Sellőt mentő, családra találó, szerelembe eső, kosztümös.

A Napkirály, XIV. Lajos győztes háborúból tér meg Versailles falai közé. Egy merénylő rálő, és a király életében először néz szembe a halandóság rémével. Ez két döntést is eredményez: a királyi udvarba hozatja szeretőjétől született, titokban és név nélkül, egy zárdában neveltetett leányát. Marie-Josephe szabad szellem, aki imád úszni és zenélni, hamar válik a király zenészeinek vezetőjévé. Ő maga sem sejti származása titkát – bár az apjának így is tervei vannak vele. Egy gazdag kereskedő nemessé tett fiát szánja a férjének, így töltve meg a kincstárt. A másik, hogy az egyik orvosára hallgatva kiküld egy hajót egy sellő begyűjtésére. Az orvos elmélete szerint napfogyatkozáskor a sellő szívét kivágva halhatatlanná tudná tenni a királyt. Yves De La Croix el is hozza a sellőt, aki lassan haldoklik a neki kialakított barlangban. A zene hozza majd össze Marie-Josephe-fel, aki elkötelezi magát a sellő megmentése mellett, a szívét meg a jóképű hajóskapitány ragadja el.

Amikor nagyon szeretném, hogy ne legyenek előismeretem. Ha nem lennének, akkor is lenne bajom ezzel a filmmel, de nem annyi, mint így. Talán tavaly olvastam A Nap és a Hold dalát, azt a díjnyertes McIntyre regényt, ami a film alapja volt. Nem sok köze van egymáshoz a kettőnek és a lehető legrosszabb módon vannak kicsavarva a regény szálai.

Bár nem akarok végig arról írni, miben tér el a kettő, de pár dolgot kiemelnék. Itt boldogabb véget kaptak a sellők. Yves szabadon ereszti a sellő férfit, akinél ott volt a lányuk, ha azt akkor nem is vették észre az emberek. A regényben a hímet megölik, és azért olyan sürgős a fogoly sellő megmentése, mert éppen állapotos. Itt jó belátásra tér a király, ott nagyon nem. De a szereplők személycseréi a legrémesebbek. Yves az eredetiben Mary-Josephe jezsuita bátyja és a doktor alakja is belőle lett kihasítva. Mi több, Yves volt a király fattya, nem a lány. Mary-Josephe egy udvaroncba szeret bele, akinek az teszi egyedivé az alakját, hogy törpe. Itt meg a bátyjából lett délceg hajós lesz az álompasi… Fel lett áldozva a Nap és a Hold szimbolikája is. De ezzel befejeztem, mert tényleg nem bírom abbahagyni. Fogtak pár elemet a regényből, lefestették rózsaszín festékkel, megszórták cukorral és lenyomták a torkunkon.

Találok én a filmben is olyat, amin moroghattam. A kedvencem: ugyan, hogyan töltené fel az a kincstárt, hogy a gazdag fiú elveszi a fattyú leányzót? Ebben a korban a lány viszi a kelengyéjét: éppen hogy szegényebb lenne a király, ha kiházasítaná a lányt.

Azt is meg lehet nézni, Marie-Josephe milyen gyorsan megbocsát, amiért Yves fogta be a sellőt. Remek védekezése van: a másikat elengedtem! A lány egyszer csúnyán néz rá, aztán megint végzetesen szerelmesek. Annyira, hogy Yves már annyitól átmegy felségárulóba és sellő szöktetőbe, hogy Marie-Josephe nem megy el az esküvőjére Lintillac-kal. Még durvább, hogy az egész legénységnek is elég ennyi.

A külcsín is egy merő giccs. Kb. mintha Versailles műanyagból és harsány színekkel készült volna. A ruhák is… másként extravagáns, mint valóban a korszakban, olyan erős arcfestéssel, hogy nem is embernek, élő babáknak tűntek csak. Marie-Josephe meg besétál ide, szinte klasszicista stílusban. Nem teljesen az empire stílus és a Napóleon-korszak, de mintha azt ötvözték volna az ókori görög viselettel. Tényleg kitűnik, de ki hiszi el, hogy a bál előtt előránt egy ilyet a szekrényből, mert nem tetszik neki az udvari divat?

A CGI is az elmegy kategória. Látszik, hogy mi az, amit csak gép rakott össze, ha emberi minta után is.

A színészek is… hát, néztem egyet, hogy Pierce Brosnan játssza a Napkirályt. Bár, DiCaprio is volt már Lajos A vasálarcosban…

Tényleg nem tudom, regényismeret nélkül mit szólnék hozzá. Így viszont nem tetszett.

The King’s Daughter – 5/3 a külcsín elment, megvan a maga hangulata, de botrányos, mit műveltek az alapanyaggal.

Viszonyos, pénz miatt bajba kerülő, gyilkoló.

Peggy Sue nem volt egy szép vagy népszerű kamasz. Ő volt a középiskolában a duci lány, aki hiába vágyakozott a jóképű Jim után. Később azonban lefogyott, a külseje lett a számára legfontosabb és Washington szépének is megválasztották. Előnyös házasságokat kötött, majd a váláskor szerzett javakkal szépen élte az életét. A középiskolai osztálytalálkozón azonban ott van Jim, aki már felfigyel a nőre. Peggy nem is kéreti magát, még mindig vonzódik a férfihoz. Egy forró viszonyt követően Jim hazautazik, Peggy azt is kinyomozta, hogy felesége van. Mégis, amint Jim hívja, repül is utána, tovább folytatva a viszonyt. Az anyagiak azonban egyre fojtóbb gondot jelentenek: Peggy abban reménykedik, hogy a bérlője a váláskor kapott pénzből megveszi majd a házát, amit eddig bérelt tőle. Csak éppen alig jut neki pénz és békülni is elkezdenek a férjével. Jim, aki rég egy rongy ember gyilkosa akar lenni, pedig felveti, hogy végezne a csalfa férjjel…

Van két olyan jelzője a filmnek, ami miatt felfigyeltem rá. Egyrészt, regény feldolgozása. Ugyan nem ismerem Ann Rule eredeti történetét, de bizalmat szoktam szavazni az adaptációknak.

A film megtekintése után csak annyit mondanék, ha véletlenül a kezembe akadna, akkor se olvasnám el az eredeti regényt. Lehet, hogy megírva jobb, de a film alapján elég buta egy krimi. Még akkor is, ha megtörtént eset az alapja – ez lenne a második figyelemfelkeltő pont. Csak sajnos ez nem egy zseniális bűnöző története, hanem szerencsétlen mindennapi emberek bűnei és megbánásai.

Már azzal gondom volt, hogy nincs egyetlen szimpatikus szereplő sem benne. Ha a három főszereplőt nézem, mindenki ellenszenves. Peggy a külseje megszállottja, és szereti piszkálni azokat, akiknek bármilyen téren rosszabbul megy, mint neki. Kihasználja az embereket, és úgy érzi, joga is van hozzá. A pasija meg a kiöregedő szépfiú, akinek hízeleg, hogy Peggy mennyire odavan érte. Ám sokat elmond róla, hogy amint nagy a baj és választania kell, marad a felesége mellett. A bérlő akaratgyenge és felmosórongy. Peggy is, a férje is rondán bánik vele, ő meg még meg is köszöni nekik. Annyira áldozat alkat, hogy csoda a túlélése.

A színészek sem adják el. Eleve az, hogy már ránézésre öregnek néznek ki a cselekményhez képest. Kb. 10 évvel, de lehet, hogy többek is, mint amit a cselekmény sugall. Még csak eye candy faktor sem működik, az már inkább átmegy viccbe. Diane Neal játssza Peggy-t és egy ponton túl már hallani se bírtam, hogy Peggy mennyire imádja a saját külsejét. Pedig Neal nem egy klasszikusan szép nő. A vörös haja feltűnő, de kb. ennyi. Az arca sem kifejezetten szép, nem tetszettek a jelmezei – vagy annyi, hogy nagy a melle, már egyenlő azzal, hogy ő a film jó nője? Az szomorú. Penikett meg távolról elmegy, de amint közelebb jött a kamera, azt nézegettem, mennyire ráncos már és őszülni is elkezdett.

Ha jó lett volna a krimi, akkor nem panaszkodnék ezért. Csak éppen annyira esetlen, átgondolatlan és idiótaság az egész, hogy az már fájt. Valaki képes azt hinni, hogy bosszút állhat valakin, ha teljesen mást öl meg, mint akire haragszik? Ha értem is, hogy akarta kivetíteni az érzelmet, akkor is túl sok a különbség, meg ez inkább a sorozatgyilkossá válás alapja. Az áttétellel kis időre lenyugszik, de mivel a traumája igazi oka még életben van, az megint súlyosbodik, és megint kell majd valaki helyette, akit bánthat. Igaz, itt nem jutunk el addig, mert az elsőt is olyan szerencsétlenül oldotta meg, hogy már akkor lebukott.

Nem látványos, nem szimpatizáltam a karakterekkel vagy a színészekkel, és minél tovább néztem, annál több bajom volt az egésszel. A krimiket szeretem, ezt a filmet meg nagyon nem.

A megtévesztés köre – 5/1 egyes részei már annyira fájtak, hogy az valahol vicces is. De csak egy gyenge történet béna színészekkel.

Jövőbeli, robot meghibásodós, házi őrizetben tengődő.

A nem túl távoli jövőben robotok teszik az emberek életét még kényelmesebbé. Alice szereti a régiségeket is, de az ő háztartásában is van több robot: egy kiszolgáló, egy agytröszt, régi típusú takarító vagy a lánya gyerekkori pajtása. A házát is mesterséges intelligencia irányítja. Az asszony éppen vendéget fogad: egy ügynököt, akit érdekelnek az írásai és akár színpadra is feljuttatná. Max a fiát is magával hozta, aki a tévét kapcsolgatja, amíg az apja befűzné Alice-t. Hamarosan érkezik Alice válófélben levő férje, Victor az új barátnőjével, a nevelt lányukat beadni az asszonynak. A szomszédasszony is beugrik az elkóborolt kutyáját keresve. Mire észbe kapnak, egy kinti közúti eset miatt a ház bezárja őket a saját védelmükben. Miközben az emberek egymásnak esnek, kitörni próbálnak vagy éppen egymásra találnak, Alice robotjai azon dolgoznak, hogy emberibbek és szerethetőbbek legyenek. Kell is, amikor a hatalmat átvevő diktátor robotok egyike a házba jön és parancsolgatni kezd.

Egy francia filmtől alapvetően azt várnám, hogy legyen életigenlő, esetleg tragédiák ellenére is napfényes, legyen tőle jobb kedvem. Az egyik olyan film, ami ezt a sémát kialakította a fejemben Jeunet Amelie-je volt.

Le is csaptam, amikor feltűnt, hogy a Netflix kínálatában ott van egy film a rendezőtől, amit még nem láttam. Most meg gondban vagyok, hogy mit is mondjak erről a filmről. BigBug – nagyon nem illik a fent említett zsánerbe.

Egyrészt, ez egy szatirikus sci-fi. Nem éppen az a zsáner, ami a képernyő elé tudna csábítani. Mindig inkább a zavaró, rossz érzést keltő részek dominálnak számomra az ilyen filmekben, és a humor helyett az élek vágnak annyira, hogy nem tudom élvezni a filmet.

Ebben is találtam ilyen részeket. Visszatérő motívum egy tévéműsor, amiben robotok idomítanak embereket, ha ez jó szó rá. Az emberek tesznek úgy, mintha a robotok lennének az emberek, ők meg az állatok. Csak egy példa: a robot sétáltatja a kutyát, csak éppen itt a kutya egy négykézláb mászkáló ember, aki kutyát játszik. Értem, hogyan akar ez humoros lenni és még azt is felfogom, mi benne az üzenet. Csak éppen taszít, mint nevettet. Közben meg azon járt az agyam, hogy vajon a kutyám hogyan éli meg, hogy pl. pacsit kell adnia, hogy odaadjam neki a vacsoráját.

Az is elég visszás, ahogy a házi robotok emberiek akarnak lenni. Rossz volt nézni, ahogy erőlködnek, aztán csak azt érik el, hogy az emberek megijednek tőlük, vagy nem értik, mit művelnek. Pl. töltenek le maguknak humort a netről. Aztán a nevetésüktől mindenki kikészül. A végére mégis emberibbé válnak, mert segítenek az embereknek a szuperrobot ellen. Feláldozzák magukat, kedvesek, és itt már nem a szemöldök szalad fel, amikor az egyik közli, hogy lelket is töltöttek le maguknak. A végére családtagok lesznek.

Sok eleme van, ami miatt merengtem, hogy ez egy utópia vagy egy disztópia. Mert az agyamra ment, ahogy egy reklámrobot azonnal mindenre megjelent és kínálta az új terméket, de tényleg minden téren kielégítették a robotok az igényeket. Minden házimunkát ők végeztek, és pl. a szomszédasszony, Francoise egyszerre szeretőként és szinte fiaként szerette a család edzőrobotját. (Az se semmi volt, amikor ez a robot tanította a többit csábításra.)

Az embereket nem véletlenül hagytam a végére. Elsőre mindenkire rá tudok húzni egy klisét: a kanos szélhámos, aki bármire kész, hogy a háziasszonyt ágyba vigye. Az emberektől elvadult kamaszfiú, aki szívesebben lenne robot, mint ember. A lázadó kamaszlány. A kapuzárási pánikban szenvedő férj, aki nejét lecserélte a fiatalabb és bögyös titkárnőre. Ahogy össze lesznek zárva, aztán változni kezdenek a viszonyok és sok esetben nyitni tudnak a karakterek valami mélyebb felé. Nem mindenki, vannak menthetetlenek, de többeknél van személyiségfejlődés. Azt szerettem nézni, ahogy ez olyan apróságokban is megmutatkozik, mint a személyes terük megváltozott használata. Pl. Léo, Max fia. A film első felében a többiektől elkülönülve ül, véletlenül sem ér hozzá senkihez, és ő az egyetlen, aki pl. azt a robot-ember tévéműsort szívesen nézi. Aztán a kevés hely miatt neki jut a matrac Nina, a háziak kamasz örökbe fogadott lánya szobájában. A lánnyal beszélgetni kezdenek, és egyre csökken köztük a táv. Ahogy jönnek az érzelmek, Léo egyre inkább emberi és már nem akar robot lenni. A végére már közvetlenül Nina mellett ül, spontán megpuszilja és eszébe se jut bekapcsolni a tévét, hogy robotokat nézzen.

De ki lehetne emelni Victort is, aki szembenéz azzal, hogy mit adott fel és mire cserélte le. De melyik az, amelyik tényleg boldoggá teszi? Szinte azt tudnám mondani, hogy akik fejlődhetnek és egymásban megtalálják, amitől ember az ember, együtt maradnak és család lesznek. A robotokat is beleértve. Akik pedig képtelenek a mélyebb érzésekre, felszínesek és üresek önzők voltak és maradtak, távoznak.

Vannak viták, érzelmesebb vagy furcsa jelenetek, most kifejezetten élveztem nézni, ahogy a csoport dinamika hullámzik a kényszerű karantén alatt. Ahogy azon igazság is tökéletesen megjelent, hogy nincs nagyobb összekötő erő, mint egy közös ellenség.

Látványra is a különös lesz a számomra találó jelző. Nem túl futurisztikus, kis részletekben látszik, hogy a jövőben játszódik. De a robotok vagy nagyon gépszerűek, vagy szinte teljesen emberiek kis jelmezzel robotossá alakítva. Nem látványfilm, be is vannak zárva egyetlen házba, de tudott működni.

El tudom képzelni, hogy más hangulatomban eléggé irritált volna a film, mert a furcsa jelző lekoptathatatlan róla. De most inkább érdeklődve tanulmányoztam, van is benne olyasmi, aminek a kedvéért újranézném, mert jobban meg akarom érteni.

BigBug – 5/4 tetszett, hogy mennyire megosztó és különös. Talán zavaró is, de most inkább az agyam mozgatta és van kedvem újra megnézni is.

Zombis, városból kimenekülő, kísérleteket eltussoló.

Claire régen elszakadt a szülővárosából. Raccoon City egy gyógyszergyárnak köszönhetően virágzott, Claire is az ő árvaházukban nőtt fel. Ám az Umbrella távozott, és már csak az maradt a városban, akinek nem volt pénze elmenni. Claire mégis most tart hazafelé: a bátyja még ott él, Raccoon egyik rendőre. Őt próbálja figyelmeztetni: valami nagy baj közeleg. Volt egy netes felszólaló, aki felhívta a figyelmet a titkos kísérletekre és az Umbrella ármányaira, amire eltűntették. Chris nem hisz neki, elmegy dolgozni. Ott aztán pillanatok alatt elszabadul a pokol: az emberek furán kezdenek viselkedni, egymásra támadnak és a holtak nem maradnak holtak. Az egymástól elszakadt rendőrök igyekeznek életben maradni, miközben a soraikban akad egy áruló is, egy vezető tudós menekülőre fogja és Claire Redfield is támadásba lendül.

Úgy tűnik, vannak történetek, amelyeket képtelenek elengedni. Azt még megértem, hogy Resident Evil játékok még készülnek. Mondhatni, végtelen a lehetőségek sora, hogy hol és hogyan öljenek a karakterek zombikat. De miért kell a filmekhez is ennyire ragaszkodni?

Nem is csak simán összehoztak egy újabb zombis mészárlást. Mentünk vissza a kezdetekhez. Most fog elszabadulni a vírus, és most kovácsolódik össze a csapat, amely majd felveszi velük a harcot – bár nem is a zombik a főellenség, már most sem, hanem az Umbrella, ami minden mögött áll.

Alice most nincs, de különben itt van szinte minden olyan karakter, akik a játékokban fontosak. Mint a Redfield testvérek, vagy Leon és Jill. Mindenkin fiatalítottak, és mások, mint ahogy a korábbi filmekben láttuk őket.

A film különben kifejezetten rossz a szereplők korábbi történeteiben. Minimális utalás van arra, hogy az Umbrella nem véletlenül működtette az árvaházat – a gyerekeket kísérleti nyulaknak használták. De teljesen félbe van hagyva, amikor egyszer Claire lesz kihívva, hogy ő legyen a következő alany. A szökése a városból, vagy, hogy a doki miért segítette a bátyját. Vannak eldobott utalások, de sehol egy egész történet. Vajon a játékokban ezek benne voltak? A filmben nem, zavartak is ezek.

Más a vírus is. Részben megjelennek az ismerős agyatlan és szinte megölhetetlen zombik, már most behozzák az állatokat is. Szegény kutya, de a madarak sem ússzák meg. De mellette itt másként voltak az emberek is megfertőzve, a városka lakói folyamatosan lettek egyre rosszabban, kezdett vérezni a szemük és mutattak zombi tüneteket – még észnél voltak félig zombiként, később lettek olyan agyatlanok. Ahogy a doktor kísérleteiből is kapunk egy kis ízelítőt, és nem is csodálom, hogy hagyták volna azt is veszni a cégnél az egész várossal. Mégis, ki akarna egy szörny lenni, amely nyomokban még tartalmazza az emberi énjét?

Alig van története a filmnek. A vírus jön, a főszereplők meg menekülőre fogják és mindenkinek lőni kell a zombikat. Persze van egy titkos alagút, meg a rosszfiú, aki meg akarja őket állítani. De annyira csak erre az egyetlen akciósorra van kihegyezve, hogy inkább tűnik egy sorozat nyitányának, mint saját jogú, önálló filmnek.

Ehhez jön hozzá, hogy rémesen néznek ki a lények. A zombik még csak elmennek, a szörnnyé alakuló dokit leszámítva – nyomorult állatok viszont kifejezetten rémesen néznek ki. A rottweiler járt a legrosszabbul, sajnálom is, hogy beleerőltették, mert annyira része a franchise világának, hogy legyen zombi rottweiler.

Különben terveznek a sorozattal, Robbie Amell nyilatkozta is, hogy szívesen forgatna filmet Chris Redfield főszereplésével. Ha ez a nyitány, inkább úgy érzem, nem kell ez nekünk.

Resident Evil: Raccoon City visszavár – 5/2 ismerős karaktereket használ, de semmi más jót nem találok benne. A történet unalmas, a látvány olcsó.

Bűnügyi, házasságot bemutató, álomvilágba menekülő.

Susan és Christopher Edwards egymást rajongásig szerető házaspár, az életüket ki is tölti, hogy a másikkal vannak. Már évek óta Franciaországban élnek, ám a pénzüknek a végére értek és Chris nem tud elhelyezkedni sem. Kínjában nevelőanyjától kér pénzt, és elmeséli neki, miért kell itt élniük Susannel. Az asszony nem tartja meg a titkot, a rendőrségre megy a történettel: Susan szülei 15 éve halottak, Chris ásta el őket a kertben és költöztek el a feleségével. Amikor valóban előkerül a két holttest, bennük golyókkal, az Edwards házaspár azonnal gyanúsítottá válik. Kellő bizonyíték híján a kiadatást nem kérhetik, de felveszik a kapcsolatot Chrisszel. Megbeszéli a páros, és hazamennek. Tisztázni akarják, mi történt és szabad emberként távozni. Megvan a történetük, amihez ragaszkodnak, miközben a nyomozók a bizonyítékokat kezdik el felsorakoztatni ellenük.

Megtörtént eset az alapja, az ilyen sorozatok le tudnak kötni. Újabban a dokumentumfilmként elkészülteket is elnézem, de ez még a klasszikus feldolgozás: színészek játsszák el, hogy a szkript szerint mi történt.

Igaz, a hitelességet kis részletekkel igyekeztek végig fenntartani. Ilyen, hogy minden rész végére tettek be valódi anyagokat. Részletet az interjúból, amit láttunk a részben elkészülni, vagy a kihallgatásból, akár újságcikket vagy híradó részletet. Mivel a legvégén van, még az is a nézőre lett bízva, megnézi-e ezeket. Én megnéztem, de simán el tudom képzelni, hogy akit csak a sztori érdekel, ugrik a következő részre ezek megtekintése nélkül.

Sajnos az ügyet nagyon érdektelennek találtam. Egy cseppnyi izgalom sem volt, mi fog történni vagy mi lesz a szereplők sorsa. Nem azért, mert ismertem volna a valódi esetet – brit, régebbi sztori, szerintem még az angoloknál se közismert, nemhogy nálunk. De az egész történet azzal indul, hogy mi lett az ítélet és jelenleg mit állít a házaspár. Vagyis, legelső jelenettel már el is mondták, mi lesz a sorozat vége.

De, ha nem tudtam volna, akkor se nagyon kötött volna le. A rendőrök unalmasan várják a helyszínelők adatait, majd semmitmondó kihallgatásokat tartanak. Azt még most sem értem, amikor a házaspár már megjött, mi Emma nagy kihallgatási technikája, amiért majd vállon is veregetik. Nekem nem tűnt fel benne semmi, amivel eltért volna a korábbiaktól. A házaspár meg annyira a saját történetét ismételgeti, hogy az sem visz előbbre vagy lenne érdekes.

Az egyetlen, ami lekötött, hogy néha voltak bevágások. Néha egészen mást láttunk, mint amit szóban a szereplők elmondtak. Viszont, Susan annyira egy álomvilágban élt, és meg is jelenítették az ő fejbeni világát, hogy nem tudtam eldönteni, hogy mi fantázia, mi a múlt emlékképe, mi a megbeszélt hazugság. Nem tudnám azt mondani, hogy van bármi elképzelésem, hogy mi történt valójában, amikor Susan szülei meghaltak. Abban sem vagyok biztos, hogy a felsorolt indíték (molesztálás és provokálás) valódi volt-e.

Ha már emlegettem Susan álomvilágát. Mivel megjelenítik, elmegy a sorozat egy különös, már szinte absztrakt irányba. Más színű, furcsa jelenetek és zsánerek. Némelyiktől a hideg is ráz: Susan western fantáziája, amiben a rendőrök lovon követik őket, az egyik legrosszabb. Egyedi tőle a sorozat, de nem esett jól nézni.

Ami miatt mégis figyelemre méltó tud lenni a sorozat, az a két vezető színésze. Ha valamiben biztos voltam az évad végére, hogy Chris és Susan kapcsolata nagyon erős, mindent kibír. Ez Olivia Colman és David Thewlis érdeme, akik között erős a dinamika. Colman különben is nagyot játszik, pláne, ha mellé teszem, hogy pl. milyen volt akarnok királynőként az Oscar-díjas szerepében.

A kritikái különben nagyon jók – nekem azért elég elidegenítő volt az a sok furcsa, múltat és fantáziát megjelenítő jelenet.

Landscapers – 5/3,5 a színészei miatt figyelemre méltó, Colman és Thewlis nagyot játszanak, de az egésznek a hangvétele és külcsíne furcsa.

Esküvős, cikkre rácáfoló, egymásba gabalyodó.

Maisie megvalósította az álmát és barátnőjével viszik előre a társkereső vállalkozásukat. Egy app az alap, amellyel nem feltétlenül olyan embereket hoznak össze, akik a nagy Őt keresik. Hanem olyanokat, akiknek egy-egy családi eseményre kell partner, de a visszajelzések alapján nagyon sok összerendelt pár között valóban szerelem szövődött. Luke róluk készül cikket írni, és az interjú nem sikerül jól. Kölcsönösen ellenszenvesnek találják egymást, mi több, Luke igencsak sérelmezi, hogy Maisie ki sem próbálta a saját terméküket. Hogy rácáfoljanak és a kijövő cikket támadhassák, Maisie az app segítségével keres magának partnert a nővére esküvőjére. Whitley elég sokat beletesz a kérdőívbe a saját válaszaiból is, és a kiválasztott nem is nagyon szimpatikus a nőnek. Egy kis számítógépes zavar kell, és az app mást is Maisie mellé rendel. Lesz is döbbenet, amikor szintén a programot tesztelő Luke beállít az esküvőre, mint Maisie plusz egy fője…

Ilyen komédiát is láttam már. Amikor egy páros megegyezik, hogy egymás partnerei lesznek a családi eseményeken. Olyat sem először látunk, hogy az ara testvére a lagzi alatt/kapcsán találja meg az igazit. Azt meg hagyjuk is, amikor valamilyen app rendel össze embereket – még sorozat is készült ilyen ötletre.

Vagyis, ez olyan film, ami eredeti elemet nyomokban sem tartalmaz. Nem is célja többnek lenni, mint egy tévében levetíthető romantikus filmnek. Nem néztem meg, hogy Hallmark film-e, de nem is lényeg. Elférne ott is.

Mindent a sablonok szerint csinálnak benne. Az is, ahogy a menyasszony egyszer elbizonytalanodik, és a neki tartott beszéd a főszereplőt is ráébreszti, mit akar és hogyan kellene folytatnia. Az is, ahogy a főszereplő páros története alakul: ellenségek, némi ismerkedés és mire feleszmélnek, már szerelmesek is. Gyorsan, hiteltelenül, de az ilyen filmekben ezt már megszokhattuk. Az sokkal rosszabb, ahogy Whitley szálát kerekítették. Szerintem kezdettől nyilvánvaló, hogy az első találatként megjelent srác, aki kezdettől neki tetszett igazán inkább az ő, mint Maisie párja. Abban is biztos vagyok, hogy olyat sem először láttam, hogy az újságíró korábbi írása miatt balhézik a párja, hogy aztán kiderüljön, már rég át is írta az egészet.

Nem vitték a helyszíneket sem túlzásban. Az elején van egy minimális városi környezet és a lányok irodája, különben be leszünk zárva a birtokra, ahol az esküvő is le fog zajlani. Még annyit sem tettek meg, hogy amikor Luke átmegy a közelben levő nagyszülői házba, azt vagy legalább a kertjét mutassák – a kertnek fontos szerepe van, nagyon nem mindegy, miből van az esküvői csokor…

Az egész rózsaszín, kedves és kellemes. Nem rossz nézni, de nem is kötött le. Ismeretlen színészek, kevés pénzből forgatva olyan minta alapján, amit már millió meg egyszer láttam.

Egyszer meg lehet nézni, én félálomban voltam közben, úgy pont megfelelt az értelmi képességeimnek.

A szerelem algoritmusa – 5/3 kellemes kis limonádé, elsőre még aranyos és fogyasztható is, de annyi bőven elég is belőle.

Bérgyilkosos, rendőrséget elfoglaló, igazságért kiálló.

Valerie Young elkötelezett rendőr, aki még kikapcsolódás gyanánt is szolgálati pisztolyt szerez be magának. Hisz a törvényben, és kényszert érez arra, hogy megfizettessen azokkal, akik másoknak ártanak. Teddy menekül, de ráébred, hogy nem tud elég gyorsan felszívódni, ennél gyorsabb megoldás kell, hogy biztonságba jusson. Mi lehetne védettebb, mint egy rendőrség fogdája? Rendőrt üt meg és kötekedik, hogy rács mögé kerülhessen. A nyomában járó bárgyilkosoknak ez sem jelent akadályt. Lesz, aki részegnek tetteti magát és szintén bejut így egy cellába. Lesz, aki lefizet egy belső embert, és megindul, hogy elintézze a célpontját, nem számít, mennyi közben a járulékos veszteség. Valerie felveszi a harcot, ám golyót kap közben. Bár ideiglenesen a fogda védi őket, de elvérzik, ha nem kap elsősegélyt. El kell döntenie, hogy Teddy vagy Bob, a bérgyilkos, aki neki is segítene az egyéni céljai mellett.

Tipikusan olyan akciófilm, amit a tévében tudok elképzelni. Talán nem főműsoridőben, de nem is hajnalban, amikor még a korán kelők sincsenek teljesen maguknál.

Az akciók, az egész hangulata – egy percre sem lehet komolyan venni – azokat a mozikat juttatja eszembe, amelyeket én már csak dvd-ről vagy tévés közvetítésről ismerek. Egy-egy régebbi Stallone vagy Van Damme film – a maga módján szórakoztató, elszórakoztat, de nem egy maradandó élmény és a történeten sem gondolkodtak túl sokat.

A Zsaru butik nagyon egyszerű alaphelyzettel játszik el: adott egy nem éppen jellemes férfi, akit bérgyilkosok akarnak elkapni. Csapdában, bezártan próbálják kitalálni, hogy mi legyen. Az egyetlen kérdés, hogy a rendőr, aki hivatástudattal tele nem akarja, hogy a bérgyilkosok nyerjenek, még akkor sem, ha a védence sem ártatlan bárány, hogyan viselkedik a kialakuló helyzetben. Kinek hisz, ki segít neki és merre vezet a hajsza?

Tele van az egész olyan mozzanatokkal, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy menő jelenetnek szánhatták, vagy már paródia felé mennek el vele. Ilyen, amikor Teddy elindul bosszút állni a legyilkolt családjáért – mivel kezd? Kihúzza a gumit a hajából, aztán lógó fürtökkel, mint egy sampon reklámban, vonul.

Említhető az is, hogy gyakran enged meg magának hihetetlen és szintén paródiába illő húzásokat. Melyik volt a csúcs? Nálam simán az, amikor Teddy beleereszt egy sorozatot Bobba, gépfegyverrel, majd a kulcsjelenetben Bobby épp időben bukkan fel megállítani a férfit, éppen csak megsérülve. De az se semmi, hogy Valerie kioperálja a saját gyomrából a golyót, a mentő éppen csak beköti a sebet, elkezd lefolyni az infúzió – Val meg a rádión hallja, hogy indul a hajsza a szökésben levő Bob után, erre a mentősöket kiszállítja a mentőből, az anyósülésre teszi az infúziót, aztán indul Bobot üldözni. A mentővel.

Ránézésre a szereposztás sem tűnik rossznak: Frank Grillo a maffiózók árulója, akit többek között Gerard Butler akar levadászni. Akcióban mindketten bizonyítottak már, és Butlernek még jól is áll ez a profi gyilkos figura. Grillónak kevésbé a maga figurája, de nekem eléggé lehúzta a figurát az is, amit a hajával műveltek. Grillo félhosszúra hagyott hajjal? Hidegrázás.

Zsánerében nem rossz, a kritikái is inkább pozitívak. Eleve az akciófilmek annyira nem tetszenek nekem, és itt nem tetszett a film humora sem. Vagyis, nem az én filmem volt.

5/3 akciófilmnek elment, érzem a klasszikus akciófilmekre a poénos utalásokat, de a történet nem kötött le.

Gyilkos elől menekülő, rosszul sikerülő nyaralós.

Pár jó barát, fiúk és lányok vegyesen, köztük párok is csak jól szeretnék érezni magukat. A terv egy felhőtlen sátorozás, de gyorsan rosszra fordulnak a dolgaik. Nem találják a kempinget és pár helyi elirányítja őket a kisvárosba. Ott egyetlen üzlet, egy benzinkút van nyitva, ahol egy fura férfi a tulaj. Örülnek, amikor elmehetnek onnan. Megtalálják a tábort, kipakolnak és megindulnak a maguk kis játszmái. Lesz, aki füvet vesz elő és gyorsan kábulásig szívja magát, más kocogni indul, és olyan is lesz, aki a más barátját akarja elcsábítani. Az csak pikánsabbá teszi a helyszínt, hogy ezen a partszakaszon egy gyilkos iker végzett a testvérével és a szüleikkel. Nem is sejtik, hogy a tábortól elszakadt társaik nem véletlenül nem térnek vissza: a fák között egy gyilkos les rájuk, és mindenre kész, hogy megszerezze a magának kinézett Kate-et és közben vadásszon.

Milliószor látott horror zsáner, amikor a fiatalok/szerelmesek/szóló főszereplő kirándulni indul egy kívül eső helyszínre, ahol aztán nagyon gyorsan célpont lesz belőle. A helyi sorozatgyilkos láncfűrésszel, vagy egy elvadult törzs, vagy akár csak a helyi suttyók levadásszák és elég kevés film van, amiben elmenekülnek és túlélik a szereplők.

Ebben a filmben is ez a zsáner van felhasználva. Egy helyi legenda egy gyilkosról, a nyaraló fiatalok, meg a vérfürdő. Mondjuk, abban nem találom a logikát, hogy a környéken élők miért küldik csapdába a fiatalokat. Csak nem azt gondolják, amíg Simon őket vadássza, nekik nyugtuk lesz tőle?

Már ezen fennakadtam, de van ennél lejjebb is. Simon/Stanley gyilkos története. Ki nem állhatom, amikor annyi az egész történet, hogy simán gonosz gyerek volt, akiből aztán kattant, gonosz felnőtt lett. Nem tudjuk meg, miért csinálja, ahogy azt sem, hogy miért hagyják, hogy a környéket a gyilkos játszóterévé változtassa. Azt gondolná az ember, hogy aki kinyírta az egész családját – de még ha a gyilkos testvér szellemileg sérült túlélőjének is mutatja magát -, azt megfigyelik és minimum egy elmegyógyintézetbe bekerül. Akár Stanley, akár Simon a domináns fele, egyik sem normális.

Ehhez hozzájön, hogy a film igencsak felnagyítja, milyen szuper csapdákat épített az erdőben. Senki nem menekül onnan, és olyan gyilkos arzenálja van, hogy az valami hihetetlen. Azt már nem is minősítem, hogy egy belengetett fával milyen kárt okozott egy testben vagy éppen reptette meg, mint egy szalmabábut. Érdemes lenne akár azt is megszavaztatni, melyik a leghihetetlenebb gyilkosság a történetben. Nálam biztosan lenne az is, hogy égessünk valakit halálra azzal, hogy a saját drogját spangliba csavarva szívnia kell.

Az egyetlen szempont a stáblistán az eye candy faktor lehetett. A táborozók persze mind fiatalok és a maguk módján mind jól néznek ki, nem véletlenül az a fő történés a gyilkos érkezése előtt, hogy ki kivel vagy csak akar kavarni.

Ami még feltűnt, és felismerve nagyon látni, hogy mennyi Lively szerepel ebben a filmben. Számomra most derült ki, hogy Blake Lively – aki a legismertebb a családból, és ebben a filmben is van egy szerencsére csak nyúlfarknyi szerepe – színészcsalád sarja, az apja, édes- és féltestvérei is választották ezt a szakmát. Többen jelen vannak e filmben is.

Hogy tudnám összefoglalni? Gagyi történet, pocsék látványvilág és inkább röhejes, mint ijesztő, noha elvileg horror.

Nekem nagyon nem tetszett, mondhatni, utáltam.

Simon mondja – 5/1 néha már annyira siralmas és pocsék, hogy nevetni lehet rajta. Noha horror, sok halállal.

Valódi esetet bemutató, nőket átverő, bosszút álló.

Cecilie norvég lány, aki London él és dolgozik. Disney meséken nőtt fel, és azt a nagy szerelmet keresi, amit ott látott. Mai lány, a keresés eszköze a Tinder. Itt találta meg Simont, aki elsőre minden volt, amit a lány keresett. Jómódú, elegáns és komoly kapcsolatra vágyott. Már az első randi luxus körülmények között zajlott és külföldre is elvitte magával a lányt, természetesen mindent Simon fizetett, aki egy gyémántokkal foglalkozó nagyvállalat fejeként könnyeden megtehette ezt. Mikor már a közös lakást keresték, Simon telefonon jelezte, mekkora a baj. A vetélytársai az életére törnek, rejtőzködnie kell és nem használhatja sem a kártyáit, sem a bankba nem tud elmenni. Cecilie mindenét neki adta, kölcsönöket vett fel a kedvéért. Közben a svéd Pernilla szintén a Tinderen keresi az igazit. Párba áll Simonnal – a szikre nincs meg, de nagyon hamar jó barátok lesznek. Simon magával viszi nyaralni, mindent áll. Majd jön az üzenet: nagy a baj, pénz kell sürgősen. Mire a két nő észbe kap, már egy csaló mindenüket elvette. Cecilie a rendőrségtől semmit nem kap, így a médiához fordul. Lassan felfejtik, milyen mély Simon hálója.

Mai történet, és már szinte városi legenda. Az átverőművészé, aki mindenedtől megfoszt, és egészen a végéig nem is sejted, hogy a neten megismert arc mögött milyen más a valóság. Mert az Internet, amilyen nagy lehetőség, olyan veszélyes is. Ahogy mondtam, már városi legenda és kissé közhely is.

A történet varázsát nem is az adja, ami konkrétan történt. Sokkal inkább az, hogy ez valóban megtörtént, nem csak egy szórakoztató filmet nézünk. A nők valóban átélték, amit elmesélnek, és amit nekünk a készítők filmszerűen le is vetítenek.

Mert így néz ki ez a történet: a kiemelt szereplők elmesélik a maguk történeteit: Cecilie, Pernilla, az újságíró, aki megkapta az esetet és lenyomozta Simont. Ők mesélnek, néha őket látjuk, néha csak halljuk, és mozgóképben látjuk a történéseket. Nem igazi film, de majdnem olyan hatása van.

Az pedig, ahogy az emberek reakcióit és érzelmeit meg lehet figyelni az interjúkban, az adja a történetben a pluszt. Nem is lehet színészi játékot vizsgálni itt, inkább pszichésen érdekes, hogy pl. Cecilie még mindig milyen ragyogó szemekkel meséli a megismerkedés történetét, vagy amikor még azt hitte, hogy megéli a maga tündérmeséjét. Ha nem az a cím, ami és nem tudod, mit kezdesz el nézni, simán azt lehetne hinni, hogy egy gazdag fiú – szegényebb lány szerelmi sztorit mesélnek nekünk. Nagyon átjön, hogy Cecilie mennyire mesebeli szerelem hívő, és mennyire ezt akarja még most is. Nem kell kimondania, nem is mondatják ki vele, látni. Pernilla sokkal inkább két lábon áll a valóságban, mint a másik nő.

Tulajdonképpen korrekten összerakták, de lehet, hogy nekem jobban esett volna, ha jobban megpörgetik. Olyan hosszan mesélik a még romantikus álommesét, amikor hiába próbálják visszaszerezni a pénzük, Simon mindig kisiklik a kezeik közül… Néha már untam is, amikor ugyanazt magyarázzák háromféleképpen, ráadásul duplán, mert Simon nagyjából ugyanazt játszotta el mindenkivel.

A vége – az nem is tudom, hogy a valóságunkat teszi szürreálissá, vagy a sztorit. Meg lehet nézni, melyik szereplő hol tart ma. Ha nem „félig üres a pohár” szemléletű ember vagy, nehéz elfogadni, hogy igen, tényleg csak ennyi.

Egyszer érdekes volt, de hosszadalmas is.

A Tinder-csaló – 5/3 meglepően hosszú, bár érthetően elmondott történet. A végimenetel, ami azért furcsa szájízű.

Sportos, egyetemi versenyre készülő, vetélkedő csapatépítős.

Egy kis egyetem büszkesége az evezős csapata. Nem egy végzősük volt, aki az olimpiai válogatottba is bekerült. Ilyen volt Alex Singleton apja is, aki támogatóként a pénzével most is irányítani tudja a csapatot. A célja, hogy a fia jövőre ott legyen az olimpián. Mikor az állami bajnokságon a Harvard nagyon megveri őket, elintézi, hogy régi evezőstársa, Jack Murphy legyen az új edző. Meg is lepődnek, amikor Jack a csapatot kezdi el építeni és fejleszteni, nem Alex olimpiára juttatása a célja. Átrendezi a hajó beosztását is: Alex kapitányi helyét Johnnak adja, és csapatban tartja az ösztöndíjas Christ is, aki már csak muszájból evez, bár nagyon jó benne és Jack igyekszik segíteni neki. A fiúk már-már szárnyalni kezdenek, amikor Alex és John között nagyon megdől a szokott egyensúly – John a kapitány, elszereti és -jegyzi Alex barátnőjét és még az olimpiára is őt vinnék. Az apai nyomás alatt a fiú valami olyat tesz, amit nem lehet jóvátenni…

Ennyire déjá vu érzetem filmnézés közben régen volt. Nem egyszer úgy éreztem, hogy láttam már a jeleneteket, ismerős volt az egész. Csak éppen nem láthattam, 2021 novemberétől elérhető a film és most néztem meg, nem tavaly év végén. Nem is nagyon hagy békén, miért volt ez nekem ennyire ismerős?

A történet nagyon sok tekintetben tipikus sportfilm. A reménytelen helyzetben levő kis csapat diadalmenete, miközben a tagok magánügyei is bonyolódnak. Szerelembe esnek, megbántanak másokat, majd kibékülnek és hasonlók. Van nagy ellenfél, van edzés, van szimpatikus edző és olyan családtag, aki nagyon jót akar, de csak árt mindenkinek. (Igen, Mr. Singleton, pontosan rád gondolok.)

Az edzés kifejezetten tetszett – versenyt nem sokat mutatnak, de azt végignézhetjük, hogyan készülnek fel rá. Tetszett az összekötve futás, a vakon evezés, a verseny az edzővel vagy éppen annak a leckéje, hogy ez miért csapatsport és miért van egymásra szükségük a versenyzéshez. Az evezés sem tűnik olyan sportnak, amit pl. sportközvetítésen izgalmasnak találnék, de a filmen megvoltak a maga pillanatai.

A szereplők némelyike nagyon tipikus magánéleti szálat kapott. Chris gyászolja az elvesztett szüleit és szerelmét, az evezésről a veszteségei jutnak csak eszébe. Itt viszont a csapattársakkal fivéreket kap, a szívét egy helyes és okos helyi lány is elkezdi gyógyítani… Persze, van visszaesés és a romantikus filmekből ismerős szakítás, hogy aztán majd kibékülhessenek.

Mások esetében a kérdőjel maradt túl sok. Mr. Singleton és Jack története csak pontokban van meg, és ki tudok belőle találni egy sztorit (Olimpia helyett Jack elment katonának, a csapat jó része vele tartott, így annyi lett idősebb Singleton olimpiai álmainak. Ezért hajtja annyira a fiát, hogy belőle legyen olimpikon.), de ebből csak annyi a biztos, hogy Jack katonának állt és több evezős is követte. (Szerintem Vietnám, de ezt se mondják ki.) De nyitva maradt túl sok minden: Alex sorsa, az utolsó verseny eredménye, még Chris és Nisha története sem teljesen kerek. Elmegy a lány a végén? Ki tudja.

John és Alex története, az viszont nagyon nem szokványos. Mindig, amikor már Alex fejlődne és hatna Jack nevelése, jön az apja és jön valami katasztrófa. Nyomorult John lesz az áldozat, és eléggé sokkoló, ami majd történik. Igazságtalan is, szomorú is, meglepően tragikus egy ilyen zsánerű filmben.

A filmet leginkább Michael Shannon neve adhatja el, szépen hozza a lelkiismeretes edző szerepét is. David James Elliot némileg szociopatának hat a minimális arcjátékával, de van egyébként a karakter személyiségében is szociopata vonás. Az evezősök közül Alex, vagyis Alexander Ludwig a legismertebb – leginkább a testalkata van meg a szerephez.

Ha kevesebb kérdést hagynak nyitva és nem félszavakból kell a szereplők múltja köré történetet írnom fejben, jobban tetszett volna. Így marad az a kérdés, és tényleg nem tudom: honnan, olyan ismerős ennek a filmnek a története?

Bajnokszív – 5/3 túl sok a nyitott kérdés és a balladai homály, de a sport része jó volt benne. Bár déjá vu is.