Úgy tűnik, megtaláltak a héten a feldolgozások. Ez a sorozat is regényalapú, csak itt még ennél is egy fokkal nagyobb a mix. A történet főszereplői valóban élt emberek, ahogy valóban az értelmiséget mentették az Államokba, vagy ahova tudták, a nácik hatalomra emelkedésekor és a háború első éveiben. Az ő tevékenységükről írt regényt Julie Orringer, amiből aztán Netflix sorozat lett.

Mivel regény az alap. Gondolom, mondanom se kell, mi a fő megváltoztatott alapanyag benne. Pontosan, a szereplők szerelmi élete. Legalább annyira fontos, ki kivel keveredik viszonyba, mint hogy kit és hogyan sikerül megmenteni a németek elől. Ahogy belegondolok, a mentőcsapatban mindenkinek volt valami szerelmi ügye. Akár kollégával, akár külsőssel. Volt, akiknél ötvözve is lett a kettő: Mary Jayne azért bonyolódott viszonyba az amerikai követtel, mert tőle várta az apja meggyőzését, hogy maradhasson Marseilles-ben. Közben pedig Alberttel flörtöl, akivel egymásba is szeretnek. Ahogy Varian is végig flörtöl egykori szerelmével, de Lisa is két tűz között találja magát, amikor összejön az egyik segítőjükkel, aztán kiderül, hogy a férje nem meghalt, csak fogolytáborba került. Azért annyira nem szappan, mint amennyire ebből látszik, de tény, hogy el van tolva romantikus irányba az egész.

Pedig, az egészen meglepő, milyen neveket mentettek meg így a náciktól. Még, akikről tudtam is, hogy a II. VH és a zsidó származásuk miatt kellett az Államokba menniük, sem tudtam minden esetben, hogy ez milyen kalandosan és kerülő utakon is történt. Chagall, hogy a számomra leginkább meglepőt kiemeljem.

És ebből a munkából – kiket és hogyan bújtattak, mentettek ki, túl keveset kapunk. Pedig több útvonalat variáltak, be kellett szerezni az iratokat, vagy éppen hamisítani, állandó kérdés volt az is, mindezt miből fedezik. Még fogolytáborból is volt szöktetés. Miért nem lehetett erre tenni a hangsúlyt? Sokkal jobb szájízzel köszönnék el a sorozattól. Mert ez ilyen szempontból limitált – ugyan az Európában maradtak egy része továbbra is a nácik ellenküzdött, de ez a menekítő tevékenység és a benne levők végleg távoztak a végén.

És, a Netflix most sem bírta ki. Csak van egy LMBTQ szál is benne, ha talán nem is annyira kiemelten, ahogy az utóbbi időben csinálják. Még egy kis finomítást is kapott: a meleg szereplő látszatházasságot kötött, a felesége is pontosan tudta, miért házasodtak. Így nincs átverés, legfeljebb a belső fájdalma, hogy meg kell játszania magát, ha elfogadást és karriert akar. A szerelmével is minimális a közös jelenet, édelgés, a többiekhez képest is.

A külcsínben a legfontosabb elem Mary Jayne öltözködése. Nagyon divatos, és sokféle ruhája is van. Döbbenetes is, hogy a háborús Franciaországban honnan van ilyen ruhatára. Peggy Guggenheim esetében jobban érteni, de ő nem is volt itt tartósan, csak eljött pár művészeti alkotást kimenteni, és vissza is tért az Államokba.

Igazán nevekkel nem dolgoztak a stábban, de azért ismerős arcokat lehet találni. Egy-egy sikeresebb sorozatban tűntek már fel, de még senki sem olyan ismert, hogy a nevére beugrana, ki ő. Cory Michael Smith volt már Enigma Gotham utcáin, Lucas Englander Cesar-jelöléssel büszkélkedhet. Talán ketten vannak, akik ismerősebbek a többieknél. Hanno Koffler és Corey Stoll, főleg az amerikai.

Egynek érdekes, hogy ilyen is volt. Hogy így kellett alkotónként menteni a kultúrát a nácik elől. De azért nem az a sorozat, amelyet a történelmi hűség vagy az izgalom miatt néznénk, esetleg újra is. Egyszer, és annyi elég is belőle.

Előbb elolvastam a regényt, utána néztem meg a filmet. Pedig, a könyv után már biztosan tudtam, hogy ez nagyon messze lesz attól, amit szívesen olvasok, vagy nézek. Ebben igazam is lett: amennyire nem szerettem a könyvet, annyira nem tudtam mit kezdeni a filmmel sem.

Az első, hogy mégis mi tart ebben két óra hosszat? Annyira hiányzott a cselekmény, hogy az elmondhatatlan. A filmen még jobban is, mert a belső monológok ebben nem tudtak szerepet kapni. Három mondatban össze lehet foglalni minden történést, de lehet, hogy elég lenne kettő is. A regény esetében rendszeresen eszembe jutott a Vágy és vezeklés – naiv lányka sértettségében egy szerelmes pár életét tönkreteszi, aztán vezekelne évekkel később -, a film kapcsán már kevésbé volt meg ez a hatás. Ami nem feltétlenül rossz, mert az a regény/film köröket ver erre.

Próbáltam annak a drámájaként nézni, hogy az angol törvények és vaskalaposság hogyan tett tönkre életeket. Se Tom, se Patrick nem volt kirakat meleg. Csendesen éltek a maguk köreiben, tisztességesen dolgoztak, és aki nem tudta a titkuk, nem vett észre semmit. Nem bántottak senkit és semmit. Mégsem vállalhatták fel maguk, és egy pletyka elég volt ahhoz, hogy Patrick börtönbe kerüljön miatta. Tom sem azért nősült, mert erre saját késztetése lett volna – kellett a karrierjéhez egy feleség, és rejtenie kellett a másságát. De Patrick bukásával Tom is elveszett mindent, ha ő a nyilvános meghurcolást nem is szenvedte el. De a szeretett állásában nem maradhatott, és a szerelem is véget kellett érjen. Az egész helyzetbe a társadalmi elvárások és törvények lökték őket, és áldozatok voltak mindannyian. De nem korrajz, nincs általánosítás sem, meghagyja nagyon személyes történetnek, így ilyen szempontból sem volt mit néznem.

Marion alakja meg különösen tudott fájni. A fiatal énjét legalább mentette a tapasztalatlansága, és a reménytelen romantikus fele. Ő elhitte, hogy a meleg férjéből csinálhat szerető hetero férjet. Pedig, figyelmeztették. A filmben is, a regényben még erőteljesebben is. Ott ugyanis van még egy fontos szereplő, Tom húga. Ott a család tisztában van azzal, miben más Tom, és szólnak. A filmet viszont lehúzták 3 személyre, és Marion – Tom – Patrick romantikus drámát faragtak.

Elkalandoztam – Marion, aki idős fejjel tesz túl későn és nagyon keveset. Sokra mennek azzal, hogy már nyugdíjasként bevall mindent, hogy járult hozzá a tragédiájukhoz. Az ugyan nem derül ki, hogy milyen volt a házassága Tommal, de sokat elmond, hogy amennyire gyereket akartak mindketten, mégsem lett. Hogy mennyire másképpen képzelik el a nyugdíjas éveket. Hogy Marion lesz az, aki azt mondja, hogy ennyi és elég volt. Ha sajnáltam is azért, ahogy elvakult rajongással nem vette észre, ami a szeme előtt volt, a hazugságban leélt élete miatt nem szimpatizálok vele. A gesztusa is inkább büntetés bizonyos szemszögből: ugyan megint összehozza Tomot és Patricket, de mi maradt azoknak a nyomorultaknak? Tom ápolhatja a másikat, és végignézheti, ahogy meghal. Nagy kegy, mondhatom.

A film jelen ideje különben is siralmas. Patrick haldoklik, Marion feleslegesen ugrál körötte, Tom meg legszívesebben máshol lenne. Egy jelenetben is sok lett volna, nem a film visszatérő elemeként ezt nézni újra és újra. Ennél a múltban játszódó részek is jobban sikerültek.

A szereposztás – Patrick lett mindkét színen leginkább eltalálva. David Dawson szépen hozza a titkát rejtő értelmiségit, ahogy Rupert Everett a megkeseredett öreget. A második helyre Emma Corrin kerül, aki a naiv, ártatlan lánykát nagyon eltalálta. Még az is benne volt, hogy az előnyös tulajdonságai ellenére is jelentéktelennek tűnjön. Ő a háttér a két férfi mögött. Harry Styles, akinek a nevével el lehet adni a filmet, de akiben legkevésbé találtam meg a regényből ismert Tomot. Aki magas, erős, szőke és kékszemű. Egyetlen rész jött át – ahogy Patrick hatására érdekelni a kultúra, és nem csak egy volt katona akar lenni. Különben ez a Tom nem az a Tom. Ez egy nőiesebb verzió.

Külcsínre se kellett sokat költeni. Kisváros, egyszerű emberek – az egyetlen költségesebb résznek a velencei részek tűnnek, de az nincs is túlmutatva benne.

Némileg vigasztal, hogy a kritikusok se szerették. Vagyis, nem vesztett senki, aki nem látta.

Az Addams család. Gyerekkoromban kifejezetten szerettem a filmeket. Most megint fel lettek kapva – leginkább a sorozat miatt, de animálva is újabb életet leheltek beléjük. Annyira, hogy már meséből is a másodikat néztem meg. Az első résznél még talán jobb is volt, de… Ebben a formában még mindig nem szerettem meg.

Egyrészt, nagyon nem volt jó ötlet, hogy szinkronosan néztem. Éreztem is, hogy nem kellene. De már késő bánat. Próbálom kitörölni az agyamból, ahogy Wednesday Szerdának le is van fordítva, de a család többi tagja sem úszta meg. Én meg nagyon nem bírom a nevek magyarosítását. Mindegy, nyelek egyet, ugrunk. Ennél van nagyobb gond is.

Maga a cselekmény. Az még ok lenne, hogy a szülők kapcsolódni próbálnak a lányukhoz, és egy családi nyaraláson erősíteni a kötelékeket. Csak éppen ez a nyaralás nem olyan, mint amit ettől a családtól megszoktam. Ők horrorban utaznak, különcök és mindegyikük sötét alak. Itt viszont inkább komikus és ártalmatlan figurák, akik szerencsétlennek és butának vannak beállítva. Hol van a sötétség, a gótikus horror, az a más szín, amit szerettem bennük? Egyedül Wednesday mutat abból valamit, ami nekem az Addams Family jellemzője. Jó kis fekete humor, a maga módján sötét zseni és egy összetartó család. Miért nem lehetett ez jobban benne a többiekben is?

Pugsley és a végére szerzett barátnője volt talán a mélypont. Ha van született áldozatok, na, ők azok. A barátnő alapanyag konkrétan egy malaccal lett génmódosítva, és így találnak egymásra. Éppen csak az asztalra nem kerülnek almával a szájukban – bocs, az már olyan Addams Family lenne, amit hiányolnak. Ebben csak boldogan édelegnek és esznek, mint disznók a vályúból. Undormány, és nem úgy, ahogy kellene.

Mentsem azzal, hogy ez gyerekeknek készült? Akkor se kellene aranyosba átfordítani a gótikus horror családot. Nem tudok kibékülni ezzel, pedig próbálkozom. Még olyasmi is van benne, ami a maga módján jópofa. Felrobbantják a Grand Kanyont, ki vannak forgatva a helységnevek és az sem egy rossz ötlet, ahogy a nagybácsi kezd polippá változni, és még a folyamat elején csak a hatások ütköznek ki, mint a vonzalma a vízhez. De tetszett az is, hogy Wednesday mennyire kiakad, amikor az iskolai versenyen mindenkit nyertesnek kiáltanak ki.

Stílusra az első rész óta nem változtattak semmit. Ugyanúgy néznek ki, és kicsit sem finomítottak rajtuk. A többség jó is így, tükrözik a megszokott alakokat, ami nem tetszik, le tudtam nyelni. Mint Wednesday fejformája, azért azt nagyon meghúzták.

Vagyis, a történetnek és a humorának is vannak jó pillanatai, de nem nagyon éreztem Addams Family történetnek. Nekem az sötétebb, veszélyesebb, közelebb van a horrorhoz. Ez a gyerekbarát verzió, és ebből ez nekem nem kellett volna.

Szerencsére nem kellett sokat várni az évad második felére, amivel fejest ugrottunk Lisa tárgyalásába. Mondhatni, jó érzékkel szedte ketté az évadot a Netflix.

A 6. epizódban kicsit visszarázódtunk, Haller is kicsit lassabban pörgött a kórház miatt, de aztán rákapcsolt a sorozat és nem volt megállás. Már nem az előkészítés zajlott, mentek a tárgyalásra és sorra jöttek a trükkök és a jogi játszmák. Izgalmas volt, melyik ügyvéd mivel áll elő és hogyan igyekeztek meggyőzni az esküdteket a maguk igazáról.

Vagyis, berobbant a tárgyalótermi krimi, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Láttuk konkrétan azt, amit a tárgyalóteremben alkottak. Bizonyítási eljárás, tanúk, és még különféle trükkökkel is igyekeztek megnehezíteni a másik fél életét. Megvoltak a látványos jelenetek, de az olyan finom kis húzások is, hogy kit kell még gyorsan a tanúk padjára ültetni, mert nem mindegy, mi volt az utolsó benyomás, ami a hétvége előtt érte az esküdteket.

Jól játszottak azzal is, hogy Lisa bűnös vagy sem. Még a vége előtt Mickey összerakja, mi történt igazából. Ez mondjuk a tárgyaláson nem tényező, de a nézőnek így kerek a krimi. Tudjuk, hogy mi és miért történt. De ezen felül is van csavar. A történet és a szereplők élete nem csak annyi, ami a bíróságon zajlott.

Talán ez az, ami annyira nem esett jól. Mickey és Maggie nagyon kerülgetik egymást, már 2 évada, és Maggie ki is mondja, hogy ugyanazokat a köröket futják. Talán jobban vettem volna a magánéleti szálak alakulását, ha nem jutott volna róla eszembe, hogy Connelly milyen sűrűn alakítja így a szereplői életét. Mickey első házassága sok tekintetben emlékeztet arra, amilyen Mickey a sorozatban nem szereplő féltestvére, Harry Bosch magánélete alakult. Azt már elengedtem, hogy jó lenne őket közös sorozatban látni, Connelly írt is olyan regényt, amiben együtt szerepelnek, de attól még az előismeret ott volt a fejemben…

Dinamikus, izgalmas és nagyon stílusosak a szereplők. Annak ellenére, hogy Lisa nem éppen a gazdag réteghez tartozik, a sorozat a gazdagok és szépek világába vezet el. Talán az évad első felében is írtam, hogy mennyire meg van komponálva, ki milyen ruhákat hord. Lorna, aki egy okos Barbie-t idéz, a motoros idők emlékét őrző Cisco. Maggie, a végtelenül elegáns – Lisa stílusa hasonlít az övéhez, csak egy hétköznapibb és sportosabb verziója annak.

A jogi thriller mellett vannak benne drámai pontok és humor is. Mondjuk, nem a poénok jellemzőek rá, de van egy-egy pont, ahol megcsillan, nem kell mindig véresen komolyan venni magukat. Kifejezetten szerettem, amikor Andrea a végén egy bögrével jelent meg Mickey irodájában. Yaya DaCosta különben is remek casting volt, szívesen látnám viszont még a sorozatban a bíróságon.

A 3. évadról ugyan még nincs hír, de alapanyag még bőven van, és amit a nézettségből láttam, nézzük is többen ezt a sorozatot. Ami biztos, hogy én szívesen megnéznék még egy Haller-nyomozást és tárgyalást is. Mert szeretjük a jogi sorozatokat!

Tény, hogy elfogult vagyok. Ha meg kell neveznem a kedvenc rendezőm, rávágom, hogy Christopher Nolan. A kedvenc képregényfilmem Nolan Batman-trilógiája. A Memento az egyik legeredetibb film, amit ismerek. A tökéletes trükk filmnek is tökéletes. Az Eredet egyedi, a Dunkirk több jelenete beleégett az agyamba, és imádom, hogy úgy tud háborús film lenni, hogy nincs is benne a tényleges háború, a németeket nem is látjuk. A Tenet elérte, hogy ne gúnyosan mosolyogjak Robert Pattinson neve hallatán. Lehetne folytatni a sort, a lényeg azonban egyértelmű. Az Oppenheimer olyan pozitív előítélettel indult részemről, hogy nem is tudom, milyennek kellett volna lennie, hogy nekem ne tetszen.

De nem volt rá szüksége. Mivel tudnám érzékeltetni, mennyire jó lett ez a film? 3 óra hosszú, de már a moziból kifelé jövet azon gondolkodtam, hogy be kell rá ülnöm még egyszer. Úgy figyelni a jeleneteket, összerakni a kirakóst, hogy már tudom, mire kell figyelnem. Közel telt házzal ment, és amikor a kísérleti robbantásnál tartottunk, néma csendben néztük a vásznat. A pattogatott kukoricát nem szeretem, én chipsevő vagyok. Egy zacskóval ültem be, amit átlag 15-20 perc alatt végzek ki. Nos, ezt közel 2 órán át ettem, annyira a filmet néztem.

Egy filmet néztem, de most olyan érzésem van, mintha legalább hármat kaptam volna egy áráért. Ott volt, amiért mentem, amit vártam. Az a munkafolyamat, a zsenik összmunkája, ami egy tudományos áttöréshez vezetett. Ahogy összerakták az atombombát, versenyben a németekkel. Imádom az olyasmit, amiben valamit létrehoznak. Nem vagyok válogatós: szabók, festők, írók, feltalálók, tulajdonképpen mindegy. Az emberi intellektus szüljön valami eredetit és újat, én szívesen megnézem. Pedig itt nem kerestek menekülőutakat, ez kőkemény fizika és matematika. És izgalmasan lefilmezték, úgy, hogy mindenki tudta, mi lesz a vége. Hiszen nem volt kérdés, hogy az amerikaiak készítették az első atombombát, és le is dobták. Azt elérni, hogy mégis izgulj, sikerül-e a próbarobbantás, amikor tudod, mi lesz – attól is annyira jó ez a film.

Ezen felül kaptam egy életrajzi filmet is. Milyen lehet egy zseni fejében, a szemével látni? Nolanék ezt is hozták. Az egyedi látásmódjától kezdve a megosztó személyiségén át a magánéleti viharokig itt volt minden. Nem hőst, nem egy jó embert alkottak, hanem egy elképzelhető zsenit a maga dolgaival. A viszonyai, a politikailag nem elfogadható nézetei, összeáll minden és megragadtak egy igencsak nem egyszerű egyéniséget.

Harmadszor, kaptam egy történelmi filmet is. Csak éppen nem azt a korszakot mutatta be nagyon velősen, amit vártam. A világháborúra készültem, ehhez képest a McCarthy-éra és a hidegháború kezdetei költöztek a vászonra nagyon átélhetően. A paranoia, a meghurcolások, az a mérgező légkör és a sok igazságtalanság.

Ami pedig új volt, amit egyáltalán nem vártam, hogy kaptam egy bosszúfilmet is. Ha már kedvenc filmek, rajongok az Amadeusért. Anélkül, hogy lelőném, ki tör majd Oppenheimer hírnevére, hát olyan háttérmunka volt itt, amit Salieri is megirigyelhetett volna.

Nolan nagyot szokott alkotni az időkerettel, és most sem egy sima lineáris vagy visszanézős filmet kapunk. Egymásra építkeznek az idősíkok, és nehezemre is esne megmondani, hogy melyik a film jelen ideje. Sokkal inkább párhuzamosok és merőlegesek összessége, ahol logikai úton kapcsolódnak össze az elemek, hogy a végére Nolan ledobja az atomot, ha nem is szó szerint.

Mert a végére odapakoltak még valamit, amitől aztán súlya lesz a filmnek. Végig építik, hogy fegyvert készítenek, és szembe kell nézniük azzal, mit adtak a világnak. Többször felmerül morálisan, szabad-e ilyen tömegpusztító fegyvert létrehozni. Ott van az a mai fejjel naiv hit, ha létrehozol egy ilyen eszközt, azzal örök béke születik, mert ki kezdene háborúba, ha mindenki vége lehet az eredmény? Aztán hőseink rádöbbennek, Oppenheimer is, hogy az emberi elme, a hatalom és a politika nem így működik. Le fogják dobni, ami van. És ott, a végén, Nolan megmutatja az atombomba teremtőjének rémálmát, az emberiség rémálmát. És azzal a képpel távozunk, hogy milyen a game over.

Annyi szinten lehetne nézni, mi van ebben a filmben. Emberi dráma, tárgyalótermi krimi, történelem, figyelmeztetés a jelennek. Mert szerintem senkinek nem esik megtalálni az áthallást pusztító fegyverek, háborúk és a politika természetét illetően.

Roppantul szerettem a film szimbólumrendszerét. A cselekményben, a vizuális megjelenésben. Az egyik, ami folyton visszatér és látjuk, a lehulló vízcseppek és a fodrozódó hullámok a víztükröt megtörve. Még szépnek is mondanám, egy nyugodt kép. Amíg Nolan meg nem mutatja a végén, hogy Oppenheimer már milyen terjedő köröket lát a Föld nevű tó felszínén fodrozódni… A történetben pedig Prométheusz mítoszát fogalmazzák át a XX. századra. Ez különben nem Nolan zsenije, az adoptált kötet alapötlete, de a film tökéletesen megvalósította.

Talán mondanom se kell, hogy mennyire jól néz ki a film. Megidézték a korszakot, a helyszíneket és szinte olyan, mintha egy időablakban visszanéznénk. Amivel meg többet tud, azok a belső kivetülések. Pl. amikor már ledobták a bombákat, mindenki ünnepel, és mi Oppenheimer fejéből látjuk, hogy nem ünnepelni kellene, hanem zokogni. Ahogy megtörik a környezet körötte, ahogy olyan, mintha egy tetemen gázolna át. De nem kell ennyire drámai pontot választani – ott van az is, amikor a meghallgatáson a viszonyáról faggatják, és hirtelen nem egy kiöltözött tudóst látunk az asztal másik felén, hanem egy meztelen férfit, aki pőrén áll a vádlók előtt. Az ilyesmik, ami miatt azonnal lett volna kedvem újranézni. Pl. a taps – először egy későbbi részben halljuk, Oppenheimer idézi fel magában. És szinte a film végéig kell várni, hogy azt is lássuk, mikor ünnepeltek így és mi a jelentősége abban a bizonyos, későbbi ponton.

Nolan-film, vagyis a szereposztásról is írhatnék egy rajongói levelet. A rendezőnek megvannak a maga bevált színészei, és most is nem egy szereplőt találunk, akivel szívesen dolgozik együtt. Oppenheimer Cillian Murphy lett, aki több Nolan-filmben feltűnt már. Volt Madárijesztő, betörtek már az álmába is, és PTSD elszenvedésén is túl van már. Most viszont övé a főszerep, vitathatatlanul. Sokat fogyott a szerep kedvéért, és amit a filmbe beletett… De nem ő az egyetlen. Robert Downey Jr. Vasemberrel nagyon popcorn lett, hát most megmutatta, hogy ott menő, de ne felejtsük el, hogy ő azért komoly színész is. Elkalandoztam, Nolan visszahívott színészei. Kenneth Branagh pl., aki hasonlóan szimpatikus és lelkiismeretes atyai figurát kapott, mint a Dunkirk történetében. A listás sztárok tömkelege, még kis mellékszerepekben is olyan nevek vannak, mint Casey Affleck vagy Rami Malek. Hát igen, lehetne számolgatni azt is, hány Oscar-díjas nagyágyú tűnt fel itt. Malek különben slusszpoén is. Érdemes figyelni, hol bukkan fel a 3 óra alatt. Általában ő az, akiben megbotlanak, aki ott van a háttérben és nem foglalkoznak vele. Emlékszem is, merengtem rajta, hogy miért egy Oscar-díjas kapta azt a szerepet. Hát, a végére kiderül. Nem véletlenül ő az, aki ott van látszólag jelentéktelenül, lesz még szerepe. Matt Damon tábornoka, Josh Hartnett gyakorló fizikusa, Emily Blunt meghallgatásos nagyjelenete, Alden Ehrenreich gúnymosolya, amikor visszamondja a saját szavait a végén Downey Jr. karakterének. Tudnám sorolgatni, kitől mi tetszett benne.

Még egy, aztán befejeztem a rajongói opuszt. A zene. A Tenet után újra a svéd Göransson kapott lehetőséget. Ebben a munkájában is megvan az a nyugtalanság, az a szinte zavaró energia, amit a Tenetben megmutatott. Az a fenyegető él, zaklatottság, ami ott van a Trinity vezető motívumában? Nem az a zene, amire el tudnék vagy akarnék aludni. Nem az a szép zene, amit Zimmer írt volna. De ehhez a filmhez nem is a Batman indulói kellettek. Témái vannak, és akad egy-egy egészen fülbemászó is. Több most a hegedű is, annak mindig tudok örülni. Göransson maga is azt mondta, hogy szép romantikus témákat kevert horror hangzással. Igen, hallani.

Majd elfelejtettem, még valami. Az egysorosok. Ebben a filmben vannak humoros beszólások, lehet rajta nevetni is. Messze van egy komédiától, de zseniális, ahogy a feszültséget fel tudják oldani egy-egy jól elhelyezett mondattal és helyzettel.

Szóval igen, ez a film csalt vissza a moziba a Covid óta először, és erre megérte beülnöm. Ez kerek, pont úgy, ahogy van.

A héten volt egy sorozatzáró, kezdjük talán ezzel. Leszállt az eltérített járat, vagyis elköszönünk a Hijack (s01e07) történetétől. Alig volt több a szálak elvarrásánál, miközben megtartotta a tematikát. Magában az eltérítésben kiderült a minden mögött álló indok, valamint a gépen Johnnak meg kellett oldani még egy utolsó problémát – a pilótafülkébe magát bezáró asszonyét, akit a lánya életével zsaroltak. Johnnak kellett lebeszélnie, hogy ne állítsa be a gépet London belvárosába. Már nem lepett meg, inkább csak hozta, amit megszoktam. London felülről érdekes volt, de a lenti részek már kevésbé lettek látványosak. De, ami leginkább a bajom volt, hogy nem éreztem igazán zártnak a történetet. A gép leszáll, a krízis elhárult és itt el van vágva. Kivel mi lesz? Onnantól semmit nem tudunk, hogy kilépett a járatról a londoni betonra.

Ha elköszönök egy sorozattól, nagy eséllyel keresek a helyére mást. Ez most a Minx (s02e01-03) új évada, de most úgy érzem, ebből ennyi elég is volt. Ez már csak üres polgárpukkasztás, igazi tartam nélkül. Az első évadban még volt ötlet és merészség, ez már igazán egyik sem. Kipipálják a kötelező meztelenség, minden részben láttunk fedetlen kebleket és farkakat, volt szex és különben nem haladunk, nem szól semmiről az egész. A semmiből a Minx sikertörténet lett, van egy új befektetőjük és kb. ennyi. 3 részben nem volt egyetlen értelmes cselekményszál sem. Mert azt nem fogom annak értékelni, hogy Joyce nővére és annak férje milyen szexkalandozásba kezdenek a külvárosba. Röviden. swingerek lesznek a kertvárosban. Vagy, hogy pl. a fotós most népszerű, ezt igyekszik kihasználni és minden este más modellfiúval kavar, amitől fáradt, és Bambi tömi narancslével és droggal, hogy valahogy talpon maradjon. Gyakran a koncepciót sem értem – minek kellett pl. összekötni a magazint egy Mély torok filmvetítéssel? A 2. rész nyitányáról elsőre azt hittem, csak álomjelenet, ahogy vonulnak be a vörös szőnyegen. De nem, ennyire fel vannak most kapva, és mintha celebek lennének. Alig van lapkészítés, mindenki keresi a helyét és vagy el van szállva magától, vagy nem tudja, hogyan folytassa. Közben meg sztárok. Szerintem nekem itt is volt a vége, erre komolyan sajnálom az időm, akkor inkább nézek valami jobbat.

Ha már jobb: The Afterparty (s02e05) megint hozott egy remek kis stílusparódiát. A heist movie különben is az egyik kedvencem, és itt egész hangulatosan megfogták egy szélhámos játszmáját és évtizedes történetét. Vagyis, a héten Sebastian történetét hallgathattuk végig. Akinek még az akcentusa sem igazi, mert szegény amerikai srác, aki becsalta magát egy elit magániskolába, hazudott magának egy múltat és a valóban gazdag Edgar barátja – vagy inkább bűntársa lett. Van előtörténet, van az esküvőn végigjátszott csalás és hangulatos az egész. Az idei évadot határozottan sokkal jobban élvezem, mint az elsőt. Akit még ki kell emelni, az Edgart játszó Zach Woods. Már azt figyelem, hogy az elbeszélő személyétől függően ő is mindig más jellem. Woods remekül hozza ezeket a finom kis váltásokat, és a Sebastian mesélte történetben a sötétebb énje, a milliárdos csaló kifejezetten jól állt neki. A gyenge pont még mindig Aniq és Zoe szerencsétlenkedése. Főleg a nőé. Én nem bánnám, ha a medencébe fujtaná valaki, de attól tartok, erre hiába várok.

A szokott szintet tartja a Justified: City Primeval (s01e04). A cselekmény minimálisat haladt előre a héten, és ugyanaz zavar most is, ami múlt héten is. Egyszerűen nem fér a fejembe, Clement Mansell hogyan tud mindent megúszni, amikor annyira piti bűnöző. Ok, talán erőszakosabb ennél a jelzőnél, de nagyon messze van egy bűnözői lángelmétől. Most a maffiát is magára uszította, és még mindig él, mint hal a vízben. Plusz, egyre inkább úgy érzem, hogy Givens is csak mellékszereplő a történetben. Csak reagál az eseményekre, nem volt egy normális kezdeményezése ebben a részben sem, de az évadban sem. Ha nem Justified lenne a címe, simán azt gondolnám, hogy ennek a sorozatnak Clement Mansell a főszereplője. Érik, hogy utánanézzek, a történet alapjául szolgáló regényben ki a központi karakter. És már az is kezd sok lenni, hogy bár még csak 4 rész ment le, van olyan szereplő, aki már harmadszor vált oldalt. Nem szeretem a Wilder ügyvédnő és Givens között erőltetett kémiát sem, ami most megint lépett egyet előre. Elnézem, hardboiled kriminek működik, de valahogy ez nem az a sorozat, amit előzetesen vártam.

Amit viszont egyre jobban szeretek: Foundation (s02e04). Egyre jobban használják a sok szereplőt, sok helyszínt, több történetszálat. Most az Első Alapítvány világában jártunk, és az ottani Hari osztotta a feladatokat. Közben volt egy találó narráció, ami látszólag nem sok mindenben közös a mutatott cselekménnyel, de mégis illett hozzá. Plusz, tábornokunk is hadba állt, és a leendő császárné is kezdi az ármánykodást. Minden szálon érdekel, hova tartunk. Nagyon érezni benne, hogy egy nagyobb játszma lépéseit követjük, és Hari az egyetlen, aki látja a nagyobb képet. A többiek a jelenben igyekeznek boldogulni, vannak szerelmeik és viszályaik, míg Hari évszázadokkal előre számol. Jó a látványvilág – a katonás történet volt a látványos a részben. Megint volt űrbéli része, de egy katonai bevetést is megnézhettünk sivatagi terepen. Már emlegettem, hogy itt ókori római gyökerek is vannak, és ez megint azt a szellemiséget tükrözte azzal, ahogy a helyi beépített ember elrendezte a saját sorsát. Ez most az a sorozat, aminek várom a következő részét.

Végül, az anime adagom. A My Happy Marriage (s01e05) most húzta meg végleg a szemben álló felek között a határvonalakat. Eddig nekem nem esett le, hogy Koji apja az ármánykodó, aki meg akarja szerezni a családnak Miyo vérvonalát. Most már nyilvánvaló, azt a családot is megismertük, és a szereplők oldalt választottak. Ok, talán Koji bátyja nem, ő egészen semleges, de azért az öccsének hajlandó ebben-abban segíteni vagy tanácsot adni. Kirobban az összecsapás, és most jutunk el oda, hogy a végére mindenki kész hadba állni. Vagyis, robbant a konfliktus. Miyo elrablása mindenkit választásra és cselekvésre ösztökél. A rész eleji gyenge romantikus mellett kellett is a dráma – bár talán a csúcspont az volt, amikor Koji szembeszállt az apjával. Innen szerintem már nincs sok vissza, de majd kiderül. Jóátvezető rész, a szokott szép külcsínben, és nem csak romantikával. Még a természetfeletti képességek terén is léptünk egyet: lenne egy tippem, hogy Miyo mégsem annyira erőtlen, mint amilyennek a családja gondolta – csak nem az apai, hanem az anyai vérvonal ereje lesz meg benne. Majd kiderül.

Van egy eretnek gondolatom. Ami szerint A pápa ördögűzője akar lenni a szegény ember Démonok között verziója. Hasonlít, ahogy Gabriele atya a valódi megszállottakat keresi, mint abban a sorozatban a szellemek és démonok vadászata. Még arra is van benne kezdemény, hogy további filmek kövessék nyomon Gabriele munkásságát – hiszen még 199 hely biztosan van a Földön, ahol Istent nem látják szívesen. És alakul rend is, hogy ezeket megtisztítsa.

Egy hagyományos, unalomig ismételt ördögűző filmet két dologgal igyekeztek feldobni. Ez az egyik, hogy a Démonok között koncepciója szerint készítették el ezt a filmet, és hagytak teret is, hogy merre lehetne folytatni. A másik, hogy piszkálja az egyház tetteit. Simán vannak benne elvakult papok, akik nem tesznek jót a közösségnek. Ahogy a múlt bűneit is előszedi, és gyárt hozzá saját történetet. Ebben pl. az inkvizíciót helyezi teljesen más nézőpontból előtérbe.

Kicsit játszanak azzal is, hogy Gabriele atya nem egy hagyományos pap. A szakmáját nagyon komolyan veszi, de mellette robogóval jár, szeret viccelődni és szentelt víz helyett némi whiskey van a kulacsában vészhelyzetek esetére. Emberközelibb alak, mint a vallási dogmákkal teli, komoly papok, akik űztek már vásznon többször is démont. Russell Crowe-nak még jól is áll a szerep, ha azért még mindig jobban szeretem a jóval korábban forgatott filmjeit.

A film szerintem direkt kerülte meg, hogy a pápát névvel lássa el. Bár Gabriele atya valóban élt személy volt – még egy hasonlóság a Démonok között világgal –, a pápája szentatyaként szerepel. Ezzel mindössze annyi bajom van, hogy a film különben szigorúan dátumhoz kötött. Rendszeresen kiírják, hogy melyik év melyik hónapját mutatják. Akkor meg nem nagy trükk megnézni, hogy akkor éppen II. János Pál ült a pápai trónon. És ezt a logikát követve Franco Nero játssza II. János Pált. A jóindulatú, kedves pápa képet viszi, aki azért egyes esetekben képes keménykezű is lenni. Hiszen ő az egyház vezetője, ereje is kell, legyen. Idealizált, de pont II. János Pál az, aki körül olyan kultusz van, hogy nem is csoda, hogy egy ennyire makulátlan megközelítésben láthatjuk, ha ismétlem, a filmben nem is nevezik II. János Pálnak.

A történet nem tartogat sok mindent. Megismerjük a szereplőket, Gabriele atya megérkezik a helyszínre, és éppen csak elkezdi a munkát, amikor már le is leplez egy több évszázados démoni összeesküvést. Gyorsan lezajlik minden, és gyakran elcsépeltnek hatottak a fordulatai. Azt meg nem is minősítem, hogy túl könnyen nyernek a hittel. Ahhoz képest, hogy a démon nehéz ellenfélnek van beállítva, nyers erővel dolgozik. Sokkal hatékonyabb lehetett volna másképpen, a gyakorlott vén róka helyett egy fiatal pap megszállása is lehetett volna a terv. Ideje éppen van, és alakíthatná úgy a pap életét, hogy ne legyen megállás a pápai trónig. Ha évezredek óta dolgozik a tervén, nem az a pár évtized számít.

A látványvilága pont olyan, mint ezeké a filmeké szokott lenni. A szemek elszíneződése, a kiforduló nyak, a test kifacsarása eszement pózokba. Helyszínnek meg egy gótikus horrorba illő egykori kolostort kaptunk, vagyis a hangulati elemet az is tudja hozni. Mégsem horror a film, még csak különösebben erőszakos jelenet sincs benne. A leginkább korhatáros rész talán Esquiber atya egykori szerelmének vonulása pucéran.

A kritika nem volt oda érte, de túlzottan nem is bántották. Valahol ez a reális - nem rossz, csak nem is jó film nálam is. A bevételei viszont jók lettek, simán nyereséges. így nem lep meg, amit éppen olvasok róla: lesz folytatása. Mondtam – egy olcsóbb Démonok között…

Szerettem az első évadot is, de a második az, ami igazán meg tudott fogni. Nem mintha ez sokkal könnyedebb lenne, de valahogy annak éreztem.

A fő téma, hogy a Beef bezár, átalakítják, és The Bear néven újjászületik. Rövid határidő van, sok feladat, és nem kevés összefogásra van szükség. A sorozat alapvetően leköveti, hogy az étteremben mi történik, miközben Carmy többeknek lehetőséget nyújt, hogy valahol máshol tanuljanak, és többé váljanak. Lesz, aki szakácsiskolába megy, de olyan is, akit egyenesen Amszterdamba röptetnek el élményeket gyűjteni. Közben írják a menüt, mindig akad valami építészeti probléma, és a magánéletükben is össze képesek csapni a hullámok. Mégis, ez a remény évada. Sokan meglátják, merre haladnak és ténylegesen fejlődnek, jobban érzik magukat. A két kedvencem is megkapta a saját útját: Marcus mehetett Amszterdamba, ahol egy sztár cukrász mellett leshetett el fogásokat. Még nézni is jó volt, ahogy belevetette magát a városba, gyűjtötte a kulináris élményeket, és nagy szenvedéllyel nekiállt a saját ötleteit is megvalósítani. A másik, meglepő módon, Richie. Tudott irritálni a figura, de Carmy elküldi az előző munkahelyére, egy három csillagos étterembe. Nagyon alul kezd, villákat kell fényesítenie, de aztán halad feljebb, meglátja a rendszert és ő tényleg sokat szed itt magára. A bajkeverő, bár jót akaró felesleges ember szinte éttermi vezetővé növi ki magát, akire lehet számítani. De nagyon sokakra elmondható, hogy a sorozat megmutatja, hogy egy értelmes munkától, amit megszeretnek, hogyan lesz jobb a közérzetük és általánosságban az életük is.

Csak éppen, a felszín alatt ott vannak a drámák. Mintha Carmy úgy lenne drótozva, hogy ha minden sínen van, keresztbe kell tegyen magának. Az étterem próbaestéje nagyon jól sikerül, csak Carmy kezd összeomlani és éppen Claire lesz az, aki meghallgatja a panaszáradatát. Végre nyílna álmai helye, összeáll a menü és az emberek, közben meg otthon várja egy szép és okos nő, aki szereti is. Erre biztos, hogy olyat mond előtte, amivel megbántja és nyomorulttá teszi magukat. Fájt érte a szívem, és megint csak eszembe jutott Lip. Neki ugyanez volt a specialitása – ha valami alakult, el kellett rontania magának.

Sajnálatosan nem ő az egyetlen, akinek, ha lesz következő évad, jönnek a gondok. A végén többek esetében is láttuk a jeleket, hogy ott bajok lesznek. A szülők sokaknak össze tudják zúzni a jelenlegi életét – legyen az jó vagy rossz szülő, és másképpen beteg.

Nem úgy főznek, mint az előző évadban, de itt is van konyhaművészet. A menü összerakása, az új receptek megalkotása, ahogy egymás dolgait kóstolják és minősítik. Hangulatos így is, és megvan benne az a kettősség, hogy mennyire imádják ezt, ugyanakkor mégis mekkora robot, amibe kicsit bele is kell halni.

Jöttek vissza az állandó szereplők, nem meglepő módon. Amennyire szerette a sorozatot a kritika és a nézők is, ebbe szerintem benne is akartak maradni. Ezt húzza alá, hogy a sztárvendégekkel nagyon rá is erősítettek a szereposztásra. Különben megint dicsérhetném az állandó színészeket, mert nagyon jók benne. De, ha már ennyien jöttek egy-egy epizódra és tényleg nagy nevek, most inkább őket emelem ki. Aki visszatérő, de nagyobb szerepben: Jon Bernthal, Carmy már halott testvéreként. Oliver Platt, a gazdag rokon, aki befektetőként az étterembe is beszáll. De, akkor a feltűnő igazi nevek: Jamie Lee Curtis játszotta a Berzatto testvérek szellemileg beteg anyját, nagyon erőteljesen. Olivia Colman Carmy előző mentora, egy több csillagos séf. Józan, kedves, egy nyugodt sziget, ahonnan lehet továbblépni. Alig tűnt fel, de Richie életét gyökeresen átformálja, és egy egész életstílust bele tudott sűríteni egyetlen beszélgetésbe. Amilyen zaklatott, őrült Curtis alakja, olyan támogató és nyugtató Colman. Végül, a Marvel-szerep miatt szerintem Will Poulter neve is egyre többeknek lesz ismerős. Magamban meg is állapítottam, hogy kezd alakulni Poulter. Nekem eddig mindig a Narnia ugrott be róla, és nem volt kellemes élmény. Itt viszont szimpatikus és elhittem neki, hogy ennyire zen cukrász.

Most már csak várni kell az újabb évadot. Remélem, lesz, mert megszerettem ezt a sorozatot és érdekel, mi lesz a medvék sorsa.