Tény, nem is kevés ellenérzéssel ültem be a moziba. Nem én választottam filmet, de úgy voltam vele, a szereposztás miatt kibírom akkor is, ha nagyon femináci lesz a film.

Ehhez képest pozitív élmény volt, hogy nem vitték el abba az irányba. Inkább másban éreztem a zavart. Nem jó szó – mert ha őszinte vagyok, akkor sajnos ez a realista nézőpont. Soha nem lesz olyan, hogy egyenlőség. Valaki mindig el fog nyomni valakit, legfeljebb közeledhetnek egymáshoz az oldalak. Mert ebben a filmben nincs jó társadalom – nekem se Barbieland, se az USA festette kép nem tetszett. A Barbie világban a férfiak, vagyis Ken különböző verzió vannak nagyon semmibe véve. Még Barbie is azt mondja, Ken az csak Ken, eldobható. Bár nem ez ütött meg leginkább – amikor Sasha meglepődik, hogy minden Barbie saját álomházban lakik, és rákérdez, hol alszanak a Kenek. Válasz meg nincs, és kimondatlan, de érezhető, hogy az senkit nem izgat. Kaliforniában a nők vannak tárgyiasítva, és a férfiak az erősebb nem, míg a babák világában a nők uralkodnak mindenek felett. És nincs megoldás: a mesevilágban sem lesz egység, és ez filmen azért tudott zavarni.

Van viszont egy jó rész, ami érzékelteti, hogy miért nincs soha megoldás: amikor Ken elküldi Barbie-t, és megkérdezi tőle, hogy esik neki, hogy most neki kell elmennie. Mert a helyzet annak a párja, amikor Barbie dobta ki Kent, mert minden este csajos este és nem kell neki a pasi. És ez annyira emberi, hogy el is hiszem, hogy mindig ez lesz. Nem lesz megtörve az ördögi kör, mert mindenki őrizgeti a sérelmeit, és amikor ő kerül nyerő helyzetbe, akkor a sérelmeiért nem fog megbocsátani, hanem eltapossa a másikat érte. És hiába veszik el kissé az élt az I am Kenough vonallal, akkor is megmarad a társadalmi egyenlőtlenség problémája, és nekem nem számít megoldásnak, ha az elnyomó oldalt cseréljük csak ki. Attól az még egyenlőtlenség maradt.

De jól van megírva, ez egy paródia, amiben humoros módon mutogatnak rá a gondokra. Még éppen annyira sarkítva, hogy szórakoztató maradjon, és ne zavaró. A paródiákat gyakran érzem butának és zavarónak, de itt el vannak találva a jelenetek. Ritkán van olyan, hogy felkaptam a fejem, hogy ez azért már túlzás. Mondjuk, Kennek vannak nagyon bugyuta dolgai, de itt eleve így működik a figura: itt ő a buta szőke. Viszont, megvannak a megható részek is, vagy éppen a nyers kimondások, amelyek hatni tudnak ebben a környezetben. Gloria a végére megmondó ember lesz, és ő fogalmazza meg, hogy a XXI. században miért nehéz nőnek lenni. Azt mondjuk nem értettem, hogy az agymosott Barbie babák ettől miért ébrednek fel, mert az ő világukban ilyen abszolút nem volt korábban. Mindegy, nem is lényeg. Nekünk, nézőknek inkább szólt, mint a babáknak.

Jut eszembe, a nyitány lehetne egy pontig feminista reklám is: amikor a kislányok nagyon durván tönkreteszik és szétverik a csecsemő babáikat, ezzel kifejezve, hogy a hagyományos női szerepek ugyanígy szemétre valók. Ez az egy volt, ami azt a femináci vonalat hozta, amitől tartottam, de szerencsére ez az egy ilyen feltűnő dolog volt benne.

Külcsín – hát, az a giccs, amit a Barbie név eleve sugall, megvolt. Barbieland pink műanyag emberkínzás, amibe első ránézésre komolyan belefájdult a szemem is. Annyira mű, amennyire csak lehet és egyes elemei egyszerűen brutálisak. A műanyag, mozdulatlan tenger és a kakiló, műanyag kutya részemről horror elem is lehetett volna, azon nagyon fennakadt a szemem. Ugyanakkor van ötlet is benne – ahogy leképezik, hogy a valóság miképpen hat a Barbie világra. Ahogy az autókba beleszállnak, mintha csak beletenné őket egy gyerek, vagy a lábuk lábujjhegyen állása, és tényleg, a babákat is így csinálják. De a kedvencem a reklám volt, amiben a depressziós Barbie volt népszerűsítve, azon jót nevettem. Ahogy le vannak modellezve azok a babák, nagyon kész.

A szereposztást különösebben nem akarom ragozni. A listás sztárokkal van tele, és az ember csak kapkodja a fejét, ki hogyan és mikor bukkan fel. Gosling, Robbie és Ferrera meg nagyon profin végigvezetnek minket a történeten.

De, két dolog, amit nem szerettem. Will Ferrell egyszerűen sok nekem, az ő humorára és amit a filmbe is beletett, egyszerűen fájdalmas nekem. A másik, hogy ahhoz képest, hogy az kellene a komédiának lennie, hogy Barbie életre kel, alig volt Kalifornia a sztoriban. Valahogy azt vártam, az lesz majd a vicces, hogy rácsodálkozik a valóságra, de alig sétált egy kicsit, már mentek is vissza a Barbie világba.

Még egy, a zene. Határozottan jó a track, és a filmhez vannak igazítva a dalok. Elsőre ugyan megcsapott, hogy szinte musical szinten részei a dalok a filmnek, de nem végig és ebben is felfedeztem a paródia elemet. Be van mutatva a Mattel Barbie meséinek, amiket szintén ilyen dalosra gyártottak. Ryan Gosling dalolása és az a dal már csak azért is érdemel egy plusz sort, mert az a kilencvenes éves fiúbandáinak egy olyan legyintés, amin szintén nagyot tudtam nevetni. Azt se gondoltam volna, hogy pont egy Billie Eilish dalt találok majd szépnek, nem szeretem az énekesnő dalait, de az ebbe a filmbe betett betétdal tetszett.

Hatalmas siker a film, ezt mondanom se kell, folyt ez most minden csapból. Most legalább elmondhatom azt is, hogy nem lett gagyi. Nem tetszik benne minden, de messze jobb volt, mint amit az előzetes alapján vártam.

A héten nem igazán volt heti sorozatnézés, de gyorsan fussunk át rajtuk. Amiben nincs új elem, és kezdem unni a köreit: a Justified: City Primeval (s01e05). Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy Clement Mansell az évad főszereplője. És annyira tud bosszantani, hogy annyira buta bűnözőnek, egy erőszakos kreténnek látom, és mégsem tudják elkapni. Megint irritált azzal is, hogy szónokolt alsógatyában – ugyanabban a darabban. Viszont, legalább Raylan oldalán néha van olyan villanás, ami idézi, hogy milyen is lehetne ez a sorozat. Amikor a helyi rendőrrel beszélgetnek, egy más rendszerben hogyan lehetne rendet tenni? Olyankor jobban szeretem ezt a sorozatot. De a szerelmi szál nem áll jól rendőrbírónknak, bár a rész jobb pillanatai közé tartozott, amikor az ügyvédnő majdnem volt férje felbukkant és szította a feszültséget.

Amit viszont változatlanul szeretek: The Afterparty (s02e06). Új elemként az egyik nyomozó, Tiffany Haddish karaktere mesélte el, mi történt vele a két évad között. A mostani cselekményhez semmi köze, de beleerőszakolták azzal, hogy ezzel akar egy leckét megtanítani Aniqnak. Ami különben egy klisé: ha az igazságot keresed, nem hagyhatod, hogy a személyes érzelmeid befolyásoljanak. A heti zsáner az erotikus thriller, és ez az eddigi leginkább paródia a részek között. Ha nagyon keresem a hasonlóságot, az Elemi ösztönnél lyukadok ki – a nyomozó és a pszichológus románca, ami gyorsan viszonnyá fajul, és a férfi nagyon nem az, aminek mutatja magát. El van túlozva, néhol kifejezetten beteges színeket tettek bele, de paródiaként elmegy. Még szórakoztató is volt attól, ahogy Michael Ealy és Haddish poénkodtak. A történet nem ment előre, de ebben a sorozatban az egyre kevésbé lényeg. A stílusparódiáért nézzük, nem igaz?

A Foundation (s02e05) a szokott recept szerint haladt tovább.  Újfent helyszínt váltottunk, és láttuk, a Császárok miképpen kezdenek egyre inkább gyanakodni egymásra, és Alkony és Hajnal már nagyban nyomoznak is Nap után. Ahogy az ifjú menyasszony is válaszokat keres – Nap meg kezdheti érezni a hurkot a nyaka körül. Vagyis, udvari intrikák és szenvedélyek. A másik szálon Hari és a lányok ügyködnek a második Alapítvány létrehozásán, és elérik a célbolygót. Ott aztán olyasmit találnak, amire nem is számítottak. Olyan nyitott vég is van a végén, hogy legszívesebben nézném tovább némi magyarázatért. Rossz is belegondolni, hogy szerintem jövő héten az első Alapítvány története folytatódik, de majd meglátjuk. De az ilyesmik miatt lenne késztetésem egyben nézni az évadot, ha már lement minden rész. Bár, sejtem, hogy ez is csak egy újabb fejezete a nagy egésznek, úgyhogy előbb-utóbb kénytelen leszek rászánni magam Asimov regényfolyamára is. De egyelőre élvezem a sorozat feldolgozását, a nyitott kérdésekkel és játszmákkal. Ez most a kevésbé látványos részek közé tartozik, nem nagy űrkaland, a császári környezet is visszafogottabb. Nem gond, a cselekmény elég fordulatos volt, hogy ne kelljen a szememmel rávenni, hogy másfelé nézzek.

A My Happy Marriage (s01e06) most tart ott, hogy kezdek komolyan morogni azon, hova fognak még fajulni az események. Miyo elrablását elrendezték, tettek pár igazságot, de az árnyékban már készülődik egy újabb ellenfél. Kezd bonyolultabb lenni, mint ami jól esne. Nem a fantasy világ bővül, hanem elmennek udvari intrikák felé. Azt építgetik, melyik családnak mennyi hatalma és mágikus ereje van. Mondjuk, az látványos volt, hogy a két apa mennyire ment az erejével. Nem is értem, Koji apja hogyan képzeli, hogy a másik család előtt vannak, amikor tulajdonképpen egy kézlegyintéssel el lett intézve, mintha jelentéktelen lenne. De mindegy is, jön az újabb intrika, amit a párnak át kell vészelnie. Mert ez már megvan: elköteleződtek egymás felé, Miyo kezd erősebb lenni a vőlegényéért, és már egységként gondolkodnak, terveznek a jövőre nézve. A külcsín meg a szokott.

De, van egy induló sorozat is. Vagy inkább, folytatás. Az Only Murders in the Building (s03e01-2) jött egy újabb gyilkossággal, és rögtön dupla nyitórésszel. Meg két új és sztárszereplővel. Talán az eddigi legnagyobb nevekkel. Azt már ellőtték a 2. évad végén, ki lesz ennek az évadnak az áldozata. Egy sztárszínész, Ben. Paul Rudd alakításában. Van utalás olyasmire, ami kicsit Rudd filmjein röhögés, de maga Ben is egy komédiába illő karakter a sikerfilmjeivel. A Cobro? Azzal vajon mit kezdenek a szinkronban? A Kobra Tesó nagyon nem hangzik úgy, és az a kreténség sincs benne, mint az angolban. De nem voltak gonoszak az írók, adtak neki jó monológot, több mindent játszhatott és a nyitány poénja is övé. Igen, Paul Rudd karaktere duplán meghalhat. Az 1. rész vége, az simán nagy poén. A másik új szereplő Meryl Streep, aki a színdarabban kap szerepet, és nagyon úgy tűnik, hogy gyengédebb szálak kötnék Oliverhez is, ha a közös munka miatt nem lenne tabu összejönniük. Ő is kapott kifejezetten neki való részeket – a kedvencem az volt, amikor az olvasópróbán az akcentusokkal szórakozott. Mellettük jön vissza mindhárom főszereplő, és jól is áll nekik ez a szerepkör. Mondjuk, Mabel ruhatára most sem tetszik jobban, és most valahogy Selena Gomez is olyan fáradtnak, puffadtnak néz ki, mintha valami nem lenne rendben vele. A musical álom jelenetben jópofa volt, de különben nem tud érdekelni a nyomora. Ok, az ő figurája tetszik a legkevésbé a kezdetek óta, szóval, ez nem újdonság. Az ügyet egyelőre még csak felvezetik, de humor az már akad bőven. A temetés, a figurák történetei – jó ez a sorozat, és a 2. rész végével már várható az is, hogy a humoros krimi is kezdetét veszi.

Már nem is tudom, hány Pókember volt az utóbbi években. Az egyik leginkább emlékezetes minden valószínűséggel az animált Miles Morales története volt, Oscart nyertek vele, és az nagyon jól nézett ki, ahogy egy történetben sok Pókember szerepelt – más-más képregénystílust megragadva.

Elkészült a folytatás is, és mivel van Pókverzum, nem volt nehéz újabb fejezetet nyitni. Olyan Pókok fognak össze, akik tudnak a világok között ugrani, és elhárítják az átívelő károkat. Mivel Gwen bekerül, természetesen majd felbukkan Miles világában és a fiú nem bír nyugton maradni. A lány után megy, és szembesül azzal, mit váltott ki a puszta léte.

Tudom, zavaros, de nem akarom lelőni a poént. Mert van neki – ez nem csak annyi, hogy van egy univerzumokon átutazni képes gonosz, akit el kellene fogni. Pedig van az is. Nagyon sok szó van elrendelt végzetről, egyéni választásokról és a szülő – gyerek kapcsolatokról. Bár a végzetről szóló rész közel van ahhoz, hogy inkább a negyedik falat bontsa le. Egyszerűen kell a Pókember hősnek, mindegy melyik dimenzió, hogy nagy tragédia érje. Mert így van megírva. De nem csak a halál, hanem, Gwen megfogalmazza, a világokban Pókember és Gwen rendszeresen egymásba szeretnek, és soha nincs jó vége. És az eleve elrendelés az író akarata, de itt erre még nem mennek, simán az van, hogy egyes dolgoknak meg kell történni, hogy Pókember az legyen, aki. Ha beavatkoznak, nagyon ki tudnak siklani a dolgok. Elég megnézni, mi lett azzal a világgal, ahonnan a Miles képességeit okozó pók jött.

Így a film most még nem is annyira kaland és bűnüldözés, sokkal inkább önfelfedezés és a multiverzum szabályainak a megismerése. Ehhez képest hosszú – és nem kicsit lepett meg, ahogy vége lett. Eszembe nem jutott volna, hogy a Dűne trükkjét vetik be. Ettől kissé rossz is lett a szájízem, mert ebben a formában nagy a befejezetlenség, a jellegéből fakadóan.

Viszont, történetmesélésben és formátumban megint nagyot alkottak. Újfent kapunk nem egy verziót, hogy a különféle képregényvilágok hogy néznek ki. De már növelték a tétet, és filmkockákat is beillesztettek a filmbe, így a kánonba emelték a korábbi filmeket is. (Azért a Marvel nem tűnt fel, vagy legalábbis nem sikerült kiszúrnom. Csak a korábbi verziókat.)

Jól építik a szereplőket. Több dimenziót kaptak, és annak ellenére, hogy hősök, eléggé küzdenek is a jobb szó híján nyomorukkal. Senki sem egy sikerember, traumáik és kínjaik vannak, amitől a Pókemberek elég gyászos társaságot is alkotnak. Ez nem a vidám és közkedvelt Pókember mókás kalandozása, hanem a lelki töröttek gyülekezete, akiknek késztetése van a gonoszok megállítására.

Van benne ötlet, látványos, de a végső benyomást majd a folytatás fogja kőbe vésni. Úgyhogy, folytatása következik.

Úgy tűnik, megtaláltak a héten a feldolgozások. Ez a sorozat is regényalapú, csak itt még ennél is egy fokkal nagyobb a mix. A történet főszereplői valóban élt emberek, ahogy valóban az értelmiséget mentették az Államokba, vagy ahova tudták, a nácik hatalomra emelkedésekor és a háború első éveiben. Az ő tevékenységükről írt regényt Julie Orringer, amiből aztán Netflix sorozat lett.

Mivel regény az alap. Gondolom, mondanom se kell, mi a fő megváltoztatott alapanyag benne. Pontosan, a szereplők szerelmi élete. Legalább annyira fontos, ki kivel keveredik viszonyba, mint hogy kit és hogyan sikerül megmenteni a németek elől. Ahogy belegondolok, a mentőcsapatban mindenkinek volt valami szerelmi ügye. Akár kollégával, akár külsőssel. Volt, akiknél ötvözve is lett a kettő: Mary Jayne azért bonyolódott viszonyba az amerikai követtel, mert tőle várta az apja meggyőzését, hogy maradhasson Marseilles-ben. Közben pedig Alberttel flörtöl, akivel egymásba is szeretnek. Ahogy Varian is végig flörtöl egykori szerelmével, de Lisa is két tűz között találja magát, amikor összejön az egyik segítőjükkel, aztán kiderül, hogy a férje nem meghalt, csak fogolytáborba került. Azért annyira nem szappan, mint amennyire ebből látszik, de tény, hogy el van tolva romantikus irányba az egész.

Pedig, az egészen meglepő, milyen neveket mentettek meg így a náciktól. Még, akikről tudtam is, hogy a II. VH és a zsidó származásuk miatt kellett az Államokba menniük, sem tudtam minden esetben, hogy ez milyen kalandosan és kerülő utakon is történt. Chagall, hogy a számomra leginkább meglepőt kiemeljem.

És ebből a munkából – kiket és hogyan bújtattak, mentettek ki, túl keveset kapunk. Pedig több útvonalat variáltak, be kellett szerezni az iratokat, vagy éppen hamisítani, állandó kérdés volt az is, mindezt miből fedezik. Még fogolytáborból is volt szöktetés. Miért nem lehetett erre tenni a hangsúlyt? Sokkal jobb szájízzel köszönnék el a sorozattól. Mert ez ilyen szempontból limitált – ugyan az Európában maradtak egy része továbbra is a nácik ellenküzdött, de ez a menekítő tevékenység és a benne levők végleg távoztak a végén.

És, a Netflix most sem bírta ki. Csak van egy LMBTQ szál is benne, ha talán nem is annyira kiemelten, ahogy az utóbbi időben csinálják. Még egy kis finomítást is kapott: a meleg szereplő látszatházasságot kötött, a felesége is pontosan tudta, miért házasodtak. Így nincs átverés, legfeljebb a belső fájdalma, hogy meg kell játszania magát, ha elfogadást és karriert akar. A szerelmével is minimális a közös jelenet, édelgés, a többiekhez képest is.

A külcsínben a legfontosabb elem Mary Jayne öltözködése. Nagyon divatos, és sokféle ruhája is van. Döbbenetes is, hogy a háborús Franciaországban honnan van ilyen ruhatára. Peggy Guggenheim esetében jobban érteni, de ő nem is volt itt tartósan, csak eljött pár művészeti alkotást kimenteni, és vissza is tért az Államokba.

Igazán nevekkel nem dolgoztak a stábban, de azért ismerős arcokat lehet találni. Egy-egy sikeresebb sorozatban tűntek már fel, de még senki sem olyan ismert, hogy a nevére beugrana, ki ő. Cory Michael Smith volt már Enigma Gotham utcáin, Lucas Englander Cesar-jelöléssel büszkélkedhet. Talán ketten vannak, akik ismerősebbek a többieknél. Hanno Koffler és Corey Stoll, főleg az amerikai.

Egynek érdekes, hogy ilyen is volt. Hogy így kellett alkotónként menteni a kultúrát a nácik elől. De azért nem az a sorozat, amelyet a történelmi hűség vagy az izgalom miatt néznénk, esetleg újra is. Egyszer, és annyi elég is belőle.

Előbb elolvastam a regényt, utána néztem meg a filmet. Pedig, a könyv után már biztosan tudtam, hogy ez nagyon messze lesz attól, amit szívesen olvasok, vagy nézek. Ebben igazam is lett: amennyire nem szerettem a könyvet, annyira nem tudtam mit kezdeni a filmmel sem.

Az első, hogy mégis mi tart ebben két óra hosszat? Annyira hiányzott a cselekmény, hogy az elmondhatatlan. A filmen még jobban is, mert a belső monológok ebben nem tudtak szerepet kapni. Három mondatban össze lehet foglalni minden történést, de lehet, hogy elég lenne kettő is. A regény esetében rendszeresen eszembe jutott a Vágy és vezeklés – naiv lányka sértettségében egy szerelmes pár életét tönkreteszi, aztán vezekelne évekkel később -, a film kapcsán már kevésbé volt meg ez a hatás. Ami nem feltétlenül rossz, mert az a regény/film köröket ver erre.

Próbáltam annak a drámájaként nézni, hogy az angol törvények és vaskalaposság hogyan tett tönkre életeket. Se Tom, se Patrick nem volt kirakat meleg. Csendesen éltek a maguk köreiben, tisztességesen dolgoztak, és aki nem tudta a titkuk, nem vett észre semmit. Nem bántottak senkit és semmit. Mégsem vállalhatták fel maguk, és egy pletyka elég volt ahhoz, hogy Patrick börtönbe kerüljön miatta. Tom sem azért nősült, mert erre saját késztetése lett volna – kellett a karrierjéhez egy feleség, és rejtenie kellett a másságát. De Patrick bukásával Tom is elveszett mindent, ha ő a nyilvános meghurcolást nem is szenvedte el. De a szeretett állásában nem maradhatott, és a szerelem is véget kellett érjen. Az egész helyzetbe a társadalmi elvárások és törvények lökték őket, és áldozatok voltak mindannyian. De nem korrajz, nincs általánosítás sem, meghagyja nagyon személyes történetnek, így ilyen szempontból sem volt mit néznem.

Marion alakja meg különösen tudott fájni. A fiatal énjét legalább mentette a tapasztalatlansága, és a reménytelen romantikus fele. Ő elhitte, hogy a meleg férjéből csinálhat szerető hetero férjet. Pedig, figyelmeztették. A filmben is, a regényben még erőteljesebben is. Ott ugyanis van még egy fontos szereplő, Tom húga. Ott a család tisztában van azzal, miben más Tom, és szólnak. A filmet viszont lehúzták 3 személyre, és Marion – Tom – Patrick romantikus drámát faragtak.

Elkalandoztam – Marion, aki idős fejjel tesz túl későn és nagyon keveset. Sokra mennek azzal, hogy már nyugdíjasként bevall mindent, hogy járult hozzá a tragédiájukhoz. Az ugyan nem derül ki, hogy milyen volt a házassága Tommal, de sokat elmond, hogy amennyire gyereket akartak mindketten, mégsem lett. Hogy mennyire másképpen képzelik el a nyugdíjas éveket. Hogy Marion lesz az, aki azt mondja, hogy ennyi és elég volt. Ha sajnáltam is azért, ahogy elvakult rajongással nem vette észre, ami a szeme előtt volt, a hazugságban leélt élete miatt nem szimpatizálok vele. A gesztusa is inkább büntetés bizonyos szemszögből: ugyan megint összehozza Tomot és Patricket, de mi maradt azoknak a nyomorultaknak? Tom ápolhatja a másikat, és végignézheti, ahogy meghal. Nagy kegy, mondhatom.

A film jelen ideje különben is siralmas. Patrick haldoklik, Marion feleslegesen ugrál körötte, Tom meg legszívesebben máshol lenne. Egy jelenetben is sok lett volna, nem a film visszatérő elemeként ezt nézni újra és újra. Ennél a múltban játszódó részek is jobban sikerültek.

A szereposztás – Patrick lett mindkét színen leginkább eltalálva. David Dawson szépen hozza a titkát rejtő értelmiségit, ahogy Rupert Everett a megkeseredett öreget. A második helyre Emma Corrin kerül, aki a naiv, ártatlan lánykát nagyon eltalálta. Még az is benne volt, hogy az előnyös tulajdonságai ellenére is jelentéktelennek tűnjön. Ő a háttér a két férfi mögött. Harry Styles, akinek a nevével el lehet adni a filmet, de akiben legkevésbé találtam meg a regényből ismert Tomot. Aki magas, erős, szőke és kékszemű. Egyetlen rész jött át – ahogy Patrick hatására érdekelni a kultúra, és nem csak egy volt katona akar lenni. Különben ez a Tom nem az a Tom. Ez egy nőiesebb verzió.

Külcsínre se kellett sokat költeni. Kisváros, egyszerű emberek – az egyetlen költségesebb résznek a velencei részek tűnnek, de az nincs is túlmutatva benne.

Némileg vigasztal, hogy a kritikusok se szerették. Vagyis, nem vesztett senki, aki nem látta.

Az Addams család. Gyerekkoromban kifejezetten szerettem a filmeket. Most megint fel lettek kapva – leginkább a sorozat miatt, de animálva is újabb életet leheltek beléjük. Annyira, hogy már meséből is a másodikat néztem meg. Az első résznél még talán jobb is volt, de… Ebben a formában még mindig nem szerettem meg.

Egyrészt, nagyon nem volt jó ötlet, hogy szinkronosan néztem. Éreztem is, hogy nem kellene. De már késő bánat. Próbálom kitörölni az agyamból, ahogy Wednesday Szerdának le is van fordítva, de a család többi tagja sem úszta meg. Én meg nagyon nem bírom a nevek magyarosítását. Mindegy, nyelek egyet, ugrunk. Ennél van nagyobb gond is.

Maga a cselekmény. Az még ok lenne, hogy a szülők kapcsolódni próbálnak a lányukhoz, és egy családi nyaraláson erősíteni a kötelékeket. Csak éppen ez a nyaralás nem olyan, mint amit ettől a családtól megszoktam. Ők horrorban utaznak, különcök és mindegyikük sötét alak. Itt viszont inkább komikus és ártalmatlan figurák, akik szerencsétlennek és butának vannak beállítva. Hol van a sötétség, a gótikus horror, az a más szín, amit szerettem bennük? Egyedül Wednesday mutat abból valamit, ami nekem az Addams Family jellemzője. Jó kis fekete humor, a maga módján sötét zseni és egy összetartó család. Miért nem lehetett ez jobban benne a többiekben is?

Pugsley és a végére szerzett barátnője volt talán a mélypont. Ha van született áldozatok, na, ők azok. A barátnő alapanyag konkrétan egy malaccal lett génmódosítva, és így találnak egymásra. Éppen csak az asztalra nem kerülnek almával a szájukban – bocs, az már olyan Addams Family lenne, amit hiányolnak. Ebben csak boldogan édelegnek és esznek, mint disznók a vályúból. Undormány, és nem úgy, ahogy kellene.

Mentsem azzal, hogy ez gyerekeknek készült? Akkor se kellene aranyosba átfordítani a gótikus horror családot. Nem tudok kibékülni ezzel, pedig próbálkozom. Még olyasmi is van benne, ami a maga módján jópofa. Felrobbantják a Grand Kanyont, ki vannak forgatva a helységnevek és az sem egy rossz ötlet, ahogy a nagybácsi kezd polippá változni, és még a folyamat elején csak a hatások ütköznek ki, mint a vonzalma a vízhez. De tetszett az is, hogy Wednesday mennyire kiakad, amikor az iskolai versenyen mindenkit nyertesnek kiáltanak ki.

Stílusra az első rész óta nem változtattak semmit. Ugyanúgy néznek ki, és kicsit sem finomítottak rajtuk. A többség jó is így, tükrözik a megszokott alakokat, ami nem tetszik, le tudtam nyelni. Mint Wednesday fejformája, azért azt nagyon meghúzták.

Vagyis, a történetnek és a humorának is vannak jó pillanatai, de nem nagyon éreztem Addams Family történetnek. Nekem az sötétebb, veszélyesebb, közelebb van a horrorhoz. Ez a gyerekbarát verzió, és ebből ez nekem nem kellett volna.

Szerencsére nem kellett sokat várni az évad második felére, amivel fejest ugrottunk Lisa tárgyalásába. Mondhatni, jó érzékkel szedte ketté az évadot a Netflix.

A 6. epizódban kicsit visszarázódtunk, Haller is kicsit lassabban pörgött a kórház miatt, de aztán rákapcsolt a sorozat és nem volt megállás. Már nem az előkészítés zajlott, mentek a tárgyalásra és sorra jöttek a trükkök és a jogi játszmák. Izgalmas volt, melyik ügyvéd mivel áll elő és hogyan igyekeztek meggyőzni az esküdteket a maguk igazáról.

Vagyis, berobbant a tárgyalótermi krimi, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Láttuk konkrétan azt, amit a tárgyalóteremben alkottak. Bizonyítási eljárás, tanúk, és még különféle trükkökkel is igyekeztek megnehezíteni a másik fél életét. Megvoltak a látványos jelenetek, de az olyan finom kis húzások is, hogy kit kell még gyorsan a tanúk padjára ültetni, mert nem mindegy, mi volt az utolsó benyomás, ami a hétvége előtt érte az esküdteket.

Jól játszottak azzal is, hogy Lisa bűnös vagy sem. Még a vége előtt Mickey összerakja, mi történt igazából. Ez mondjuk a tárgyaláson nem tényező, de a nézőnek így kerek a krimi. Tudjuk, hogy mi és miért történt. De ezen felül is van csavar. A történet és a szereplők élete nem csak annyi, ami a bíróságon zajlott.

Talán ez az, ami annyira nem esett jól. Mickey és Maggie nagyon kerülgetik egymást, már 2 évada, és Maggie ki is mondja, hogy ugyanazokat a köröket futják. Talán jobban vettem volna a magánéleti szálak alakulását, ha nem jutott volna róla eszembe, hogy Connelly milyen sűrűn alakítja így a szereplői életét. Mickey első házassága sok tekintetben emlékeztet arra, amilyen Mickey a sorozatban nem szereplő féltestvére, Harry Bosch magánélete alakult. Azt már elengedtem, hogy jó lenne őket közös sorozatban látni, Connelly írt is olyan regényt, amiben együtt szerepelnek, de attól még az előismeret ott volt a fejemben…

Dinamikus, izgalmas és nagyon stílusosak a szereplők. Annak ellenére, hogy Lisa nem éppen a gazdag réteghez tartozik, a sorozat a gazdagok és szépek világába vezet el. Talán az évad első felében is írtam, hogy mennyire meg van komponálva, ki milyen ruhákat hord. Lorna, aki egy okos Barbie-t idéz, a motoros idők emlékét őrző Cisco. Maggie, a végtelenül elegáns – Lisa stílusa hasonlít az övéhez, csak egy hétköznapibb és sportosabb verziója annak.

A jogi thriller mellett vannak benne drámai pontok és humor is. Mondjuk, nem a poénok jellemzőek rá, de van egy-egy pont, ahol megcsillan, nem kell mindig véresen komolyan venni magukat. Kifejezetten szerettem, amikor Andrea a végén egy bögrével jelent meg Mickey irodájában. Yaya DaCosta különben is remek casting volt, szívesen látnám viszont még a sorozatban a bíróságon.

A 3. évadról ugyan még nincs hír, de alapanyag még bőven van, és amit a nézettségből láttam, nézzük is többen ezt a sorozatot. Ami biztos, hogy én szívesen megnéznék még egy Haller-nyomozást és tárgyalást is. Mert szeretjük a jogi sorozatokat!

Tény, hogy elfogult vagyok. Ha meg kell neveznem a kedvenc rendezőm, rávágom, hogy Christopher Nolan. A kedvenc képregényfilmem Nolan Batman-trilógiája. A Memento az egyik legeredetibb film, amit ismerek. A tökéletes trükk filmnek is tökéletes. Az Eredet egyedi, a Dunkirk több jelenete beleégett az agyamba, és imádom, hogy úgy tud háborús film lenni, hogy nincs is benne a tényleges háború, a németeket nem is látjuk. A Tenet elérte, hogy ne gúnyosan mosolyogjak Robert Pattinson neve hallatán. Lehetne folytatni a sort, a lényeg azonban egyértelmű. Az Oppenheimer olyan pozitív előítélettel indult részemről, hogy nem is tudom, milyennek kellett volna lennie, hogy nekem ne tetszen.

De nem volt rá szüksége. Mivel tudnám érzékeltetni, mennyire jó lett ez a film? 3 óra hosszú, de már a moziból kifelé jövet azon gondolkodtam, hogy be kell rá ülnöm még egyszer. Úgy figyelni a jeleneteket, összerakni a kirakóst, hogy már tudom, mire kell figyelnem. Közel telt házzal ment, és amikor a kísérleti robbantásnál tartottunk, néma csendben néztük a vásznat. A pattogatott kukoricát nem szeretem, én chipsevő vagyok. Egy zacskóval ültem be, amit átlag 15-20 perc alatt végzek ki. Nos, ezt közel 2 órán át ettem, annyira a filmet néztem.

Egy filmet néztem, de most olyan érzésem van, mintha legalább hármat kaptam volna egy áráért. Ott volt, amiért mentem, amit vártam. Az a munkafolyamat, a zsenik összmunkája, ami egy tudományos áttöréshez vezetett. Ahogy összerakták az atombombát, versenyben a németekkel. Imádom az olyasmit, amiben valamit létrehoznak. Nem vagyok válogatós: szabók, festők, írók, feltalálók, tulajdonképpen mindegy. Az emberi intellektus szüljön valami eredetit és újat, én szívesen megnézem. Pedig itt nem kerestek menekülőutakat, ez kőkemény fizika és matematika. És izgalmasan lefilmezték, úgy, hogy mindenki tudta, mi lesz a vége. Hiszen nem volt kérdés, hogy az amerikaiak készítették az első atombombát, és le is dobták. Azt elérni, hogy mégis izgulj, sikerül-e a próbarobbantás, amikor tudod, mi lesz – attól is annyira jó ez a film.

Ezen felül kaptam egy életrajzi filmet is. Milyen lehet egy zseni fejében, a szemével látni? Nolanék ezt is hozták. Az egyedi látásmódjától kezdve a megosztó személyiségén át a magánéleti viharokig itt volt minden. Nem hőst, nem egy jó embert alkottak, hanem egy elképzelhető zsenit a maga dolgaival. A viszonyai, a politikailag nem elfogadható nézetei, összeáll minden és megragadtak egy igencsak nem egyszerű egyéniséget.

Harmadszor, kaptam egy történelmi filmet is. Csak éppen nem azt a korszakot mutatta be nagyon velősen, amit vártam. A világháborúra készültem, ehhez képest a McCarthy-éra és a hidegháború kezdetei költöztek a vászonra nagyon átélhetően. A paranoia, a meghurcolások, az a mérgező légkör és a sok igazságtalanság.

Ami pedig új volt, amit egyáltalán nem vártam, hogy kaptam egy bosszúfilmet is. Ha már kedvenc filmek, rajongok az Amadeusért. Anélkül, hogy lelőném, ki tör majd Oppenheimer hírnevére, hát olyan háttérmunka volt itt, amit Salieri is megirigyelhetett volna.

Nolan nagyot szokott alkotni az időkerettel, és most sem egy sima lineáris vagy visszanézős filmet kapunk. Egymásra építkeznek az idősíkok, és nehezemre is esne megmondani, hogy melyik a film jelen ideje. Sokkal inkább párhuzamosok és merőlegesek összessége, ahol logikai úton kapcsolódnak össze az elemek, hogy a végére Nolan ledobja az atomot, ha nem is szó szerint.

Mert a végére odapakoltak még valamit, amitől aztán súlya lesz a filmnek. Végig építik, hogy fegyvert készítenek, és szembe kell nézniük azzal, mit adtak a világnak. Többször felmerül morálisan, szabad-e ilyen tömegpusztító fegyvert létrehozni. Ott van az a mai fejjel naiv hit, ha létrehozol egy ilyen eszközt, azzal örök béke születik, mert ki kezdene háborúba, ha mindenki vége lehet az eredmény? Aztán hőseink rádöbbennek, Oppenheimer is, hogy az emberi elme, a hatalom és a politika nem így működik. Le fogják dobni, ami van. És ott, a végén, Nolan megmutatja az atombomba teremtőjének rémálmát, az emberiség rémálmát. És azzal a képpel távozunk, hogy milyen a game over.

Annyi szinten lehetne nézni, mi van ebben a filmben. Emberi dráma, tárgyalótermi krimi, történelem, figyelmeztetés a jelennek. Mert szerintem senkinek nem esik megtalálni az áthallást pusztító fegyverek, háborúk és a politika természetét illetően.

Roppantul szerettem a film szimbólumrendszerét. A cselekményben, a vizuális megjelenésben. Az egyik, ami folyton visszatér és látjuk, a lehulló vízcseppek és a fodrozódó hullámok a víztükröt megtörve. Még szépnek is mondanám, egy nyugodt kép. Amíg Nolan meg nem mutatja a végén, hogy Oppenheimer már milyen terjedő köröket lát a Föld nevű tó felszínén fodrozódni… A történetben pedig Prométheusz mítoszát fogalmazzák át a XX. századra. Ez különben nem Nolan zsenije, az adoptált kötet alapötlete, de a film tökéletesen megvalósította.

Talán mondanom se kell, hogy mennyire jól néz ki a film. Megidézték a korszakot, a helyszíneket és szinte olyan, mintha egy időablakban visszanéznénk. Amivel meg többet tud, azok a belső kivetülések. Pl. amikor már ledobták a bombákat, mindenki ünnepel, és mi Oppenheimer fejéből látjuk, hogy nem ünnepelni kellene, hanem zokogni. Ahogy megtörik a környezet körötte, ahogy olyan, mintha egy tetemen gázolna át. De nem kell ennyire drámai pontot választani – ott van az is, amikor a meghallgatáson a viszonyáról faggatják, és hirtelen nem egy kiöltözött tudóst látunk az asztal másik felén, hanem egy meztelen férfit, aki pőrén áll a vádlók előtt. Az ilyesmik, ami miatt azonnal lett volna kedvem újranézni. Pl. a taps – először egy későbbi részben halljuk, Oppenheimer idézi fel magában. És szinte a film végéig kell várni, hogy azt is lássuk, mikor ünnepeltek így és mi a jelentősége abban a bizonyos, későbbi ponton.

Nolan-film, vagyis a szereposztásról is írhatnék egy rajongói levelet. A rendezőnek megvannak a maga bevált színészei, és most is nem egy szereplőt találunk, akivel szívesen dolgozik együtt. Oppenheimer Cillian Murphy lett, aki több Nolan-filmben feltűnt már. Volt Madárijesztő, betörtek már az álmába is, és PTSD elszenvedésén is túl van már. Most viszont övé a főszerep, vitathatatlanul. Sokat fogyott a szerep kedvéért, és amit a filmbe beletett… De nem ő az egyetlen. Robert Downey Jr. Vasemberrel nagyon popcorn lett, hát most megmutatta, hogy ott menő, de ne felejtsük el, hogy ő azért komoly színész is. Elkalandoztam, Nolan visszahívott színészei. Kenneth Branagh pl., aki hasonlóan szimpatikus és lelkiismeretes atyai figurát kapott, mint a Dunkirk történetében. A listás sztárok tömkelege, még kis mellékszerepekben is olyan nevek vannak, mint Casey Affleck vagy Rami Malek. Hát igen, lehetne számolgatni azt is, hány Oscar-díjas nagyágyú tűnt fel itt. Malek különben slusszpoén is. Érdemes figyelni, hol bukkan fel a 3 óra alatt. Általában ő az, akiben megbotlanak, aki ott van a háttérben és nem foglalkoznak vele. Emlékszem is, merengtem rajta, hogy miért egy Oscar-díjas kapta azt a szerepet. Hát, a végére kiderül. Nem véletlenül ő az, aki ott van látszólag jelentéktelenül, lesz még szerepe. Matt Damon tábornoka, Josh Hartnett gyakorló fizikusa, Emily Blunt meghallgatásos nagyjelenete, Alden Ehrenreich gúnymosolya, amikor visszamondja a saját szavait a végén Downey Jr. karakterének. Tudnám sorolgatni, kitől mi tetszett benne.

Még egy, aztán befejeztem a rajongói opuszt. A zene. A Tenet után újra a svéd Göransson kapott lehetőséget. Ebben a munkájában is megvan az a nyugtalanság, az a szinte zavaró energia, amit a Tenetben megmutatott. Az a fenyegető él, zaklatottság, ami ott van a Trinity vezető motívumában? Nem az a zene, amire el tudnék vagy akarnék aludni. Nem az a szép zene, amit Zimmer írt volna. De ehhez a filmhez nem is a Batman indulói kellettek. Témái vannak, és akad egy-egy egészen fülbemászó is. Több most a hegedű is, annak mindig tudok örülni. Göransson maga is azt mondta, hogy szép romantikus témákat kevert horror hangzással. Igen, hallani.

Majd elfelejtettem, még valami. Az egysorosok. Ebben a filmben vannak humoros beszólások, lehet rajta nevetni is. Messze van egy komédiától, de zseniális, ahogy a feszültséget fel tudják oldani egy-egy jól elhelyezett mondattal és helyzettel.

Szóval igen, ez a film csalt vissza a moziba a Covid óta először, és erre megérte beülnöm. Ez kerek, pont úgy, ahogy van.