Úgy tűnik, sikerült belefutnom még egy kegyes halál – egészségügy – igaz történet alapján műsorba. Nem régen láttam, hogy a Katrina alatt mi minden történt, most pedig egy kegyes gyilkos nővér történetét nézhettem meg.

A történetet különben nem csak az adja el, hogy sikerkönyv és igaz történet az alapja, bár az is vonzóerőt jelent. Mivel amerikai történet, és a könyv sem jelent meg nálunk, itt azért nem ezek fognak dominálni.

Nekem pl. a színészek miatt akadt meg rajta a szemem. Az egyik nővért Jessica Chastain, a másikat Eddie Redmayne játssza. Hogy melyik a címbeli jó, és melyik a gyilkos nővér? A filmben hamar kiderül, de azért most nem lőném le a poént. Mindkettejük finoman játszik, és gyakran az a legfőbb néznivaló, hogy mit árulnak el a tekintetükkel. Az egyik legjobb jelenet éppen ezért, amikor a végén ott vannak egymással szemben, és szembesítik egymást a valósággal. De az sem rossz, amikor Amy a rendőrökkel tárgyal.

A film többféle feszültséggel játszik: csak kis része ennek, hogy az egyik nővér megöli a súlyos betegeket. Nem az a lényeg, hogyan csinálja, hogyan küzdenek a betegek életben tartásáért. Az ott van a háttérben, de nem arra tették a fókuszt.

Azt nézzük, ahogy Amy küzd a betegségével, titokban tartja, és igyekszik jó anya lenni. Azt nézzük, ahogy egyetlen barátja lesz, aki tényleg támogatja, és átsegíti az előtte álló nehéz hónapokon, és az Charlie. Azt nézzük, amikor a jó nővérnek szembe kell néznie a valósággal, hogy a barátja mit művel a kedvessége álarca alatt és nehéz döntést kell meghoznia. A kórházak példáját követi és vak lesz, vagy tesz valamit?

Érzelmi dráma, és nem thriller. De így is kellett elkészíteni, mert ahhoz egyszerű az ügy és maga a lebuktatás is, hogy thrillerként forgassák le. A színészek, a történet és az egésznek a drámája el tudja adni.

Mögötte meg egy másik kérdés feszül, ami az igazán felháborító. Már az egy tragédia, hogy Amy kénytelen 1 évig dolgozni, hogy biztosítást kapjon a munkahelyén – de az, hogy a betegségét titkolnia is kell, mert ha kiderül, elküldik, még rátesz egy lapáttal. Az igazi sokk pedig, hogy a gyilkos nővér már a sokadik munkahelyén dolgozik. Nem jegyeztem, hogy ez a hetedik vagy a nyolcadik kórház az útján. Mindenhol gyanakodtak rá, és sokáig szemet hunytak, majd kerestek egy indokot, hogy el tudják küldeni a nővért. Soha nem szembesítették, nem állították meg, nem tettek semmit – csak másnak passzolták a problémát. Ez mit mond el az egészségügyről és a rendszerről? És ez az, amiért még jobban eszembe jutott a Katrina napjait feldolgozó sorozat. Ott is azt mutatták meg, hogy a rendszer alapjaiban milyen romlott. Ezt mutatta meg ez a film is, egy más és mégis hasonló történettel.

Nem rágtam le a körmöm, nem is tervezem többször megnézni, de egyszer érdekes volt és jól sikerült filmnek találtam. Mondjuk, én szeretem is a kórházi történeteket…

Stephen King novellája az alap, és olyan producerek dolgoztak rajta, akiknek a horror az alapműfajaik között van: Jason Blum és Ryan Murphy. Ez alapján nem tűnik rossznak a film, és a történet is jól hangzik: a mobiljával eltemetett öreg milliomos gyilkos segítséget nyújt az általa felkarolt fiúnak.

A novellát én szerettem is, nem az a véres horror, csak van benne egy misztikus elem. Plusz, megfigyeltem, hogy Stephen King gyakran állítja be rontást hozónak a technikát. Itt is egy mobil lesz a pokoli eszköz, amellyel a másvilágot lehet elérni. A novellában ez a vonal még jobban is benne van, mint ahogy a filmbe beletették. Harrigan megjegyzése, hogy milyen veszélyessé válhat a telefonon elérhető net és az adatok, és a végén Craig monológja, hogy majd üres zsebbel akar a sírba kerülni, ebben kimerült a téma.

Elég rossz kritikái vannak, pedig nem egy rossz adaptáció. Egyszerűen csak más, mint amit az ember egy King történettől vár. Az, hogy a mobilon hagyott üzenetekre a halott tettekkel reagál és néha pötyög egy válasz sms-t, a megfilmesített formában nem ijesztő. A főhős volt talán az egyetlen, akit szeretett, őt sosem bántaná. Nincs veszélyérzet. Amit először véletlenül, majd másodszorra szándékosan kér tőle, nem éri el a para szintet. Egy erőszakos, másokat gyötrő gyerekre megy el egy panasz, ami a gyerekre végzetes lesz. Halálos balesetet szenved nem sokkal később. Majd évekkel később egy részeg sofőrt büntet meg Harrigan, szintén hihetően beállítva, csak aki tudja, mit keressen, jön rá, hogy természetfeletti elem is van a történetben.

Az egy dolog, hogy nem látjuk a tettet, a következményekkel szembesülünk. Nincs feszültség vagy izgalom miatta. Csak Craig utólagos bűntudata van, amitől ő jó fiú lesz, ugyanakkor nekünk unalmasabbá teszi a filmet.

Rosszabb, hogy nem lehet sajnálni a meghalókat, s így Craig nagy lelki válsága, amit túltolnak amúgy is, alaptalannak tűnik. Nem egy gonosz erő szabadul el, amitől félni kellene. Némi igazságosztás történik csak, ha azért halált nem érdemeltek is volna. De egy bántalmazót vagy egy részegen mások vesztét okozó aranyifjú nem olyasvalaki, akit szánnánk.

Kényelmes a film tempója is. Alaposan megismerjük Harrigan és Craig kapcsolatát, sokáig tart, mire jön a halál és a misztikus elem. Én szerettem a novellát, elnéztem, de el tudom képzelni, hogy egy átlagnéző nem olyan lelkes attól, hogy itt lekövethetjük, milyen műveket olvas fel Craig az öregnek.

A szereposztás elég erős – Jaeden Martell lassan már skatulyába kerül King mellé. Az történetében övé volt az egyik főszerep, és most is az a szerepe ugrott be a filmet nézve, pedig láttam a Knives Out egy mellékszereplőjeként és a szerintem nagyon jópofa Metal Lords főszereplőjeként is. Itt egy tipikus jó gyereket játszik, rutinból. Donald Sutherland Harrigan szerepében már izgalmasabb – most egy megfáradt öreg, de közben ott van mögötte a hatalom, hogy milyen félelmetes volt egykor. Nekem tetszett, ahogy a két fele megvillan.

A trükk talán az, hogy nem horrorként kell nézni. Ez egy misztikus felnövés történet, amiben van szellem és túlvilági bosszú, meg különösen működő technika.

Ennyire értetlen fejjel rég néztem filmet. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy valakinek eszébe jutott egy ilyen történet, pénzt kapott rá és le is forgatták. Már különben is észrevettem magamon, hogy egyes újdonságot hozó horrorok, sűrűn a kritikai sikerek is, mint a Valaki követ, nem tetszenek. Bár azt hiszem, a története miatt ezt a filmet senki nem dicsérte.

Grimcutty egy netes kihívás, amelyre egy blog figyelmeztette a szülőket. Szerinte ennek hatására a gyerekek megvágják magukat, másokra támadnak. A szülők halálra rémülnek, és elkezdik a gyerekeiket terrorizálni: nem elég, hogy elbeszélgetnek arról, hogy ne vegyenek részt ebben a kihívásban, elveszik a telefont, a netet és úgy csinálnak, mintha a gyerek máris öngyilkosságot fontolgatna, amint felmegy a netre. Az senkinek nem jut eszébe, ha azt mondják: ’ne nézz le’, lenézel? Naná, hogy mindenki azt akarta megnézni, mi ez a Grimcutty, amit kerülni kellene. De nem kezdik el magukat vagdalni…

A horror meg az, hogy Grimcutty alakja tényleg fel is tűnik, és megkéseli a gyereket. A szülő persze azt hiszi, a gyerek árt magának és még nagyobb a pánik, amitől a szörny még erősebb.

De már az nagyon idióta, ahogy a szülők pánikba esnek, és ezzel életre hívják a lényt. Az sem jobb, ahogy küzdeni tudnak ellene. Az egész ötlet olyan… beteg, de rossz értelemben. Mégis, mennyire kellene öregnek lenni ahhoz, hogy úgy gondolják, ha megnézel valamit, már követed is? Rendben, a gyerekek sok mindenre rávehetők, de itt mindenki úgy érzi, hogy az ő gyereke is benne van a körben.

Ezeken túl borzalmasan is néz ki a film. Grimcutty mintha részben digitális lenne, részben meg beöltözött emberi alak. Ahogy közbe mozog, meg közelebb jön, az inkább grafika. De ahogy kinéz a feje, az meg egy ronda maszk. Kb. olyan, mint a Bleach egy-egy szerencsétlenebb démona, csak sokkal bénább.

De, külsőségek. A film kamaszlánya influencer szeretne lenni, és videókat fogat. (Alig nézi valaki, de ez már megint egy más történet.) Az nem fér a fejembe, miért suttog ezeken a videókon. Már az sem tetszik, ahogy Billie Eilish valami hasonló stílusban énekel, de a szöveg rámondás miért suttogás? Fel nem tudom fogni.

Színészek – két nő van, aki ismerős. Shannyn Sossamon volt sokkal jobban jegyzett színésznő már, most már csak ezekre az anyaszerepekre futja. Nem szépen öregedett, és mindig inkább eye candy volt, mint a játéka miatt került be a filmekbe. Alona Tal meg egy Seal Team mellékszerep miatt ismerős, maradandót még nem alkotott. De különben is, semmilyenek a karakterek, nem is érdemes kiemelni bármit.

Vagyis: rossz sztori, béna látvány, és még a színészek se vonzanak be. Nem egy jó film.

Bár én remekül megvoltam horror antológia nézésként az American Horror Stories második évadával is, azért ez a széria eggyel, kettővel feljebb tette a lécet. Sokszínű, horror, tele ismert és jó színészekkel, és bizony benne van del Toro stílusa is. Bírom én Ryan Murphy polgárpukkasztó harsány stílusát is, de ez sötétebb is, mélyebb is.

8 történet került be az évadba, általában 50 perc – 1 óra hosszúságban. Mindegyiket más rendezte, amit del Toro a rész eleji narrációjában el is mond. A legtöbbnek irodalmi alapja van, és bizony akad közötte nagy név is. Nem véletlen, hogy a 8 filmből 2 alapját Lovecraft jegyzi. Az ő stílusa abszolút olyan, amit del Toro világában is el tudok képzelni.

A kulcsszavak egyike a változatosság. A kuriózumok gyűjteményébe bármi belekerülhet, ami egyedi és misztikus, kellően sötét. Így aztán a részek között is találunk már szinte elvont, szürreális sci-fit, más világi szörnyeket felvonultató horrort vagy lélektani mélységekbe menő szellemes történetet. A már emlegetett rész eleji bevezetők, melyeket del Toro mond el, rá is világítanak ezekre. Jól ki van találva az a blokk is, ahogy mindig nyitogatja a dobozt és kiemel belőle egy tárgyat, ami jelképezi az adott részt. Egy narrációt ki is emelnék, mert eddig erre így nem gondoltam, de találónak érzem: Lovecraft kapcsán jegyzi meg del Toro, hogy ő félt az univerzumtól. Ezen gondolkodom is, amióta itt hallottam.

Itt vannak a horror ismerős zsánerei: kapunk túlvilági életet szellemekkel, kísértetházat, testmegszálló idegen lényt, démonidézést és még sorolhatnám.

Akár részenként is végig lehetne menni rajta, de nagyjából ugyanazt tudnám írni mindre. Ezekben van munka és fantázia, és jól csinálják, amit vállaltak. Ijesztőek, sötétek, néhol játékosak, érzékenyek és minden horror, fantasy vagy sci-fi elem ellenére emberiek. Egy van, ami nekem túl… szürreális talán. The Viewing, a 7. epizód. Ebben egy gazdag férfi saját szakterületük nagyjait hívja össze, hogy megmutassa nekik egy különleges tulajdonát, és együtt igyekezzenek annak rejtélyét felfedni. Van egy felkészülés, beszélgetés, zenékkel és színekkel, droggal. Majd a megtekintés és a rész poénja. Az előtt le a kalappal, hogy a fények és a szétfolyó színek hogyan hatnak a vásznon. Határozottan eredeti a stílusa, de nekem zavaró is volt egyben. A poén sem ült annyira, mert a rész eleji narráció pont arra lökött, ami majd végül történik is.

Legjobbat hirdetni már nehezebb lenne, ahhoz túl sok volt, ami tetszett bennük. Ha nagyon akarom, akkor az egyik Lovecraft, Pickman’s Model, amit megnevezek. Eleve a festészet, a gótikus horroros környezet is húzta, de a történet is pazar. A vége meg kegyetlen – különben valami ilyesmit vártam, de akkor is megcsapott. Vannak nagyon elkapott jelenetek és a retinába égő képek benne. Látvány, történet, színészek, ebben minden összeáll.

Ha már emlegetem a színészeket, szinte minden epizódban lehet valaki ismerőset, akár egészen ismert színészre is bukkanni. Rupert Grint akarta a túlvilágról menteni az ikertestvérét. Ben Barnes el akarta zárni a másik, szörnyekkel teli világra nyíló ajtót, még ha azt a művészet is nyitotta. Andrew Lincoln madarakat tanulmányoz, míg igyekszik segíteni a szellemeket látó, lassan megőrülő és gyászoló nején. Dan Stevens tévés eladóként forgatta fel egy magával elégedetlen asszony életét. F. Murray Abraham orvosként adja az életét, hogy megmentse a világot egy parazitától – az a rész, a The Autopsy szintén benne lenne a képzeletbeli Top3 részemben.

Nem ragozom tovább, ez egy igényes horror antológia, csak ajánlani tudom.

Talán minden ünnepnek van már Scooby-Doo kiadása is. Ez a Halloween kapcsán készült mese, és szépen hozza is mindazt, ami ebben a mesében lenni szokott, egy nagyon kicsi csavarral, ami nem biztos, hogy tetszett.

A csapat leleplezi a jelmezkészítőt, aki ellátta felszereléssel az eddigi rosszfiúkat. Coco börtönbe megy, a Rejtély Rt. meg halálra unja magát. Amikor Halloween idején feltűnik egy új szellemcsapat, Cocót kihozzák a börtönből, és együtt igyekeznek rájönni, most éppen ki akar borsot törni az orruk alá. A megoldás annyira kiábrándító, hogy a fejem tudtam volna verni a falba. Azért egy olyan rosszfiú, aki igazából nem is rossz, csak Fredet és vele a többieket akarta felvidítani…

Igaz, ettől a rajongók kaptak pluszt, mert minden úgy volt kitalálva, hogy a Rejtély Rt. ügyeire és tagjaira rímeljen. Volt egy szellemes eredettörténet, és a lények is olyanok voltak, mintha maguk gonosz verziójával néznének farkasszemet. Csak éppen a külsejükön túl a képességeik nem öröklődtek – egyszerű, simán üldöző lények voltak, minden terv és egyéniség nélkül.

A csapat jelenlegi felállása pedig ötvözi a megszokott poénokat az új idők szelével. Vagyis, itt van Scooby és Bozont falánksága, ami visszatérő poénok sorát hozza. Itt van Fred mániája a kocsija után – bár ok, az tényleg vicces volt, amikor fel kellett újítani, és kapott egy gótikus horroros, hintós külcsínt. Ugyanakkor jön a kötelező LMBTQ elem, amit azért ebbe a mesébe is bekeverni nekem kissé meredek. Vilma habarodik bele Cocóba, és bizony láthatjuk, ahogy flörtölve igyekszik beszélgetni vele és Diana ad párkapcsolati tippeket neki. Diana különben a másik megváltozott szerepkörű szereplő: a rész elején felteszik a kérdést, hogy a lány mit is csinál tulajdonképpen a csapatban. Még egy évtizede is simán azt mondtuk volna, hogy ő a szép és szerencsétlen kellék a többiek mellett. Most viszont betolják Fred helyére, és a végén ki is mondják, hogy Fred csak a sofőr, Diana a vezető. Éljen a feminizmus!

Csak abban nem vagyok biztos, hogy ezt ugyanolyan jóízűen lehet nézni gyerekként, mint anno. Nem is Diana fejlesztése, Vilma bevallott LMBTQ szerepköre a fura. Bár, amilyenek a mai mesék, lehet, hogy ezt már észre sem veszik.

Gyerekmese, nem ijesztő szörnyekkel, színesen és vidáman. Bár van változás, azért a Scooby-Doo recept lényegében változatlan.

Ok, nyilván nem egy olyan horrorfilmben kell logikát keresnem, amelyben egy szellemileg sérült fiú módszeresen és megállíthatatlanul gyilkol évtizedeken át. Mike Myers városi legenda lett, már életében. De akkor is, ez mégis mi volt?

A Halloween újjáélesztésének megvolt az erőssége, hogy próbált a valóság terepén maradni. Laurie gondos terv szerint járt el, hogy megmentse a családját és végleg leszámoljon a féltestvérével. Kerek vége is lett a történetnek.

Csak éppen a sikerfilmeknek megvan az a szokása, hogy kapnak folytatást, ha nagyon meg is kell erőszakolni az előzőt, hogy valahogyan elindítsák. Itt nagyon ez történik – a gyilkos el lett égetve, és nagyon megölték az előző rész végén. Hogy térhet vissza és folytathatja a gyilkolást? Már ezen fennakadtam, de a film vége még messzebb ment el. Most komolyan, megölik, aztán feltámad és ő öli meg a többieket? Micsoda? Laurie ugyan kap egy monológot arról, hogy maszkos gyilkosunk a gyilkosság által átlényegül, de annak semmi értelme. Nem támadsz fel azért, mert profin tudsz ölni. Még a görög istenek világában sem mentek így a dolgok, nemhogy egy napjainkba helyezett filmben.

De bajban voltam azzal is, hogy egy ponton milyen ideológiát kezdtek felépíteni. Azzal, hogy a közösség végre kiáll a gyilkos ellen és le akarják vadászni, maguk válnak szörnyeteggé. Mert elvakultak, gyilkosak és ártatlanok is áldozatul esnek nekik. Egyesek komolyan felvezetik, hogy ez lenne Myers terve – belőlük szörnyeteget csinálni. Hallják ezek magukat? Előtte meg azt hallgattam nagy monológban, hogy ő csak egy gyermeki elme egy erős felnőtt testében, és nem tud úgy gondolkozni, mint egy ember, ahhoz túl állatias a természete. Akkor mégis, hogy eszelne ki ilyen bosszútervet?

Szemezhetem még az ilyesmi elemeket benne. Akad. Ebből is látszik, hogy ez egy kényszerfolytatás. Megjegyzem, nem is az utolsó. Lesz még Halloween film, ugyanezt a történetszálat követve. Ez is sikeres lett különben, bár a kritikái már rosszak. Nem lep meg. Rég láttam olyan fájdalmas ötletet, mint ennek a vége a feltámadó és gyilkos istenbe átmenő gyilkossal.

Még csak horrornak sem ült igazán. Egy ötlet tetszett benne, amikor az egyik meggyilkolt csoportból Halloween kellékek is lettek, a fejükbe hozott tökkel meg pózba helyezéssel. Különben meg olyan semmilyen. A szupererős gyilkos kitöri a nyakad, megkésel és hasonlók. Nem egyszer hihetetlen elemekkel – Cameron halálát nézzük csak! Myers tulajdonképpen már darabokra törte a testét, a látvány alapján a nyakát is kitörte már kétszer, de azért még élt és szinte mozgott. Ki kellett csavarni még egyszer a fejét. Nem lett ez ijesztő, inkább a szemem forgattam rajta, hogy mennyire nem tetszett.

A zene viszont maradt. Az a legijesztőbb elem, az a bizonyos dallam.

A színészek is maradtak. Túl nagy siker ez ahhoz, hogy kiszálljanak. Kár, hogy sokaknak nincs a tehetségükhöz méltó karakterük már.

Halloween-film, ilyenkor egyszer meg lehetett nézni, de ezt már a sorozat gyengébb tagjai közé tenném.

Hát, ahogy végignézek a mostani címeken, nem tudom azt mondani, hogy bármelyik is kifejezetten tetszett volna. De akkor nézzük sorba!

Az All American (s05e03) ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Még mindig foglalkoznak a Liv – Spencer közti feszültséggel. Olyan fura is, hogy szeretik még egymást, Liv még féltékenykedett is, de azért külön kell lenniük. Azt különben megjegyzem, még mindig Spencer és az őt alakító színész a leggyengébb a sorozatban. Ahogy közben néz ki a fejéből, a vastag lánccal a nyakában, meg nem értem, miért ő a sorozat csúcspasija. Folytatódik a játszma Jordan és Layla között, de egyre inkább oda jutunk, hogy pár lesz belőlük. Ők az ellensúlya a Liv – Spencer párosnak – most ők tűnnek olyan egymást segítő, összeillő kettősnek, mint a másikak korábban. Megint volt kis sportnyomozás, szokás szerint túl könnyű megoldásokkal. Ha már sport, egy érdekesebb rész volt: Asher, mint edző és tehetségkutató. Azt várom is, milyen feszültség lesz, ha kiderül, hogy JJ helyére hozott egy új srácot. (Hozzáteszem, JJ mélyrepülésben most is. Az már nem vicces, szánalmas, amit művel.)

Az AA Homecoming (s02e03) most is jobban hozta a sportot, és mindkét sport meccsel együtt volt is benne. Teniszmérkőzés, baseball párbaj is akadt. Sporttal kapcsolatos kérdésekkel is foglalkoztak: pl. Simone kénytelen szembenézni azzal, hogy bár csapatban játszik, a lányok egy része szemét vele. Hogy adja vissza, hogy azért még csapatjátékos legyen? Azt különben kiszúrtam, hogy az edző se normális, ahogy viselkedik vele. Az egyik percben azt mondja, Simone repül, ahogy a sérült játékosuk felgyógyul, a másikban meg azért szidja, mert az egyéni megfigyeléseit nem osztotta meg a lányokkal, akik bántják. Eldönthetné, hogy akkor mit akar. Mellette itt is van szerelmi meg iskolai dráma, de a sport miatt jobban csúszott. Ha elég ostoba is, ahogy pl. Damon az apjával csatázik, vagy megint egy olyan összecsapást kell nézni, ahol az apa nehezen emészti meg, hogy a fia más jövőt képzel magának, mint ő.

A The Good Fight (s06e08) egyre biztosabban veszít el. Én már szinte azt várom, hogy az egész évadról kiderül, hogy csak egy drogos trip vagy valami hasonló. Az már meg sem lep, hogy nem a bíróság a lényeg. Ugyan az anyacég indít egy eljárást és feltűnik David Lee – jó volt viszontlátni – de az egész csak egy trükk volt, hogy Liz és Ri’Chard magasabbra törjön. Diane megint a magánélete miatt volt terítéken. Egyre biztosabb, hogy a házasságának annyi a doktor miatt. Csak nem azzal búcsúzunk el tőle, hogy elválik, itthagyja a céget és a dokival elmegy a drogos naplementébe? Vagy az alap lesz az igaz, és az egész meg sem történt. Mert csak hallucinálta a drogtól, vagy a tüntetők, akik közben a cselekménybe lépnek, már régen felrobbantották az egész épületet, csak a benne levők szelleme ezt még nem fogta fel. Gyötrődik is attól, hogy van a sorozatnak stílusa, vannak jól elkapott karakterei is, de szenvedek attól, ahová ez az egész vezet és ahogy egyesek kifordulnak magukból.

Végül, már Halloween és a holtak napja hangulatának jegyében American Horror Stories évadzáró (s02e08), cím szerint a Tó. Klasszikus szellemek bosszút állnak történet, ami hozza szépen a kötelezőket. Így elnéztem, megvan a zsáner szükséges elemei közül mind, csak éppen meg nem lepett. Inkább kellemetlenül – amikor kiderül, miért volt minden, és a család hogyan kapcsolódik a tóhoz, akkor sajnáltam, ahogy a végjátékhoz jutottak. Nem éreztem igazságosnak, hogy a holtak az ártatlant büntették meg. Mert volt, aki mindent tudott és benne volt a játékban. De a szellemek nem az apát vadásztak le, noha az kiderült, hogy ez a rendszeres nyaralóhelye volt a családnak, lett volna lehetőség. Hanem Jake, a szinte kamasz kellett, hogy megfulladjon. Ő mit tehetett bármiről? Semmit. Látványra kaptunk is, nem is. Nem vitték túlzásba a szellemeket és vízi holtakat, de talán a kevesebb most több is volt. Húzónévnek jött Alicia Silverstone, bár messze van már a színésznő a fénykorától. Azt nézegettem, hogy mennyire megöregedett még a legutóbbi ropi filmhez képest is, amiben láttam. (Ebben Jennifer Garneréhez hasonlít a karrierje: mindketten anya szerepeket kapnak sorra.) Jobban értékeltem az AHS visszatérő színészt, az apát játszó Teddy Sears-t.

Ebbe az irányba megyünk tovább, csak remélhetőleg jobb filmekkel és sorozattal. Horror antológia, Halloween-film, jövök!

Ilyen egy szívhez szóló film, aminek az üzenetével is lehet azonosulni. Van benne dráma, kis humor és szerethető is az egész.

A történet alapja, hogy van egy megszállott férfi. Christian biológus, aki a vadludak megmentését tűzte ki célul. A tervét a tudósok nem tartják kivitelezhetőnek: maga nevelne fel ludakat, elvinné őket a norvég természeti parkba, ahonnan hazarepülne velük Franciaországba, így egy olyan útvonalat tanítva nekik, amely biztonságosabb vándorútvonal lenne. Pont ezen a nyáron neki kell vigyáznia a kamasz fiára is, aki meglepő módon osztozni kezd a lelkesedésében és segít a ludakkal. Annyira, hogy amikor a norvégok lefoglalnák a madarakat, Thomas megszökik velük és ő indul velük repülve Norvégiából Dél-Franciaországba.

Azt még nem is meséltem, hogy igaz történet az alapja. Bár anélkül is nagyon hamar meg lehet szeretni a szereplőket, és drukkolni a fiúnak és a madaraknak. Nagy ötlet volt, hogy az egyiket el is nevezi, Akkának – éppen a Nils Holgerssont olvasta -, természetesen az lesz a kedvenc és amelyikért a legtöbbet kell küzdeni.

Családi és kalandfilm, nem is tudom eldönteni, melyik fele sikerült jobban. Változik a családi dinamika, apa és fia közel kerülnek egymáshoz, ahogy az elhidegült szülők is. Közben meg ott vannak a fiú kalandjai: egyedül a vadonban, a madarakkal. Repül át viharon, élelmet kell szerezni és nagymacskával is találkozik. Ok, van benne mesei elem is: ahogy minden madár megmarad és nincs veszteség. Pedig említettem, találkoznak ragadozókkal is, és azért is végig izgultam, hogy a repülő propellerje nehogy kárt tegyen egy lúdban.

Mindkét oldalról pozitív az üzenet: hogy mennyire fontos a család, milyen szálak vannak apa és fia között. De az is, hogy az állatok mentése mennyire kellene, hogy számítson. Látjuk, ahogy a ludak lakóhelyéül szolgáló mocsarat lecsapolnék egy ipari létesítmény kedvéért. Látjuk, hogy a sajtó foglalkozni sem akar az esettel. Pont az újságíró lány fogalmazza meg jól, hogy az emberek már nem törődnek, és kellenek azok, akik igen. Hogy is van a film végén? A Földet nem apáinktól örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsönbe.

Jó nézni, szép felvételek vannak benne. Thomas és a ludak repülése végig élmény, és abszolút meg tudtam érteni, hogy mennyire felkapják az emberek is, és fényképezik, amikor feltűnik. Légi felvételekkel, amikor alattuk az érintetlen táj, vagy ahogy a ludak körbeveszik a kis gépet meg különösen jól nézett ki a film. Ha már Akka korábban szóba került, az, hogy ő másféle madár, a feje fehér, míg a többieké nem, kiemeli és ilyenkor is látszik. Ő hozza igazán közel a ludakat, mondhatni, általa személyesülnek meg.

Mellette apró, aranyos kis jelenetek sora is van, amiken jót lehet mosolyogni. Ahogy a dudákkal vezetik és tanítják a ludakat. Ahogy Christian képtelen megjegyezni a volt neje barátjának nevét, és mindig másnak hívja. Amikor azt a férfit beöltöztetik, hogy megtanítsák a ludaknak, hogy a vadászoktól félni kell…

Nem ragozom tovább, ezt lélekemelő volt megnézni és nagyon tudtam szeretni. Pedig, teszem hozzá, nekem madárfóbiám van. És mégis, ezeket a ludakat és Akkát megszerettem.

Már a plakát sugallja, hogy milyen ez a komédia. Megkésett és kiöregedett. Ha kamaszok lennének a főszereplők, és a kilencvenes években járnánk, akkor jobban ült volna. Így viszont maradnak a kérdések.

Mennyi idős a célközönség? A színészeket látva a negyvenesekre tippelnék, és a történet is erre húz. A megkomolyodott és az örök gyerek egykori legjobb barátok összekerülnek, és mindenki tanul valamit, hogy a végére kicsit változtasson az életén. Ha nem is életközép-válság, de majdnem. Akkor viszont miért kell bele óvodás poénokat írni? Pl. a bébiszitter másodállásban sztriptíz táncosnő. Bosszúból egymás ágyába kakálnak. Ez nekem a kamasz szint, és inkább egy Amerikai pite filmben várnám.

Benne vannak a klisés üzenetek, amelyekre a Disney-n való felnövésem miatt fogékony vagyok, de azért egy kis ötlet nem ártott volna. Az nem meglepő, hogy az örök gyereknek komolyabban kell vennie magát. A komolyabbiknak meg azt kell megtanulnia, hogy lazítani is lehet. De itt van az is, hogy hagyni kell a gyereket kibontakozni. Hogy nincs fontosabb, mint a család és az igaz barátok. De túl kiszámíthatóan jönnek rá minderre, és a konfliktusokat is túl könnyen kisimítják. Igaz, komédia, nem dráma, nem véresen komolyan tanulnak dolgokat.

Csak, a humor. Az nem az enyém. Nagyon sok az altesti és szexuális poén, amit nem díjaztam. Gyakran kicsit sem vicces, és bele van erőszakolva a filmbe. Sok a debil karakter - mint a szülőtárs, aki elviszi a sztriptíz bárba Sonny-t. Azzal a figurával mégis mit akartak kezdeni? Nincs egy normális megmozdulása, és amennyit láttam belőle, a kisfia is komolyabb, mint ő maga.

A Sonny - Huck barátság is zavaros. Bár azt mondják, hogy az igazi barátok bármikor fel tudják venni az elejtett fonalat, azért évek teltek el és így összehangolódnak pár óra alatt? Ahogy a kapcsolatuk, Sonny változásai is túl gyorsak, hihetetlenek. Egyes visszatérő elemek, mint amikor Sonny lebeszéli valamiről Huck-ot, amit az igazából meg sem akart tenni, csak fárasztanak.

Nem is értem, miért kötöttek ki sokan ennél a filmnél. Wahlberg ugyan játszott nem egy komédiában is, de nem állt jól neki ez az öregedő komolytalan alak. Pláne, hogy George Clooney volt a szereplő megnevezett példaképe. Mit ne mondjak, nem esett le, mégis, mivel akar a nyomdokaiba lépni. Clooney azért nagyon sok mindent elért a filmes szakmában, színészként és rendezőként is, míg Huck legnagyobb teljesítménye az volt, hogy el tudott futni a hitelezői elő. (Azt nem is értem, azt hogyan csinálta, hogy 45 ezerrel lóg, de felbéreli Seal-t egy fellépésre közel ezen összeg duplájáért, amikor semmi pénze sincs...)

Kevin Hart hozza a szokott figuráját. Aki kedveli, itt is fogja. Akit idegesít, itt is fogja.

Regina Hall volt nekem szimpatikus benne, ha elég egydimenziós is a figurája.

Leginkább a színészek miatt egyszer elment, de nem az a film, amit vissza fogok még nézni.