Hú de utálták a kritikusok ezt a filmet. Olyan alacsony százalékai vannak, hogy komolyan valami Adam Sandler szintű gagyi vígjátékra számítottam, amikor elkezdtem nézni. Lehet, nekem azért is tetszett jobban, mert messze nem olyan szánalmas, mint Sandler egy-egy agymenése.

Igaz, az egyik első benyomásom az volt, hogy Elizabeth Lail egy író palántát alakít, honnan is ismerős ez nekem? Igen, van hasonlóság a You első évadában látott szerepével, de inkább csak ennyiben. Beck egy modern, kevésbé ártatlan fiatal nő volt, Mack sokkal konzervatívabb, csak az írás a közös pont kettejükben.

A történet különben egyfajta testcsere történet. Mack egy vidámpark szerűségben bevállal egy előző életeket felfedő kezelést, csak éppen azt fogalmazza meg, minek és kinek érzi magát belül. Nem egy harmincas, fiatal nőnek, hanem egy 70 éves néninek. És bumm, hirtelen ott találja magát 70 évesen. Egyedül a legjobb barátnője tudja majd az igazat, különben azt mondja mindenkinek, hogy ő Rita néni, aki házat cserélt Mackkel, aki elvonult írni. Elvben meg azon dolgozik közben, hogy megtalálja a mutatványost és visszakapja a fiatalságát, csak éppen tényleg jól kezdi érezni magát a testében. Végre ad egy esélyt a jóképű szomszéd srácnak, aki teljesen más, mint korábban gondolta. Jobban megy az influenszer lét is, és kiélvezhet olyasmit, amit fiatalon cikinek tűnt megtenni. Még az is felmerül benne, hogy jó neki úgy, ahogy van.

És igen, szerintem itt van az, amiért ez a film olyan kritikákat kapott. Eleve az ötlet fura, hogy valaki így cserél testet. Az meg pláne, hogy abban virágzik ki, hogy időssé válik. Nagyon mese, és egyszerűen vannak dolgok, amik furák és nem jó nézni őket. Mondjuk, a kapcsolat Jackkel. Ahogy be van állítva az influenszer megélhetés. Én pl. nem értettem, miért is kap Mack fizetést? Ok, a reklámszerződéseket persze értem. Csak azt nem, mégis kik és miért, pláne tömegesen követik a lányt, hogy influenszer lehessen? Nincs semmi olyasmi benne, amiért követhetnék. Igencsak réteg könyvet írt korábban, mérsékelt sikerrel, és már nem is emlékszik rá senki. Szóval, ő nem egy Stephen King, akit annyira követni kellene az olvasóknak. Lail helyes színésznő, de Mack nem egy olyan szépségnek lett ábrázolva, aki kb. modellként gyűjti a követőket. Inkább a helyes szomszéd lány irányba fejlesztették, így ez is kiesik. Akkor mondja már meg valaki, miért akarnak vele reklámozni és tud ebből megélni?

A logikát és értelmet tehát ki kell dobni, és a poénokat is szűrve kell beengedni az agyunkba. Vannak jobb ötletek a filmben, de akadnak kifejezetten erőltetett és kínos, viccesnek szánt rész is benne. Rita a jógán? Tipikusan ilyen.

Viszont, Diane Keaton olyan életörömmel, jópofán hozza Rita nénit, hogy abban benne volt az a plusz, ami miatt még jól is szórakoztam a filmen. (Különben Keaton a legrosszabb színésznő jelöléseket is begyűjtött a szereppel.) Igen, simán fura, hogy a belül fiatal harmincas lány jobban kijön a barátnője nagyszüleivel, mint a barátnőivel, de a filmben benne van az a bajtársiasság, az élet megélése, amitől egészen napsugaras lesz. Megmosolyogtatott - és nem a poénjaival, hanem az egésznek a hangulatával.

Nem látványfilm, komédia. Van benne eye candy faktor, mint a szomszéd Jack, és Mack legjobb barátnője az a divatos, mutatós fekete szépség, akiről akár el is hinném, hogy influenszer. Plusz, tetszettek a ruhák. Rita néni stílust kap, és egészen jó összeállítások is előkerülnek a szekrényből a történetben.

Szóval, abszolút rossz filmnek van elkönyvelve és látok is benne béna dolgokat, de ennek ellenére én jókat mosolyogtam rajta és egyáltalán nem szenvedtem vele. Nálam a közepes szintet simán elérte, nem a legalja.

Összejöttek nekem most a szekták. Ilyen könyvet olvastam, és ebben a filmben is ilyen téma volt. De nem is ez a fontos, ezt a történetet nem a szekta adta el.

Hanem, ahogy az Emily Deschanel Suzanne egyre jobban belekeveredett a játszmába, és a saját fájdalmával is küzdött, miközben segíteni akart a betegén. De, akkor, hogy érthetőbb legyen, az alap. Dr. Suzanne Mathis megszállott klinikai pszichiáter, akinek kényszere, hogy segítsen az embereken. Ahogy megy előre a történet, megtudjuk, hogy ő maga is bántalmazott gyerek volt, és ez olyan megszállottá tudja tenni, ami mindent felülír. A kamasz Mae bekerül a kórházba, láthatóan bántották és megszökött otthonról. Suzanne pillanatok alatt magát látja benne, a lány rá is érez erre, és mire észbe kapnak, Suzanne már haza is vitte őt a saját családjához. És folyamatosan megy a pszichés hadviselés: ahogy az anya a lányai és a férje helyett Mae-t választja. Ahogy a lány családja utána nyúl, és veszélybe kerülnek.

A történetben többször is elhangzik, hogy valaki figyelmezteti Suzanne-t, hogy nem egészséges, amit művel. A saját pszichológusa konkrétan meg is mondja neki, hogy vakítják el a saját emlékei, kivetít, de a nő nem tud leállni. Látjuk, mi történik a családjával – látjuk, hogy Mae is mennyi mindent titkol és manipulál. A sorozat pedig feszültséget generál azzal, hogy Suzanne mellé állítanak minket, vele kellene együttérezni, és csak a végére válik hangsúlyossá, hogy az ő viselkedése is mennyire beteg. Hogy lehetne kritikával élni egy olyan nővel szemben, aki ennyit ad másnak? De lehet, ahogy a következményekkel szembesülünk, jönnek a jogos kérdések és aggodalmak, amit a család meg is fogalmaz. Érthető, miért kell azt tenniük a végére, amit.

A végén meg ott a plusz poén, amikor Suzanne is ízelítőt kap abból, amit a néző menet közben összerakhatott. Mi láttuk, hogy milyen kis ügyei voltak Mae-nek, amit a család nem vett észre. Elég csak az oltárra és a hitére gondolni. Megvolt az eszmélés, és innen jönne a kérdés, hogyan tovább. De a sorozatnak itt vége, szóval ez megmarad a horror filmeket idéző végnek. A gonosz soha nem hal meg igazán, mint tudjuk.

Hiszen a másik sarokpont Mae. Mennyire áldozat, vagy mennyire gonosz? Nem annyira sátánista, mint a plakát vagy a hangulat nyomja, de azért messze nem egy egészséges elméjű személy. Izgalmasan keveredik benne egy áldozat és egy elkövető személyiségjegyei is.

Nem látványsorozat, a színészeknek kellett eladni. Deschanel és Madeleine Arthur a legfontosabbak, és hozzák is a szerepet. Mae megosztó, Deschanel meg szerethető, kedves nőt játszik, több érzelemmel, mint amit Dr. Csontként láthattunk tőle. Hozzá jönnek a mellékszereplők, a családtagok, akik között Sam Jaeger a legfontosabb, a férjként. Tulajdonképpen ugyanaz a karakter, akit a Parenthood soraiban is játszott.

A pszichés kapcsolódások miatt elnéztem, lekötött, de nem az a sorozat, amit többször is megnéz az ember. Egy thrillernek elmegy, Bones nézőknek meg pláne.

Azért Julia Roberts kap egy pacsit, amiért nem állt be azon színésznők sorába, akik 50 felett olyan romantikus komédiákat forgatnak, mint 20-30 évvel korábban. Lehet a zsánerben maradni úgy is, hogy nem nyomják le a néző torkán, hogy örökké 30-40 éves marad egy nő.

A történetben egy egykori házaspárt látunk, akik már leginkább csak ölik egymást, évekkel a válás után is. De most össze kell fogniuk: frissen jogon végzett lányuk a diploma után Balin nyaral, majd hír jön, hogy megismert egy helyi fiút, hozzámegy és nem megy haza. A szülők jönnek az esküvőre, de azzal a tervvel, hogy összeugrasztják a párost és hazaviszik Lily-t. Aztán megindul a játszma.

Meglepően ízlésesek tudtak maradni. Talán csak két poén volt, ami nélkül jobban meglettem volna. Az egyik, hogy Georgia aktuális barátja jóval fiatalabb nála, és ezt a volt férj rendszeresen fel is emlegeti. Egy ponton már túlzottan önismétlő és unalmas. A másik is ahhoz a szerencsétlen pilótához kötődik: amikor megcsípik az öbölben, és a nőnek kell kiszívnia a mérget. Nem kifejezetten altesti poén, de úgy adták elő, mintha az lett volna.

Szerencsétlen Paul (Lucas Bravo alakításában) különben is a film gyenge pontja. Úgy megy Georgia után, mint egy pulikutya. A nő nem tud olyat tenni, ami ne tetszene neki, vagy amit ne tudna elfogadni. Folyamatosan bókol és helyesel a nőnek. Nem is párbeszédet folytatnak, Georgia mond valamit, kutyus meg pitizik neki. Még nézni is fárasztó volt, de különben Georgián is lehetett látni, hogy mennyire szeretné, ha Paul nem mindig ilyen papucs lenne. Csak idő, amíg magának is ki meri mondani, hogy nem passzolnak. Amit különben mindenki lát rajta kívül, de Lily kell, hogy észbe kapjon. Őt meg is hallja.

Az nagyon látszik, hogy Clooney és Roberts jó barátok, köztük megvan a kémia és az összhang. Nem véletlenül rájuk épül a film, kellemesen komédiáznak egymással. Működött, amikor egymás agyára mentek, de az is, amikor az egykori érzelmek támadtak fel az egykori házasok között. És igen, én már tudom díjazni, ha nem Channing Tatum bűvöli le a lábukról a kilencvenes évek sztárszínésznőit.

A másik pár is helyes volt. Kaitlyn Dever játszotta Lily-t, és egy francia – polinéz modell színész (Maxime Bouttier) játszotta a párját. Tudnék gonosz lenni, hogy nem véletlenül ez a fiatalember lett szerződtetve. Sokkal inkább európai vonásai vannak, mint bárki másnak, aki a családtagjaként szerepelt. De nem leszek gonosz, helyesek voltak, kedves fiút játszott, egy kis eye candy faktorért meg nem panaszkodunk.

Billie Lourd Lily barátnőjeként komédiázott, de nem sok jelentősége volt a jelenlétének. Kapott pár poént, megjelent és ennyi. Ő az, aki ha nem lenne a történetben, fel sem tűnne a nem léte. De így legalább nem csak a két páros volt a színen, ennyi funkciója akadt.

A látványt a helyszín jelenti. Szép helyszínen forgattak – különben Spanyolországban, de el lehet hinni Balinak is. Nem véletlenül van a címben a Paradicsom is, ha azért többre is utal, mint a szép környezetre. Benne van az is, hogy jó helyen és jó emberekkel vannak, szeretetben. A házasulóknak tartanak egy beszédet arról, mi mindennek kell összeállni, hogy sikeres legyen a frigy. Kb. az lenne az, ami itt összeáll a szereplőknek, és felfedezhetik a maguk kis Paradicsomát.

Amit még megjegyeznék, mert általában idegesítenek a film végére betett rontott jelenetek, itt volt egy, amin jót mosolyogtam. A repülős jelentnél Clooney-t leönti a légi kísérőt játszó nő, Robert meg megjegyzi, semmi gond, csak Clooney-t üti ki. Mire ő meg benyögi, hogy hívják helyette Brad Pittet. Azon jót vigyorogtam. Ok, Ocean’s trilógia fan vagyok, és ők ott jó csapat voltak, nem véletlenül mosolygok, ha összekerülnek a neveik, de azt akkor is bírtam ott a végén.

Sokkal rosszabbat vártam, de ez egy kellemes komédia volt. Nem sírva nevetős, de cserébe van ízlése. Kasszát különben nem robbantott, de azért sikeres lett. A kritikusok nem voltak odáig érte, mi nézők jobban szerettük.

Nem a klasszikus szuperhős vonalon halad Stallone szuperhős filmje, ami az előnyére válik. Még akkor is, ha nem egyszer eszembe jutott, hogyan reflektál a történet a Dredd bíróra, ami képregényfilm is volt, meg Stallone is játszotta benne a főszerepet.

Mivel ez sűrűn eszembe jutott, akkor kiírom magamból ezt. Abban Dredd a saját legjobb barátjával, egyben ikrével kellett, hogy megküzdjön. Pontosabban ugyanannak a bírónak a klónjai voltak mindketten, de az már részletkérdés. Ugyanaz a dilemma volt kettejük között: az egyik lázadó volt és a saját szabályait akarta követni, míg Dredd tökéletesen bízott a rendszerben és annak az embere volt. Itt is bedobják, hogy Szamaritánus és Nemezis ugyanazt a traumát más oldalról igyekeztek feldolgozni. A hős segíteni akart azoknak, akik ugyanúgy a társadalom kivetettjei voltak, mint ő is gyerekként. Nemezis viszont nem tudta elfelejteni, hogyan közösítették ki és bántották. Ő elégtételt akart. Van olyan szereplő a filmben, aki Robin Hoodnak állítja be, aki a gazdagok ellen küzdött. A film végül kompromisszumot köt: nincs jó és rossz egyszerűen. Mindenkiben megvan mindkettő, és lehetséges akár változni is.

A másik ötlete a filmnek, hogy Joe valójában kicsoda. Sam meg van róla győződve, hogy az egyszerű szemetesként élő idős férfi volt egykor Szamaritánus. Ha azonban figyelünk arra, hogy miket mond Joe, nem lesz meglepetés, amikor a végén leleplezi magát. Az egész történetnek így van értelme, és egyszerűen kellett, hogy így alakuljon. Akkor van jellemfejlődés, jóvátétel és értelme a múltnak, ha ő az, akinek majd mondja magát.

A film egy sivár környéket és sok erőszakot mutat. Mindennapos a bandák aktivitása, és még az úgymond jó gyerekeknek is vannak stikliik, hogy fenn tudjanak maradni. Társadalmilag rossz a környezet, amit kevés helyszínnel és visszatérő utcarészletekkel, lepusztult lakásokkal meg is tudtak ragadni.

Mert ez nem egy látványfilm. Eleve Stallone már kiöregedett abból, hogy hozzá képest kamaszokat verjen laposra. Így beérik azzal, hogy a történet szerint emberfeletti az ereje és nehéz megsebezni. Nehézkes, rosszul is néz ki, amikor beveti magát, és küzdeni kezd. Ahhoz meg nem is szólok semmit, amikor előkerül a régi kalapácsa. Benne lehetne a legbénább szuperhős kellékek listájában, ha létezne ilyesmi. Ha szépen egymás mellé tesszük, hogy Stallone, szuperhős film, nem ezt várja az ember, de ez a film ilyen. Sokkal inkább működik drámának, mint akciófilmnek.

A mélypont? Amikor a nagy ugrás van beállítva hősi tettnek. Amikor egyszer fejtegeti, mekkorát tud ugrani, sejtettem, hogy ezt nem ússzuk meg, egy ponton jön egy ugrás, de hogy lehetne ezt látványosan előadni? Sehogy, nem is sikerült.

A szereposztáson is látszik, hogy ez B kategória, vagy még gyengébb. Stallone még így is a húzónév, mellette Dascha Polanco és Moses Arias lehet ismerős a sorozatnézőknek, egyiküknek se sikerült megugrania a sikersorozatuk sikerét szólóban. (Amelyekben ráadásul mellékszereplők voltak, teszem még ezt is hozzá.)

Elég gyenge kritikái vannak, és meg is tudom érteni őket. Egyszer különben meg lehet nézni, de nem szuperhős filmnek és akciónak. Annak valóban csalódást keltő – drámának jobb.

A mai első évadzáró The Morning Show (s03e10) epizód lesz. Kétesélyes volt, mit döntenek, és természetesen azt az utat választották, amivel lehet majd folytatni a műsort. Vagyis, nem lesz felszámolás. Mondanám gyávább megoldásnak, de benne van az újrakezdés lehetősége is. Több szereplőtől olyan helyzetben köszönünk el, hogy itt akár ki is szállhatnak a műsorból. Le van kerekítve minden, és parádésra sikerült Alex kiállása is a hitéért, ha lehetett is sejteni, hogy melyik oldalra fog állni. Paul pont azon a téren szemétkedett, amit Alex nem tud elnézni. Azért kicsit sajnáltam őket, Paul volt a nő eddigi legnormálisabb pasija a sorozatban. Nem mintha sok lett volna neki… Arra az összecsapásra lett kihegyezve minden, de stílusosan mindenkinek adtak egy-egy nagyobb jelenetet. A kedvence Chipé volt, de rendben volt ez így. Még azt is mondhatnám, hogy reménykedő egy kevésbé korrupt és megvehető világban.

Kevésbé szép dolgok jutnak eszembe a Valami Amerika (s01e05) heti epizódjáról. Már egyértelműen párba rendezték a szereplőket, és a három testvérnek kiemelten fontos a szerelmi szála. Ez köt le kevésbé, ráadásul Marci és Vivi még idegesít is. Tudom, el kellene engednek, de megint rengeteget emlegették Andrást. Nekem meg ő volt a kedvencem a filmekben, és nagyon nem esik jól azt elképzelnem, hogy Bala ténylegesen agyonlőtte. Sokkal szívesebben nézem Zita és Zénó kettősét, és végre énekeltek egy rendeset is. Az első olyan dal volt, ami jól is állt Brasch Bencének, ebben a részben volt. Ugyan nincs jövőjük, mert ha Zita megy az USA-ba, amire látok esélyt a végére, távkapcsolat nem megoldás, de így is ők tudják egymást legjobban összerakni. Az egyik majd megint merhet énekelni, a másik meg talán felvállalja a saját zenéjét. A héten ők voltak a kedvenceim. Pedig a show szokott az lenni, bírom a hátteret, mi történik a színfalak mögött. Csak éppen ismerős a poén – ahogy Mónika beugrik énekelni, annyira ismerős a 2. filmből.

A következő évadzárás: 80 nap alatt a Föld körül (s01e06-08). Közben már írnám is hamar, egyben sorozatzáró is. Ugyan a végén bedobnak egy másik Verne kalandot, ami miatt utaznának, de az már nem fog elkészülni – nem megyünk Nemo kapitányt felkeresni. Ellenben körbeérünk a Földön, azt kell mondanom, nagyon összecsapva. Az utolsó 3 részben volt egy lakatlan szigetet túlélés, egy Western kaland és végül Fogg beszélhetett a nővel, akit 20 éve hagyott elmenni. És ez a fél világ kb., mert Ázsia és az USA ezzel lett letudva. Egyik fájdalmasabb volt, mint a másik. Próbálták beletenni témának a rasszizmust, így az egyik első fekete marsallt is megismerhettük, aki miért is ne a KKK egyik alapítóját akarta bíróság elé állítani. Nem ezzel kellett volna modernizálni, mert túl egyszerűen zártak mindent, és túl átlátszóan mutattak ezzel Fogg útitársaira és a köztük alakuló szálakra. Még mindig áll, hogy olcsó a látvány. Egy-egy helyszín, azonos ruhákban. Bár arra legalább volt egy poén, miért nem öltöznek át. A nagy rohanásban elvesztek a csomagjaik. Az is bökte a szemem, amikor kiderül, hogy Fogg kikkel egyidős – pl. Abigail apjával, aki kb. 10 évvel idősebbnek tűnik nála. Bele se akarok ezekbe gondolni. A végére teljesen elvesztett a sorozat, és hiába Tennant, akinek a hangját szívesen hallgatom és jó színésznek tartom, nem bánom, hogy nem megyünk tovább a Nautilusra.

Egy, ami jobb. Ment tovább az Invincible (s02e02) is, Mark továbbra is keresi az egyensúlyt a hős lét és a kamasz/new adult énje között. Volt akció, volt ballagás, és nagyon jól meg van fogva a családi élete, ahogy az anyja legalább annyira össze van törve, mint ő. Végig vártam, hogy az előző részen született gonosz majd mit lép, de az egyelőre még csak utalás szinten van, gyűjti más világokból az infót, hogyan lehet őt legyőzni. Különösebben nem is hiányoltam, annyira mozgalmas volt magában is ez a rész. Atlantisszal, halemberekkel és álnok humorral, a többi hős szerencsétlenkedésével és a The Boys világát idéző benyúlásokkal. Hiszen látjuk, a többi hős új vezére miképpen csajozik a csapatban, vagy a sokkal súlyosabb téma: ahogy Eve jót akar, és az apja a fejére olvassa, hogy mennyire veszélyes a képessége még akkor is, ha jót akar tenni. Különben még mindig nagyon felnőtteknek szánt animáció, mondanom se kell, hiába fiatalok a főszereplők. Vér és erőszak, halál és szenvedés, ez is a palettán van.

Majdnem sorozatvég, mert akár az is lehetett volna a heti Libabőr (s01e09). Látszólag minden visszatér a rendes kerékvágásba, és a szereplők élik tovább az életük. Kamasz vonalon újfent előkerül a szerelmi tematika, ki kivel került össze és a jövőbéli tervek hogyan hatnak az életükre. Ami ennél érdekesebb, hogy Bratt előéletét is megismerjük, és elkezdik árnyalni, hogy már ne lássuk jó embernek. A történetüket regénnyé írja, és az ütős lezárás végett ő hozza majd azt a befejezést, amit Stine is előszeretettel írt. Vagyis, nincs nyugalom és happy end, jönnie kell egy gonosz csavarnak. Az különben kifejezetten tetszett a részben, ahogy a cselekményt meghatározza, hogy Bratt regényének cselekménye miképpen alakul. És volt meglepetés – voltak ötleteim, mivel rukkolnak elő, de erre akkor sem gondoltam, amikor Bratt ki kellett, hogy ásson egy koporsót. A démoni pudli meg kifejezetten jó poén, majd megszakadtam, amikor vörösre váltak a szemei és hegyesek lettek a fogai. Kicsit gonosz rész volt, de ezt élveztem benne. Azt meg várom is, innen hogyan tovább – mert annyira erős a lecsapása a történetnek, hogy tényleg elment volna évadzárónak is.

A Shrek egyik részében volt mellékszereplő, aztán jöttek a saját filmek. Ha minden igaz, ez a legutóbbi. És, szerencsére, jobb, mint pár korábbi. Ezt mutatja az is, hogy nehezemre esik felidézni, mi történt Kandúrral az önálló kalandjaiban. Rémlik Tojás Tóbiás rosszfiúként, és kb. ennyi.

Ebben viszont volt ötlet és humor. Nem az első két Shrek szintjén, de már ennek is örültem. Az alaphelyzet, hogy Csizmás elveszti a 8. életét is, már csak egy maradt neki. Annyira elkapja a halálfélelem, hogy még házimacskának is elszegődik. De jön a nagy ötlet – a lehullott csillagtól kívánni, vissza az életeit. A kalandok során csatlakozik hozzá Puha Pracli, az elhagyott menyasszonya és Perrito, aki nevezhetne a legszerencsétlenebb keverék kutya címére. A nyomukban meg olyanok járnak, mint Aranyfürtöcske és a medvék. Mindenkinek a kívánság kell.

A történet meg a hajsza, ahogy egy térkép segítségével a nyomában járnak. Vannak feladatok és kalandok, közben poénok, és építgetik Csizmás jellemét is. Megnézzük, mi marad belőle, ha a nagy kalandor, a beképzelt macska eltűnik, és egy olyan figura marad, aki már nem tud szemközt nevetni a halállal. (Pláne, hogy ő személyesen is megjelenik, ha Csizmás először egy fejvadásznak is nézi.) Ha már felemlegettem, ő az egyik kedvenc új szereplőm. Stílusos egy Halált kapott a film, western filmes beütéssel, de jól állt neki.

Próbáltak tehát többet markolni, és olyanokról mesélni nekünk, mint az igazi bátorság, a remény és a család. Perrito, akinek az egész élete arról szólt, hogy nem kell senkinek, és végezni akartak vele, mégis a jót látja mindenkiben és boldog tud lenni azzal a kicsivel is, ami jutott neki. Ari, a kis árva, akit a medvék fogadtak be. Aki annyira vágyik egy igazi családra, hogy szinte túlságosan későn veszi észre, mi az övé már most is. Némelyik eléggé szájba rágós – Arinak még Perrito is elmondja, hogy a lány megnyerte az árva lottót, de a lánynak nehezen esik le a lényeg. De Csizmást is lehetne mondani, akinek szintén Perrito lesz a megmondó eb: neki is csak egy élete van, abból is ki tud hozni mindent, minek neki több, ha boldogul az egy életével is? Igen, Perrito a mese megmondója.

Hozzá jönnek a kalandok és sokféle harc is. Érdekesen vannak animálva – mintha más lenne, mint különben a mese. Képregényesebb, más gyorsítással. Jól néz ki, érdekesnek is találtam. Már csak azért is, mert más, mint a többi.

DreamWorks, azt tehát nem kell fejtegetnem, hogy látványos és szépen van animálva. Hoztak olyan visszatérő poénokat, mint a szem kidüllesztés és a cukiság. A kutyának is igyekeznek megtanítani, de arra jobb nem is emlékezni, neki mit sikerült kihozni ebből a trükkből. A kutyus különben a gyenge pont, valahogy neki sikerült legkevésbé a megjelenése. Inkább az olyasmik a jól sikerültek, mint a Halál a pengéivel, vagy Csizmás és Puha Pracli közös harca, amikor tánclépésekkel még szinte repülni is tudnak.

Vannak benne rendes poénok, gyerekeknek is van szánva, az én szórakozásom meg a gonosz pékárus vállalkozó és ügyei voltak. Mellé szegődik a Pinokkió kapcsán ismerős lelkiismeret-tücsök, aki egy ponton már fel is adja, mert ilyen lelketlen alakot ő elképzelni sem tud. Ők bemondogatnak egymásnak, és az a figura tényleg egy olyan szereplő, aki vegytisztán rossz. A féltékenység farag belőle olyan személyt, aki kb. olyan, mint Néró Róma lángolásakor. Másnak a világvége, ő meg szórakozik a romokon, mintha neki rendezett műsor lenne. Pszichopata, találok jelzőt is. De annyi humorral, hogy egy gyerek is simán nézhesse a műsort.

A franchise nagyságát mutatja, hogy még mindig döbbenetes, az eredeti szinkronban milyen neveket láthatunk. Banderas és Hayek visszatérők, de Aranyfürt pl. Florence Pugh hangján szólalt meg, míg Perrito az egyre több mindenben feltűnő komikus, Harvey Guillén volt. A medve mama meg egyenesen Oscar-díjas, Olivia Colman személyében. Nyilván a gyerekkel nem angolul nézi az ember, de ha valakinek egymagában kedve támad hozzá, ajánlom is az eredeti hangsávot.

Különben most is olyan vége van, hogy folytatható legyen. Akár Shrek visszatértével is. Majd kiderül, mert azt már jól tudjuk, Hollywood nem szokta levágni az aranytojást tojó tyúkokat.

Most gondban vagyok, mit is írjak erről az anime-ról. Már azzal is meggyűlik a bajom, hogy egyáltalán milyen zsánerbe helyezzem el. Sci-fi: számítógépes játék, virtuális valóság és valóság összefonódásai. De családi dráma is. Néhol fantasy elemekkel. Igen, nem egyszerű választani.

Vezérfonálnak talán azt választanám, hogy van egy nagyon rosszul működő család. Az anya már nem is él velük, néha emlegetik, de sokáig azt sem tudjuk, hol van, és mit csinál. Az apa munkamániás, mogorva, alig szól a gyerekeihez. Akik két kamaszfiú. Az idősebb játékos remete, aki inkább él egy kitalált mesevilágban, mint a valóságban. Az öccse viszont jó tanuló, jól boldoguló fiatalember, és a testvére meg is van róla győződve, hogy a testvére gyűlöli és szánalmasnak látja őt. Egy halom jelenetet kapunk, hogy mennyire nem működnek együtt. Hogy menekülnek egymás elől, és néha mennyire kevés kellene, hogy áttörjön a gát. Elsősorban a két fivér között, de egyik sem képes kimondani, magának sem beismerni, hogy mit érez, és mi lehetne neki a másik.

Erre van rápakolva egy játékvilág, egy virtuális valóság. Egy fantasy környezet, ahol harcos képességeket lehet fejleszteni, és olyan szörnyekkel harcolni, mint a sárkányok. Itt él egy virtuális család, összetartva és egymást segítve. A poén meg az, hogy fogalmuk sincs róla, hogy mindenki szépen felvette a saját szerepét, hiszen egymással játszanak családot, csak nem tudják. A sorozat egy pontján rájönnek, lesz is nagy döbbenet. Hogy lehet az, hogy ott szeretik egymást, és fontosak egymásnak, a valóságban meg szólni sem képesek egymáshoz?

Simán bele tudom magyarázni a korunk leképzését, ahol tele vagyunk virtuális kapcsolatokkal, és elidegenednek az emberek. A sorozat világa természetesen túlnyomottan hozza ezeket az elemeket, de simán el lehet belőle gondolkozni, hogy milyen veszélyei és áldásai vannak a technológiának. Vagy a családi drámán, hogy mennyire kellene a kommunikáció, amire képtelenek a szereplők.

De ott a sci-fi réteg is, amiről sokat nem akarok mesélni, mert a tényleges cselekmény ezt bontja ki, egy-egy csavarral. Mert az a játékvilág nem éppen az, aminek látszik. Lesznek tervek, és a mesterséges intelligenciák is fontos szerepet kapnak. Volt benne zavaró elem, néhol egészen különös is a történet. A családi drámát inkább néztem benne, de tény, hogy az izgalmat és a csatát ez a sci-fi rész szolgáltatja.

Éles különbség van a sorozat világai között. A valóság szürkébb, az alakok élesebbek és nyomorultabbak. A játék világa színesebb, látványosabb és jobban animáltak a szereplői. Ugyan minimálisan törekedtek arra, hogy a játék és a valós alak távolról hasonlítson, de minden esetben a kitalált figura néz ki jobban. A fő alak, Taichiro esetében legjobban. Ichi menő figura, míg az eredetije csontsovánnyá fogyott méregzsák, aki elsősorban magában duzzog, elhanyagolt hajjal és szemüveggel. De összességében itt is van valami különösség benne, a valóság olyan… nyomasztó is, de annál több is. Szinte azt mondanám, hogy torznak tűnik a játékvilághoz képest.

A szereplők komoly terheket cipelnek, tele van személyes és családi drámákkal. Taichiro/Ichi haragja és dühe van a középpontban, de megjelenik Asuma/AAAAA talajvesztettsége és magánya is, ami ugyan nem látszik rajta, de amiért a játékba menekült ő is. Az apa bűntudata, ahogy mindent helyre akar hozni, de kimondani semmit nem tud. Az anya, aki alig jelenik meg a történetben és nem sokat tesz hozzá az egészhez. Inkább azt találom érdekesnek benne, hogy a játékbéli énje mit fejez ki, milyen ahhoz képest a valódi nő.

Messze nem egy szórakoztató darab, inkább érdekes. És, ami azért fontos, zárt. Ez egy történet, lezárással és elvarrt szálakkal. Nem maradt hiányérzetem a végére.

Még anyám filmjei között volt egy, ami most nem is kicsit jutott eszembe. Vagy inkább kettő. A smaragd románca és a Nílus gyöngye. Egy pár történetét követték: a romantikus regényíróét és a kalandorét, akik egy közös kaland során egymásba szerettek.

Valami ilyesmit játszottak meg ebben a filmben is, csak éppen a kalandfilm vonal helyett inkább komédia, és a romantika sem éppen azon a szinten van benne, mint abban a régebbi filmben. Ez a popcorn, maibb, de valahogy kellemesebb emlékeim vannak a korábbiról.

Nem is nagy titok, hogy azért is, mert nem érzem itt a főszereplő párost összeillőnek. Sandra Bullock és Channing Tatum a film párja. Leírni is fura. Igen, egy időben Bullock valóban a romantikus komédiák egyik koronázatlan királynője volt, de azóta jócskán idősebb is, és vannak komolyabb filmek is a háta mögött. Mi hozta ebbe a zsánerbe vissza? Meg valahogy zavaró is, ahogy közel a hatvanhoz még mindig a meghódítandó bombanőt játssza, attól függetlenül, hogy jól tartja magát. (Az már más kérdés, hogy mennyi plasztika árán vagy sem.) Tatum sem éppen mai csirke, az arcán nagyon látni, hogy elkezdte az öregedést ő is, de azért így is kb. 15 évvel fiatalabb, mint a filmbeli partnere. A kémiát se éreztem köztük, meg furák is egymás mellett. A végén az a kínos csókjelenet, anélkül is remekül meglettem volna.

A történet pedig agyament. Egy különc milliomos elrabolja a regényírót, mert a legutóbbi könyvében egy olyan már holt nyelven alkotott szöveget, amelyet ő maga is megfejtetni igyekezett egy rejtett és pusztulásra ítélt szigeten, hogy egy rejtett kincsre bukkanhasson. Loretta nem akar segíteni neki, bár a rejtély az ő agyát is mozgatja. Könyveinek címlapmodellje, Alan pedig mentőakcióra indul a nőért, noha a személye nagyon messze áll attól a kalandortól, akit a borítókon megszemélyesít. Lehet sejteni, hogy a szökés után maguk erednek a sírhely nyomába, míg Fairfax a nyomukban van.

A szerencsétlenkedéseik története a film, miközben azért igyekeznek árnyalni is a jellemüket. Loretta személyében a gyászoló nőt kapjuk meg, aki már az írásba is belefásult a régész férje halála után. Alan meg bizonyítani akar, hogy nem egy üresfejű és izmos modell, aki Loretta könyvein domborít. Igen, jellemrajznak nem túl mély. Ahogy a gonosz indítékai sem túl átgondoltak: mivel az öccse vette át a családi vállalatot, bizonyítani akar, hogy az ő álmai se értelmetlenek, és jobban meg kellene becsülnie a családjának.

De a lényeg azon van, ahogy átküzdik magukat a gyakran idióta helyzeteken. Visszatérő poén, hogy a könyvbemutatóra a nőnek fel kellett venni egy rikító, strasszokkal teli kezeslábast, ami nem éppen a dzsungelbe és menekülésre lett kitalálva. De itt kaland az is, hogy Alan a víztől kiütést kap, vagy Lorettának kell leszedegetnie róla millió meg egy piócát a folyóban való menekülésük után. Én igazán nevetni nem tudtam rajta, néha mosolygós, és ennyi.

A helyszín elsősorban a sziget, és ott többféle helyszínt is kapunk. Van kicsi falu, romantikus vízesés, klasszikus dzsungelhangulat fákkal és sűrű növényzettel, meg a végére a címbeli helyszínre is eljutunk, bár a várost erősen túlzónak érzem. Sírhely. Nem látványfilm, de azért látni, hogy tettek bele pénzt is, ami nem csak a színészek gázsijára ment el. A kevés akció romantikus kalandfilmes, pl. autós menekülés a dzsungelben.

Bullock és Tatum mellett még Daniel Radcliffe kapott nagyobb szerepet a filmben, aki a gonoszt, Abigail Fairfaxet alakítja. A szerepről már a neve is sokat mond: női neve van. Vele kapcsolatban meg azon humorizálnak visszatérően, hogy milyen alacsony és picike. Vagyis, egy újabb idióta alak, aki jó messze esik Harry Pottertől, ami szerintem alapvető a színésznél. Túljátszott, harsány, de igazából ez ment is ehhez a ficsúrhoz. Feltűnik kicsit Brad Pitt is, talán az övé a film legjobban elkapott humoros, némileg paródiát idéző figurája a guru kalandor személyében.

Egyszer simán meg lehetett nézni, de nem az a film, amit akár többször is hajlandó lennék megtekinteni. Ahhoz elég komolytalan, butácska és nagyon nem tetszett a szereposztás, de ezt már fentebb kifejtettem.

A helyzet az, hogy ezt a filmet nagyon szétszedte a kritika. Most kicsit belenéztem, és hú. Hiába a jó színész, az alapvetően jó téma, nem tudtak velük mit kezdeni. Nekem nincs róla ilyen rossz véleményem, én elnéztem.

Már csak azért is, mert össze tudtam vetni a nagyon hasonló és szintén Netflix vetítette sorozattal, a Painkillerrel. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez ugyanaz a történet, csak más szemszögből. Ami azért nem igaz, bár megvannak a közös vonások.

Itt is azt nézzük meg, hogy egy fájdalomcsillapítót a bevétel érdekében miképpen kezdenek drogként kezelni és árusítani. Az nem igaz, hogy kezdetben csak emberbaráti jószándék vezette őket. Meg akarták menteni a lassan csődbe menő céget, az árusítóként bekerülő Liza meg a felszínen akart maradni, és jobb bevételt összeszedni, mint vetkőzéssel egy bárban. Annak meg is volt a maga izgalma, ahogy a konkurenciát lenyomták, és rákerült az értékesítésre a lényeg. A beteg érdeke helyett az orvos lefizetése. Bukom annyira a semmiből építünk valamit filmekre, hogy ez lekötött akkor is, ha tulajdonképpen haladtunk a nagybani halálüzem felé. Mert a férfi, aki úgy indult neki, hogy a rákban meghalt felesége emlékére jobb fájdalomcsillapítót akar adni a rákosoknak, eljutott oda, hogy mindenki nyelje a gyógyszert, nem érdekli, csak ne essen a részvények értéke és profit kell.

Tulajdonképpen az elejétől ott van az erkölcsi határok átlépése, és nem lehet pozitív emberként nézni a szereplőkre. Viszont, a folyamatos züllés megvan, és a hétköznapi ügyeskedőtől eljutunk a komoly gazemberig. Mert az, hogy már annak is fájdalomcsillapítót írnak, kvázi függővé teszik, akinek ilyen erős gyógyszerre nem is lenne szüksége, az miben jobb, mint a drogkereskedő? Még rosszabb is, mert olyan életek is tönkre mennek, akár olyan emberek is meghalnak, akik nem drogosok, nem a társadalom alja, csak valami miatt kellett a fájdalomcsillapító, aztán az annyira addiktív volt, hogy ráment mindenük.

És igen, ezt a Painkiller talán jobban hozta. Ott egy ilyen történetet is betettek a fő történetek közé, itt közvetve jelenik meg. Ahogy Liza környezetébe is jut ilyen ember, és lelkiismeret-furdalása kezd lenni. Bár főleg az után, hogy a főnöke nem ad neki előleget sem, a részvényeire sem, amikor a lányának sürgős és életmentő, drága műtét kellene. Hogy ismételjem magam – önzés. Az van Lizában is, neki sem az volt az első, hogy segítsen az embereken. Csak neki az a határ már nem tetszett, hogy az is szedje a komoly gyógyszert, akinek nincs is rá szüksége.

De még ezzel együtt is Liza az, aki némi szimpátiát ki tud váltani. Ő alul értékelt, szenvedő nő, aki felépíti magát, és aki kreatív, aki megoldja a dolgokat. Nem csak magáért küzd, ott a lánya, akinek mindent meg akar adni, ami neki nem jutott. De az anyjának is segít, amikor megfelelő helyzetbe kerül. Egy ponton talán még hisz is abban, hogy egy jó terméke van, amit el kell juttatnia a szenvedőkhöz. És Emily Blunt játssza. Mivel szimpatikus a színésznő, a játszott karakter is örökölt ebből.

A többik viszont… Chris Evans Pete-je egy pénzkereső kéjenc, akiről annyi jót lehet elmondani, hogy adott egy esélyt a nőnek, akinek senki más nem adott volna az ő helyében. Viszont, ő nagyon hamar átcsúszik a kapzsiság mocsarába. Értékesítőt is úgy vesz fel, hogy melyik nőt fektetné le. Jellemző is, hogy az így kiszemelt és felvett nő lesz a történet során születő fia anyja. De Pete azért még bepróbálkozik Lizánál is.

Andy Garcia doktorja produkálja a legnagyobb zuhanást, erkölcsi téren. Pete legalább kezdettől olyan volt, amilyen. Dr. Neel viszont előadta az embereknek jót akaró férfit, akit a vagyon és a siker kiforgatott magából. Garcia jól is hozza a szereplő változását, noha nem sok teret kap játszani. Egy-egy jelenete van, és egyre jobban látszik az arrogancia és a felsőbbrendűség tudat.

Mi a film baja? Leginkább az, hogy nincs igazán hőse. Antihőse, esetleg. A folyamatok nincsenek kibontva, egyedül Liza alakjában lehetett több mindent megfogalmazni, de ott is nagy ugrások vannak. Ahogy a cég egyik arca a politikájuk ellen fordul és elkezd szivárogtatni? Nem éppen azért teszi, mert rendet akar tenni. Amíg elég nagy volt a csekk, amíg minden jól ment, úszott ő is az árral.

Súlyosabb téma ez, mint amit megmutattak belőle. Drámának kellene lennie, de nem éreztem annak. Simán néztem karrierfilmnek, és mivel én a Narcos esetében is simán érdekesnek találtam a kartellépítést, megvolt a szórakozásom a gyógyszeripar működésével és sikeressé válással is. Pedig nem az kellene a lényeg legyen, hanem az etika és a betegek elleni bűnök. Az kevésbé lett hangsúlyos.

Garcia és Blunt szerintem még jók is a filmben, Evans veszik el nagyon mellettük. Ő a legüresebb, és kifejezetten zavarni is tudott, ahogy egy-egy megjegyzéssel bedobnak neki egy traumát, aztán lógnak a megkezdett és el nem varrt szálak a filmben. Pl. Pete szülei, vagy éppen a kapcsolata és a gyereke.

Látványra a színészek vannak, és amit az öltözködésükből látunk. Ahogy a kis pénzt felváltja a vagyon, és Liza ruhatára gyökeresen átalakul.

Szóval, én akár azt is mondanám, hogy nekem tetszett a film, ha értem is, hogy miért olyanok a kritikái, amilyenek. Bár, van benne egy rész, amit kiemelnék, mert szerintem jól jellemez kb. mindent. Amikor Liza magániskolába íratja a lányát, és megállapítja, minden a pénzről szól. Csak minél gazdagabb vagy, annál több pénzről. Mert az emberek annyira kapzsik.

A Netflix újfent egy ismert alapanyaghoz nyúlt. Bár én nem követem, a One Piece nagyon sikeres mangaként és anime-ként is több évadnyi epizód nézhető már meg. Ők pedig elkészítették az élőszereplős sorozat verziót.

Arról nem tudok nyilatkozni, mennyire adja vissza az eredetit, de ez egy jól sikerült darab lett. Szórakoztató, színes, mozgalmas, humoros. Úgy, hogy nem ismerem az eredetit, nekem kifejezetten tetszett a történet is, a kivitelezés is. Amit látok, hogy itt-ott olyanok, akik ismerik az alapanyagot, a jobban sikerült Netflix feldolgozások közé teszik. De ezt mutatja az is, hogy ez a sorozat már megkapta a második évados berendelést, míg pl. a Cowboy Bebop nem.

Miként érdemes nézni? Mesefilmként. Túl sok olyan elem van benne, amivel különben nem tudnék mit kezdeni. Kezdve azzal, hogy a főszereplő fiatalember vezetékneve Monkey (majom). Akár rá is fognám, hogy beszélő név, ha nem is teljesen igaz, de a család többi tagjára nagyon nem illik. A nagyapa pl. komoly tengerészeti vezető és kinézetre is robosztus, kemény ember. Ha Luffy egy kis vidám csimpánz, a nagyapa egy komoly gorilla. Ok, akkor mégiscsak találok analógiát…

Szerettem, ahogy ez az évad bevezet a történetbe. Luffy nekivág, hogy kalózcsapata legyen, és miközben mindenféle kalandokba keverednek, szedi össze maga mellé az embereket. Érdekes, hogy ő miképpen használja a kalóz kifejezést. Minden negatív elemet levág róla – ő aztán nem akar rabolni, kalózkodni, hanem kalandozni és álmodozni. Luffy értelmezésében a kalóz az a szabad ember, aki nekivág az ismeretlennek és a veszélyesnek, hogy elérje az álmát. Aki nem szereti a szabályokat, jószívű és vidám. Teljesen más, mint a sorozatban mindenki más kalózképe, ami sokkal inkább megfelel a tengeri banditának.

A csapat összetartó ereje lesz az, hogy mindenkinek van egy álma. Lehet az, hogy egy különleges helyet megtaláljon, ahol soha nem látott halak és növények vannak, vagy akár a világ térképének megrajzolása. Nagyon jópofa volt, ahogy a végére a legénységnek lett egy hagyománya – egy hordóra dobták fel a lábuk, és mondták el, miért küzdenek. Pozitív, erőt adó, hangulatos volt az egész.

Ez az a sorozat, amiben teljesen jól működik, hogy mindenféle nációt és színt – akár bőr, akár haj – kevernek. Sokaknak van egy mintája. Luffy alapja a brazil sztereotípia, Zoro egy japán nindzsát idéz. De akár olyasmi is van benne, mint Joker kalóz verziója, itt Buggy a neve különben. A színészek is ennek megfelelően mindenfelől érkeztek. Inaki Godoy (Luffy) mexikói, Emily Rudd (Nami) amerikai, Mackenyu (Zoro) japán, Taz Skylar (Sanji) spanyol származású, hogy csak a főbb szereplőkből emeljek ki párat.

Ezt a sokszínűséget a szereplők külseje és harcművészeti stílusa is tükrözi. Mindenkinek megvan az egyedi jellemzője – Nami narancs haja és a botjai. Sanji öltönye, a fél szemét takaró szőke haja és ő kifejezetten a lábaival harcol. De olyan extrém is, mint Buggy, aki darabokra tudja szedni a testét, és simán lőfegyverként dobja az ellenfelére az ujjait, vagy, amit csak akar.

Ötvözve van a kaszkadőri munka, emberi jelenlét és a számítógépes technika. Hol jobban sikerült, hol kevésbé. Luffy gumiember volta és támadásai annyira nem tetszettek, kb. mindenki más látványosabb, menőbb külcsínt kapott. Ez mondjuk így nem igaz – a lövész Usopp leginkább csak szájhős, ritka, ha valamit csinál is köröttük, de legalább hűséges és lehet rá számítani.

Egyszerre van részenkénti kaland és átívelés is. Megoldják a legénységbe lépők aktuális gondját, hogy aztán együtt induljanak majd neki a One Piece megkeresésének. A rejtélyt az hozza is, hogy mi is az? Senki nem tudja, csak a legendája egyre nagyobb. Még nagyobb a titok, mint a Ready Player One-ban, ahol legalább tudták, mit keresnek.

Van benne akció, poénok, és nagyon sok barátság. Ahogy már írtam, a 2. évad is be van rendelve, én várom is. Nekem ez egy mosolybomba volt, amiben jó akciójelenetek is akadtak, meg drámák és tragédiák a szereplők életében.