Ilyen címmel volt már film, és azt kell mondanom, a történet is olyan elemekből áll össze, amit már nem egyszer láthattunk másban. Az menthetné meg, ha annyira profin lenne összerakva, hogy akkor is újnak éreznénk, ha már láttunk ilyet. Nos, ez nem jött össze.

Egyrészt, a néző pontosan tudja, hogy miért történnek a dolgok és ki a szörnyeteg. Talán izgalmasabb lett volna, ha a nyitányban nem mutatják meg, hogy mit tesznek az apák, amiért átokkal sújtják őket és a leszármazottaikat. Hiszen a helyszínre érkező patológus, John, ha sejti is, mi történt, nyomoz és keresi a válaszokat. Ha ezt vele együtt tenné a néző, jobban lehetne azonosulni. Így viszont csak arra várhatunk, hogy mikor válik neki is bizonyossággá az, amit mi már tudunk. Bosszankodni a férfiak titkolózásán akkor is lehetne, ha nem ismernénk előre, mit akarnak ennyire titokban tartani. Sőt, a nagy vallomáskor egy flashback jelenetben megmutatni, mit követtek el, hatásosabb lenne. Pláne, ahogy madárijesztőt készítettek. Láttam már pár gyilkosság jelenetet filmen, de ebben volt valami olyan kegyetlen ötletesség, amihez mostanában nem volt szerencsém.

De, akkor nézzük, melyek a történet ismerős elemei. A vérfarkasra hajazó lény, ami történelmi korszakban pusztít. Még emlegetik is azt a francia vérfarkasos esetet, amit már többször is feldolgoztak a filmen. Igaz, azzal bajban is voltam, hogy akkor most hol járunk. A nevek amerikaiak, de az a híres eset francia. Nem is értettem, hogy akkor a cigányok miképpen vándoroltak innen oda. Kb. olyan, mintha az Atlanti-óceán nem is lenne, és a francia helyszín alig pár mérföldre lenne a filmben ábrázolt kisvárostól.

A másik, a cigány átok. Több horrorban visszatérő elem, hogy egy cigányasszony elátkozza a főszereplőt, aki aztán a halála előtt fel akarja oldani az átkot. itt is ennek egy variációját látjuk. Hozzáteszem, itt teljesen jogos, hogy megfizessenek a földesurak a tetteikért. Csak az a gond, hogy az ártatlanoknak sincs semmi esélye. Sokkal nagyobb a szenvedők köre, mint akik a megbocsáthatatlant elkövették. Az meg milyen bosszú, ami azokra is lesújt, akik bűntelenek? Júdást különben kár volt hozzátenni, annak már semmi értelme nem volt. Bőven elég volt a cigány-vonal.

De belefér a klisék sorába a főszereplő alakja is. Az orvos, aki a saját vesztesége miatt van úton és ő is a bosszút keresi. Az is olyan jellemző, hogy miképpen kap az univerzumtól valami pótlékot a saját vesztesége helyett.

A történet nekem azért nem volt izgalmas, mert tudtam, ki változott át, mikor és miért. Tudtam, hogy miért történik mindez. Pedig volt fordulat, senki nem volt biztonságban, és még azzal is játszottak, hogy a szörnyek ’szaporodtak’ és nem lehettek a vadászok biztosak abban, hogy már véget ért-e a rémálom, vagy még van szabadon rémlény.

Horrorfilmnek nem rossz. Van nem egy jól eltalált jelenet benne, ami nem is annyira félelmet kelt, inkább borzaszt. A háborús résznél a kórházsátorban a betegek ellátása – az amputálás hidegrázós. De ott van a már emlegetett madárijesztő is. Nekem az marad meg majd leginkább, mert azon tényleg elborzadtam. Mégis, milyen emberek voltak azok, akik olyan lazán ezt megcsinálták? Azt hinné az ember, ilyesmi csak pszichopatáknak jut eszébe. Itt meg elvileg rendes földművesek, családapák vittek egy ilyet spontán végbe.

A szereplők nincsenek mélyítve, mindenki legfeljebb 2 vonással és egy alapmotívummal bír. Mondjuk, ennyit mindenki tudott is hozni. Boyd Holbrook lett a nyomozó doktor, akinek a szörnyvadászat sem volt idegen. Kelly Reilly és Alistair Petrie játszották a házigazdáit, akiknek a már több horrorban is feltűnt Amelia Crouch a lányukat keltette életre. Emlékezetes jelenetet igazán senki nem kapott, de ez nem is olyan film, ahol jellemfejlődésre lenne esély. Elég fekete-fehér a felállás, ki a bűnös és az ártatlan.

Fesztiválokra hordták, kapott pár díjat is, a kritikái vegyesek, de inkább a középmezőny felső részébe szorítják be. Ennek ellenére nem lep meg, hogy a bevételi adatai nem jobbak. Moziba én se ülnék be rá, ahhoz több eredetiség kellene.

Volt egy korszakom, amikor nagyban Luhrmann filmeket néztem. A Moulin Rouge! volt a kedvencem, de elég sokszor láttam a Kötelező táncokat is. Miért emlegetem ezt fel? Mert szerencsétlen módon a film címe visszarepített ebbe a korszakomba. A Love is in the Air nekem az a zene, amire abban a filmben örömtáncolnak a végén.

Ez a film viszont megközelítőleg sem tudja hozni, amit attól a filmtől kaptam. Ez egy tipikus Hallmark film Netflix verziója, amit már parodizálni is lehet. Amikor a nagyvárosi menő kimegy vidékre, találkozik és beleszeret a helyi jólelkű szépségbe, és helyi vállalkozást mentenek, szerelmesek lesznek a cégfelszámolás helyett. Ebből adódóan annyira kiszámítható az egész, hogy kérdés is, minek megnézni, amikor úgy is tudni, mikor mi lesz.

Itt konkrétan azzal szórakoztattam magam, hogy mennyire igyekeznek kifejezni, hogy a két főhős mennyire vonzódik egymáshoz szexuálisan, de egy csók se csattanjon el. Ok, csak a legvégén, amikor már minden rózsaszín és mindenki nagyon boldog. Úgyhogy, be is vetnek mindent. Dana mini ruhácskákban flangál végig, Will egy ponton meg ledobja az ingét, amit Dana kikerekedett szemekkel és kiéhezve bámul. Annyira elviszi eye candy irányba, nem mintha lenne benne más, ami eladná a filmet…

Igaz, akkor egy jobb pasit is betehettek volna Willnek, mert nekem kb. az jutott róla eszembe, hogy olyan, mintha Michael Fassbender olcsóbb és tehetségtelenebb verziója lenne, aki az ing levetésével kompenzál. Igaz, Dana szüleinél is ilyen képlet volt. A mutatós, szőke nőnek csúnyácska férje volt. Ha úgy vesszük, Will még mindig kilométerekkel jobb, mint ahogy az anyja és apja néztek ki egymás mellett.

Ha már színészek, név nincs benne. Annyira üres karakterekhez, eye candy faktorral eladott filmben nem is kellenek. Delta Goodrem, vagyis, Dana az egyetlen ismerősen csengő, de nem színészet miatt. Mintha ő popsztár is lenne, bár kétlem, hogy annyira híres lenne, hogy a rajongói önmagukban sikeressé tehetnék a filmet.

A helyszín legalább szép, ha nem is változatos. Sokat repülnek, ott az óceán, és az egésznek van egy nagyon nyaralós, kellemes hangulata. Ugyan nem hiszem el, hogy valóban Ausztráliában forgattak, annyira nincs jellegzetes elem a tájban, és visszatérően ugyanazokat a helyeket látjuk, de legalább ez a szűkebb helyszín szép.

És most jöttem rá, hogy Sasse korábban sorozatfőszereplő volt. Ő volt Galavant, csak annyira szakállal emlékszem rá, hogy megborotválkozva nem ismerem meg. Így már kevésbé jut eszembe róla a szegény ember Fassbender pótléka, de azért nem adja el a filmet.

Nagyon semmilyen, nagyon limonádé. Kb. annak ajánlható, aki szívesen nézi a Hallmark romantikus filmjeit.

Szeretem a természetfilmeket, miért is nem nézek többet? Most találtam egyet, ráadásul magyar területről. Nem is gondoltam volna, hogy nálunk is lehet ilyen filmet és ilyen minőségben forgatni.

A Hortobágyi mese egy csikó történetét követi - a születésével indulunk, és addig jutunk, hogy önálló és felnőtt kanca lesz belőle. Közben látjuk, hogy mit kell megtanulnia a vadlovak társadalmáról, milyen környezetben és milyen állatokkal körülvéve élnek. Szerettem is, hogy természetfilm, de van története.

Egy másik jó dolog benne, ahogy nem fókuszál rá a csikóra. Az egész ökoszisztémát igyekszik megragadni, amiben él. Ezért szó van a Hortobágy időjárásáról, jellemzőiről is. Ahogy az állatokról is, amelyek szintén ott élnek és valamiképpen kapcsolódnak a lovakhoz. Ez lehet csak annyi, hogy a sasok szívesen követik őket, mert a ménes vonulása felzavarja és könnyebben elejthetővé teszi nekik a kisebb vadakat, de lehet az a róka is, amely télen az elhullott lovak tetemével vészeli át a zord időt és a vadászati sikertelenséget.

Itt jegyezném meg, hogy jó egyensúlyt találtak a természet kegyetlensége és a családi film között. Van benne aranyos elem, de nem titkolja el, hogy milyen veszélyek és tragédiák vannak a ménesben. Mi történik a sérült csődörrel, hogyan csapnak oda a hárem nélküli csődörök, vagy éppen a szoptatni nem tudó kanca csikójának a szomorú története is benne van. Zord tud lenni a környezet, sok mindenhez kell alkalmazkodni, és nem véletlenül van kihangsúlyozva, hogy a túlélés a cél. Akinek nem megy... nos, nem kell részleteznem mi lesz.

Ezen felül ott vannak a ragadozók és a vadászataik is. Nem éppen olyasmi, amit egy családi műsorba betennék. Ok, nekem madárfóbiám van, és nem éppen segíti a gyógyulásom, hogy megnézhetem, a sasok hogyan igyekeznek kacsát zsákmányolni. De azt értékeltem, hogy a készítők nagyon vigyáztak, hogy korhatáron belül maradjanak. Nem olyan vadászat van, ami vérengzéssel érne véget. Nincs olyan evés, amit gusztustalan lenne nézni. Az állatok elhullása is inkább sejtetve, mint megmutatva van.

Ad az élménynek az is, hogy színész a narrátor. Konkrétan Pokorny Lia, aki játékosan és kellemesen tálalja a humorral, játékosan megírt sztorit.

Szerettem benne, hogy tanulságos. Sok mindent átad a Hortobágyról, vagy a rajta élő állatokról. Szórakoztat is, és így könnyen átad ismereteket is.

Szép is, látványosan forgatták. Játszanak a nézetekkel, szerethetően bemutatják az állatokat.

Zárásul, kutya- és lóbolond vagyok. Így nekem eleve plusz élmény volt másfél órában a lovakat nézni. De szórakoztató, tanulságos is egyben. Tetszett.

Lassan annyi lesz a török tartalom a Netflixen, hogy már megismerem Isztambul látképét. Most is azt vettem észre, hogy a film elején a helyszínről jövök rá, hogy milyen nemzetiségű filmet kezdtem el nézni. Igaz, ezzel a történettel semmi bajom nem volt. Annyira egyetemes történet, hogy bárhol játszódhatna.

A történet középpontjában egy sikeres hegedűvirtuóz áll, aki 30 év után találkozik újra a bátyjával, akire máig haragszik az elválásuk miatt. A testvére segítséget kér: halálos beteg, és az egyetlen félelme, hogy a kislánya egyedül marad. Bár Mahir elutasító, a férfi halála után mégis magához veszi a kislányt, és innentől nézhetjük, ahogy a két ember családdá válik és megszeretik egymást.

Nem megy könnyen, és nem is a zene lesz az első kapocs, ahogy előzetesen gondoltam. Egész jól össze van rakva, ahogy a testvérek múltjának felfedése magyarázza, hogy Mahir miért úgy viselkedik ahogy, és a kislány hozzátett részeiből meglátjuk azt is, hogy mi a teljes igazság. Éreztem is abban a tragédiát, hogy mennyire haragudott a testvérére, hogyan váltották az utolsó szavakat, és milyen félreértés volt mögötte. A film különben is jó abban, hogy nem mondja ki a kegyetlen valót, de ráutal úgy, hogy lehessen érteni, és még tragikusabbá váljon. Pl. a testvéreken levő sebhelyek. A kislánynak az lett mesélve, hogy vulkánkitöréskor mentették meg egymást, és akkor égtek meg. A múltjuk kockáiból viszont össze lehet rakni, hogy azok a sebek családon belüli erőszak eredményei.

Alapvetően inkább a drámai oldalon maradnak, és nem akarnak komédia lenni. Feldolgozzák a tragédiákat, barátkoznak, rendbe hozzák a kapcsolataikat, és nem úgy, hogy a nézőt nevettetni akarják közben. Egy-egy szívet inkább melengető rész vagy humor azért akad benne, de nem azt nevezném meghatározónak.

Zenés film is, de azért nem úgy zenés. Mahir koncertre készül, az első saját darabját írja és látunk próbákat is, előadásokat is. Hátteret ad neki, de nem a hegedű és a darabok vannak a középpontban. Azt kissé furának is találtam, hogy Mahir mennyire népszerű darabokat ad elő a műsoraiban. Klasszikus zene, de olyan darabok, amelyek túl ismertek is. Amiket általános iskolában is rongyosra hallgattatnak énekóra keretében. Ettől valahogy olcsóbbnak éreztem, más koncertes és klasszikus zenés filmekben, sorozatokban nem az ennyire közismert dallamok csendülnek fel. Igaz, ez még mindig jobb, mint amikor a helyi zenéhez nyúlnak, vagy a kislány énekel. Inkább meghallgatom még kétszer a magyar táncokat, amit elég sokat játszanak a koncerteken itt, különben. Viszont, Mahir darabja a zongorával és a két vezető hegedűssel tetszett. Az olyan szárnyalóan filmzenés.

Alapvetően szimpatikus szereplőket vonultat fel, nincs is benne ellenség. Mahirnak kell fejlődnie, és szembenéznie azzal, hogy mennyire elnyomta eddig az érzelmeit. Most ezen kell változtatnia. A kislány Vadóckához hasonlóan cserfes és nagyszájú, Mahir felesége angyali és kedves, Mahir meg mogorva profiból lesz szerető nagybácsi.

Szépen hozza az ilyen filmekben megszokott kliséket – mint a kislány szökése, amikor rájön, hogy a nagybátyja szabadulna tőle. A gyerek eltűnésekor természetesen rádöbben, hogy mit jelent neki és keresi, hazaviszi… Szóval, ami várható.

Ennek ellenére nem rossz élmény, amit egy ilyen filmben várhatunk, benne van. A közismert dallamok ellenére a zenés részeket is szerettem, és nem fullasztották a sztorit giccsbe sem.

Már az meglepett, hogy nem tévéfilm vagy sugárzásra gyártott tartalom, hanem ezt a filmet adták a mozik is. Valahogy nem az a szint, amit el tudok képzelni szélesvásznon. Minden tekintetben kisebb annál a film.

A cselekmény ugyan próbálkozik, de kiszámítható és egyszerű is a végeredmény. Adott az apját gyászoló fiú, aki a fociba menekül és a barátaival egy gyerekbajnokságon akar részt venni. Adott egy korábbi sikeredző, aki máig gyászolja egy tragikus balesetben elhunyt játékosait. Ők ketten találkoznak, és a férfi edzeni kezdi a gyerekeket. Beneveznek a bajnokságra és jöhet a pont, pont, pont.

Vagyis, belecsúszunk az összes klisébe, amit egy ilyen filmbe bele lehet tenni. Ahogy az öreg bizalmat kelt a gyerekekben. Ahogy nyerni kezdenek. Ahogy a végső összecsapásnál még az addig ellenszenves, kemény tanár is felenged és segít a főszereplő fiúnak. Még azt is képesek voltak beletenni, hogy Sir Matt hogyan engedi el az elvesztett játékosait. Igen, van itt szellemlátás, megbékélés és távozás a fénybe.

Akár ki is írhatom, hogy giccsfaktor bőven akad a történetben. Nagy, könnyes megbékélések és kibékülések vannak benne. Talán jobban vettem volna, ha a film másik oldalát is erősítik. Mégiscsak egy bajnokságon vesznek részt, és először lesz a fiúknak edzője is. A felkészülés/edzés jelenetek szoktam szeretni, de itt alig van ilyen. Mondhatni, egy pöccintésre a szerencsétlenkedő, csapatban alig játszani tudó csapat száguldani kezd a győzelem felé. Mintha hónapok óta edzettek volna. Maguk a mérkőzések is vérszegényen kerültek be, lényegesen rövidítve egy mérkőzés idejét. Még a bajnokságot sem fogta át egészében, csak szűkítette a kezdetekre és a nagy mérkőzésre.

Ahogy a történetet, a szereplőket is egyszerűsíti. Általában egy indokot, motívumot kap mindenki: az anya, aki a gyerekének legjobb megoldást keresi. A gyászon túl a sporthoz visszataláló edző. A gyerekek, akik szeretnek focizni, és nyerni akarnak. Még a legérdekesebb figura Dr. Farquar volt, nála személyiségfejlődés is megfigyelhető. Igaz, nem volt tökéletesen felépítve, és az is belemagyarázó, mi miatt lesz majd más ember, de nem is egy tartalmasabb filmről beszélünk.

Itt az a cél, hogy sportos film legyen, amiben szinte mindenki imádja és valamiképpen kapcsolódik a focihoz. Üzenetnek is csak azt a klisét lehet kiemelni belőle, amit a cím is kiemelt. Amit a filmben is annyira tudatosítani akarnak, hogy az már sok. Hogy az álmokért küzdeni kell, hinni a megvalósulásban és akkor minden ok lesz.

A szereposztásban egy meglepetés van. Brian Cox játssza Sir Matt alakját. Mondjuk, innen nehéz megítélni, hogy Angliában milyen súlya van ennek a történetnek. A férfi gyászát át tudtam érezni, de se a Manchester United sorsa, sem az edző karrierje nem hoz annyira lázba, hogy nekem ez plusz legyen. Azt még erőltetettnek is éreztem, amikor a végén Matt és barátja elindulnak megnézni egy gyereket, valami David B-t, aki állítólag tehetséges focista… Nem is mondok semmit. Az emlegetett focistákat nem ismertem, és eddig ez a történet sem volt ismert nekem. Lehet, hogy kint más a helyzet. Az indokolna sok mindent. Miért így, ennyi pátosszal nyúltak a filmhez.

Elkalandoztam. Cox szépen hozza, ahogy a mogorva, gyászoló öreg megnyílik és újra felfedezi magának a sportot. A gyerekszereplők elsősorban focizni kellettek. 2 színész volt még nagyon ismerős, az egyik éppen a legszínesebb alak, a tanár Toby Stephens alakításában. Rákerestem, és le is döbbentem, hogy ő volt a Black Sails vezető színésze. Hát, itt nagyon más szerepet játszott… jól, jegyzem meg. Nekem simán ő maradt meg legjobban a szereplők közül. Natascha McElhone is sorozatból ismerős, ő inkább maradt a szokott, lelkiismeretes családanya szerepkörben.

Egyszer meg lehetett nézni, de inkább édes és családi, szentimentalista sziruppal leöntve, mint jó sportfilm.

Bennem van a hiba? Azt hittem, nézek egy jó kis nyomozós thrillert. Ehhez képest azon kaptam magam, hogy unatkozom a filmen. Sem a bűnügy, sem a megoldása, sem a színészek nem tudtak lekötni. Szóval, nálam ez mellément.

Már magában az ügyben nem értettem, mi a pláne. Egy ingatlanost öltek meg, amikor egy házat kellett volna bemutatnia. A rendőrség meg követi szépen a nyomokat: megnézik a pénzügyeit, az életében lévő férfiakat és kb. ennyiből meg is lehetett oldani. Nem volt sem olyan kegyetlen elem, sem ötletesség, ami indokolná, miért kellett ennek a gyilkosságnak a megoldása köré egy egész filmet tenni.

Talán az akart lenni a plusz, ahogy a rendőrségen belüli korrupció szóba kerül? A főszereplő, Nichols nyomozó alapból egy ilyen közegből érkezik. Az ő társa volt az a nyomozó, akiről kiderült, hogy évek óta kenőpénzeket fogadott el, és igen messze került a rendőri erkölcsöktől. Nichols meg azzal kerül pellengérre, hogy miért nem vette észre, hogy sáros a társa. Ha meg észrevette, még nagyobb a baj, mert akkor meg szemet hunyt a törvénysértésen. Ebbe az ügyben is megjelenik majd egy lefizetős, korrupciós vonal, de nem mondhatnám, hogy ezzel jobb lett volna. Kicsit jobban összehúzza a szálakat, de sem meglepnie, vagy elgondolkoztatnia sem sikerült.

A szereplők nem lettek szimpatikusak, ahogy nem is utáltam őket. Nem is jó, hogy ennyire közömbös volt mindenki. Nem sajnáltam az áldozatot, krimi ellenére még az sem érdekelt igazán, hogy ki és miért ölte meg. Ebben közrejátszott az is, hogy a legtöbb gyanúsított baleknak és idegesítőnek tűnt a szememben. Nichols és a felesége kellene, hogy a szimpatikus hősök legyenek, de még ez sem jött át igazán. A színészek között kevés volt a kémia, mi több, a film világához képest annyira idilli párt játszottak, hogy azzal nem kicsit lógtak ki a sorból.

Ha már szereplők, nézzük a színészeket is. Benicio del Toro neve még akkor is jól cseng, ha nem mostanában nyerte a díjait. Ő már annyival többet kihozott szerepekből, hogy az itt kevésnek tűnik, amit Nichols alakjába beletesz. Alicia Silverstone díszletem mellette, de Justin Timberlake ingatlanosa is élettelen. Az ő esetében még azt sem tudtam eldönteni, hogy mi a koncepció. Egyik részről Will magabiztos, vonzó és sikeres ember. Közben meg egy másik énje megmaradt a mama kicsi fiának, és gyakran volt olyan érzésem, mintha két külön karaktert néznék.

Látványelem nincs benne. Csendes nyomozás, lelkizések és a színeiben is sötét. A drámának, és nem a bemutatott vidéknek, külcsínnek kellene eladnia. Nem is tudja, teszem hozzá hamar.

A dinamikájával is gondban voltam. Túl sok az üres rész, lassan haladnak az események.

Kihagytam valamit? Talán még annyi, hogy a vége plusz egy lapáttal rátett a nem tetszésemre. Összecsapott, hiteltelen, és még furcsa is.

Sokkal jobbat vártam, és most nem vigasztal, hogy lehetett volna még rosszabb is.

Beindult a héten a nagy sorozatpótlás. Rövidre is fogom, mert bőven volt, amit néztem.

Elsőnek, amit leginkább vártam évadzáró: Foundation (s02e10). Az egyik szemem sír, a másik nevet. Minden történetet el tudtak varrni, és mindnek jutott is egy csavar a végére. Abban igazam lett, hogy a legnagyobb látvány a 9. epizódba került, de itt a sorsokban léptek nagyokat. Volt több halál, az egyik kifejezetten ötletesen. De van hiányérzetem is: többekkel érdekelne, mi történik velük. Ok, szűkítem is. Hajnal Cleon és a királynő simán az egyik kedvenc párosom volt az évadban, és most idegesít, hogy nem tudom, mi jut nekik. Hiszen az évad végén előre ugrunk kb. 150 évet. Képzeljek, amit akarok? Drukkolhatok, hogy a 3. évadban említsenek valamit. Jó színészi játék, meglepő húzások, és azért látvány is volt. Jó zárás volt ez akkor is, ha bennem van a kérdés, de mi történt 150 év alatt? Tényleg el kellene kezdenem Asimov olvasását…

Felemás a benyomásom a Billions (s07e06-07) kapcsán is. Utolsó évad, meg sem lep, hogy régi arcokat hoznak vissza egy-egy pillanatra. Kapott pár jelenetet John Malkovich, és törtem is a fejem, hogy Axe annak idején miért golyózta ki. Igazából a történetet nem vitte előre, az ő visszatérése egy részre számomra a zárásról szólt. Mellette folytatódott Mike terveinek lassú tönkretétele, és hol sikerül, hol nem. Ez olyan esetlen még mindig… Sokat elmond, hogy még azt is érdekesebbnek találtam, hogy mi lesz Kevin jogsijával. Ha nem is tetszett a végeredmény – tulajdonképpen arra jutottak, hogy jobb szülőnek kell lenni és Chuck apja korrupciója nem is olyan elítélendő. Mindenki annyira gátlástalan, erkölcstelen, és mégis felülnek a magas lóra…

Folytatódott A mi kis falunk (s08e01-02) és kedvem lenne annyit írni, hogy olyan, mint volt. A 2 rész alatt kb. mindenki feltűnt, és nagyon hasonló poénokat kaptak, mint eddig is. Még mindig a színészek viszik el, és még mindig buta a humora. Nekem marad a vasárnapi ebéd mellé egy háttér.

Az Only Murders in the Building (s03e08-09) részeit viszont szerettem. Ráfordultunk a végére, már egész jól körvonalazva van, ki a gyilkos, miért és ki mit titkolt. Megint megvan a trió csapatösszhangja is, és tele voltak a részek jó megoldásokkal. Steve Martin bemondós dala, Selena Gomez menyasszonyi ruhában vonulása a legemlékezetesebbek. Színes, pörgős, humoros, ötletes. Nem is ragozom túl, ez a sorozat még mindig jó.

Haladtam tovább a híradósokkal, és a The Morning Show (s03e04) most játszmákat hozott. Valahogy olyan érzésem volt, hogy nem szeretem ezeket az embereket. Mindenki eladja magát, enged az elveiből, vagy éppen csúnyán játszik. Jennifer Aniston hozza még a legjobb színeket, noha őt is a gátlástalanok közé szoktam sorolni ebben a sorozatban. Most kezdi helyrehozni a hibáit, és emberi volt. De simán lehet, hogy csak bírtam a kettősét Jon Hamm-mel. Még átgondolom. Az biztos, hogy őket néztem a héten legszívesebben ebben a részben.

Végül, még egy évadzáró: Harley Quinn (s04e10). Ez tetszett kevésbé. Lezárják, de összevissza. Még szinte azt is mondanám, összecsapott rész volt. Nem bírom, ahogy Harley hol jó, hol rosszabb. Nem tetszett, amit Éjszárny alakjával tettek. A pár összeáll, megvan az összhang. És mégis, valahogy nem tetszett. Most nem is akarom fejtegetni. Lezárták, nem is volt rossz, csak lehetett volna jobb is. A külcsín, a humor a szokott, a történet volt a gyengébb.

Kezdjük azzal, hogy sikerregényt adoptáltak filmmé. Olvastam is, és van olyan Dessen-történet, amelyet szerettem. Olyan filmfeldolgozása is, amit szintén bírtam. Nos, az Álom két keréken egyik kategóriába se esik bele.

A regényről nem akarok hosszan írni, de nekem unalmas és érzelmileg túlírt volt. De simán benne van az is, hogy a szomszéd lány típussal, aki mindent megszerez és az elején önbizalomhiányos, nem tudok együttérezni. Inkább idegesít az ilyen hősnő.

Auden a filmben is ilyen. Vannak elfojtott komplexusai, és nagyon nem bírtam az olyan belső monológjait, hogy vajon meg tud-e változni. Nem is érzem hitelesnek, hogy pár esti beszélgetés Elijal ilyen szinten megváltoztassa. Az örök magányos farkas barátokat szerez, szerelmes lesz és még a családját is rendbe szedi. De hogyan? Egyszerűen nem hittem el, hogy eljut oda, ahol van. Nincsen semmi olyasmi, ami indokolná.

De ugyanezt Eli kapcsán is el tudom mondani. Az olyan nonszensz, hogy másfél éven át nem tud továbblépni, aztán pár este a lánnyal és visszazökken. Megy bulizni, visszaül a biciklire – de miért? Annyira nem szeretem, amikor a szerelem lesz mindenre a válasz. És itt ez többszörösen megvalósul, duplán nem szerettem.

Ellensúly tud lenni, ha szépek és ragyogók a szereplők. Vagyis, ha van eye candy faktor. A Netflix ebben jó volt sokáig, most nem érzem telitalálatnak. Igaz, mivel Auden a szomszéd lány típus, nem is lehetett ő a bál szépe. Sajnos, amikor az lehetett volna, akkor sem éltek a lehetőséggel. Jó előre be lett harangozva, hogy van egy csodás báli ruhája. A végén felveszi, és egyszerűen nem értettem. Azért a semmilyen ruháért volt annyira oda? Elsőre azt hittem, vicc. De nem.

A sztárfaktort a szülők vonalába tették bele. Három színész, akiknek már csengett sokkal jobban a neve. Dermot Mulroney az apa, Andie MacDowell az első feleség és Auden anyja egyben, Kate Bosworth pedig a második feleség. Vagyis, a szép és fiatal mostohaanya. Hát, a neveiket ismertem, de simán öregnek találtam őket ahhoz, hogy 17-18 éves gyerekük legyen. Nem is viszik túlzásba a szerepeltetésüket, mégis az egyik legrosszabb elem benne, amikor Robert bepánikol, elmenekülne, aztán a semmiből és Auden egy beszélgetéséből minden elsimul.

Haragszom erre, ahogy itt a semmiből jönnek a békülések, fejlődések. Nincs egyik sem alapozva. Csak cukiság van, mosolygó szereplők és így maradt üres. Meg unalmas. Már utaltam rá tegnap, ez az aludni nem tudó tinik altatófilmje. Ugyanis Eli és Auden egy álmatlan estén találkoznak, és esténként beszélgetnek egymással. De annyira unalmasan, hogy én el is aludtam ezen a filmen. Kétszer is. Majdnem ugyanott. Vissza kellett néznem a harmadát, mert annyira izgalmas volt ez az egész, hogy álommanó el tudott ragadni.

Ne is ragozzuk túl. Egy közepes ifjúsági regényből lett egy gyenge film.

Néha megesik, és most is fogtam a fejem. Ez most mi? Egy része olyan, mintha abszurd és fekete komédia lenne. Ugyanakkor van benne bosszú és maffia, akár akciófilmnek is lehetne nézni. Csak éppen tisztán se nem egyik, se nem másik. Inkább a komédia felé hajlanék különben, de annyi tragédia és baj van ebben a filmben, hogy ez se passzol.

A történet egyszerű. Megszállott katona férj, az asszony otthon tartja a frontot, neveli a gyereket. Ám egy balesetben a nő meghal, és az eltávolodott apa -lánya párosnak valahogy össze kellene fogni. Ennyi alapján dráma is lehetne, csak éppen a szerelvényen utazó statikusnak rögeszméje lesz, hogy nem is baleset történt. A barátaival modellt állít fel, Markus meg belekezd a vált bűnösök levadászásába, miközben kibővült és különös családjuk valamiképpen próbál megbirkózni a gyásszal. A történet az mozgatja, hogy Markus éppen kivel és hogyan végez, illetve milyen abszurd módon gyógyulnak meg hazudnak a férfi lányának.

Nekem különben ezek maradnak a film leginkább emlékezetes részei. Mathilde simán elhiszi, hogy terápián vesznek részt, miközben az informatikusok maguk is elég furák, betegek és labilisok, a lánynak előadott dolgaik a saját korábbi terápiás tapasztalataikból származnak. Ahol, megjegyzem, a betegek és nem az orvosok voltak. Erre rátesznek olyan szereplőket, mint a maffiózótól kimentett szexrabszolga, akit megsajnálnak, nem ölnek meg, hanem hazavisznek magukkal. Neki aztán vannak olyan beszólásai, hogy a többiekkel csak lestem, hogy mit is mondott Bodashka. Akát vacsora mellett is tesz olyan megjegyzéseket, hogy komolyan nem tudtam eldönteni, ezen most sírnom vagy nevetnem kellene.

De ez különben is igaz a filmre. Nagyon sokszor képtelen voltam eldönteni, hogy sírnom kellene a drámán, vagy engedjek a humornak és vigyorogjak. Tisztán egyik sincs benne. Túl abszurd, hogy komolyan vegyem, de ahhoz meg dráma, hogy könnyed legyen. Most próbálom úgy nézni, hogy ezzel a valósághoz közelibb igyekszik lenni, ahol vannak tragikus véletlenek, különös alakok és diszfunkcionális emberek.

Ha valamit ki kellene belőle hámoznom, az annyi lenne, hogy nem lehet felkészülni semmire. Véletlenek és bajok vannak, és valahogy csak túl kell élni. Nem szabad és nem lehet indokokat, logikát keresni, mert az ember egyszerűen képtelen átlátni, mi miért történik.

Látványfilmnek nem mondanám. Ugyan Markus és a csapat egy ponton átmennek a maffia vadászatba, de kevés ilyen jelenet van és a legtöbb nagyon gyorsan le is zajlik. Mire feleszméltem, Markus már ki is tört pár nyakat vagy kilőtt egy tárat és hevertek körötte a hullák. A végére engedtek meg ebben is poént, amikor a tudósok is kitalálták, hogy harcolni akarnak tanulni. Kaptak is leckét, a végén meg bemutathatták, mit tanultak. Annyi volt, hogy a plusz szín és akció jelző meglegyen, de nem ez az emlékezetes része.

Azt a színészeknek tartogatnám. Mads Mikkelsen hozza a mogorva, szótlan és szenvedő, kemény férfit. Simán megadja az alaptónust a filmnek, és egy percre sem merült fel bennem, hogy ne hinném el kemény katonának. Azon inkább kattogott az agyam, hogy minek kellett az a szakáll. Nikolaj Lie Kaas pedig tökéletes ellenpont lett neki. Ő az érzékeny, agyalós, sokat beszélő figura mellette. Önmagában mindkettejükben van valami defekt, de együtt mondhatni egész normálisak lennének.

Még emésztem kicsit, nem egy könnyed esti mozi, de nem bánom, hogy láttam. Volt benne egyedi vonás, és ez a fura humora, ez viccesebb nekem, mint pl. egy Adam Sandler képviselte gagyiság.