Ez pontosan olyan film, amiben értem, mi akarna az érzelem és a pozitív üzenet lenni, de sikeresen beletettek egy olyan tragédiát, amit nekem nem tudtak feloldani. Így elérték, hogy a történethez képest kapott happy end is megkeseredett a számban.

A középpontban vidéki, munkás osztálybéli nőket látunk három korosztályból. Egy nyolcvan körüli, két ötvenes meg egy harmincas. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és valamilyen megmentésért Lourdes az úti céljuk. Az egyház szervez egy ilyen utat, nyernek és kapnak rá jegyet, így belevágnak. Lily még mindig a fiát gyászolja, aki 19 évesen vízbe fulladt. Chrissie az anyja halála után tért haza 40 év után, és próbálja rendezni a viszonyát az egykori barátokkal. Eileen daganatot talált a mellében, nem mert orvoshoz menni, és a csodás gyógyulásba veti a hitét. Dolly pedig a kisfiát viszi, aki még mindig nem beszél. A film annak a története, ahogy a csodavárás helyett egymásban és magukban kezdik keresni a válaszokat, és a sérelmek helyett elkezdenek beszélni. Abban is látom a megoldást: az segít majd nekik, hogy kimondanak és megbeszélnek dolgokat, nem csak magukban őrizgetnek sérelmeket és szép emlékeket is. A közösség, egymás lesz a gyógymód, nem a szent vízben való fürdés.

A film trükkje meg az, hogy Chrissie, Eileen és Lily története tulajdonképpen közös. Az a 40 éve meghalt fiú összeköti őket. Az egyiknek a fia, a másiknak a legjobb barátja, a harmadiknak a nagy szerelem volt. De mi vezetett oda, miért kellett elmennie a lánynak? Ez az a múltbéli és fájdalmas történet, ami több ember életét összezúzta. Lehetett volna ott is happy end, boldog vég, de a közbeavatkozó szülők mindenkit megnyomorítottak. Magukat is, teszem hozzá. Ezt kell feloldani, megbocsátani egymásnak, de nem tudtam úgy érezni, hogy igazán változtatni tudtak volna a dolgokon. Talán egymásnak megbocsátanak, de az nem változtatja meg a múltat. A fiú és a baba nem térnek vissza, és az a 40 boldogtalan, megbánásokkal teli év is ott marad. Könnyebb lesz attól, hogy kibeszélik, mennyire megbánták és milyen bűnt követtek el egymás ellen? A történetben mutatják a megnyugvást, közös gyászt és egymásba kapaszkodást, de nem tudtam átérezni.

Pedig még csak vallásos üzenettel se nyomták agyon, amitől előzetesen féltem. Katolikusok, hívők, de nem Istenről és annak terveiről beszélgetnek meg hasonlók. Mi több, inkább humort vittek bele és kézzel foghatóbb üzenetet. Látunk csalót, aki megjátssza a gyógyulást és a nők reakcióiban ott a humor. De a csoda elmaradásakor a pap megkapja a lényeges mondatot: Lourdes nem a csodáról szól, hanem erőt ad annak az elviseléséhez, ha nem történik csoda.

Vannak benne szép helyszínek és a látványeleme a színészei. Három nagyon jó színésznő kapta a főszerepet: Maggie Smith, Laura Linney, Kathy Bates. Jók is benne, tragédiákat sűrítenek bele egy-egy könnyedebb jelenetbe is. A szenvedés nagyon sok arcát megmutatják, miközben maga a film nem akar depresszív lenni. Nem is az.

Nem rossz film, íve van a cselekménynek. Adagolva van, ahogy a 40 évvel korábban történtek minden tragédiája felszínre kerül. Megvan a kapcsolat a nők között, és a drámába csepegtetnek mellékszereplőkkel, szituációkkal humort.

Mégis, annyira nem esett ez most jól nekem! Lehet, mert pont egy olyan tragédiát tett a középpontba, amit nem tudok megemészteni. Legalább filmen ne kelljen ilyen értelmetlen tragédiákkal szembesülni.

Sokszor feldolgozott történet a sorozat alapja. Monte Cristo grófja ezúttal mexikói és mai történetben jelenik meg, minisorozatként. 10 rész alatt, teszem hozzá. Egy filmnél hosszabb, de azért gyorsan nézhető.

Az első, ami feltűnt, hogy nagyon törekedtek szexi sorozatot összehozni, ami nem feltétlenül tett jót az eredeti regényt szerető énemnek. Az egy dolog, hogy tele van a film szép emberekkel. Még azt is összehozták, hogy a kb. 40-es Montecristo jobb pasi, mint saját huszonéves, fiatal énje. Kigyúrta magát, jó a frizurája és éveket letagadhatna. De itt elmentek addig is, és ez fájt, hogy hősünk a szexet is felvette az eszközei listájára. Minden részben más nőt dönt meg, és már röhejesnek is éreztem, ahogy minden női szereplő igyekszik legalább egy egyéjszakás kalandot összehozni vele. Megjegyzem, csak egy akad, akivel azért nehezére esik összeadni magát. Hiszen az a nő is a listán van, akinek köszönhetően jó hosszú időre börtönbe kötött ki ártatlanul hosszú évekkel korábban.

Még egy, amin morogtam. Mercedes. Már a fiatal énje se hozta azt a szintet, hogy elhiggyem, minden férfi őt akarta megszerezni. A jelenben viszont simán az őt játszó színésznő a legrosszabb nő a sorozatban. Ő az egyetlen, akit nagyon megöregítettek a jelenre, és ha Montecristo anyjának nem is nézném, de a nem csak pár évvel idősebb nővérének simán. De ő az, akinek a személyiségét is nagyon átírták. Az eredeti Mercedes nem volt gonosz vagy ármánykodó. Ez a verzió viszont ugyanolyan rossz, mint a férje vagy az apja.

Jellemző különben, hogy az eredeti Albert itt Alba – vagyis női szereplő lett. Ő is nagyon kiterülne a főszereplő alatt, és ő az egyetlen, akit Alejandro nem fektet le. Akkor aztán kínos lenne, amikor Mercedes bedobja az apaság kérdését.

Furcsa az is, hogy bár mexikói sorozat, alapvetően spanyol közegbe helyezték és Madrid a fő helyszín. A főszereplő sem mexikói, hanem kubai, akit kubai-amerikai színész játszik. Mondjuk, a Netflixnek hála már feltűnt, hogy Mexikó és Spanyolország filmes téren mennyire egy közeg. Az okát még mindig nem értem, de ez megint ez a helyzet.

Vissza, a filmre. A szexi faktor mellett bosszútörténet is, de ez kevésbé kidolgozott és egyszerűbb, mint Dumas esetében. Össze lehetne fogni annyival, hogy pénzügyi csapdát állít Alejandro és Haydée. Azért is kell magét fizikailag bedobnia a főszereplőnek, hogy ebbe csalja bele azokat, akik a pénz miatt tönkretették anno.

A kalandos helyett ez már inkább bulváros szórakoztatás. Az eredetiből annyi megmaradt, hogy érdekeljen, mi jön össze a főszereplőnek a végére, de nem tudtam díjazni, hogy szappanopera és szerelmi kavarások inkább voltak benne, mint cselek és ötletek.

Ezt lehet azon is látni, hogy milyen stábot szedtek össze. A főszereplőkre rákerestem, és nem lepett meg, hogy nem egynek közülük szappanoperás gyökerei vannak. A főszerepet játszó William Levy nálunk is leadott ilyen történetekben szerepelt, korábban modell volt – ezt kellett leginkább bedobnia most. A külsejét. Azon meg ledöbbentem, hogy micsoda botrányhős. Nem eshetett nehezére annyi szexjelenetet bepakolni a sorozatba, az életben is ilyesmi botrányai gyűlnek.

Kétlem, hogy Dumas bírná ezt a verziót. Tény, némi szórakoztató vonása van, de olyan szinten szexi és szappanopera lett, hogy a józanabb énem ki is van akadva, hogy ezzé lett faragva a sztori.

Már a cím beindította a vészjelzőt, de még az sem tudott felkészíteni arra, milyen akció szemetet készülök megnézni. Pedig Grillo filmjeinek szoktam esélyt adni, de ez… Egy rossz sorozat nyitánya inkább lehetne, mint teljes jogú film.

A történet is borzalmas. Adott egy különleges ügynök, gyilkolásra felhatalmazva. A szakma egyik legjobbja, amíg a felesége bele nem sétál egy akcióba és agyon nem lövik. Onnantól kezdve csak a bosszú érdekli. A kislánya szívbetegsége rázza fel, sürgősen pénz kell, és elfogad egy felkérést a világ leghírhedtebb bérgyilkosának elkapására. Csak arra nem készítette fel senki, hogy Drakos maga fogadta fel a gyilkosait, hogy egy csapdában sorra végezzen velük. Még csak normálisan leírni sem tudom, annyira butaság az egész. Pedig a végét még nem is említettem, ami alkalmassá teszi egy sorozat nyitányának is. Annyit elárulok, hogy igyekszik átírni, ki a jó és a rossz és egy másik úton indítja el Marcust.

Nyomozás nincs, az egész Drakos béna csapdájára van leszűkítve. A gyilkosoknak el kell indulnia egy épületbe, ahol Drakos lesben áll. Olyan trükkjei vannak, mint egy kapcsoló, amivel elviselhetetlen zajt tud kelteni. Kb. annyira néz ki bénán, mint ahogy hangzik. Olyan elemekkel megdobva, mint Drakos nindzsa maszkja. A fél felvezetésben arról van szó, hogy emberünk görög. Erre beállít abban a maszkban. Kb. olyan hatása volt a görög vonallal egymás mellé téve, mintha a 300-ban Leonidász és az elit spártai harcosok a halhatatlanok maszkjaiban indultak volna a perzsa sereg ellen. Igen, mert kb. azt juttatta eszembe a felszerelése.

Nem jó nézni se a verekedéseket, se a lövöldözéseket. Mivel nekem a kézi harc jobban bejön, mint a lőfegyverek erőltetése, azért Drakos és Ren kardpárbaja elviselhetőbb volt az átlagnál. De nem tudnék olyan jelenetet találni benne, amit szívesen megnéznék még egyszer.

Abban is tipikus, hogy az eladható neveket elteszik mellékszereplőnek. Talán Grillo azért ennél nagyobb szerepet kap, de nem ő a főszereplő. Az Marcus, vagyis Alain Moussi. Nem láttam még semmiben, és nem is jött meg a kedvem a filmjeit nézni. Nem is B, de minimum E kategóriás akciószínésznek nézem innen. Grillo hozza a menő és halálos csávót, amit már nem egyszer előadott. Nem nagyon kellett megerőltetnie magát. Végül, van még benne egy Stephen Dorff ugyancsak klisés szerepben. Hány olyan filmet láttunk már, amikor a titkos ügynököt a felettese árulja el? Túl sok ilyen van már, most itt van még egy.

Nagyon nem is tudok mást hozzátenni. Azt tudnám még ragozni, hogy minden egyes cselekményszálban akad valami olyasmi, amin fogtam a fejem, hogy ez mennyire agyament idiótaság. Még jó, hogy beteg és kába voltam, amikor ment mellettem, mert különben mérges lettem volna, milyen szemétre megy el az időm.

Ridley Scott, Joaquin Phoenix – jó párosításnak hangzik. Hozzáteszünk még egy császári címet is, csak éppen nem az ókori Rómában. Lett belőle ez a film. És nem szeretem érte magam, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Napóleon alapból egy megosztó történelmi személyiség. Egyes felosztásokban a történelem egyik gonosztevője, más szemszögből meg az egyik legnagyobb francia. (Korzikán született, de tudjuk, ilyenkor megbocsátó a történelem az országhatárokkal.) Tudjuk úgy nézni, mint egy diktátorrá nőtt tehetséges katonát, aki rettenetesen sok ember haláláért felelős. Ugyanakkor meg rengeteget tett az országért, és tény, hogy a császárság idején az országát a korszak szuperhatalmává tette. Nem csak hadi tettek, de olyasmik is a nevéhez fűződnek, mint Párizs csatornázása. A Mona Lisa újrafelfedezése – ő vette elő az elfeledett képet, tette ki újra, mert tetszett neki a festmény. Mindenképpen kora egyik, ha nem a legmeghatározóbb alakja. Amit a filmkészítők nem döntöttek el, és ezzel nekem lehúzták a filmet, hogy nem foglaltak állást. A nagy embert, a hőst mutatták be, vagy egy szörnyeteget? Hajlanék az első verzió felé, de mindig van egy-egy olyan elem, amivel meg a másik oldalt erősítik. Látjuk a császárt, akiért rajonganak az emberei, a volt felesége, de még az ellenséges sereg hadiapródjai is, aztán meg nagy betűkkel és számokkal feliratozzák, hányan haltak meg a háborúi során, lebontva a nagy csatákra. Most akkor melyik: hősábrázolás vagy hadi szörnyeteg? Hát igen, bonyolultabb, mint Commodus megítélése.

Nem bírom elengedni a témát, még egy. A PR és a poszterek. Pont azt fogalmazzák meg, amit bármikor Napóleon védelmére fel lehet hozni. Ő tényleg a semmiből jött, és felépítette magát. Ő elérte a dolgokat, neki érdemei voltak a sikerei mögött. A film megmutatja a bukása után hatalomba visszatett Bourbon királyt. Szánalmas, semmit érő édességet falatozó arisztokrata. Nem nehéz a zsenit látni az erőszak mellett is, amikor ez az alternatíva.

A film másik gyenge pontja, hogy az elsődleges témája Josephine és Napóleon kapcsolata lett. Több szempontból terhelt kapcsolat, a korszakhoz képest túl modern elemekkel. Nagyon kevés az idilli pillanat, ez a két ember általában valamely módon marta egymást szinte folyamatosan. Akár izgalmas is lehetne, hogy miképpen működött ez a héja-nász, de inkább csak fárasztónak éreztem most. Pláne, hogy Napóleon fiúgyerek utáni vágya nem kicsit juttatta eszembe VIII. Henriket és az ő feleségeit. Ez egy politikailag sokszínű, ármányos korszak sok háborúval, és azt kell nézni, hogy Josephine hogyan sminkel vagy kacérkodik fiatalabb férfiakkal, amíg a férje szerelmes levelek sorát írja neki?

Pedig Scott történelmi filmes, csatás rendező, és amikor elszabadul, ezt zseniálisan is hozza. Ha később valami beugrik nekem erről a filmről, az Waterloo lesz. Az utolsó, kétségbeesett kilovaglás még a poroszok érkezése előtt. Borogyino, ahogy belelövik az osztrákokat a fagyos vízbe. A francia forradalom, amikor Napóleon a tüzérséggel lövet a tömegbe. Grandiózus, nagy jelenetek vannak gyönyörűen komponálva. A koronázás, Moszkva égése, az orosz fagy. A ruhák. Bőven van mit nézni ebben a filmben, csak a történettel akadt gond. Egy olyan házasság belügyei, amelyek nem kötöttek le. Az ingázás a szörny és a francia nagyság között. Hajlik a melodrámára, és az nem kellett volna.

A szereposztás miatt is fogtam a fejem, amikor először megnéztem. Az egy dolog, hogy Phoenix mennyivel idősebb, mint Napóleon volt az adott időszakban. Ő jelenleg olyan színészóriás, hogy neki ez simán belefér. Igaz, közben gondolkodtam rajta, hogy mennyire a saját arcát látjuk, vagy kapott némi arcépítést, hogy jobban hasonlítson a kis korzikaira. Még így is az övé a legerősebb jelenlét a filmben. Viszont, érkezett mellé Vanessa Kirby, mint Josephine. Az eredeti asszony évekkel volt idősebb a férjénél, és így viszont már feltűnő, hogy ő meg kb. tizenöt évvel fiatalabb, mint Phoenix. Nem tudom hitelesnek elfogadni, amikor arról van szó, hogy már öreg szülni, mert egyáltalán nem néz ki megviselt méhű negyvenesnek. Két irányból csúsztattak: idősebb Napóleon, fiatalabb Josephine, és a kettő együtt már zavart. Mert ugyan filmként nézem, de ehhez azért vannak előismereteim, amivel nem passzol össze, amit láttam.

Van egy tippem, hogy messze többet vártak ettől a filmtől. Díjakban és bevételben is. Mert ahogy elnézem, egyelőre ez egy bukta, ha azt nem is bánom, hogy egyszer megnéztem.

Az alapvető probléma, hogy annyira egy sémára készül A mi kis falunk (s08e10), hogy már nehezemre esik azt keresni, egy-egy rész miben más, mint a többi. Ez is többszereplős, mint az eddigiek. Többen egy-egy kisebb kalandot kapnak, amelyek nincsenek összefüggésben, de így a stáb jó része meg tudja mutatni magát. Most is azon nevetünk, hogy az átlag vidéki karikatúráit nézzük. Kicsinyes, gyakran buta, de jószándékú emberek. Még mindig a színészek adják el. A történet meg annyira nem lényeg, hogy nem is tudom könnyen összeszedni, mit alkottak a héten. Az biztos, hogy jött Gyuri villanyt szerelni, és egészen depressziós lett, amikor rájött, mennyi minden más már az életében. Aztán Szifon egy rókáról hazudozott, hogy saját lopásait leplezze valamiképpen. Biztos, hogy volt egy harmadik szál is, de az már nem ragadt meg a fejemben. Talán Károly lebukása a lakbérrel? Ezzel legalább egy kis visszautalás lett a korábbiakra, mert különben ez a világ olyan, mintha az időtlenségben ragadt volna.

A 11. rész már egy fokkal jobban tetszett. Pedig a recept ugyanaz, csak más szereplők kerültek előtérbe. Ügyködtek a polgármesterek, Anikó is költözött és egy rendőri akcióra is sor került. Tetszik az irány, hogy legalább egy kicsit építkeznek. Most éppen azzal haladunk, hogy Bazsó és Anikó korábban indult közös története milyen irányba halad.

A True Detective (s04e03) nem akar haladni? Azt hittem, a múlt heti alapozás után most jobban belevetik magukat a nyomozásba. Ehhez képest ezt még mindig inkább karakterépítésnek éreztem. Megyünk tovább azon a vonalon, hogy kinek milyen kapcsolatai vannak a férfiakkal, illetve mitől romlott meg korábban a két nyomozónő viszonya. Hát igen, egy gyilkosságot eltussolni nem éppen olyasmi, amit aztán minden pikniken felemlegetnek. Ok, azért haladtunk is valamennyit, volt nyom, amit követtek és a halott bennszülött nő előtörténete is előkerült. És még mindig játszanak azzal, hogy természetfeletti vagy racionális magyarázata van az eseményeknek. Komolyan kezdem azt hinni, hogy egészen a végéig lebegtetni is fogják, hogy mi a megoldás és annak természete. A két hősnő most is nyomja a részt, és érezhetően azt a rendőrpáros dinamikát igyekeznek felépíteni, ami ebben a sorozatban kezdetektől benne volt. Csak most két nő között – a mellékszereplők között is többségben vannak a nők. Jegyzem meg. Ez most egy csajos évad? Amin most még agyalok, az a fiatal rendőr, talán Pete a neve. Egyrészt, nagyon olyan, mintha újonc lenne. Lelkes, megy a főnöke után és a színésznek is kölyökképe van. Közben meg nős ember, egy 4-5 éves kisfiúval. A párja éppen nővériskolába jár. Ott is megvan a párkapcsolati feszültség és a fiúnak az apjával való bonyolult kapcsolata, de most azon kezdett el pörögni az agyam, hogy mégis, mennyire fiatalon nősült meg és alapított családot? Gimis szerelem lehetett? Most arra tippelnék, de arra már nem, hogy együtt is maradnak a végéig a nővel. Nagyon gyűlnek ott a viharfelhők. De ez is jellemző a sorozatra, nem boldog emberek felhőtlen történeteit követjük.

Egy bevetést hozott a héten a Masters of the Air (s01e03), ami különben már elkezdett hideget és meleget is kapni. Az Elit alakulathoz méricskélik, és az a léc pokoli magasan van. Nem is lep meg, hogy azt nem ugorja meg. De pl. szívesebben nézem, mint a The Pacific részeit, én azzal kissé szenvedtem. Vagyis, nekem inkább pozitív a mérleg billenése. A heti rész meg olyan jeleneteket hozott, hogy volt, amit megnéztem háromszor is, annyira fogta a szemem. Amikor a pilóták – NO1 Austin Butler – csak néznek ki, köröttük potyognak az égből a szétlőtt gépek és a sok fém, ejtőernyős emberek indulnak meg lefelé. Annak, akinek meg nem nyílt ki, simán szétvágja a másik gép szárnya. De ott volt az a bizonyos leszállási kísérlet is a réten. Azt még mindig nem hiszem el. Képesek voltak az egyik nevet a 3. részben felrobbantani? Megérkezett keményen a háború és ebben a részben még erőteljesebben láthattuk, hogy milyen veszélyes volt a bombázópilóták és az erődök személyzetének feladata. Ez a hát tehát a látványé és a drámáé, mert borzalmas ember- és anyagveszteség lett a végére. De akadt benne kis humor, meg hősies helytállás is. A színészek közül pedig a héten Butler kapta a több teret. Az ő gépe került bajba, ők értek át legnehezebben Afrikába. Az előző részekhez nem kapcsolódik, önállóan is tökéletesen nézhető, mint egy bevetés története. Nekem tetszett ez a rész, és az nagyon látványos lett, amikor a pilótafülkéből nézzük a szereplőkkel a kibontakozó légi csatát és drámát.

Most jön az, hogy virtuálisan elkezdek kérdőjeleket rajzolni. Egyszerűen nem bírtam befogadni ezt a filmet, háromszori nekifutásra sikerült végignézni is.

Egyszerűen nem bírom kihámozni, mi lenne itt a lényeg. Mert az viszont lejött, hogy ez nem szórakoztató film, amit egy zacskó chipsszel nyakon öntve szívesen megnézek. Már szinte művészfilm, aminek társadalmi üzenete kellene, hogy legyen. Csak éppen vagy annyira el van rejtve, hogy nem találom. Vagy annyira közhelyes, hogy inkább feltételezem, hogy ennél többet akarhattak elmesélni. Mert mi van benne? Egy vidéki fejes, aki minden eszközzel véghez viszi, amit akar. Minden és mindenki a zsebében van. Lehetne azzal érvelni, hogy majd megfizet, de mi a film vége? A házat lerombolják, Misi eladja a földet. Vagyis, ők nyernek. Kisember vagy, kapálózhat, neked lehet igazad, a kapcsolatok és a pénz akkor is lenyomnak. A klisé verzió, aminél szeretném, ha több lenne benne. De mi?

A jellemek alakulása? Misi pozitív szereplőként kezdi. Családcentrikus, szelíd és reménykedő. Aztán idekerül, és rögeszmeként elhatalmasodik rajta, hogy nem szabad engednie. Meg kell tartania a földet. Akkor is kitart, amikor az ok is megszűnik, amiért annyira akarta ezt a vidéki otthont maguknak. Mert már nem lesz többes szám. Én meg azon szenvedtem, hogy értettem is, nem is. Mert valahol egyet tudtam érteni vele. Ez az övé, az öröksége. Komolyan hagynia kellene, hogy kiforgassák belőle, mert erősebbek, pénzesebbek nála? Át tudom érezni a dühét, a csak azért sem engedést. De a logika meg azt súgja, hogy mi értelme? Megveretheti magát, szenvedhet, de mi lesz az eredménye? Még csak abban sem vagyok biztos, hogy az erkölcsi győzelem az övé.

Egy depresszív, ráadásul ausztrál western hangulat, ami megfogott ebben a filmben. Bár, ez így túlzás. Mert nem fogott meg. Éreztem benne, le is döbbentem rajta, hogy magyar filmben jön ez a a sivatagi, kegyetlen ausztrál életérzés, de nem szerettem. Guy Pearce ezt sokkal jobban eladja, de még tőle is sok(k) nekem egy hasonló film, nemhogy magyar nyomorúsággal festve. Ez lenne a lényege, ez a hangulat? Vigasztalanság.

Egy rész van még, ami különben annyira jellemző és annyira el tudom hinni, hogy hitelessé tette nekem a filmet annak ellenére, hogy sajnáltam, ami a szereplővel történik. Kispali szabadulna az apjától, nem ért egyet a módszereivel, és már gondolkozik azon, hogyan kellene tovább mennie a fiával. Amikor azonban az öreg meghal, akkor történik egy pálfordulás. Mintha a gyász kiforgatná a férfit, és legitimizálná számára, amit eddig megvetett. A gyász, a végzetes tettek és a látszólag gyökeresen elérő tettek szépen összesimulnak itt.

Látványra is megvan az ausztrál western sivársága. Magyar puszta, de sűrűn a sivatagban éreztem magam. Ami elvben azért vicces, mert azért akarják annyira azt a földet, mert termálvizet akarnak fúrni. Ahhoz képest meg vártam, hogy tényleg kojotok kezdjenek el császkálni a határban.

Dráma, és nagy nyomasztás. Meg a kérdőjelek. Most azt érzem, le akarom rázni magamról ezt az élményt, és inkább keresek valami vidámabb néznivalót estére.

Az első meglepetés az volt, hogy ez egy musical film. Kb. mint a Mamma mia!, csak itt nem az Abba, hanem a Take That dalai kerültek be a történet keretébe.

Ami egyszerre több is, meg kevesebb is, mint amit vártam. A hősnőnk, Rachel kissé meg van rekedve az életében. Van egy komoly kapcsolata, egy munkája és egy kamaszkora imádott bandája, akik szinte mindig szólnak a fejében. Mondhatni, állandó hátteret adnak a dalok az életének. Most a banda újra összeáll, és Rachel egy rádiós vetélkedőn az athéni koncertre jegyeket nyer. Egykori barátnőit akarja magával, akikkel évek óta nem is beszélt.

De ez nem egy könnyed, csajos, újra megbarátkoznak egymással a nők történet lesz. Részben van ez is benne, de a jelenük helyett sokkal inkább a múlt az, amit a nézőnek fel kell fedeznie, a szereplőknek meg végre megbeszélni. Mert volt valami, de egészen a film végéig kell várni, hogy kiderüljön mi. Ami elég nagy volt ahhoz, hogy a lányokat elválasztotta egymástól, de ez az oka annak is, hogy Rachel még nem ment hozzá a barátjához.

Így párhuzamosan két történetet látunk: a felnőtt nőket, akik elmondják, hogy élnek most. Mi lett az egykori álmokból. Kb. mindenkire el lehet mondani, hogy nem azt az életet éli, amit még kamaszként megálmodott a többiekkel. Úja egymást kell megtalálniuk, hogy tudjanak segíteni egymásnak. Szembenézni magukkal, az elveszett álmokkal, és visszatérni az elvesztett útra. A történet másik fele meg a múlt. Látjuk a bandáért rajongó kamaszlányokat, egy idillt a jelennel szemben, míg végül ki nem derül, mi volt a tragédia, ami megtört mindent.

A fő alak Rachel, minden téren ő a legnagyobb függő. A banda tekintetében, de a barátnők szempontjából is. Nem véletlen, hogy ő igyekszik megint összeszedni majd a csapatot is. Kedves, hétköznapi teremtés, akinek az a tragikuma, hogy bűntudata van, képtelen magának elengedni a múltat és a lányokkal se megy majd könnyen neki. A többiek között van harsányabb, csendesebb is, kb. egy-egy típust testesítenek meg.

A történetet az tartja össze, hogy megtudjuk, mi volt a sorsdöntő esemény az életükben. Mert igazából semmi jelentős nem történik velük, inkább az érzelmeik rohangásznak, mint ők maguk. Simán el tudom képzelni színpadon is, mert csak városi utcaképet és lakás belteret kellene váltogatni, hogy működjön. A filmen hiába mennek el külföldre, nem kapunk képeslapot, hogy milyen lehet Görögországban.

A zene, arról viszont nem nagyon tudok, mit írni. Nyilván, aki szerette a Take That dalait, szívesen elhallgatja most is. Vannak az eredeti bandától is benne, amikor még Keating és Williams is fiúzenekarban nyomta, de már az új felállásban született slágerek is itt vannak benne. Mivel a zene nekem egyre inkább filmzenét jelent, jelentem, én is megtaláltam a nekem ismerős dallamot. Van két olyan filmbetétdal, ami Take That szerzemény, és rongyosra hallgattam. A nagy kedvencem, a Kingsman első részének ők adták az indulóját. Ebben a filmben viszont a másik nagy filmslágerük, a Csillagpor dala kapott a történetben is nagy szerepet. Megjegyzem, a bandától szívesebben hallgatom, mint a filmes/musical verziót. Kedvet is kaptam meghallgatni.

El is köszönök, keresem a zenei linkeket. Jó, még annyit, hogy erősebb a sztori, mint a Mamma Mia volt, de pl. a Moulin Rouge vagy a Chicago története jobbak.