy eladja magát a szereplő, az a sorozat érdekessége és a veleje.

Azért is annyira Bill Skarsgard show az egész. Azt már írtam, hogy a hangjával mennyire jól dolgozott a színész. Ehhez kapcsolódik, hogy mennyire egyedi nevetést dolgozott ki a figurának, ami már sokadszorra üti meg a fülemet. Az is jól példázza, milyen egy alak Clark. Nem is igaz nevetés, csak olyan mű, és a közönségnek szól.

Ami különben fontos, hogy most érkeztünk el ahhoz a bizonyos bankrabláshoz. Pontosabban, hősünk megint börtönbe kerül, megint félresikerült valami, de megismerkedett valakivel, aki majd vele akar bankot rabolni valamiképpen. Vagyis, a rész végén a rendőrök viszik szereplőnket arra a helyszínre – vagyis, a következő rész szól majd arról, hogy mi a Stockholm-szindróma elnevezésének a története.

Különben sikerült beállnom egy érdekel is, irritál is középszintre. Nézem a sorozatot, megvagyunk egymással, de Clark személye túl ellenszenves, hogy az első rész utáni tetszésem ki tudjon tartani.

Újabb dokumentumfilmre bukkantam a Netflixen. Mivel divat a téma, valami könnyed műsorra számítottam, bár a bukása azért sejtette, hogy merre fognak haladni az események.

Ahogy a cím, a műsor is két nagy részre osztható. Röviden bemutatja a cég gyökereit – úri vadászoknak kínáltak ruhákat, pl. Hemingway is náluk vásárolt -, majd a márka megújulását és felemelkedését, hogy eljussunk a botrányig.

Az első fele tudott jobban lekötni. Az keményen PR és brandépítés, ami érdekes volt. Hogyan és milyen koncepciót követtek, hogyan találták meg a márka rajongóit. Sikertörténet, és több szempontból megfogja a munkát, ami a siker mögött volt. Képet ad erről az iparnak arról, aki nem ezen a területen dolgozik. Sokkal inkább a reklám és a bázis kiépítése a hangsúlyos, a divat másodlagos. Így nem kell attól félni, hogy bemutatókat, ruha stílusokat zúdítanak a nyakunkba. Azt veszik csak ki ebből, amivel a célközönséget megfogták.

Frappánsan tudnak fogalmazni, és nekem megmaradtak olyan mondatok, mint a Ralph Lauren és a Tom Taylor ötvözése – vagyis szexi, előkelő stílus megfizethető áron. Ez volt anno az Abercrombie. Eleve a részt vevő szakemberek egy része nyilatkozik, de arra odafigyeltek, hogy végig érthetők maradjanak egy teljesen laikus részére is.

Majd jött a bukás és a műsor egyre jobban elvesztett. Kicsit azt éreztem benne, ami most divat: azokon a pontokon menni neki a cégnek, ami miatt napjainkban torokra mennek. Valahol jogos, de pont ettől olyan kirakat esetnek tűnik. Az egyik, a rasszizmus. Az Abercrombie kialakított magáról egy képet, és ehhez ragaszkodtak. Eladónak se szívesen alkalmaznak színesbőrűt, ha mégis, akkor eldugják, pl. éjszakai műszakokba. Azt valahol értem, hogy van egy stílus, amit megjelenítenek, ahhoz ragaszkodnak. Hogy az rasszista? Igaz, de sikeresek lettek vele. Addig senkit nem zavart? Rossz ponton kezdtek el nekik menni, már korábban kellett volna. A céget ott érzem hibásnak, amikor kirúgni kezdtek el. Az tényleg durva, ha nem is vallják be, hogy az a baj a munkással, hogy fekete, ázsiai, stb. De ezekért miért csak ekkor nyomták rájuk a rasszista bélyeget, korábban nem voltak azok? Dehogynem.

A másik már sértőbb panasz szerintem. A fotós, az egyik fejes is homoszexuális volt, és a fiatal modellektől elvártak extrákat a szerződésért. Vannak példák, aki nemet mondott, búcsúzhatott az Abercrombie plakátoktól.

Mindent a sértettek mesélnek el, és sűrűn ki van írva, hogy a vádlottakat felkeresték, de nem nyilatkoztak. Így átmegy minden vádiratba, és ahogy már írtam, pellengérre állítás hangulata lesz az egésznek. Már nem dokumentumfilmet néztem, hanem vádiratot.

Az is olyan rossz érzés, hogy annyira egysíkú, otromba az egész, hogy hiába az Abercrombie a bűnös, és simán el lehet ítélni az ott folyó dolgokért, mint a rasszizmus, mint a szexizmus terén, mégis ellenérzést keltettek bennem a sértettek.

Milyen a kivitel? Szépen összerakták, ha csak a képeket nézem és nem a tartalmat. Elég látványos, változatos is – itt jól jön, hogy divatcég. Bőven van, mit mutatni.

Tetszett az is, ahogy a popkultúrán keresztül megmutatták, hogy éppen milyen volt a cég megítélése. Amikor ment nekik és szerették őket, popdalban szólt, hogy menők az Abercrombie-t hordó lányok. Amikor már jöttek a bajok, Peter Parkert tetőtől talpig náluk felöltöztetett srác zaklatta.

Lehetett volna ez jobb – így nagyon megosztónak érzem. Azért ahhoz tehetség kell, hogy az áldozatok ellen hangoljanak, amikor jogosak a panaszaik…

Inkább sorozatot kellene néznem, úgy tűnik, a filmekkel nincs szerencsém. Mit tudok elmondani erről a romantikus komédiáról?

Első blikkre azt hittem, valaki Woody Allen-filmet igyekszik készíteni, csak sokkal könnyedebben. Nagy New York imádat és tipikus városi pillanatok, olyan hosszú beszélgetések, hogy egy színházban is sok lenne, meg az a hangulat. Végül nem lesz olyan intellektuális, úszik egy másik irányba, de az elején még szinte megvolt.

Másodikra már ott tartottam, hogy megcsinálták a Barátság extrákkal unalmas és szánalmas verzióját. Az alap túl ismerős, és az a művészfilmes, nagyon beszélgetős közeg, amibe helyezték, nem dobta fel.

Milo és Wendy egy appon ismerkednek össze, egyéjszakás kalandba bonyolódnak, majd hetekkel később kitalálják, hogy lehetnének barátok extrákkal. Nagy beszélgetések, jól megvannak, és már kész is a szerelmi recept, aminek nem igazán örülnek elsőre. Főleg Wendy nem, aki úgy akar kapcsolatot, hogy az nem kapcsolat igazán.

De itt nem dráma van, valami cselekmény – még csak egy randi sem. Beszélgetnek vagy monológba merülnek vagy mással beszélgetnek. Ha nem ismerjük meg az elején a szabályokat, még csak az sem derülne ki, hogy ez a pár rendszeresen együtt alszik. Mert mi mit látunk mindig? Csak beszélnek és beszélnek és beszélnek…

Ha legalább lenne tartama. De magukat, a másikat és a kapcsolatokat elemzik. Még szerencse, hogy nem este néztem, mert akkor valószínűleg elalszom rajta. Így sem sok kellett volna hozzá.

A szereplőket sem szerettem meg. Sőt. Nagyon hamar mindenki zavarni kezdett – Wendy, Milo és a barátaik (2 van, nem haltam bele, amíg megjegyeztem őket. Pláne, hogy ők még járnak is.). Még a narrátor volt a legelviselhetőbb, amíg nem lépett be a történetbe. Amikor bemutatkozik, hogy eddig ő mesélte nekünk a történetet – miért? Nem ad semmit és csak plusz egy felesleges kör, amit nagy kedélyesen akarnak előadni, de értelme a nagy semmi.

Szerelmes filmnek nagy nulla, nem szimpatikus szereplők között. Az már mellékes, hogy a figurák annyira zavartak, hogy a színészeket is elkezdtem utálni miattuk. Komoly baj van, ha már kínomban azt nézegettem, hogy a színésznő szemfestéke elölről még csak elmegy, de oldalról roppant előnytelen. Akkora tőle az orra, hogy az egész feje aránytalannak látszik. (Jessie, a barátnő.) Itt eljutottam erre a szintre, annyira nem kötött le a film.

Ha legalább New York eladta volna, de nem. Hisz, említettem. Ők beszélgetnek. Leginkább otthon, egy bárban – minek is mennének ki a Central Parkba vagy járnának egyet?

És ezzel be is fejeztem. Ha azt hittem, a Belső útvesztő fájt, még nem láttam ezt a filmet. Ez jobban fájt.

Clark (s01e02) is visszatért, és nagyon sok mindent el tudok mondani most is, amit az első részben megfigyeltem.

Ugyanúgy megvan a narrátor nagy szája, ahogy a saját életét kalandossá és csodássá teszi. Abszolút ő a sztár, és semmi negatív nincs ahhoz tapasztva, ahogy él, és ahogy a többiekkel bánik. Miközben még szórakoztat is, azért már elkezdett birizgálni, hogy egyre kevésbé szeretem ezt a figurát. Az még csak hagyján, hogy anya-lánya páros hogyan végzi nála, hogy milyen könnyen jön új nő és vele is miképpen bánik. De a barátokat is csak kihasználja, és már elkezdtem sajnálni azokat, akik a közelébe kerülnek. Kaj-Robert még menekülni is próbál előle, de nem tud. (Avagy, hogyan rabolj gépfegyverrel bankot, amikor te csak stoppolni akartál és nem beszállni Clark mellé.)

Még mindig a bűn és szerelmi kalandok anekdotája ez, ugyanúgy tabuk nélkül.

Bill Skarsgard eladja, és segít neki a sminkes is. Hősünk kicsit idősebb, más a haja. Ez a frizura különben már az a retró, amit rossz nézni. De ok, akkor ilyen volt sokak haja. De, ami igazán zseniális, amit a hangjával csinál. Mert az, hogy más frizurát kapott, látvány és neki nem sok munkája kell benne legyen. De hogy lehessen hallani a beszédén és a hangján, hogy egy idősebb Clark nyomában járunk már…

Az ilyesmik jobban lekötöttek, mint az a komédia, ahogy itt bankot rabolnak. Vagy, ahogy Clark befűzi a börtönbe látogató színtársulat egyik női tagját, együtt szöknek Bejrút felé – és a nő szeme előtt Clark visszatér a bűn útjára, amiből Maria semmit nem vesz észre. Persze. Új kocsi, táska pénz – miközben szökött bűnöző? Kinek lenne gyanús?

A kezdeti lelkesedésem már nincs meg, de most le is nyomta a Belső útvesztő. Még 4 rész van javításra.

Az alapkoncepció tetszett. Ahogy azt sugallta a történet – és az egyik szereplő-, hogy minden olyan itt, mint egy kirakóban. Szépen össze lehet rakni mi történt és hogyan tovább.

A végére azonban teljesen elvesztett a film. Mégis, milyen csavar volt ez? Most komolyan ilyen vége lett? Rémesen kiábrándító és az egésznek így semmi értelme. Nem csak a végével volt bajom, de az húzta végleg alá, hogy ez csak egy elvesztegetett pár perc volt az életemből, amit sokkal értelmesebben is el tudtam volna tölteni.

Mi is a sztori? Adott egy gazdag srác, aki a kórházban tér magához. Ott derül ki számára, hogy az életéből elveszett 2 év. Lett egy felesége, van egy szeretője és a bátyja 2 éve meghalt egy balesetben. A doki azzal igyekszik összekötni az életét, az a baleset felidézné, most mi történt vele. De: Simon hirtelen 2 évvel korábban találja magát, az autóbaleset után, amiben meghalt a testvére. Ott ismeri meg a későbbi nejét, és jön rá, ki a későbbi szeretője. A múltból ért meg dolgokat, és próbál változtatni a jelenen.

Hogy a készítők megfejeljék egy olyan befejezéssel, amit a Lost kapcsán is rühelltem. Sok sebből vérzik a történet, de a vége a legrosszabb.

A rejtély az egyetlen, ami úgy, ahogy működött. Ahogy a két sík között ugrál, és Simon egyre több mindent megért. Csak sajnos aztán jobb egy harmadik sík is, megpróbál manipulálni dolgokat – a nyomozást tett követi, és szétesik a film. Rohanás az egész a totális értelemvesztés felé, ami csak azért nem történik meg, mert olyan megoldást írtak neki, ami ezt igényli. De ettől még ugyanolyan borzalmas nézni – nem is tudom, egy más véggel mennyivel tetszett volna jobban. Mert a logikai gondok akkor is benne maradtak volna. (Pl. a szerelmi szál, meg hogy az előzmények is mennyire kiestek Simon fejéből. Ha az első autóbaleset a kritikus pont, attól még emlékeznie kellene, hogy ki volt a szeretője és miért tiltott az a szerelem – az mind a baleset előtt indult.)

Zárt térben mozgunk, a családi ház és a kórház a két helyszín. Ez még jó kis bezártság érzetet is kelthetett volna, de nem jött össze. Ha ijeszteni próbálak is, mint pl. Simon begőzölése és a szobatársára támadása egy ollóval, az valamiképpen röhejessé válik. Nem csak azért, mert nem tűnik a vér vérnek. Az egésznek a hangulata nem passzol össze.

Bajban voltam azzal is, hogy nem szerettette meg a film a szereplőit. Piper Perabo akkor se tud a veszélyes nőnek tűnni, ha nagyon próbálja. Az eredeti énje, a szürke egér hihetőbb tőle, mint amikor bárkin átgázolt. Vagyis, ő eleve nem szerethető. A szerető semmilyen, annyit mondogat, hogy szereti Simont, de különben semmit nem tudunk meg róla. Üres. Ha belegondolok, Simonnal is ez a legnagyobb baj. Most itt ez a helyzet, de milyen ez a fiatalember? Róla se derül ki semmi.

Pedig, mai szemmel még csak rossz se volt a szereposztás. Ryan Phillippe és Piper Perabo akkoriban jó nevek voltak, Robert Sean Leonard meg valamivel az ilyen filmek után talált rá House doki legjobb barátjának a szerepére. Igaz, nincs is olyan szerep, amit olyan nagyon el lehetne itt játszani.

Akkor – történet borzalmas, a film vége kifejezetten rémes, látvány és hangulat alig, a színészek valamit adnak hozzá, de nem sokat.

Ha már szigetes tematika, elkezdtem a Fantasy Island első évadát is. Két részig jutottam, és nem is értettem, hogy lett ez a rózsaszín, pozitív, embereken segítő történet a horrorból, amit láttam. Bár igazság szerint az eredeti sorozat is ilyen embersegítő és a film volt új a horror megközelítéssel, de én azt láttam először…

Az egyik történetben volt egy sikeres tévés, aki folyton elégedetlen, boldogtalan volt. Ide jött – enni. Az volt a fantáziája, hogy bármit megehet, és semmit nem hízik. A másikban meg egy házaspár tagjai keresték az egykori tüzet és kalandot, mire egymás testében találták magukat. Mellette mindig van egy mellékszál is, azzal kevesebbet foglalkoznak, mint a gyászoló férfi, aki 5 évet átalszik, csak 2 napot van ébren, hogy eldöntse tud-e már élni a fájdalmával.

Segíteni akarnak, minden az emberekért megy és olyan… túl pozitív az egész? A horror után nagyon. Mindig elmennek lelki irányba, és feltárják, kinek mi baja. Mondanom se kell, a sziget segítőinek is megvan a maga története. Abból átívelés lesz, már kezdetk szerelmi szálat is, de annyira hidegen hagy, hogy foglalkozni sem akarok vele.

Amit meg lehet benne dicsérni: ez egy szép környezet és bár elvileg egy szigeten vagyunk, zárt térben, a mágia révén nyílik a világ. Pl. a tévés csaj újra átélhette a gyerekkorát egy másik helyszínen. Van bár, van strand, vannak különféle lakóhelyek – ki van ez találva.

A másik, hogy 2 rész alapján ismert tévésekkel dolgoznak. Eddig minden részben a fő szálat olyan színész kapta, aki filmből/sorozatból ismerős. Bellamy Young itt tévés, az Annable házaspár meg eljátszotta a testet cserélő házasokat. A sziget feje meg az a Roselyn Sanchez, akit a Devious Maids évadaiban nem kedveltem meg.

2 rész után már látom a sablont. De a szép környezet, a jól használt komikus elemek még eladják. Az első évadot valószínűleg végignézem, a másodikról még nem döntöttem.

Más sorozat, amibe belekezdtem: Clark.

Annak a bankrablónak a története, akibe beleszeretett az általa túszul ejtett nő – és így megszületett a Stockholm-szindróma. Nos, már indulásnak azt kapjuk, hogy volt sok más érdekes és izgalmas dolog az életében, nézzük is, mi.

Egy rész után is megcsapott, milyen humora van ennek a sorozatnak. Majdnem fekete – álnok, ez jobban kifejezi. Egy akkora antihőst kapunk, hogy nem fér el a képernyőn. Komolyan gyötör, hogy egyszerre bírom is, meg nagyon ellenszenves is. Olyan dolgai vannak, eszméletlen.

Tabutéma sincs, sőt – néha olyan érzésem volt, mintha Háry János kései skandináv ükunokájának hallgatnám a történetét. Mert az idős én narrálja az életét. Látványra nem mennek el messze, de amikről szó van… Az még nagyon alap, hogy hősünk a szűzlány után egyből annak kikapós anyját döngeti, meg hasonlók. Bankrabló hajlamú, beképzelt és nagyszájú Casanova kalandjai?

Mindez vizuális humorral is meg van támogatva. A nyitány, a születés, az animált Clark babával – már ott azon járt az agyam, hogy vagy nagyon rákattanok vagy nagyon fogom rühellni ezt az egészet.

Jól néz ki a sorozat, miközben erősen retró hangulata is van. Érezni, hogy ez egy más korszak története, de még ez is jól áll neki. Nem annyira más, hogy zavarjon, de azért más. Azt még nem is említettem, a színekkel mit csinálnak. Fel-le tekergetik az erejét, hatásos.

Bár állítom, hogy hiába idősebb majdnem 15 évvel, a színész bátyja, Alexander sokkal jobb pasi, mint Bill, azért durva, amit Bill Skarsgard itt összehozott. Alapvetően a sötét karakterei ugranak be, nagyon elment Stephen King irányba, itt meg ő a szerethető, helyeske fiúcska. Nagyon zavarni szokott, amikor harmincas játszik tizenévest, vagy fiatal huszonévest, de itt el lehetett hinni. Nem csak, amit külcsínbe beletettek, az egész vidori hangulata. Tényleg meg kellene néznem, mit alkotott Omar Sy, mint Arsene Lupin, mert itt azt az életérzést érzem.

Most már csak az van vissza, hogy eldöntsem, tetszik nekem ez a sorozat? Pár rész és megmondom.