A Netflix egy újabb darabja, ami szinte Hallmark-film is lehetne. Azért szerencsére annyira nem negédes, mint ami a karácsonyi szezonban elárasztja a csatornát, de így is nagyon a romantikus lelkületű hölgyek vannak megcélozva.

Hiszen a történet szerint a borászat szerelmese, Lola egy ausztrál termelőt akar megnyerni a cégének. Ám a barátnője ellopja az ötletét, azzal a várt kinevezést, és Lola friss dühében fel is mond. Saját céget alapít, és csak azért is ő akar leszerződni az ausztrálokkal. Hogy meghallgassák, még a céghez tartozó birkafarmra is hajlandó beugrani segíteni a szezonban. Az sem mellékes, hogy a főnöke egy szexi ausztrál lesz, aki nem csak a kerítés javításba és a birkák terelésébe avatja be a lányt. Vagyis, sokkal fontosabb a románc, mint a karrier vagy akármi más. Mert ugyan az humorforrás, hogy Lola városi lány létére mit kezd az ausztrál vadonnal, de a középpontban a kapcsolata lesz Max-szel.

Semmi újdonság, pontosan azok a panelek kerülnek elő, amelyek az ilyen romantikus komédiákban elvártak. Ahogy a férfinak elsőre nem tetszik az ambiciózus lány nagy akarása, de ahogy tényleg beletanul a dolgokba, kedves és igyekszik, megkedveli. Beszélgetni kezdenek, mesélnek egymásnak az életük gondjairól, és egy félmeztelen bálázás után a vonzalom szikrái is pattogni kezdenek. Még az is olyan nagyon tipikus, hogy mit titkol Max, Lola hogyan veszi a szívére és a férfi milyen gesztussal kéri a bocsánatát, egyben a kapcsolatuk helyrehozását. Semmi meglepetés, kiszámítható az egész, de akinek éppen ilyen nyári limonádé kell, megkapja, amit vár.

Nagyon erős benne az eye candy faktor, ami különben a film látványeleme is. Szép emberek mászkálnak a szép tájban, és néha felbukkan egy cuki állat is. Nagy kedvencem az ausztrál vörös kutya, a birka elment, és naná, hogy be fognak dobni egy kölyök kengurut is, amitől Lola majd elolvad. De alapvetően a két főszereplő külalakja a látványelem. Max, vagyis Adam Demos kiemelt jelenete az a bizonyos félmeztelen bálázás, de fog úszkálni is. Érdekes, hogy Lola, vagyis Victoria Justice nem volt ugyanerre rávehető. A testhezálló nadrág pipa, de pl. a közös fürdőzésnél még egy bikini se kerül elő a részéről, pólóban megy úszni. Nem is emlékszem, filmben ilyet láttam-e már, hogy se fürdőruha, se melltartó, hanem egy póló az úszódressz. (Még egy bizonyíték, hogy csajoknak szánták. A pasi mutogatja a hasizmait.)

Az sem meglepetés, hogy szintén Netflix szokás szerinti a szereposztás. Justice azért több mindenben volt már látható, köztük Netflix-filmben is, de Demos legismertebb szerepe a Netflix Sex/Life című sorozata, talán a volt szerető, a rocksztár volt benne. Vagyis, ahogy rendszeresen megállapítom, ha a Netflixen valami sikeres lesz, utána annak a szereplőivel szívesen dolgoztatnak más sorozatba vagy filmen. A többiek meg éppen csak feltűnő mellékszereplők, nem is emelkedik ki köztük senki.

Viszont, ami szintén tipikusan Netflix. A mellékszereplők között csak van egy LMBTQ páros. Bár, az egyik nő annyira férfinak nézett ki, hogy konkrétan nem értettem, miért mondják az esküvőn, hogy feleségnek és feleségnek nyilvánítják őket, illetve a ’pasi’ miért örült, hogy anya lesz, amikor a párja teherbe esett. Most már különben ott tartok, hogy szerintem ő biológiailag férfi, csak nőként él. Különben a gyerekvonalnak semmi értelme. De igazság szerint nem is lényeg, ahogy már hosszan fejtegettem, ez Lola és Max története.

Remekül gépeltem mellette, arra kiválóan alkalmas volt a film. Valószínűleg csak nézni annyira nem élveztem volna.

Új módszer, hogyan lepődjek meg egy filmen. Semmit ne keressek meg előre, csak kezdjem el nézni, és akkor a szereplő színészeken meg a történeten is meg tudok lepődni – vagy ütődni, mint jelen esetben.

Romantikus filmnek indul, a rosszabb fajtából. Adott a Noa nevű lány, akiről leginkább az jutott eszembe, hogy szerencsétlen, átlagos. Nem tehetséges, különösebben nem szép, a szomszéd lány típus, aki kedves, nem ronda, szerethető, de semmi megjegyezhető, egyedi nincs benne. Ő az a típus, akit a romantikus történetekben előszeretettel szerepeltetnek, mert alapvetően bárki és könnyen azonosulhat vele, annyira semmilyen. Ő ismerkedik meg egy férfival – egymásba botlanak egy boltban –, aki túl jó hozzá és mégis vonzódik hozzá. Steve jobban néz ki nála, jobb állása is van: orvos.

Aztán a randi váltani fog, és hamarosan értelmet nyer a cím is. Mert ez nem romantikus film. Steve, akinek nem is ez az igazi neve, nem szerelmet keres. Nem friss érzelmekre vágyik. Egészen mást akar frissen tartani – és árulni is.

Nem akar elmesélni, mert én is néztem egy nagyot, hogy mire megy ki a játék a történetben. Maradjon meg az élmény annak, aki belevágna előismeret nélkül. Az inkább a lényeg, hogy a fordulattól átváltunk egy thrillerbe. Noa és Steve játszmáznak majd egymással, és ez határozza meg a filmet. Ebben a viszonylatban látunk majd más szereplőket, akiknek szintén attól függ a sorsa, hogy ez a két ember mire jut egymással.

Mondhatnám, hogy beteg az alapötlet, csak éppen nem ez az első, amiben ilyen téma felmerül. Regényben, még ifjúsági sorozatban is tudok olyat, amiben akár tömeg szinten is megvalósult az, ami itt polgárpukkasztó elem lehetne. Azért mindenkinek nem ajánlom, ehhez a filmhez nem árt, ha valaki értékeli a fekete humort.

A kivitelezésre nem kellett sokat költeni. Az elején még akad külső helyszín, amikor romantikus filmnek tűnik, de a thriller már zárt helyen, egy házban és a végén a mellette levő birtokon járunk. Nincs is látványelem benne – ’Steve’ orvosi munkája az lehetett volna, de akkor a zsáner is változott volna. Így némileg beteg alapötletű thriller, annak alaposabb bemutatásával horror lenne.

Ami inkább eszembe jutott róla, csak ez spoileres, így a címét nem írom ki, egy sorozat. Abban is volt főzés, visszatérő elem volt, hogy az egyik főszereplő konyhaművészetét és a kész ételeket mutatták. Itt megvan ugyanaz a hatás az ételekkel, ugyanazzal a kettős és furcsa éllel, mert ’Steve’ és az ottani doktor alapanyagai egyeznek.

Két színész van benne, akik miatt elkezdem, ha előre megnézem a szereposztást. Steve Sebastian Stan lett, aki kicsit kirándulhatott Tél Katonáján túl. Egy megosztóbb, kettős alakot kapott. Meg kellett mutatni a vonzó oldalát, hogy miért tud csapdába ejteni annyi nőt. Ugyanakkor a beteg voltának is tükröződnie kell, mert tulajdonképpen ő egy szörnyeteg, ha jól is tudja álcázni. A másik a feleségét alakító Charlotte Le Bon. Csak sajnos itt alig szerepel, jelentéktelen alak lesz. Helyette Daisy Edgar-Jones, mint Noa viszi az igazi főszerepet, csak sajnos, ahogy fentebb emlegettem, pont az a típus lett Noa, aki nekem ellenszenves. Én nem az átlag lányok kalandjait akarom nézni vagy olvasni, ez meg az volt. Ha nem is átlagos a helyzet, amibe bekerül.

Ha nagyon akarom, akár némi feminista élt is bele lehetne látni. Mert Steve kifejti, hogy csak nők az áldozatokat. Ami bevágást látunk, a vásárlói viszont férfiak. Nem lenne nehéz kimondani belőle, hogy a férfiak milyen szinten elnyomják a nőket – mondjam azt, elemésztik őket.

Jó kritikái vannak, több díjra is jelölték. A rossz jelző nekem se jutna róla eszembe, de azért a könnyen fogyasztható sem. Furcsa rétegfilm? Az sem igazán. Valahol a kettő között.

Az első évad annyira tetszett, hogy a regénynek is adtam még egy esélyt. Még meg is szerettem. Így a második évaddal szemben voltak elvárásaim, és felemásnak érzem az eredményt.

Először is, a korábbiakhoz képest nagyon szubjektív, ami most minden esemény középpontjában áll. Ami a szerelem. Ugyan látszólag az eltűnt Gabrielt keresi mennyi és pokol is, aki különben elvesztette az emlékeit, és Azirafael könyvesboltjában lelt menedékre. De mindenki tettei mögött romantikus indokok vannak, és valahogy többet vártam ettől a sorozattól.

Miért puccsolta saját magát Gabriel, és tette, amit? Mert szerelmes lett, és ezt az utat találta, hogy együtt lehessen, csak nem mondom meg, kivel. Új magyarázatot adnak arra, hogy Crowley és Azirafael között milyen kapcsolat van. Nem csak jó barátok és egymás javítói – az egyik élvezni tanítja az életet a másiknak, aki cserébe elveket ad a másiknak, és segít neki jobbnak lenni. Nem is tetszett, hogy a baráti kapcsolat helyére szerelmet igyekeztek csöpögtetni. Pláne, hogy az emberi szereplők is LMBTQ páros, és abban mesterkedik a démon és az angyal, hogy összehozzák az utca kávés kisasszonyát a lemezboltos lánnyal. Bár inkább asszonyt és nőt kellene írnom, mert inkább a negyvenes, mint a húszas korosztály tagjai. Mondjuk, azon jót is mosolyogtam, milyen giccses jelenetet igyekezett mindkettő komponálni. Crowley egy esőben egymásra találást, Azirafael meg egy Jane Austen stílusú bált rendezett meg.

Mert, az évad ezek a dolgok mentik. A humor és a néha már valósággal abszurd elemek. Zseniális, amikor a bibliai történeteket értelmezik újra. Most látjuk Jóbot, másképp. De más színt kap Jane Austen is – Crowley azon hűl el, hogy regényeket írt, míg Azirafael nehezen emészti meg, hogy bűnöző lángeleme volt, aki több nagy balhét is megszervezett Angliában. Kész az is, ahogy az angyalok és a démonok szerencsétlenkednek. Az olyanok, mint a magát emberi rendőrnek álcázni próbáló angyali hivatalnok, inkább bosszantóan szerencsétlenek. De, amikor a pokol kivonul, hogy megostromolja a könyvesboltot, az már simán vicces.

Közben meg ott vannak olyan hangulatos elemek, mint Crowley autója, amelyiknek saját személyisége van. Ahogy ’Jim’ a csoda folytán senkinek sem ismerhető fel, és hiába adja fel magát a démonoknak, hogy ő Gabriel, visszazavarják a könyvesboltba, hogy hagyja már a hazudozást. A csoda mértékegysége különben a Lázár – vagyis, ahány Lázár annyi feltámasztás végezhető el egy-egy csoda erejével. Az ilyen ötletek el vannak szórva benne részről részre, és megéri érte nézni.

A másik húzóerő, a remek szereposztás. Mondjuk, Jon Hamm Gabrielje annyira nem tudott megfogni. Azt érzem benne, hogy a színész megállíthatatlanul korosodik, és keresi szépen az átmenetet, hogy olyasmiket játszhasson, mint Pierce Brosnan. Csak neki nem James Bond, hanem a Mad Men Don Drapere az ikonikus szerepe. Viszont, amit Michael Sheen és David Tennant művelnek, az zseniális. Jó a kémia köztük, mindkettő nagyon hozza a szerepét, és az olyasmik, mint a bocsánatkérő tánc és dalocska, nagyon hangulatosak.

Jól is néz ki a sorozat. Van benne egy kis gagyi vonás, de jól áll neki. Nem teljesen komolyan vehető, kreténség, és ebben a sorozatban ez is a jó.

Tulajdonképpen a karaktereket, a külcsínt és a humort is bírom benne. Ha jobb története lenne, és nem ’all you need is love’ – sokkal jobban dicsérném most. De, sajna, a sztori gyengébb.

Színpadi darabból dolgozták át filmre, és elég nagy neveket sikerült hozzá megnyerni. Judi Dench játssza a majdnem szélhámos spiritisztát, Dan Stevens az ihletért fohászkodó írót, Isla Fisher a feleségét, Leslie Mann az első feleség szellemét. És mégis, valahogy nem szerettem a végeredményt.

Egyértelműen komédia igyekszik lenni, csak a poénok nem akarnak ülni. Pedig nem indul rosszul, ahogy Charles látni kezdi Elvira szellemét – de csak ő, így a környezete kezdi dilisnek nézni. Onnantól siklik ki a történet, hogy már Ruth is elhiszi Elvira jelenlétét, féltékeny is, de hogy haladjon a forgatókönyv, hajlandó elviselni a jelenlétét. Onnantól már nem igazán akarnak humorosak lenni, inkább leépítik Charles jellemét. Nem csak az, ahogy a feleségeivel bánik, hanem, ami a szakmai életéről is kiderül.

Mondjuk, érthető miért így járnak el. Ha Charles jó ember lenne, a végén sajnálni kellene, és nem lehetne humorosan előadni, amit a feleségei megtesznek vele. Én ezzel együtt sem találtam viccesnek – Elvira szellemként messzebb elmegy, belőle gyilkos is lesz, és a film végére mégis Charles az, akit romlottnak kellene látnunk. Valahogy nem tűnt igazságosnak.

Plusz, senkinek nem tűnik fel egy önjáró autó? De mindegy is, nem akar okos film lenni, hanem komédia. Csak éppen egy más korszak szülötte, így mai logikát nem nagyon tudok számon kérni rajta. Ahogy a bűnök súlyozása is változott.

Könnyednek éppenséggel könnyed a film, de nem tudott nem azon járni az agyam, hogy egyes elemek mire emlékeztetnek. Dench ráadásul annyira drámát sugall, hogy ebben a szerepben nehezemre esik komolyan venni. Kb. mint a Ghost szellemlátója, aki egyszer tényleg elkezd szellemet látni. Itt meg humor helyett melodrámát tesznek mögé: a hölgy, aki évtizedek óta igyekszik a halott férjét megtalálni. És nem számít, ki nézi ezért bolondnak vagy csalónak.

Amit a külsőségekkel jól megfogtak, az a korszak. Megvan a hangulat, amit a szereplők viselkedése is erősít, de elsősorban a ruhák, helyszínek, társas események hordoznak. Talán csak azzal volt egy kis bajom, hogy nagyon angol az egész, noha a történet amerikai és a cél Hollywood lenne. Amíg nem kezdenek a végén tényleg nagy nevekkel – Garbo, Gable – forgatni, én simán azt gondoltam volna, hogy az ötvenes évek Angliájában járunk, és nem Amerikában. De simán lehet, hogy csak Dench és Stevens jelenléte miatt asszociáltam erre. Bár azóta sok víz lefolyt a Temzén, nekem a Crowley család és I. Erzsébet pillanatok alatt beugrik róluk.

Ha már színészek – előzetesen nem gondoltam volna, mert tényleg Matthew Crowley nagy kedvencem volt, de akire emlékezni fogok a filmből később, az Leslie Mann, mint Elvira. Felszabadult, játékos, csábító. Messze neki állt legjobban a szerep, és hozta a film humorát is. Pedig ő volt az, akitől előzetesen a legkevesebbet vártam, és lopta a jeleneteket.

Lehet, kicsit nyugodtabb hangulatomban többre értékeltem volna, most kissé furának érzem ezt a filmet. Pedig jól néz ki, szépen összerakták, jó a casting is. Még csak azt sem érezni rajta, hogy eredetileg színpadra készült. Csak több értelemben sem mai darab.

Először is, bővítettem a heti nézős sorozatok listáját. Bár, ha ilyen tempóban halad a cselekmény, nem lesz egy hosszú évad. Justified: City Primeval (s01e01-03) – igen, visszatér a képernyőre Raylan Givens, ráadásul továbbra is Timothy Olyphant játssza. De abszolút úgy van elkészítve, hogy új nézők is gond nélkül kövessék. Új helyszín, új ügy, új minden. Még csak utalás sincs arra, hogy az elmúlt 15 év a korábbi szereplőknek miképpen telt. Az egyetlen áthozott szál, hogy Givens volt neje megszülte a lányukat, osztottan nevelik, de újra nem jöttek össze. Ahogy anno az évadzáró sejtette is. Ez jó is, nem is. Az új nézőknek remek, és valahol a régiek ismeretében én sem bánom, hogy ennyire más a történet is, a helyszín is. Csak éppen Boyd Crowder tud hiányozni – Walton Goggins alakításában. Mert van most is fő ellenfél, de Boyd nyomába se ér. Megkaptuk Clement Mansell személyében a szociopata rabló gyilkost, akit nem sikerül leültetni. Nem is értem, miért nem, mert nem annyira zseniális figura, hogy ennyire átverjen mindenkit. Meggondatlan, erőszakos, folyton bajba kerül. Szerencsés lenne? Meg jól használja ki az embereket. Boyd Holbrook játssza, akit nagy színésznek nem tartok, de szimpatikusnak igen. Nos, itt ellenszenvesnek kell lennie. Eddig a leginkább azzal megy az agyamra, hogy több jelenetben is rémes kisgatyában mászkál. Ok, hogy nem gazdag és fehérgalléros bűnöző, de komolyan ugyanazt az alsót hordja napokig? A történet kapott némi mellékszálat, jöttek új szereplők. Még nem Raylan a fő nyomozó, de már alapozzák, hogy Mansell őt tekinti az ellenfélnek, és neki is megy. Az alapregényt nem ismerem, így azt sem tudom, mi lesz még a történetben, de nehezen képzelem el, hogy a sok tekintetben kretén Mansell sokáig tudna játszani a rendőrökkel. Majd kiderül.

Lehet sejteni, ha egy új sorozatot elkezdtem, egy másiktól elköszönök. A The Crowded Room (s01e10) zárása ment le a héten. Hát, nem kaptam meg azt a nagy drámát, amit vártam a 9. rész vége után. Tárgyalótermi történetként zárták le, a pszichológus kitalálta, hogy mutassák meg az esküdteknek, hogy ki Danny, mitől szenved és miért tette, amit. Az a szembesülés, ahogy az anyja rádöbben mit tett, nem volt benne. Kapott ugyan az ő szála is egy lezárást, és újabb borzalom is kiderült a család múltjából, de az már évekkel később volt, nem a friss sebeket mutatták be. Szépen elvarrtak mindent, megvolt a nagy jelenet a tárgyaláson, és Tom Holland is kapott még pár jelenetet, ahol megmutathatta, hogy tud váltani személyiségek között. Nem volt rossz, érdekes drámaként össze is áll minden, de talán valami nagyobb durranást vártam a végére. Nem tetszik, hogy az a pedofil szemét így megúszott mindent.

The Afterparty (s02e04) – ezúttal is kaptunk egy remek stílusátvételt. Ráadásul nem is azzal a paródia jelleggel, amit gyakran kiéreztem a sorozatból. Ez a rész valóban olyan volt, mintha egy Wes Anderson filmet néztem volna. Konkrétan a Tenenbaum család története, ami visszatérően felidéződött bennem, ahogy néztem ezt az epizódot. Az is volt a legjobb, amikor Hannah szemszögéből hallgattuk a korábban történteket. Derült ki megint pár dolog, rá lett mutatva a következő gyanúsítottra. Vagyis, az alapszerkezet változatlan, de a stílus eladta és a maga módján még humoros is tudott lenni. Jobban, mint a rendes, jelen idejű cselekményben Zoe szerencsétlen nyomozgatása. Érzem benne, hogy nagyon igyekeznek szerepeltetni a visszatérő szereplőket. Mivel Tiffany Haddish és Sam Richardson karaktere vezetik a nyomozást, így Zoe Chao próbálkozik a kotnyeles, komikus másik nyomozó szerepkörrel, amit az első évadban Richardson kapott. Ezt nagyon nem élvezem, de tény, hogy Chao alapból nem túl szimpatikus nekem. Marad nekem a részenkénti stílusátvétel, azt viszont szeretem.

A Foundation (s02e03) tovább folytatja az évad összecsapásainak előkészítését, most éppen új szereplőket mutattak be. Hober Mallow, egy szélhámos érkezik az első Alapítvány oldalára, és Bel Riose tábornok a Birodalom hadvezére. Az egyik csibész és bajkeverő, a másik erkölcsileg jó ember és tragikus figura. Nap évekre egy rabszolgatelepre száműzte, elhitette vele, hogy megölte a férjét és mondjuk úgy, eltiporta. És mégis, visszajön, kész hadba állni, mert látja, hogy Nap rossz császár, és ő akarja védeni a milliárdokat, akiknek a sorsa a császároktól függ. Komolyan sajnálni is fogom, ha ellenségek lesznek az Alapítvánnyal, mert az eddigiek alapján Riose egy hős. Azt különben most olvastam, hogy Asimov egy római hadvezérről mintázta. Hát, az ő szálát kifejezetten várom most. Hari és Gaal szála is bonyolódik kicsit, de az csak kicsit. Ez a rész az új szereplőké, ésleég látványos is volt. Láttunk egy sivatagi civilizációt brutális kivégzéssel, meg voltak űrhajók, elég jó CGI. Amennyire nem bírom a kék császári uniformist, a hajók annyira kezdenek tetszeni.

A Hijack (s01e06) kapcsán kifogyok az új gondolatokból. Már a nyílt kártyáknál tartunk, tudjuk ki, mit és miért csinál. Még mindig megvan a részenkénti katasztrófa és annak elhárítása – most egy hullát kellett produkálni az eltérítők megbízójának -, de rejtély már nincs. A földi téren is beindították az akciót. A nyomozás, de John családjának a története is fel lett pörgetve. Annyira nem csoda, a gépen már kevesebbet lehet tenni. A szokott szintet hozza, Idris Elba jó ebben a megoldóember karakterben, de a sorozat egészéből nem emelkedik ki a rész, illik a többi közé és ennyi. Ok, azért egy kedvenc részem volt. Amikor John kiadta a parancsot, hogy készüljenek, visszaveszik a gépet, és mindenki fegyverkezni kezdett. Hajtű, körömvágó olló, kinek mi jutott…

A heti anime adagom: My Happy Marriage (s01e04) és abban egy ajándékozás. Hozzá egy kérdőjel a fejem fölé. Hirtelen úgy beindultak az események, hogy ha nem lenne lineáris a cselekmény vezetése, azt hinném, kimaradt pár rész. Az előző rész végén még azt magyarázta Lord Kudou, hogy a fésű nem eljegyzési ajándék, most meg azzal indít, hogy megkéri hivatalosan is Miyo kezét? Tulajdonképpen ebben a részben jutottak el oda, hogy mindketten kimondták, hogy össze akarják kötni az életüket. Voltak aranyos pillanataik, de az alapozáshoz képest ezt kifejezetten hirtelennek éreztem. Igaz, bonyodalom lesz így is. Az a másik család nagyon nem akarja, hogy Miyo beházasodjon a Kudou családba, és már terveket is szőnek. Most úgy is vagyok vele, hogy elképzelni nem tudom, mi lesz még benne és merre akarják vinni a cselekményt. De még mindig szépen kivitelezett, kellemes és van kérdésem a mágikus vonalról is.

Végül, külön epizódot kapott az Invincible. Megkaptuk Atom Eve Special kalandját. Időben visszalépünk, és azt nézhetjük meg, hogyan lett szuperhős Samantha Eve. Vagyis, eredettörténet. Elég fájdalmas, ahogy ebben a sorozatban már meg lehetett szokni. Megismerünk egy titkos kormány projektet, egy erejére ébredő lányt és a szüleit, akik nem értik meg. Tulajdonképpen annak a története, hogy Eve felfedezi a saját múltját, és elveszít sokakat, akikről nem is sejtette, milyen fontosak a számára. Az is maradt meg a leginkább szívszaggatónak a részből, amikor szembesül a nevelőszülei elvárásokkal teli szeretetével, és készít magának egy képet a családjáról, ami lehetett volna. Az a lehetett volna, az a nagyon kegyetlen. Maga a rész meg hozza a sorozat jellemzőit: véres, és felnőttmese. Hullanak a szereplők, szakadnak a zsigerek és az elemien jó alak mellett feltűnik a hasonlóképpen hataloméhes és sötét. A teljes sorozathoz nem igazán ad hozzá, de Eve filler epizódjának remekül működött. Kis emlékeztető, amíg ősszel érkezik a sorozat 2. évada.

A film kapcsán merengtem kicsit, milyen beteg házasságokat láttam már filmen vagy olvastam róluk. Az egyik első, ami beugrott, érdekes, szintén Ben Affleck főszereplésével készült és szintén regény volt az alapja: Holtodiglan. Úgy tűnik, kedvet kapott a másik oldalról is megnézni egy problémás házasságot.

Problémás? Talán azért is érzem annyira különösnek ezt a filmet, mert még abban sem vagyok biztos, hogy jó ez a jelző. Azt nem tudnám biztosan állítani, hogy Vic és Melinda házassága boldog, de stabil. Van egy rendszerük, abban van beteg vonás, és messze van a normálistól. De jó ez a kapcsolat vagy rossz? Fogalmam sincs. Még csak a szabályok sincsenek egyértelműen kimondva, amitől csak még furább érzetem volt. Melinda nyíltan hazavitte a szeretőit, húzta a férje agyát. Amikor egyszer rákérdeztek a férfitól, mit szól mindehhez, éppen csak azt nem mondta, hogy a feleségének szabad lapja van, ha ő nyitott házasságot akar, Vic megadja neki. A thrillert meg az adja, hogy bármit is mond a férfi, iszonyatos féltékenység dúl benne, és a felesége szeretői sorra tragikus balesetet szenvednek.

Játszik a nézővel a film, és ez egyszerre idegesít, de szórakoztatott is. Én szeretek találgatni, és a film teljes első felében lassan haladunk, csak sejtetve vannak dolgok. Melissa mellett ott vannak ezek a férjénél fiatalabb, általában szexi pasik, de bizonyíték nincs, hogy valóban szeretők és nem csak barátok. Vic meg figyel, belül majd felrobban, és nem is tudjuk, mi az igazság.

Majd jön az újabb rejtély, amikor Vic halálkomolyan megjegyzi az éppen aktuális házi barátnak, hogy az előzőt megölte, lecsapta egy kalapáccsal. Igazat mondott, csak ijesztette a pasit? A többség csak nevet rajt, a fiatalember megijed, a néző meg agyal. Mi van?

Ezt fokozzák, ahogy jönnek az újabb fiatalemberek. De már sejtelmes, gyakran álomszerű jeleneteket is látunk, hogy Vic mit tesz velük. Aki különben zseni, mérnök és imádja a feleségét. A férfiakat meg nagyon nem, akik rá mernek nézni.

És újabb zavaros pont: mégis, mit érezzek vele kapcsolatban? Nem tudok együttérezni vele, miközben a féltékenységét érthetőnek találom. Leginkább csak fogtam a fejem, mert a feleségére annyira nem vetít ki semmit. Még csak egy passzív-agresszív játszmába se mennek bele, bármennyire is féltékeny vagy gyilkos hangulata van, Melinda tabu. A szeretőknek el kell tűnni, de Melissának boldognak és mosolygósnak kell maradnia.

A Melissa – Vic dinamika is feszült, és azon is agyaltam. Melissa annyira parádézik a férfi előtt másokkal, hogy annak oka kell legyen. Elsőre azt gondoltam, hogy afrodiziákum neki Vic féltékenysége. De aztán pont azt rója fel neki, hogy nem mutatja ki az érzéseit: se a szerelmét, se féltékenységet, semmit. Akkor már inkább azt gondoltam, valahol az mozgatja a nőt, hogy reakciót váltson ki Vicből. Akár egy veszekedésnek is örülne, csak ne azt kapja, hogy ’teheted, amit akarsz, csak maradj velem és én örülök annak, amit kapok’. Ez magyarázná a végét is. Miért marad, miért tünteti el a bizonyítékot.

Az egész filmnek elég nyomasztó légköre van. Sok a titok, az álomszerű zavaros bevágás, és a ki nem mondott düh. Igazából nincs szimpatikus vagy ártatlan szereplő sem benne. Még az áldozatokat se tudom sajnálni – a házasságtörőket rühellem, ha azért túlzás is, hogy itt milyen büntetés lesz kiróva érte. Pláne, hogy Melissa nem kap megrovást.

Különös attól is, hogy az igazi események a felszín alatt zajlanak. Vegyük csak Vic esetét! Mit látunk? Sztoikusan és beletörődően nézi, Melissa kit hoz haza, hogyan ölelgeti. És a tekintetbe kell belesűríteni, hogy milyen gyilkos gondolatokat rejt a nyugodt álarc. Nem is tudom, hogy a színésztől ez sokat vagy éppen keveset követel. Mert igazából nem kell sok mindent kifejeznie, Vic maszkot hord, de azt azért érzékeltetni kell, hogy ez maszk. Nem is annyira Ben Affleck, akin ezt láttam, hanem az álomszerű bevágások rántották le a maszkot többször is. Ana de Armas meg szinte biodíszlet kell legyen, a szép és fiatal feleség, akire minden pasi rátenné a kezét. Akik között bőven akadnak sorozatsztárok: Finn Wittrock, vagy Jacob Elordi.

Külcsínre meg egy erotikus thrillerben járunk. Gazdagok és szépek, ahol a férjek mellett rendszeresen divatos és csinos fiatalabb feleségek tündökölnek luxus környezetben.

A film miatt a regény is megjelent, természetesen filmes borítóval. Mivel mással? Merengek is, hogy el kellene olvasni, csak hogy Highsmith milyen igazságokat tett a rejtélyek mögé, milyen a hangulata. Mert ez nem egy szórakoztató sztori, de volt benne valami – amit el tudok képzelni, hogy Highsmith megálmodta játszmáktól kapott.

Kezdek megint rákapni a zsánerre. Elkezdtem vadászni, milyen anime és felnőttmese akad éppen a kínálatban. Így bukkantam erre a bogaras történetre, ami most megint előkerült, hiszen elkezdték magyarul is megjelentetni az alapjául szolgáló mangát.

A történet alapozása gyorsabb nem is lehetne: jött egy vírus, és egyes emberekből hatalmas, gyilkos rovarok lettek. (Ezen faj neve a cagaster.) Kido egy Irtó, és éppen egy kereskedőt kísér, amikor észrevesznek egy bogarak üldözte kocsit. A haldokló férfinak Kido megígéri, hogy vigyáz a lányára. Így magával viszi Ilie-t, aki majd a fiú lakta szektorban igyekszik beilleszkedni. Csak éppen a lány származása titkot rejt, felbukkan egy irtókra vadászó sorozatgyilkos és még Kido múltja is utoléri őket. Egyik harc követi a másikat, miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz és Ilie szüleihez.

A sorozat alapvetően lineárisan halad előre, de egy-egy részre megtöri a sztorit, hogy egy-egy szereplője háttértörténetét elmesélje. Van ilyen epizódja Kidónak, Ilie szüleinek és Achtnak, rövidebb jelenetekben mellékszereplőknek is van visszaemlékezős pillanata. Általában úgy vannak időzítve, hogy az adott történethez kapcsolódjanak, és éppen akkor fedjenek fel valami titkot, amikor arra a szereplők is rádöbbennek, vagy az következik. Így elvben a szereplőkkel együtt lehet meglepődni, bár minimális csak az előreutalás, ami esetleg segíteni pár dolgot megtippelni. Acht körül érdemes ilyesmket keresni, de Kido körül is akad egy-egy.

Alapvetően akció jellegű, de azért messze van egy Csillagközi invázió szintű rovarirtástól. Ha úgy van, Kido végzi a munkáját, és különböző fázisokban is látjuk, ahogy Cagaster irtásba fog. Van, ami már inkább rovar, de akadt olyan is, aki éppen csak elkezdte az átváltozást és még az emberi tudata is megvolt. Mondani se kell, hogy ez utóbbi kiválóan alkalmas a drámára és a karakterek mélyítésére. Az egyik legfájóbb része volt a sorozatnak, amikor egy pozitív szereplő változott át, Kido végzett vele, és mindenki szenvedett. Kido látszólag érzéketlenül tette a dolgát, tűrte, hogy neki szóljanak be a történtek miatt. A szobájába visszaérve meg valósággal összeomlott, és úgy üvöltött, mint akit ölnek.

Különben is az egyik leginkább érdekes vonala a sorozatnak az volt, hogy milyennek mutatja magát a fiú, és milyen igazából. Még mantrája is van, hogy nem szabad többnek lennie, mint érzelemmentes kardnak. Mindez pedig az önvédelem eszköze, pont az olyan esetek miatt, mint a rendes katona halála. Mert ő lesz az, akinek végezni kell az átváltozókkal. Ilie miatt aztán persze át kell értékelnie mindent: jó neki, ha senkihez és semmihez nem kötődik? Egyre komolyabb mini összeomlásokat produkál, hogy a végére levonja a tanulságot, amit majd monológban el is mond a végén.

Ilie is változni kénytelen a történet folyamán. Olyan szerepe van a Cagaster világban, ami nem engedi meg, hogy naivan rácsodálkozzon a dolgokra és keményebbé kell válnia. Mondjuk, ezt lehetett volna még fokozni, de a végére ő is szembenéz azzal, hogy mi folyik az ereiben és mire képes.

A háttértörténetben meg röviden egy tragédia bontakozik ki. Ahol mindenki szeretetre vágyik, csak nem éppen attól, aki képes őt szeretni. Így aztán egy olyan mese, ami lehetne nagy happy end és a világ megmentése, csak egy többszörös tragédia tud lenni, amiben túl későn fedezik fel, hogy miképpen érhették volna el, amit szerettek volna és kivel. Tudom, homályos, de nem szándékozom elmesélni a Cagaster és Ilie eredettörténetét. A végére szépen kibontják, és ha egyesek esetében nem is értem, milyen agyament módon akartak célt érni, együtt működik.

A főszereplő páros mellett Acht az, akiből a legtöbbet látunk, és akinek szintén elég egyedi tragédiája van. Ő megreked két világ között, és szintén elég furcsa módon keresi a megváltását. Az ő és Kido párbajai a sorozat jobb akciójelenetei között vannak – az nézhetőbb volt, mint amikor Kido rovarokat írt. Acht nagyobb kihívás, ha a Cagaster lények tűnnek is nehezebb prédáknak. Azokat Kido túl könnyen is elintézi.

A mellékszereplők kisebb történetei meg színezik, és kevésbé nagy távlatokba helyezik a világot. Ilie és Kido a világuk kell, hogy mentsék, míg Mario a vállalkozását igyekszik életben tartani, vagy az utcagyerek kerül lépéskényszerbe, hogy el merjen-e menni iskolába.

A grafika a mangát követi, és nem tudtam nem elgondolkozni azon, hogy mennyire hasonlók a különféle történetekben a szereplők. Pl. Kido. Ha minimálisan változtatunk rajta, át lehet rajzolni egy csomó anime férfi karakterére. Leginkább a Full Metal Panic! Sagarája ugrik be, de a Yu-Yu Hakusho főszereplője is ilyen alkat volt. Ichigo a Bleachből, ha nem narancs lenne a haja, szintén. Vannak jól eltalált részek benne, attól függetlenül, hogy milyenek a szereplői. Bírtam Kido terápia jellegű hadgyakorlatait, de a Cagaster születését is gondosan lezongorázták.

Amíg összevárom a Bleach zárását, pont jó volt. Még akkor is, ha egy ponton arra jutottam, hogy ez zombis sorozat is lehetne, mert a Cagaster és a zombi között akadnak közös vonások. Pl. aki átváltozik, az elveszti a korábbi személyiségét és embereket eszik.

Azokon a listákon, amelyeken összeszedik minden idők legjobb sorozatait, általában van kettő, amit készültem megnézni, aztán sose kerítette rá sort. A Breaking Bad és a Maffiózók. A Soprano család élete eddig nekem teljesen kimaradt, a történetéről is annyit tudok csak, hogy a maffiafőnök Tony pszichológushoz jár és ennyi. Akkor minek néztem meg az előzményfilmet?

Gondoltam, mivel a sorozat előtt játszódik és Tony nagybátyja a főszereplő, csak érthető lesz így is. Még, ha láttam olyan posztert is, ami azt hirdette, hogy megtudhatjuk, ki miatt vált Anthony Tony Sopranóvá, ahogy a sorozatban megismerhette a világ.

Bár Dickie története tényleg megáll a maga lábán, azért tele van ez utalásokkal a sorozatra. Sok még nekem is leesett, noha fentebb említettem, mennyit tudok róla. A középiskolás Tony bizony kiköt az iskolapszichológusnál, és látható, hogy már itt bejön neki a folyamat. De ott van a narráció is, amit Dickie felnőtt és meggyilkolt fia mond – akit Tony küldött a pokolba, jó pár évvel később. Sok mindenre érzem is, hogy éppen olyasmit látok, ami alakítja a fiatalember jellemét, és valószínűsítem, hogy a maffiafőnök Tony esetében is visszaköszön majd, de ebben nem lehetek biztos.

Még azzal is adóztak az eredeti emlékének, hogy Tony fiatal énjét Michael Gandolfini játssza, az eredeti Tony, James Gandolfini fia. Ezt különben előre nem tudtam, és magamban meg is állapítottam, hogy tényleg találtak egy olyan színészt a szerepre, aki még külsőre is emlékeztet Gandolfinire. Hát, ez volt a titok. A fia, és tényleg hasonlít rá.

Azon is látszik a sorozat kult státusza, hogy mellékszerepekre is micsoda színészek szerződtettek le. Vera Farmiga lett Tony anyja, Ray Liotta Dickie nagybátyja, Billy Magnussen egy leendő bűnöző fejes, Corey Stoll és Jon Bernthal a jelen történet Soprano fivérei, Leslie Odom Jr. meg a feltörekvő színesbőrű, aki nem elégszik meg az olaszok kifutófiújának szerepével, saját üzletet akar. Több szempontból is igencsak fontos szereplője lesz Dickie életének. A főszerepet pedig Alessandro Nivola kapta, aki viszi is rendületlenül előre a filmet.

Valamit kellene már a filmről és a cselekményről is írnom, de ezzel már nagyobb bajban vagyok. Nem is tudom, hogy lehetne a cselekményt összefoglalni. Pillanatképek az olasz maffia életéből? Miképpen normális, hogy vár otthon az asszony marhasülttel, a szerető meg közben kolbászt süt? Hogy lehet még egy apagyilkosságot is könnyen eltussolni – annyira, hogy még magad is elhidd a hamis történetet? Nem tudnám azt mondani, hogy van egyetlen történet, amin haladunk végig, pedig van. Dickie történetei – miket tett, és hogyan végezte be. Inkább központi konfliktus nincs, ettől meg lóg az egész a levegőben. Mi értelme volt a film egészének? Sejtem, hogy az, hogy Tony a végén ott álljon a koporsónál, de esküdni nem mernék rá.

Elnéztem, nagyjából le is kötött, de valahogy nem igazán filmszerű.

Látványra nem rossz. Van egy hangulata a környéknek, és a szereplők is úgy vannak öltöztetve, hogy az jellegzetes és a környezetbe illő legyen. Nem meglepő módon nekem az elegáns, öltönyös vonulások tetszettek, de a film mert brutális is lenni. Láttam a fúró olyan használatát, amit bár kitörölhetnék az emlékeimből. Nem is akarok rágondolni.

Az univerzum még bővülhet, állítólag Tony húszas évei sem kizárt, hogy filmre kerülnek. Én egyelőre maradnék annyinál, hogy érdekes volt, de még nem tartok ott, messze nem, hogy szeressem ezt a világot.

Már feladtam, hogy át akarjam látni ezeket a filmeket. Elég sok része van, és rá kellett jönnöm, hogy egy-egy rész között még találhatok kapcsolatot, de különben külön Nicolas feldolgozások. Még csak arra sem jövök rá, hogy a sorrend milyen lenne eredetiben.

Egy példa: egy korábbi részben Nicolas-nak kistestvére született. Most egyke, noha elvben nagyobb, mint amikor testvére lett. Konklúzió: teljesen külön kell nézni a filmeket. Amelyek különben adaptációk – ha minden igaz, képregényé. Magyarul is létezik, de még nem akadt a kezembe.

A jelen történet egy családi helyzetet mutat be, amit a gyerek a maga kis eszközeivel igyekszik kezelni. Vagyis: az apját kinevezik, igazgató lesz és lényegesen többet fog keresni, viszont a családnak el kell költöznie. Nicolas nagyon nem akarja, hiszen a baráti társasága, amihez mindenek felett ragaszkodik. Az iskolában éppen kirándulásra mennek, ahol mesélnek nekik egy elveszett viking kincsről, ami a legenda szerint valahol erre lett elrejtve. A gyerekek ki is találják, ha meglenne ez a kincs, Nicolas szülei gazdagok lennének, és nem kellene költözniük. Persze a kincs előtt más módon is próbálta fúrni az apja kinevezését – a prezentációját kicserélte a saját magazinjára és hasonlók, de a fő szál ez a kincskeresés lesz.

Az a típusú gyerekcsapatos történet, amit nálunk a Pál utca jelentett, de a franciáknál is tudok hasonlót és retrót, mint nálunk Molnár klasszikusa. A Gombháború. Csak éppen Nicolas mai gyerek, ezzel megcélozva a mostani gyerekeket is nézőnek.

Pozitív, kedves darab, amiben összetartanak és segítik egymást a gyerekek. Ugyan vannak a csapatban, akit szekálnak, de így is összetartanak, és együtt tevékenykednek. Nem bántani akarják egymást, nincs semmi rossz szándék bennük, csak fiúk, akik játszanak. Az iskolai jeleneteik is mind ilyenek – elevenek, rosszcsontok, de rendes gyerekek különben.

A kedvenc részem meg a szomszéd telken lakó néni és a kutyája voltak. Ha a gyerekek átrúgták a labdát, átmehettek érte és átvehették a nénitől, de cserébe kifelé menet futni kellett a kutyus elől. Aki különben nagyon aranyos egy példány, nem is értettem, miért féltek tőle annyira. Kifejezetten aranyos is volt, amikor a nénit elköltöztette a fia, a kutya hazajött és Nicolas odament hozzá, megsimogatta, a kutya meg hozzábújt. Ok, tudom. Kutyabolond vagyok, ez engem meghat és kész. Aki macskás, meg nem szereti a házi kedvenceket, az úgysem fog ilyen gyerekfilmet nézni, szóval, kutyabolondok, itt egy helyes kiskutyás film!

Érződik abban a forrásanyag, hogy típusokkal dolgozik. Ha nagyon lebontom, akkor a pajtások és a szülők is egy-egy jellegzetes figura valóságos karikatúrája, akikben komikusan fel van nagyítva egy-egy jellemvonás. A gyerekek ezeket magukra is aggatják, a szülőkön meg mi magunk láthatjuk. Azzal gondban is voltam, hogy az anya hol szimpatikus volt, hol kevésbé. Szerette a családját, de néha olyan húzásai voltak, mintha bogaras lett volna, vagy valami rosszul lett volna bekötve a fejében. Az apában is volt valami hasonló, de neki van egy kifejezetten nagy gesztusa – ahogy megszervezi a gyerekeknek a kincsvadászatot, az a szeretet egy nagy példája. Sajnáltam is, amikor Nicolas rájött mindenre és fájt neki. Pedig valami olyasmit tett érte az apja, amiért minimum megölelni kellett volna.

A fő alak benne Nicolas, és fontosak a kis barátai. A dagi, a gazdag gyerek, az okostojás és még sorolható. Ahogy írtam, mindenkinek megvan a maga fő jellemzője, amit kitölt. Ismert gyerekszínészt nem ismertem fel köztük, de nem is kellett. Helyesek voltak, gyerekek és ennyi kellett is ide. Ha már színészek – az anya alakítója, Audrey Lamy volt az egyetlen, aki ismerős volt. Azt jól el is kapta, hogy majdnem neurotikus lett a karaktere.

Ha minden igaz, van még Nicolas-film, amit nem láttam. Ha összefutok vele, majd megnézem. Az a fajta kedves, gyerekesen kalandos családi film, amin lehet mosolyogni.

Van pár igencsak emlékezetes filmes bosszú. Dumas grófja regény után filmen is sikeres lett, van többféle sorozatfeldolgozása is. Tarantino is adott pár leckét Bill miatt, hidegen tálalással és gödörásással. A Netflixen megnézhetjük a koreai verziót is – a bosszút, amelyben nem lesz dicsőség, mégis ez a sorozat címe.

Talán a második etapig kellett várni, mire megmagyarázzák. Akit annyira tönkretettek, mint Dong-eunt, annak azért is küzdeni kell, hogy a becsületét és önbecslését visszaszerezze. Ezekkel rokon értelműként használják a sorozatban a dicsőséget – Yeo-jeong emlegeti többször, mint ami megvolt Dong-eunnak, Yeon-jin és bandája megfosztotta tőle, és most vissza kell szereznie.

Elég kegyetlen a történet. Dong-eun meséli az egészet, és már a nyitányban felteszi a kérdést, érdekel-e, miért kell bosszút állnia. Megelevenednek a középiskolai évei, és kapunk egy modern horrort. Nem elég, hogy a gazdag gyerekek rászálltak, bántották, összetörték – brutálisan, jegyzem meg. Nekik a verés sem elég, rossz nézni, mit találtak ki. De erre rápakolták, hogy a lány sehol nem lelhetett menedékre. Az iskolát csak a jó hírneve érdekelte, meg a diákok anyagi háttere. Volt tanár, aki el is verte a lányt, amikor az igazságot próbált keresni magának. Az anyja árulása meg egy külön szint, de ő még a későbbiekben is mindig el tud menni még messzebb. Nem is tudnám megmondani, ki volt a rosszabb – az iskola méhkirálynője, vagy a drogos anya.

A szerkezetet meghagyják végig. Dong-eun folyamatosan megjegyzéseket is fűz a látottakhoz, és teremt egy behúzó hangulatot. Igencsak eltalálták a szövegezést: egyszerre tűpontos, kegyetlen, és mégis van benne valami majdnem humor is.

A terv lassan kezd kibontakozni, akkor viszont kegyetlenül beindul. Egyre több szennyes titok derül ki, és Dong-eun félelmetesen ráérez, mit próbálnak lépni ellene és hogyan védheti ki. Egyszer-egyszer úgy tűnik, hogy Yeon-jin még így is ellenfél tud lenni, be tud vinni ütéseket, de túl sok mindent tett az elmúlt évek alatt, hogy sértetlenül megúszhassa. Ahogy erre rádöbben, megijed, hibázni is kezd, és ugyanolyan alaposan össze lesz törve az élete, ahogy ő tette a másik lánnyal.

A sorozatban két csapat néz szembe: Dong-eun és a magát a lány Hóhérának kinevező Yeo-jeong, velük szemben Yeon-jin és a középiskolai bűntársai. Balszerencséjére azokat a barátságokat érdek vezérelte, és ellene fordíthatók az egykori barátok. Hát igen, még a legnagyobb rajongója se nyeli le szó nélkül az olyan húzásait, hogy tőle terhesen hozzáment máshoz, és még el is hitette vele, hogy nem tőle van a gyerek. (Nem mintha eddig túlzottan érdekelte volna, hogy ki a kislány apja.) Nagyon kevés köztes alak áll a két csoport között. A legerősebb köztük Yeon-jin férje, aki mondhatni az egyetlen tisztességes alak a sorozatban. Mert bármennyire is együtt tudok érezni a főszereplő ügyével, ő a célért kegyetlen lesz és képes beáldozni, kihasználni másokat. Do-yeong viszont meg tud bocsátani, hűséges, miközben neki is van ereje és hatalmas cselekedni. Ha kell, ő is odacsap, de benne nincs meg az a kíméletlenség. Igaz, őt nem is úgy bántották, mint a főszereplőt. Lenne egy tippem, hogy belőle is jobban kijönne az állat, ha pl. a lányát olyasmi érné, amin a főszereplő ment át.

A történetet nem is nagyon akarom mesélni. A sorozat visszatérő eleme a go játék – a történet felépítése is arra emlékeztet. Rakosgatják a táblára a korongokat, és Dong-eun sorra rombolja le az ellenfele házait. A csapatnak több tagja volt, és ugyan a fő ellenfél a méhkirálynő, de nem kíméli a többieket sem, ha ott nem is olyan direkt módszereket alkalmaz.

Közben meg más színeket hoz bele a plasztikai sebész története és a nővel lassan kialakuló, szinte romantikus kapcsolata. Ott is van fájdalom és bosszúvágy, és arra lehet alapozni, hogy mit találnak meg egy egymásban. Nem csak valakit, aki megérti őket, de feltétel nélküli társat is. A történetük végében is meg tudom látni a romantikát, ha érzékelem is, hogy azért valahol beteg, amibe együtt belefognak.

Jól is néz ki a sorozat. A gazdagok és szépek világa, csodás épületekkel, berendezésekkel és ruhákkal. Stílusa van a karaktereknek. Még guilty pleasure sorozat is simán lehetne, annyira benne vannak a játszmák egymás között a felső tízezerben is.

Még a casting is tetszett. Simán megkülönböztettem a szereplőket, pedig volt már, ahol ezzel eleinte szenvedtem. Nem csak az eltérő stílusuk, de maguk a színészek is megkülönböztethetőek. Plusz, vannak nagy jeleneteik is. A kedvenceim közt van, amikor Lim Ji-yeon játszotta a váltást a magabiztos méhkirálynő és a nő között, aki már ráébred, hogy mennyi mindent el fog veszteni. Az a pillanat, a törés, amikor rádöbben, hogy ennyi volt.

Eléggé addiktív a sorozat, én simán ráfüggtem, hogy miképpen alakulnak az események. Egészen a végéig csavargatva vannak a szálak. Azt nem állítom, hogy mindent tökéletesen el is varrnak, de közel vannak hozzá.

Nyertek vele pár díjat, jó kritikái vannak – sokan szerettük. És megjegyzem, tökéletesen működik így, nem igényel amerikai feldolgozást.