Melyik adón is ment ez? Nem lepne meg, ha Netflix, de nem hiszem. Tudom is, hogy nem. Az Amazon Prime sorozata, csak éppen ezen is akkora a Bridgerton hatása, hogy az megtévesztő lehet. Bár itt legalább nem téma a bőrszín, így jobban elsikkadt…

Mert itt nem az a felháborodás tárgya, hogy kinek mennyire barna a bőre, mint a Queen Charlotte-ban legutóbb. Olyasmibe nem mertek belenyúlni, mint VIII. Henrik kinézete, még az ismert portré is benne van a filmben. A feleségei azonban már vegyes rasszból kerültek ki: Edward és Elizabeth feketék, vagyis Jane Seymour – Edward anyja – és Boleyn Anna – Elizabethé – is az kellett legyen. Ez csak azért érdekes, mert Jane bátyja is benne van a sorozatban. Ő az a bizonyos lord Seymour, aki Mary hercegnő mellett intrikál és a titkos szeretője. Ő viszont egyértelműen fehér. Akkor most mi is van? Itt jön az, hogy ebben a sorozatban ez nem téma. A színészt és a karaktert kell nézni, nem a bőrszínét. Ez a sorozat megvalósította a színvakságot, a színész játéka és nem a rassza érdekes.

Már csak azért is lehet így, mert egészen más, ami megosztja a sorozatban szereplő emberkéket. A valóságban a katolikusok és az anglikánok vetélkedtek akkoriban, itt viszont Igazak vannak és Ethiánok. Utóbbiak alakváltók – képesek egy állat alakját felölteni. Az Igazak vannak a politikai hatalmon, és mindent meg is tesznek, hogy az Ethiánok kihaljanak. Komoly megszorítások, halálbüntetések és kitaszítás várt rájuk. Csoda is, hogy még nem kezdtek tömegmészárlásba – megjegyzem, Mary ilyen terveket szövöget, ha királynő lesz.

A sorozat azt követi nyomon, hogy lady Jane – Edward unokatestvére apai ágon – hogyan próbál olyan királynő lenni, aki összebékíti a két oldalt. Alapból is egy művelt, nyitott fiatal nőről van szó, akit a szemébe is Anglia legokosabb nőjének mondanak. De az, hogy az elrendezett házasságában a családja tudta nélkül egy Ethián felesége lett, még további indítékot is ad. Igen, itt Jane Igaz, míg Guildford Dudley Ethián. Hogy még cifrább legyen a helyzet, egy gyerekkori trauma miatt ő képtelen az átváltozásokat szabályozni. Éjjel ember – nappal ló. Van is bőven intrika, meg játszma a trón körül. Politika, merénylet, titkos összeesküvés. Minden részben akad valami az elrendezett házasságba került páros egymás felé közelítése mellett.

Különben, ha kicsit komolyabban veszem a sorozat világát, teljesen értelmetlen és lehetetlen is a két oldal szétválasztása. Az Ethián vérvonal nem egyenes. Generációk kimaradhatnak, és a felvett állat alakja is teljesen véletlenszerű. Ha Guildford esetét nézzük, ő egy elismerten Igaz család sarja, és se az apja, se a testvére nem lett Ethián. Csak ő. Vagyis, bármikor és bármelyik családban újra előfordulhat, így kiírtani sem lehet, ahogy Mary szeretné.

Tudom, ilyen sorozat esetében nem kellene ezzel foglalkozni. Ki is mondják, hogy nem a történelem szerint alakulnak majd itt az események. A fantasy vonal is egészen más, mint a valóság. De azért érdekes, hogy mit vesznek át a valódi történelemből, és mi az, amit módosítanak. Mert nagyon sok minden egyezik azzal, ahogy történt. Ha kicsit csavarnak is rajta. Mint Katherine és az ifjabb Seymour titkos házassága – tényleg megtörtént. Ahogy Mary sem véletlenül a spanyol Fülöptől kap házassági ajánlatot – tényleg ő lett a királynő férje. Közben meg mások egészen furák a sorozatban. Az ifjabb Seymour Dominic Cooper alakította Seymour fia – de ez a sorozatból nem igazán derül ki. Egy közös jelenetük sincs, Cooper karaktere nem is utal arra, hogy lenne már gyereke és örököse. Nagyban azon dolgozik, hogy Mary királynő legyen és ő elvehesse. De a Guildford – Jane házasság sem tűnik sikertörténetnek, a sorozat és az eredeti regény faragott belőle YA fantasy románcot. Bár, legalább humorral. A 'Lóval menjek nászútra?' és az 'Eszemért vettél el?' jeleneteken is vigyorogtam,

Van még egy elem, ami igencsak mássá teszi a sorozatot, de ezt kifejezetten előnyének éreztem. Modern a narráció, pikáns és kicsit talán a The Great stílusát idézi a felépítése. Eszméletlen szövegeket adtak a narrátornak, de a szereplőket se kell félteni. Kalandos, vannak történelmi gyökerei, és ráadásnak még vicces is. Ok, azért akad olyan is, amit nem díjaztam. Különösen bántja a szemem, hogy Stan Dudley (megjegyzés, lord Dudley roppant sok gyereket nemzett. Stanley éppen egy fia sem volt.) éppen Jane anyjával keveredik viszonyba. Talán még az apjának elmenne a nő, de a kölyöknek? Alaphangon is 30 év van a nő javára. Mary és Seymour BDSM vonalon nyomulnak négyszemközt. Milyen egy reneszánsz domina ruházata? Itt meg lehetett tekinteni. Edward király meg menet közben jön rá, hogy meleg és egy tolvajfiúban párra is akad a végére. Mit is mondtam a Netflixről az elején? Még egy, ami az ő sorozataik nyomán itt van. Már nincs is sorozat fontosabb LMBTQ szereplő nélkül.

Különben jól néz ki a sorozat. Akár a ruhák, akár a helyszínek, akár a beépített akciók. Mert Örökkön örökké stílusban itt is összecsap a hercegnő, a herceg meg a merénylők. Kocsmai verekedés és többféle merénylet is van műsoron.

Még a szereposztás is tetszett. Mondjuk, azon rendszeresen fennakadtam, hogy Edward Bluemel mennyire alacsonynak tűnik. Emily Bader Jane-je mellett nem vészes, a nő valamivel alacsonyabb nála, de különben olyan érzetem volt, mintha rá mindenki lenézne. Pláne, hogy az öccsének meg castingoltak egy olyan fiatalembert, akire meg mindenki felnéz. De nem is ez a lényeg. Kate O’Flynn valami elképesztően komédiázott Mary szerepében, Anna Chancellor és Rob Brydon kiugró mimikával, emlékezetes beszólásokkal tették emlékezetessé a szülők oldalát. Dominic Cooper leginkább a fellépésével tudott emlékezetes lenni, ő azért nem lett olyan szélsőséges, mint Mary, akivel legtöbbször szerepelt.

Én jókat vigyorogtam rajta, jóval többet, mint amin morogtam. Nézném tovább is, de nem tudom, lesz-e folytatása. A regénynek nem volt, Hand más Jane-ek történetét mesélte el másképp. A 2. könyv pl. Jane Eyre története másképp. Majd kiderül.

Nyári melegbe nem kellett volna ezzel a drámával küzdenem. Ősszel, vagy akár télen el tudom képzelni, hogy jobban lekötött volna, de most egyszerűen melegem van ennyire komoly témához.

Nem segített, hogy az egyik olyan zsánerbe nyúltak bele, amit különben az egyik kedvencemnek tartok. Vagyis, a történetben fontos szerepet kap egy tárgyalás. Sandra elég sikeres írónő, aki Franciaországba, a férje szülőhelyére költözött vissza a családjával. Amikor Samuel rejtélyes körülmények között kizuhan a házuk tetőteréből, és meghal, a nőnek nem csak a gyásszal és a fiával kell foglalkoznia, hanem az állam megvádolja gyilkossággal. Az események jelentős része zajlik a tárgyalóteremben, és még azt is érdekesnek tudtam látni, hogy ott mennyire más a rendszer, mint nálunk vagy az amerikai filmekben. Nincs esküdtek, az annyira nem lepett meg. De ahogy a meghallgatásokon mindenki kérdezgeti a tanút és nincs az a szokott, súlyos rend, azt furcsának találtam.

Egy állandó felülvizsgálat és újragondolás a történet. Minden szereplő azon dolgozik, hogy a múltban történteket feltárja és a benne részt vevők szempontjából magyarázza. Egy ponton engem már tudott is idegesíteni, amikor olyanokon rugóztak percekig, hogy Sandra flörtölt-e a szakdolgozatát róla író egyetemistával, a férje féltékeny lett-e, ezért üvöltette-e a zenét. Az ügyész kifejezetten nyomult, és ellenszenvesnek is találtam, amikor a tanúba is bele akarta beszélni, hogy mit érzett ő éppen akkor. Nem egyszer váltam a tiltakozást, hogy éppen befolyásolja a tanút.

Bár a zuhanás anatómiája van a címben, mellette ez Sandra és Samuel kapcsolatának is a vizsgálata. Szóba kerül ott pénzügyi dolgokon át időbeosztáson át gyereknevelésig és megcsalásig minden. Talán azért is tetszett az a rész, amikor Sandra ki is fakad, hogy a kapcsolatából kiemelik a rossz dolgokat. Egy bizonyos fényben néznek rájuk, pedig két ember együttélése, egy család működése ennél sokkal bonyolultabb.

A kiemelt szereplők Sandra, kicsit az ügyvédje és egyben egykori párja: Vincent és a nő fia, Daniel. A középpont azonban Sandra, hiszen az a kérdés, ő mit tett vagy sem. Az egyik oka, amiért küzdelem volt a film, hogy a nőt nem találtam szimpatikusnak. Azt meg pláne nem értettem, miért vannak sokan annyira oda érte. Sandra Hüller sokat beletett, személyiséget adott a karakternek, de akkor sem bírtam ezt a nőt. Bajban lennék, ha rá kellene mutatnom, mi, de annyira idegesített benne. Talán az a visszaidézett beszélgetés, amikor arról volt szó, hogy mindig a férje volt az a kapcsolatban, aki adott. Sandrához alkalmazkodni kellett. Amikor Samuel jelezte, hogy neki már nem megfelelő így, ő is szeretne én-időt, dolgozni, Sandra kb. azt mondta neki, ok, oldd meg, de úgy, hogy engem ne érintsen. Mert ő semmit nem adna fel, hogy a másiknak könnyebb legyen. De az is sokat mond, hogy évek óta élnek Franciaországban, de Sandra még mindig inkább németül beszél. A bíróságon is, hiába kellene a franciát használnia, csak visszavált németre. Van benne egy olyan erőszakos él, amit taszítónak találtam.

De a film kerek, történetet mesél el és beágyazza a jelenbe a kapcsolat anatómiáját. Azt meg is értem, hogy a forgatókönyvet miért jutalmazták Oscarral is. Tipikusan az a történet, ami regényként jobban működne nekem, mint filmen. Egyszer meg lehetett nézni, ha Sandra nem irritálna, akkor többször is. Szépen felfedni, mi történt, hogyan éreztek a szereplők, mi mire utal. Mert azért itt a végére át lehet értékelni, mi mit jelentett – ha már többet tudunk a kapcsolatrendszerükről, dolgaikról.

De nyár is van, kánikula is, ez meg hosszú és több figyelmet igényel a drámához, mint amire most képesnek éreztem magam.

Ennyire gagyi történetbe és filmbe belefutni… Pedig a pókokkal kacérkodó horrorban lenne ötlet. Anyámék régi videóján anno, még a DVD előtt elég sokat néztem az Arachnofóbiát. Most is inkább azt kellett volna megkeresnem valamelyik adón…

Mert ez a Pókok – katasztrófa. Az még ok, hogy hogyan kerül be egy ennyire veszélyes faj illegálisan a nagyvárosba a sivatagból. Még azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy kéz alatt miképpen veszi meg egy rovarbolond gengszterkezdemény. (Ok, igazából nem az, üzletelget kéz alatt, de nem droggal. Ennek ellenére mindenki drogdílernek nézi.) Csak aztán már semmi nem akar passzolni. A pók elszabadul, nagyon gyorsan szaporodni kezd, kb. órák alatt – meg egyre nagyobbak is lesznek – és a házban ragadtak meg menekülhetnek. Ezzel össze is foglaltam mindent.

Hiába nyomják bele a szegények sorsát, és hogy mennyire könnyen kriminalizálódnak, az nem vehető komolyan. Nincs ebben a filmben társadalmi üzenet, csak elképzelhetőbb, hogy egy szegény környéken lesz ebből katasztrófa. Ha egy gazdag villájában szabadulna el így a halálos pók, neki lenne pénze szakembert hívni és nem maga próbálkozna. Vagy, segítenének neki, nem lezárnák a házat, aztán boldoguljon a bent ragadt, ahogy tud. Ha legalább ötletes lenne, de nem az. Futkoznak a házban meg sikítanak.

Nincs rejtély, kezdettől tudjuk, mi történik. Nincs feszültség sem, mert azt nem tudom annak értékelni, hogy vajon el tudnak-e futni a pókok elől. Azok különben miben járnak? Rajban, csapatban? Mindegy, de annyira nem érdekes ez a film, hogy még ezen is inkább járt az agyam.

Gagyin néz ki, a pókok és a horrorelem is. CGI-ra nem is igen volt pénzük, így inkább jump scream van meg sejtetés. Van, ahol ez klasszikus lett. Spielberg cápája a klasszikus példa. De ez nem a Cápa és nem Spielberg.

A színészek se adják el, de nincs is mit. Pedig én szeretem a francia filmeket, de úgy tűnik, nem a horrorban. Különben – hogy került ez be a Velencei Filmfesztiválra? Én csak feledni akarom minden egyes ízelt lábbal együtt.

Hogyan lehet politikusokról és követekről izgalmas sorozatot forgatni? Az elnök emberei nekem soha nem jött be, de Az alelnök is hamar leszakított. Szóval, eddig nem volt válaszom erre a kérdésre.

Aztán, felbukkant a Netflixen a The Diplomat című sorozat. Írtam már párszor, mi az egyik legnagyobb csali, amire rákapva elkezdek egy sorozatot vagy filmet. Megnézem a stáblistát és ha kellő mennyiségű pozitív benyomás ér, akár el sem olvasom, maga a műsor miről szól. Nézés közben majd úgy is kiderül… Itt volt Keri Russell, aki ugyan nem tartozik a kedvenc színésznőim közé, de jónak tartom és elnézem a filmjeit. A férjét Rufus Sewell játssza, őt viszont kifejezetten bírom. De Ato Essandoh is annyira jó volt a Chicago Medben annak idején, hogy szívesen megnézzem, mire képes orvosi köpeny helyett élére vasalt öltönyben.

Egy téren sem kellett csalódnom. Jó alakításokkal van tele a film és a színészek közti kémia is megvolt. Sewell, aki nem véletlenül játszott már annyi rosszfiút, itt egészen egyedien összegyúrta a kisugárzását azzal, hogy soha nem tudtam eldönteni, hogy ő a jófiúk egyike a sorozatban, vagy aggódjak folyamatosan, hogy mikor tör elő belőle a karrierista, aki mindenkit legázol. És még meg is köszönnék neki, annyira a hatása alá vonja az embereket. Ahogy Keri Russell összerakta ezt az örökmozgó, keményen lecsapó nőt, akit minden képessége és hatalma ellenére idegesít a tömeg és nem tudja eladni magát. (Sewell karakterének az viszont zseniálisan ment.) A behozott mellékszereplők, a visszatérő szereplők is el tudták érni, hogy emlékezzek rájuk részekkel később is.

A történet alapja pedig egy külpolitikai helyzet gyors kezelése. Egy angol hajó süllyed, de kinek köszönhetően? A legnagyobb gyanúsított Irán és közel van a helyzet egy fegyveres válaszcsapáshoz. De tényleg ők voltak? Játszmázik és megtéveszt mindenki. Még egy részen belül is változik, hogy mit tudnak, kire gyanakodnak és az indokaik. Nagyon fontos az információszerzés, nem véletlen, hogy annyi hírszerző van köröttük. Meg az is, amit ők adnak ki. Vagyis, a média szerepe is jelentős. Látjuk, ami a zárt ajtók és ami a világ szeme előtt történik. A bemutatott megállapodásokat, és mindent, ami mögöttük volt.

Kate ebben a helyzetben lesz londoni nagykövet, ami egyben teszt is. Ha nem is tudja. A következő alelnököt keresik. A gyors váltások, helyzetfelismerés és a folyamatos problémaelhárítás eladta a sorozatot. Igen, politika, de pörgetve és tettekhez kötve. Ezek a szereplők mozgásban vannak, cseleznek és nem csak beszélgetnek, noha az is fontos része a munkájuknak. Megadja azt az érzetet, hogy belátsz a színfalak mögé.

Hozzá van építve a történethez Kate és Hal házasságának kérdése is. Pontosan nem ismerjük az okokat, már kész tények elé vagyunk állítva: még nem nyilvános, de válni akarnak. Kate beilleszkedik nagykövetként, aztán bejelentik. Legalábbis, Kate így gondolja. De Hal szereti, vissza akarja kapni és a közös munka, a stressz elkezdi összerakni a kettőst megint. Nem is azzal van a gondjuk, hogy egymást ne szeretnék, vagy ne lenne meg a kémia már. Inkább az, hogy Kate már nem tud igazán bízni a férjében. Nincs előzménytörténet benne, de simán feltételezem, hogy a karrierje érdekében csinált valami mocskos és önző dolgot, amit Kate megtudott és amiért leírta. Pedig azt valami döbbenetesen eltalálták, hogy mennyire össze van csiszolódva a házaspár. Elég csak megnézni, ahogy reggeliznek.

Bár van szó háborúról, bombákról és rajtaütést is szerveznek, ez azért messze nem látványsorozat. A tárgyalóasztal és ami a folyamatot megelőzi, az a lényeg. Az interakciók. A színészeknek kell eladni, itt ez meg is történik.

A második évad be lett már rendelve, meglepetésemre, én várom is. Talán ez a recept: feszült tárgyalások, sok fordulat és jó színészek.

Ilyet is láttunk már, de ez az olasz komédia nem is akarja megváltani a világot. Simán egy mosolygós romantikus komédia, amit megnéz és el is felejt az ember.

Az alaphelyzet, hogy van egy ikerpár, akik különbözőbbek nem is lehetnének. Az egyik diplomás, komoly munkaerő, táblázatokkal és rideg viselkedéssel. A másik testvér lelkes, nagyszívű, de kb. ingyenélő. Nem is jönnek ki jól egymással, ami a betegeskedő apjuknak nem is esik jól. Egy kis sugalmazásra azt találja ki, hogy az ikrek cseréljenek egy hónapra életet, és akkor majd jobban megértik a testvérüket.

Ahogy meg lenni szokott, ez nem várt bonyodalmak sorát indítja el. Redaelli ármánykodhat a cégben, hogy megkapja azt az elismerést, ami járna neki, de amit sosem kapott meg. Mert ő nem biológiai fia a tulajnak, csak a pártfogoltja. Mindkét fiú szembenéz azzal, hogy miért olyan a testvére, amilyen. Ha meg a céget is mentenék, boldogok is lennének, össze kell fogniuk. Ahogy már írtam, nincs nagy meglepetés, tipikus az egész.

Nem is törekszik meglepetésekre, nyílt vonallal vezet minket át a történeten. Mi kezdettől látjuk, hogy miben és miért mesterkedik Redaelli. Ahogy a fiúk mellé tett nők is egyértelmű, miért vannak ott. Nincs vetélytárs, vagy bármi, ami a szerelmesek útjába állhatna. Agata esetében még rendben is van, neki addig csak felületes kapcsolata volt a szomszédjával. Ott jobban el tudom hinni, mi kezdi őket összehozni és hogyan. Ofelia viszont a másik fiú élettársa volt, már szinte a menyasszonya. Mégis, olyan könnyen váltanak a fiúk és ő is közöttük, hogy az már zavaró. Pedig azt érezteti a film, hogy a lazább iker miért illik hozzá jobban. De komolyan, ilyen könnyen túl tud lépni azon, hogy a párja ikerbátyjával melegszik össze? De a filmben ez fel sem merül konfliktusként. Az egyikkel szakít, akkor már kavarhat is a másikkal, amivel senkinek nincs is semmi baja.

Nagy büdzsé nem kellett hozzá. Minimális helyszínt használnak – a fiuk lakása, a cég és egy kis utcarészlet. Ami látványelem, vagy afféle, hogy a fizikai megjelenésük mennyire átalakítható egymásba. A komoly öltönyös meg a link futár – egy fülbevaló és egy hajvágás, már kész is az átalakulás. A színészek a fő elemek, akik elkomédiáznak a szerepükben.

Különben meglepően pozitív marad a történet végig. Még olyan rosszfiú sincs benne, akinek nagy büntetés járna. A nyomorult Redaelli esetében is belátja a család, hogy miben vétkeztek ellene és elindul majd az a kapcsolat is a gyógyulás felé. Nem lett nagybetűs gonosznak bélyegezve a férfi.

A poénok is eléggé adják magukat. Mindkettőnek bele kell tanulnia a másik életébe, új dolgokkal szembesülnek és ezeket igyekszik szituációs poénokba oltani a film. Hol jobban, hol kevésbé sikerült. Azt mindenképpen tudtam értékelni, hogy nem altesti poénokkal és nagyon olcsó szórakoztatás irányába mentek el.

Mivel meglepően kevés olasz színészt ismerek, az nem lep meg, hogy nem voltak a színészek ismerősek. Olasz filmekben szerepelnek, kevés jutott el hozzánk, ahogy most rápillantottam. Ide különben nem kellett nagy talentum, inkább tipikusan eye candy faktorra épülő film, amit a lányok esetében hoznak is, kicsit a fiúkkal is.

Egy este elment, de újra megnézni nem tervezem. Este, tévé, háttérben és pont.

Akár sorozatzáró is lehetett volna az All American (s06e13) eme része. Ugyan az elején némi zavarral nyitott: megmagyarázták, hogy a remények ellenére miért nem draftolta senki Spencert. De aztán jött az esküvő, vázolták a többiek is a jövőbeli terveket és minden fennmaradó kérdésre lett válasz. Így Spencer karrierjére is. A végén, az 1 évvel később jelenetben be is mutatták, hogy mennyire rendben van mindenki élete. Sikertörténetek egymás után. Talán csak a kezdetekre, a szegény környékre való visszautalás volt erőltetett. Annyira távol van az már ide témában és üzenetben is, hogy a gazdag feketék segítik a nehezebb sorban levőket már nem igaz a sorozatra. Nem, ez simán happy end epizód, amiben mindenki szép pillanatokat kap. Meg is volt ennek a varázsa, mindenki megkapta, amire vágyott. Valahol tiszta giccs is így, de egy sorozat végére elférne. Vagyis, el nem tudom képzelni, hogy mi lesz a maradék 2 részben és mivel töltik meg a 7. évadot. Mert durva, de be van már rendelve az is.

A sárkányos családi dráma most sem ért robbanásponthoz. Vagyis, a House of the Dragon (s02e03) családjai a harcvonalakat építik. Többen is csatatérre indulnak, de igazi összecsapás és vér még nincs. Még mindig inkább a politika és a játszma a lényeg, miközben tovább erősítik a két oldal közti ellentétet. Aegon minden szempontból alkalmatlan a trónra, és ezzel fájón tisztában is van mindenki. Talán csak ő maga nem, de persze szólni nem lehet neki. Ha valami eladja most a részeket, az az, hogy mit ügyködik össze uralkodóként. Rhaenyra folyamatosan a felelősségteljes, szerető királynő képét mutatja, míg a másik oldalon egy bulizó, a kisfia halála után szinte azonnal bordélyba menő fiúcskát látunk. A másik oldal jobban meggyászolta azt a gyereket. Jól néz ki a sorozat, kemény pénzek vannak a külcsínben, de egyelőre csak további helyezkedés, amiben igyekeznek sokaknak legalább egy-egy jelenetet adni.

Újat nem tudok írni a Suicide Squad Isekai (s01e04) kapcsán. A nagyobb történet kapcsán nem jutottunk előre, továbbra sem tudjuk, kivel kell majd megküzdeni. A Patkányfogóval kellett most szembenézni, és megtudhattuk, Joker szerint hogyan kell patkányt fogni. Továbbra is keveri az akciót a beszólásokkal és ádáz a humora. Mondjuk, most nem csak King Shark étkezési szokásai kerültek elő ilyen téren. A Patkányfogó is szembesült azzal, mi történik, ha elveszti a varázspálcáját és egy tucat fenevad veszi körül. Titkot lehet sejteni különben a királynő körül is, és az sem normális, hogy a hercegnő mennyire le van kezelve. Nem lenne ő ennyire gyenge, ha több teret hagynak neki. A grafika, a történet, minden a kezdetet követi.

Végül, az Elias Show, vagyis a Criminal Minds (s17e06) folytatása. Megismerhettük Penelope exének exét és még kicsit feszegetve lett, hogy Luke és Penelope között van valami. Annyira nem ok, hogy egy Gyilkos elmékben az legyen a visszatérő konfliktus, hogy az informatikus lány kivel jöjjön össze. JJ és Emily közös, bedrogozott eszmecseréje sem éppen növelte a kedvem a sorozatot nézni. Most heti ügyük sem volt, azon rágóztak, hogy Emily visszakapja-e az állását, illetve Rossi mennyire kattant be. Tara is csak a váll volt, amelyen Rossi kicsit kiengedhette a feszültséget. De még így is Rossi, aki vitte előre a részt: Tara hatására bement a börtönbe és Eliasszal csevegtek. A férfi rávezette a profilozót pár dologra, aki össze is hívta a csapatot, hogy elmesélje, mire jöttek rá Eliasszal az Aranycsillagról. Vagyis, megint ott vagyunk, hogy hiába van a BAU-nak egy egész csapata, megint nem tudtak volna mit csinálni Elias nélkül. Múltkor is írtam, de megint csak az volt, hogy amatőrnek tűnnek mellette, és ha Elias nem lenne sorozatgyilkos, be kellene venni maguk közé. Mondjuk, már nem egy sorozatban volt olyan, hogy a rács mögött levő beteg elme segíti a nyomozókat. Majd kiderül, merre jutnak vele, de még mindig nem érzem, hogy az Aranycsillag megérné azt a felhajtást, amit csapnak körötte.

Horror komédiánk készült, így nem meglepő, hogy mennyire jókat vigyorogtam rajta. Végre sikerült olyan fekete humort eltalálni, hogy ne idegesítő paródia, hanem valóban komédia legyen a műsoron. Még a túlzásai is a célt szolgálják.

A történet különben egyszerű: Tarantino stílusban összehoznak pár bűnözőt, akik nem ismerik egymást személyazonosságát és nevét sem, együtt el kell rabolniuk egy gazdag gyereket, és egy napig meghúzni magukat egy vidéki házban, amíg az apja kifizeti a váltságdíjat. Csak aztán rá kell jönniük, hogy nem a gyerek van velük összezárva, hanem ők lettek csapdába csalva Abigaillel összezárva...

Ha valaki olvas fülszöveget, vagy csak a posztert megnézni, azért már le lehet vonni következtetéseket. Ki a történet gonosza és miképpen képes a tetteire? Úgy álltam neki magam is, hogy azzal tudtában voltam, mi is Abigail. (Sokat mond az apja vezetékneve is - Lazar.) Ennek ellenére a film élvezeti értékét nem csökkentette, jöttek más meglepetések, amik érdekessé tették a sztorit.

Mert bizony mindenkinek megvan a maga története. Nagyon nem véletlen, hogy azok az emberek kellettek a lány elrablásához. Mindenki érintett, ha az elején ezt ők maguk sem tudják. Így kicsit túl is lépünk a hagyományos horror kereten és egy kis krimis, maffiás vonalat is kapunk bele. Mert vannak olyan szervezetek és bűnök, amelyek elől nem lehet messze menekülni. Utolérnek.

A film pörög, és gyorsan eljutunk oda, hogy kezdődjenek a gyilkosságok. Lesznek ötletek, harcok és menekülés. Horror komédia, így mondanom se kell, micsoda ötletekkel elő nem állnak majd. A kedvencem talán az volt, amikor ezüst kereszttel és fokhagymával felszerelkezve indulnak az életükért küzdeni. Miután a konyhában rájöttek, hogy a vörös és a fokhagyma nem ugyanaz...

A látvány sem lett túltolva, de azért van. Abihail egyéni mozgáskultúrát kapott, majd azzal is játszottak kicsit, hogy a fajra jellemző külső megjelenési formákat ragozgassák. Jól nézett ki, amikor Abigail Sammy személyében kapott egy babát, vagy amikor Frank változott fenevaddá és a merev rendőr hirtelen kecses gyilkossá lényegült át. A vért mondjuk eltúlozták, de igazság szerint nem tudom, mennyi vérrel jár egy szétrobbanó test, szóval ki tudja...

A szereposztás is bejött. Egyrészt, volt Downton Abbey osztálytalálkozó. Mary férjei egy más környezetben. De szinte mindenkire igaz, hogy ha igazán be nem is futottak, sikeres sorozatban vagy filmben már meg lehetett jegyezni az arcukat, egyeseknek a nevüket is. Talán a 'Mary férje voltam'-klub a kivétel, Goode és Stevens lényegesen ismertebb és elismertebb, mint a többiek. Goode felbukkanása különben is egy jól sikerült poén a filmben, ha Lazar nem is Matthew de Clairmont.

Nekem bejött, a humorával együtt. Nem egy komolyan vehető darab, de kellemes filmélményekre utal vissza és horror komédiaként is múködött.

Ez történik, amikor vakon belekezdek egy sorozatba. Meglepődöm. Az Eric kb. azzal csábított be, hogy Benedict Cumberbatch játssza a főszerepet. Meg tudtam, hogy thriller lesz. Az első rész alatt lett egy elképzelésem, mit nézek majd, hogy a végén aztán meglepődjem.

Mert igen, ez a thriller is, amiben eltűnik egy pár egyetlen fia. Amikor a rendőrség próbálkozik, a szülők is és a nagyszülők pénze is képbe kerül. Mert nem lehet tudni, hogy mi is történt. Az alaphang különben az, hogy Edgart valaki elrabolta, és a család vissza akarja kapni. Az esetet kapó rendőr ráadásként egy bár megszállottja, és az ottani prostitúció és drogárusítás zavarja. A gyerek e klub mellett ment el, és neki meg arra lesz elmélete, hogy oda köthető, mi történt a fiúval.

Csak, amivel más ez a sorozat, az apa személye. Cumberbatch nem Mel Gibson szerepét újrázhatta a Váltságdíjból. Vincent Anderson egy összetett és tört ember. A szülei gazdagok, de bántalmazók is, akik elvárnák, hogy köszönje meg a megfélemlítést, gyógyszerezést és hanyagolást, amit egész gyerekkorában elszenvedett. Vincent évek óta nem is beszél velük. Bábosként lett sikeres és jómódú, aki a maga kitalálta tévéműsor fő embere. Csak éppen itt is gondok vannak, a vezetőség egyre nehezebben viseli a szókimondó természetét és bele akarnak erőltetni olyan elemeket is a műsorba, amit Vincent mereven elutasít. A házassága romokban – a feleségével már csak veszekedni tudnak, annyira, hogy a fiúk már nem is bír otthon maradni, keresi a menekülő utakat. Azt Vincent meg nem is tudja még, hogy még reménytelenebb a családi helyzete, mint feltételezi: Cassie már talált mást. Plusz, Vincent pszichés beteg és alkoholista. Lehetne elemezni, ez mennyire a gyerekkorának és szüleinek köszönhető, de akkor is az. És az első rész vége kegyetlenül lecsapja a labdát, hogy miért Eric a sorozat címe – ami a báb neve, amit Edgar tervezett az apja műsorába.

Vannak nyomozati irányok, több szálon haladó cselekmény. De a végéig nem áll össze, mi is történt. Azt bontja ki sokkal jobban, hogy az egyes szereplők milyen drámákat igyekeznek túlélni. Vincent eljut oda, hogy már csak a gyerek számít neki és az őrületet is magához öleli, ha segít vele a gyerek fellelésében. A nyomozó a szexualitását és a múltját kell, hogy leplezze. Döbbenetesen sok szereplő kerül elő a végére, akiknek rovott múltja van, akár, mint szexuális bűnelkövető. Azon kezdtem is kiakadni, amikor a sokadik szereplőről derül ki, hogy valamilyen formában pedofília van a történetében. Titokban mindenki perverz, aki meg nem, arra is ráfogják? Mert itt van egy ilyen súlyozás. Egy másik ügy is majd a történetbe kerül, ott is ezek lesznek a fő elemek: perverznek tartott szexualitás, visszaélés, erőszak és halál.

A műsort a színészeknek kell eladni. Látványelemként Eric jelenik meg, de igyekeztek nem túlzásba vinni. Elég különösen egy tartozék ő, különben is. Cumberbatch durván tolja végig, de talán ezért is jó ellenpontnak a rendőr, aki komoly lelki traumákat hord ki lábon, legtöbbször rezdületlen arccal. És mégis, benne van az a nagy fájdalom, amit csak ritkán akar és tud kiengedni. (McKinley Belcher III játszotta.) Aki viszont komolyan ellenszenves volt végig, pedig nem az volt a cél, az anyát játszó Gaby Hoffmann. Az ő esetében annyira éreztem azt, hogy nagyon tud mutogatni, mi a baj. Másban. A szálka meg a gerenda esete.

A végét pedig még emésztem. Az biztos, hogy ott van az egyik leginkább mocskos és ellenszenves szereplő. Egy függő nő, aki a drogtartozása fejében gyereket akar eladni pedofiloknak. Nem is véletlen, hogy őt megbünteti a sorozat. De az, hol és miért volt Edgar, szintén egy gyomros. A körítés után valami mást vártam, krimisebbet. Ettől nekem fura is volt.

De egyszer megérte megnézni, a történet szépen összeáll és jó, hogy nem csak egy szál, egy nyomozás és egy család drámája. Sok mindent bele sikerült tenni 6 részbe is.

Ha minden igaz, megtörtént esetet dolgoz fel a film. De ha nem így lenne, akkor is van egy vetülete, amiért bőven megérte megnézni. Nem is feltétlenük az, ami a középpontban van.

Mert a történet lényege röviden megfogható: egy norvég család két zsidó kisgyereket bújtat. Amikor a szülőket letartóztatják, a két gyerekre marad, hogy biztonságba juttassák a testvérpárt. A történet kalandjai pedig az úton velük történtek. Találkoznak majd jólelkű segítőkkel, de megrögzött nácikkal is, akik a gyerekeket is simán a halálba küldenék.

De, ami a filmben értékes, vagy inkább úgy fogalmazom, ami nekem legjobban beragadt, hogy a gyűlölet és a bűn hogyan tud terjedni. Otto és Gerda testvérek, ugyanúgy nőnek fel. Otto mégis a nácik hatása alá kerül. Elég egy barát, egy párszor hallott szlogen, és már Otto is azt fújja, hogy mindenért a zsidók a hibásak és nem lenne szabad élniük sem. Amikor a szüleik elvitele után megtalálják a gyerekeket, Otto már kész is feladni őket. Sokáig az egyik fenyegetése az a filmnek, hogy a kisfiú mikor lesz az árulójuk. A közös kalandok, ahogy megismeri a két vele egykorú gyereket, döbbenti rá arra, hogy miképpen mosták az agyát. De az a folyamat, hogy a rendes gyerekből miképpen csinálnának gyűlölködő, kicsi nácit...

Természetesen megvan az ellenpont is. A német katonák között van egy fiatalember, aki nem zsidókat vagy őket segítőket lát, hanem csak ártatlan gyerekeket. Ő majd segít nekik, akkor is, amikor egészen másra van parancsa és pontosan tudja, hogy a felettese mit tenne vele, ha rajtakapja.

Olyan szépen benne van ebben a filmben, és ezzel rá is kapcsolnék a tegnapi filmre, hogy mennyire elveszik a kiközösített kaszt identitását. Dehumanizálták őket. Nem Daniel és Sarah lettek, nem két kisgyerek, akik csak a szüleikkel akartak lenni. Hanem csak zsidók, akiket ki kell írtani.

Nem vitték túlzásba a látványelemet, de nem is nagyon lehetett. A gyerekek útja a kiemelt téma, vonattal és gyalog, néha egy-egy kocsin elrejtve. Az sem véletlen, hogy nem nagy akciók vannak. Az nagyon nem lenne hiteles, ha a 4 kisgyerek lefutna egy csapat német katonát vagy átvernék őket. Így is kicsit fura volt, ahogy mindenki átjut a határon. Otto esetében különösen fura.

A gyerekek a cuki elem, és az ő jeleneteik kell, hogy eladják a filmet. Sarah és Daniel kifejezetten aranyosak is lettek, a norvég testvérpár kevésbé az, de a Gerdát játsszó kislány energiái jól átjönnek. Róla el lehet hinni, hogy tényleg ennyire lelkesül és segíteni akar.

Van tartalma, kaland benne és értékelhető üzenet. Nem egy nagy film, de egy értelmes néznivaló estére.

Első ránézésre ez egy olyan film, amit szeretnek az amerikai fesztiválokon és díjátadókon. Igaz történet az alapja és olyan kérdéseket piszkál, mint a rasszizmus az Államokban. Ahogy most rákerestem, elég sokfelé el is vitték ezt a filmet és szerzett pár díjat is.

De, akkor a történet. Adott egy újságíró, Isabel Wilkerson, aki már Pulitzer-t is kapott. Írt egy regényt, és kicsit parkolópályára állt, hogy az egyre sebezhetőbb és betegebb anyjával legyen. Így amikor megkeresik egy témával, a feketék és a rendőri erőszak, passzolja. A férjét és az anyját hamarosan elveszti, és kicsit másképpen, de megihleti a téma. Azon kezd el gondolkozni, hogy mennyire hasonlít a feketék helyzete az Államokban, a zsidóké a náci Németországban és az indiai alsó kasztoké. Ezeket kívánja kapcsolatba hozni és így más alapokra helyezni a rasszizmust. Mi van, ha nem is faji alapjai vannak? Nem rasszt, kasztot kell keresni, amit mások megbélyegeznek és különféle módokon elérik, hogy kizárjanak, akár meg is semmisítsenek.

A film az ötlet születése, a kutatás története. Hogy kiket nyert meg az elméletnek, kik és mivel próbálták cáfolni. Közben pedig halljuk, mit ír. Milyen történeteket nyomozott ki. Az különben egy jó ötlet, szinte rövidfilm a filmen belül, ahogy megszemélyesíti az egyes eseteket. Nem csak általánosságban beszél az egyes nemzetek és tetteikről, hanem emberek történetét mondja el, akik azt megélték. Az indiai fiúét, aki az iskolában nem érhetett hozzá senkihez, mert az érinthetetlen kaszt szülötte volt. A német férfiét, aki zsidó nőt szeretett és vett el, és egyedüliként tagadta meg, hogy náci karlendítéssel köszöngessen a gyári munkások között.

Szerettem az összefoglalókat, ahogy egymás mellé teszi az elnyomó rendszereket, és egyértelműen feltárja, miben hasonlítanak. Logikus lesz, szépen alátámasztva az elméleteit. Azt külön érdekesnek találtam benne, hogy az adatgyűjtés során megismert emberek között egyesek min képesek felháborodni.

Nem izgalmak, nem a cselekmény adja el. Ez sokkal inkább dráma, amiben azt sikerül egymás mellé tenni, hogy a különféle tragédiákat miképpen lehet túlélni. Akár egy csoportnak, akár az egyénnek. Mutatja azokat a jellemzőket, amelyeknek meg kell csengetnie a vészjelzőt – ha ilyen történik, hamarosan a népírtás lesz a téma.

Igaz, azt nem értettem, hogy ennek az egésznek mi a célja. Azzal, hogy belátjuk, ezeknek az elnyomó rendszereknek egy az alapja, ugyanolyan eszközöket használnak, még nem oldódik meg semmi. Ott az elmélet, meg lehet látni benne az igazságát, de mt lehet vele kezdeni? A bűnbakgyártás és az emberek egymással szembeni kegyetlensége sajnos nem új mese.

De a történet gördülékeny és Aunjanue Ellis-Taylor egy kifejezetten szimpatikus nőt jelenít meg, aki nagy empátiával és sok kérdéssel ás a dolgok mélyére. Igen, éreztem benne azt is, hogy ez a munka a személyes gyászterápiája is, de nem csak az. Kisebb szerepekre is hoztak be nagyobb neveket, és a szereposztáson is látszik, hogy drámaként voltak elvárások a filmmel.

Változatosak a helyszínek, úgy van téma és haladás, hogy nem nagyon tudnám elmesélni, mit is csináltak és mi mozgatta a cselekményt. Bár egyes trükköket ki tudok mutatni – mint a beékelt történetek használata a történet színesítésére. Hogy kevésbé legyen elméleti.

Lekötött, érdekes lett és nem éreztem azt túlnyomó filmnek, hogy milyen rossz még mindig a fekete lakosságnak az Államokban. Viszont, az nagyon húzza az agyam, hogy a megszülető könyv és elmélet milyen célt is szolgál.