Röviden és tömören ez a szuperhősös sorozat, amit jelen pillanatban leginkább a tinikre szabottnak érzek és még szerethetően gagyi is.

Talán ezzel kezdem – rémesen néz ki ez a sorozat. Már a kosztümökkel gondom van. A legtöbb hős, pláne a tinik, olyan ruhákat kaptak, amit inkább egy Halloween buliban tudnék elképzelni, nem az éjszakában rémvadászatra. A főgonosz is különösen ocsmányul nézett ki, abban az értelemben, hogy igénytelen volt a kivitelezés. Annyira olcsónak és retrónak tűnik tőle a sorozat, pedig nem az. Ez PR döntés lehet, szándékosan ilyen. A legtöbb részével ki is vagyok békülve, de azért néha jobb lett volna, ha nem azon járt volna az agyam, hogy miért néz ez a sorozat így ki.

Mert maga a történet szórakoztató. A nagy ellenség legyőzve, nyugalom van. Courtney unatkozik, nem bír lenyugodni, és Stargirl uralja továbbra is az életét. Meg is bukik, és nyári iskolába kell mennie, ezzel meghiúsítva a családi nyaralást. Mivel felbukkan a Liga egy régi ellenfele, Mike magányos és része akar lenni a családi vállalkozásnak, és egy más dimenzióban egy halottnak hitt barát is feltűnik, mozgalmasra sikerül a nyár.

Építkezik a sorozat, és szépen húzza össze a szálakat. Ami több, külön esetnek tűnik, a végére minden össze lesz fűzve mindennel. Még azzal is játszanak kicsit, hogy nem minden rossz valójában gonosz is. Ilyen karakter Árnyék, aki állt már mindkét oldalon. Nem rossz ő, csak kapott egy olyan képességet, ami könnyen korrumpál és elvesztette azt, aki egyenesben tartotta. Neki azért jó a csapattal, Barbarával találkozni, mert visszakapja az iránytűjét, hogy hős lehessen és ne gonosztevő. Talán ebből látszik is, hogy ebben az évadban ő volt az egyik kedvencem. Bírom a képességét, stílusos a megjelenése – az öltönyös és titokzatos úriember, ő nem kapott gagyi jelmezt – és ő fejlődik. Azzal, hogy most segíteni jön, jót akar, elnyeri a második esélyt és élni is tudott vele.

Természetesen megy közben a sok tinis vonal. Courtney és Cameron között továbbra is megvan a vonzalom, és egy lökésnyire vannak attól, hogy barátokból többek legyenek. Csak – a fiú annak a fia, akié. Courtney többet tud, mint amit elmondhat. Vannak különben jelek, hogy a 3. évadra kénytelenek lesznek Cameront is beavatni, mert náluk a képesség családi örökség, és az évad igencsak úgy tűnt, hogy meg fog jelenni nála is. Ott van Mike figyeleméhsége, ahogy küzd az apja idejéért. Ott van Rick, aki annyival többre lenne hívatott, csak éppen a gyámja nyomorítaná, ahol csak tudja. Beth, aki igyekszik feldolgozni a szülei elhidegülését egymástól. Yolanda, akinek komoly bűntudata van egy halálos csapás miatt. És visszatér Cindy is, aki szintén egy olyan karakter, aki fejlődhet mindkét irányba – lehet szupergonosz belőle, de beilleszkedhet a másik csapathoz is.

Kellenek is az ilyen szereplők, hiszen a többség annyira fekete-fehér, hogy a színesebb egyéniségek dobnak az összképen.

Továbbra is akció és humor vegyítéséből születnek a részek. Tele vannak sok kis ötlettel, hogy mivel tegyék könnyedebbé a sorozatot. Még valami, amivel inkább a fiatalokat célozzák – van itt egy olyan szereplő, aki pl. arra használja a kapott erőt, hogy óriási hamburgert varázsoljon, meg hasonlók.

Volt olyan húzása az első évad sikerének, hogy minden szereplő jött vissza a 2. évadra is. Még azt is megoldották, hogy a börtönbe került korábbi rosszfiúk felbukkanjanak – szintén humorral operálva, mert azért szöknek meg a börtönből, hogy a lányuk meccsén drukkolhassanak. Ők is jó példái annak, hogy a nem fekete-fehér szereplők milyen könnyen váltanak oldalt a sorozatban. Korábban komoly ellenfél, most szinte vagy teljesen barát.

A DC sorozatoknak egyre inkább leáldozik, az Arrow univerzuma kifulladóban van. A Stargirl volt az egyik utolsó siker benne, ami a könnyedebb vonalon, fiatalosan még vonzott nézőket. Még egy évada lement, majd mesélek arról is.

Tény, az első rész sem tartozik a kedvenc Ryan Reynolds filmjeim közé, de azt még elnéztem. Ez a folytatás viszont – fájdalmas.

Akció komédia, és nagyon más a humora, mint amit szívesen nézek. Az első, hogy Michael Bryce karakterét leépítették. Az még lehetne vicces, hogy szabadságolja magát, nem akar fegyvert fogni és a jövőbeli énjének hagy üzeneteket. De itt eljutnak oda, hogy Bryce már csak egy vicc mindenkinek, és többen is kifejtik, hogy szerencsétlen és balek. Reynolds annak is játssza, és nem tudtam mit kezdeni ezzel. Bryce jó testőr volt, most miért lett szerencsétlen? (Közben meg mindent megcsinál – agyonlő, lever, stb. mindenkit. Miért is balek akkor?)

Sok értelme nincs a történetnek, és a Kincaid házaspár ténykedése túl sok mindennel összeegyeztethetetlen. Nincsenek következmények, robbantásoknak, gyilkosságoknak és haláloknak semmi súlya. Még Bryce is tervez olyan akciót, amiben két ügynököt tulajdonképpen csalinak használ, és senkinek szeme se rebben, hogy figyelmeztetés nélkül halálba küldik őket. Még a bérgyilkosnál rendben, antihős jellembe belefér, de itt mindenki nagyon és túlzóan ebben az irányban mozog.

Mindent a szemnek, semmit az észnek elvet követnek. Alapjáraton nincs ezzel bajom, olyasmikről különben sincs semmi fogalmam, hogy pl. egy autós üldözésben mire képes egy kocsi, és mi az, amit csak filmen lehet megcsinálni. De ez áll lövöldözésekre, meg a hasonlókra is. Ha látványos és nem túlságosan mese, én elnézem. Itt viszont kb. az van, hogy Bryce és a két Kincaid egymagában seregeket intéz el. Értitek: két tucat ember lövi őket, még csak el se találják őket, ők viszont mindenkit leszednek. Túl sok hasonló jelenet van benne, ez már sok.

A főellenség. Nem is tudom, mivel jellemezzem. Amit és amiért csinál… Terence Hill – Bud Spencer filmben is láttam értelmesebbet, pedig ott sem éppen az eszükről híresek az ellenlábasok. Mondhatnám a James Bond gonoszokat is, de azért őket ennél jobban megírták az utóbbi filmekben. De már írtam, hogy az ügy különben sem erőssége a filmnek. Az Interpol is olyan feleslegesen és csak akciójeleneteket halmozni van benne…

Fáraszt a humora. Az egész gyerek-projekt a Kincaid házaspárnál nonszensz. Hogy a végére meg örökbe fogadják Bryce-t, arra szintén nem találok szavakat. A film egy jelentős része ilyen szempontból annyira kretén, hogy az engem felhúz, nem nevettet.

Két olyan poén volt benne, amin vigyorogtam. Ahogy a végén Bryce a tengerbe veti magát a hajóról, mintha öngyilkos akarna lenni. Az megfogta a filmtől a saját hangulatom is. A másik, amikor Darius ledöbben Bryce apját meglátva. Hát igen, Ryan Reynolds apját Morgan Freeman alakítja. Utána ugyan lesz magyarázat (nevelő apja, nem biológiai), de addig legalább úgy éreztem, adnak egy pofont a most divat történelmi romantikus filmeknek és sorozatoknak. Annyira felhúz az is, hogy egy olyan korban, amikor simán rabszolgákkal kereskedtek; olyan fehér volt Anglia lakossága, hogy fajrendelettel se lett volna különb; olyan történeteket forgatnak, ami tele van multikulti lakossággal és vegyes párokkal. Esetleg a XX. század elejétől, és nem Angliában, a franciáknál! Tudom, ez más téma, de ez az egyik legjobban agyamra menő trend – kösz Bridgerton!

Kis kitérővel akkor vissza ehhez a filmhez. Jött vissza minden fontos szereplő, és kaptunk pár extrát mellékszerepekben. Azt már írtam, hogy Reynolds hozzáértő balekot játszik, míg Samuel L. Jackson és Salma Hayek a szexi, hatékony bérgyilkos párost. Ugyan elvileg a nő szélhámos, de amilyen tempóban és vehemenciával gyilkol, betársulhatna a férje mellé is. Frank Grillo az ügynök, aki beszervezi/bezsarolja őket a nyomozásába, míg Antonio Banderas a tiszteletbeli görög(!), aki terrorral harcolna a gazdasági szankciók ellen. A testőrök sorát meg Freeman és Tom Hopper erősíti. (Mert természetesen Bryce azért lett testőr, hogy felérjen sztártestőr mostohájához…) Ők sincsenek jobban megírva, Hopper pl. teljesen üres lap, ő a jelenlegi sztártestőr és ennyi.

Nem egy kedvenc film alapanyag. És az a vigaszom is megvan, hogy nem csak nekem nem tetszik. Lehúzták a kritikák is, a bevételei is gyengék. Nem is értem, miért gondolkodnak egy harmadik részen is. Minek?

Úgy tűnik, hétvégén több kedvem van sorozatot nézni, mert újfent csak egy rövidebb lista esik hét közepére. Nézzük is hamar!

Kezdem nem tudni, jól esik-e nézni nekem Pepe (s02e04) és a családja kalandjait. Néha megvillan benne valami, máskor meg fogom a fejem, hogy lehet ilyesmit kitalálni. Pláne szerelmi téren – ott annyira esetlen a sorozat, hogy az egyre inkább zavar.

Meg lehet nézni, mit ki nem hoznak a Fanni – Gábor történetből. Most még csak azt sem tudták, szakítottak-e vagy sem. Persze sokan újra össze akarták hozni őket, mások meg várták, mi lesz. Az már komolyan szánalmas, amit a cukrász művel. Vártam is, hogy a hentes majd beszól neki, de egyelőre még visszafogta magát.

A konyhai részek sem kötöttek le annyira, és valahogy magyar mentalitástól fura volt, amivel előálltak. Gábor kereste az étlapra a jellegzetes, csillagot érdemló fogást, és az lett belőle, hogy mentek az apjával receptet lopni az apácáktól. Avagy, pörkölt by Kollár. Viccesnek szánták, de a kétbalkezes receptlopás meg a futás az apácák elől valahogy nem nevettetett meg.

Amit a héten legtöbbre értékeltem, hogy kicsit másfelé is elnéztünk, és megmutatták, hogy Vince mit is csinál, és miben jó. Eddig csak lógott mellettük, most kapott egy kicsit nagyobb teret. Hálás rész volt, abban jobban benne volt a szív, mint az egyéb eseményekben.

És még mindig tartom, hogy a Gábort és Fannit játszó színészek között nulla a kémia.

Akkor, egy évadzáró. A második évad már berendelve, vagyis még nem ez a Rabbit Hole (s01e08) vége. Ha egy szót keresnék rá, az a kapkodós lenne. Ahogy eddig bonyolították, hogy Crowley milyen megfoghatatlan, most olyan egyszerűnek tűnt elkapni. Ugyan játszottak azzal, hogy valamit elhitettek a nézővel, veszélyérzetet generáltak, miközben John haladt a terve szerint, mégsem volt az igazi. Túl mű, túl gyors – kapkodós.

Azt nem is említve, hogy John és Hailey szerelme szála minimum felesleges. Eddig se tetszett, ahogy kerülgették egymást, ez a közösen folytatják dolog meg pláne nem tetszett. Amilyen fóbiás és gyanakvó John, annyira nem passzol, hogy ilyen könnyen beengedte a nőt.

Különben most is volt olyan érzetem, hogy a rosszfiúk történetét is simán nézném. Közülük nem is lett mindenki kiiktatva, úgyhogy valami még lehet is ebből.

Látvány, történetvezetés, színészek – sűrítve lenyomtak mindent ebben a részben, ami különben jellemezte a sorozatot is. Nézős, de nem annyira, hogy vissza is nézném a részeket.

Mivel sok sorozattól búcsúzunk, kezdem felmérni, mit nézzek hetente helyettük. Az első próbálkozás a Silo (s01e01-02), és ezt nézni is fogom.

Egy regény alapján készült, olvastam is, mi több, kedvet kaptam levenni a polcról is, és újra elolvasni. A sorozta ugyanis jól ötvöz krimit és posztapokaliptikus sztorit, ami megfogott. A siló ugyanis egy titokzatos, földalatti létesítmény, ami szigorú szabályok szerint működik, valamikor a jövőben. Nem lehet kimenni, csak egy kamerán keresztül látják, hogy közvetlenül előttük milyen a táj. A szabály szerint, aki akar, kimehet. Megkérik, törölje le a kijelzőt, aztán szabad a pálya. Messze senki nem jut, 3 perc az életben maradási rekord. Összeesnek, meghalnak.

A történet aztán több idősíkon bonyolódik: 2 éve a seriff felesége kiment, és a férfi máig nem érti, miért. A jelenben meghal egy informatikus, aki a kimenetele előtt még beszélt az asszonnyal. A párja, egy szerelő, Juliette állítja, hogy megölték. Majd Juliette és a seriff összedolgoznak – és a nyomozás nem csak a gyilkos után megy, hanem a válaszokért.

Mert a múlt nincs meg, semmit nem tudnak. Miért élnek a silóban? Miért nem mehetnek ki? Mi történt? Van egy nagy rejtély, és mondhatni egy összeesküvés, ami rejti a válaszokat.

Húz előre, hogy mi és miért történt. Meg az is, hogy a sorrendet összerakjuk, mert az első két részben alapvetően 3 idősíkot kever, amit még bolondítanak a szereplők visszaemlékezései. Még úgy is hangulatos és érzem a húzást, hogy én a regényekből ismerem a válaszokat.

Látványra is korrekt. Kicsit emlékeztet a Snowpiercer hátsó kocsijaira – föld alatt van, sötét van, zsúfoltság van. Viszont, vannak monumentális elemei: a hatalmas, csavaros lépcső. Az a lyuk, ahova a 2. rész végén Juliette lemászik. Hangulatos.

Költöttek a színészekre is. Sokakat felismerni, és pár nagyobb név is bekerült. Juliette Rebecca Ferguson lett, eddig jól is hozza a kemény szerelőt, aki gyászol. David Oyelowo Holston seriff – nem tud nem kibukni belőlem, hogy az ő esetében azért érzem azt is, hogy kellett egy színesbőrű főszereplő is. Ma már anélkül nincs sorozat és vegyes pár nélkül. Itt ezt vele pipálták. Tim Robbins is rendszeresen felbukkan benne. De George, az informatikus is ismerős – a Victoriában az egyik legszimpatikusabb karakter volt az övé, és itt is szimpatikus figurát kapott Ferdinand Kingsley.

Az különben érdekel is, meddig fog menni a sorozat. Csak addig, hogy Juliette is elindul, miután már rájött az igazságra? Vagy látjuk azt is, hogy mi fejlődik majd ki a tetteiből? Majd kiderül.

Vaktában nyomtam rá, először le sem esett, hogy ismerek ilyen nevű fikciós karaktert. Aztán jött a bevezető, hogy ez az a film, ami Andy kedvence volt a Toy Story első részében. Akkor leesett és nem sokon múlt, hogy ki is kapcsoljam a mesét. Én mindig jobban bírtam a seriffet, mint az űrhajóst. De végül megnéztem, és most nem tudom.

Sok elem volt benne, ami kifejezetten tetszett. Az, hogy a fénysebesség elérése közbeni kísérletek miképpen vették el Buzz idejét – hogy míg neki pár óra telik el, a hátrahagyottaknak évek. Az a snitt, ahogy az egyetlen barátja egy életet megél, megöregszik és meghal, míg Buzz egyre hajszolja a bolygóról kiragadó sebességet, azért önmagában megérte megnézni. Abban tömören benne van, hogy mi a Pixar varázs. Kb. olyan érzés volt, mint a Fel! elején a házaspár története.

A másik, Sox, a robot macska. Ő egyike a Pixar cuki állatainak, és nem egy kedvenc jelenetem az övé volt. Amikor bejelenti, hogy kitalálta, hogy oldja meg az üzemanyag gondját? Azon még vigyorogtam is. Még úgy is helyes állat volt, hogy egy jövőbeli verzióban megmutatták, milyen lenne sérülten, lerobbanáshoz közel. Amikor már jobban látszik, hogy nem élő, hanem robot.

Viszont, a történet vált, és onnantól kezdve már nem volt kényelmes nézni. Buzz a sikeres próba után egy olyan világba ér vissza, ahol egy robotokat vezérlő zsarnok uralkodik. A helyi erőkkel szövetkezve vele harcolnak és meglepetésnek van szánva, amikor kiderül, hogy ki is ő és mit akar itt. A Disney bevett módszere, hogy a főszereplőt a saját ellenpárjával harcoltatja – Strange az elveket megtagadó mágussal, Thor Odin elsőszülöttjével és még hozhatnám a Marvel példákat. Itt ezt új szintre emelték, és Buzz küzdhet – nem mondom meg, kivel.

A vége is olyan műkedélyes, ami akkor sem esett jól, ha ez egy mese. Buzz megtanulja a leckét, és élni kezd, nem hajszolni valamit, amit már senki sem akar. Mondjuk, ez nem lepett meg túlzottan: mire megtalálta a hazavezető utat és kész az eszköz, már egy itt született és nevelkedett generáció van, nekik nem jelentene semmit felszállni és elrepülni az űrbe. Nekik ez az otthon. Buzz meg talál barátokat, lesz állása és kalandjai – ahogy mondom, túl rózsaszín. Meg alkalmas lenne egy sorozat nyitányának is. A végén megalakuló csapat űrkalandjai simán futhatnának, bár remélem, hogy ez nincs tervben.

Pixar, talán mondanom se kell, hogy mennyire néz ki jól a mese. Nem csak azt oldották meg, hogy hihető legyen, hogy erről az alakról mintázták a Toy Story játékfiguráját, de itt van minden kis elem. A felszerelés, az arca, és körötte az űr. A veszélyes élővilágú bolygó és teremtményei.

Még humora is van, és nem csak a gyerekeknek viccesen. Lehet érezni, melyik poén kinek van szánva. De ezzel nincs is gond, azt mindig a Pixar javára írtam, hogy felnőtteknek és gyerekeknek is írnak, nem lebutított meséket kínálnak. Csak a mese első fele, amíg az új ellenfél nem jön, kifejezetten jól is sikerült sci-fi volt. Utána inkább kaland, az már kevésbé kötött le.

Pixar, Disney és övék a Marvel. Így talán nem meglepő az sem, hogy milyen nevek vannak az eredeti szinkronlistán. Csak kettőt emelek ki: Buzz hangja Chris Evans (vagyis, Amerika Kapitány), a főellenség meg James Brolin hangján szól. Ugyan Marvel-filmje még nincs, de egy hosszú és sikeres pályafutása több díjjal igen. Jó, még egy. Taika Waititi – aki a kedvenc Thor-filmem rendezte, és a kőlényt el is játszotta benne. (A magyar szinkront passzolom, még trailerben se hallottam, angolul néztem.)

Láttam már nem egy mesét, ami nem tudta ugyanezt. Látványra meg tényleg odatették magukat. Tényleg csak az a baj, hogy ez a stúdió túl sok nagy és szívvel teli mesét hozott már. Nálam a L’ecsó a nagy kedvenc, és mélységben ez azért messze van attól a szinttől. De szórakoztató, és itt a pont.

Már jelzőt is nehezen találok arra, hogy milyen benyomást tett rám ez a sorozat. A főszereplő ikrek olyan szinten mentek az agyamra, hogy néha nem is tudtam, hogy sokkal rosszabbat kívánjak nekik, sajnáljam őket, vagy minek is kellene történnie.

A történet fokozatosan bontja ki, mennyire beteg viszony van Leni és Gina között, és mindig kapunk valami többet, hogy mióta és miért megy így. Egyik nő pszichózisa nagyobb, mint a másiké. Hát igen, hajlok arra, hogy most ilyen szemmel nézzem. Kóros, amit bemutatnak.

Thrillernek indul – az egyik iker sikeres nagyvárosi író, a másik vidéki feleség. Amikor Leni, a jónak tarott szelíd testvér eltűnik, Gina hazautazik, hogy megkeresse. Hamar kiderül azonban, hogy sokkal több van a történetben, mint a testvérét kereső iker. Ugyanis a két lány sokáig közös identitással rendelkezett, és titkon osztoztak mindenen. Pl. Leni összejött a családi farmján dolgozó Jackkel kamaszként, és közben szerepet cseréltek Ginával, hogy ő is járhasson a fiúval. Ha Gina megpróbált valamit, hogy önálló legyen, és ne csak Leni párja, biztosan történt egy tragédia, ami ezt megtörte. Felnőttként meg évente cserélték az életüket és a férjüket. Kell is egy kis idő, hogy rájöjjünk, akit Ginának hívnak, melyik valójában. És mit tettek egymással.

Mert talán ez benne az egyik legbetegebb: direkt nem mondom meg, melyik lány, de szeretetnek és összetartozásnak nevezve úgy tönkretette a másikat, hogy nyomorult kész elmebeteg lett felnőtt korára, egész más pszichózissal, mint a testvére. De különben is – ahogy mindketten cserélgették a személyiségüket – aki képes erre, azzal valami nagyon nem stimmel.

Azt meg hagyjuk is, hogy a környezetükkel mit tett mindez. Őket nem is érdekelte, az önzés is simán felvehető a listájukra. Legyen az férj, a testvérük, a barátaik – mindenkin át bírtak gázolni. Az egyiknek volt egy személy, aki ez alól kivételt jelent, az is hozza majd a konfliktust az ikrek között, és azért kerülhet sor a kenyértörésre. Aminek a története a sorozat.

Az, ahogy folyamatosan derülne ki a mocskos titkok, ahogy folyamatosan át kell gondolni, melyik a jó és melyik a rossz iker, dinamikussá teszi a sorozatot. Érdekes, még az izgalmas jelző is illik rá. A történet kerek, jól össze van rakva, csak. Legalább egy olyan kiemelt szereplő kellett volna, akinek tud drukkolni az ember. Ok, az egyik iker betegebb és sötétebb, mint a másik, de ez nem jó – rossz felállás. A másiknak is megvannak a bűnei, amiért nem lehet felmenteni őt sem.

Nem véletlenül az volt a kedvenc részem, amikor az igazi Leni lelepleződik Jack előtt, aki megérti, hogy egész életükben, kamaszkora óta mit tett vele az ikerpár. Jól be is olvas a nejének, és legalább egy ponton megkapja Leni, amit érdemelt. Sokkal rosszabb is lehetett volna. (Az álszentséget meg hagyjuk is. Leni kiakad azon, hogy Jack a lányuktól is eltiltaná. De könyörgöm, az nem zavarta, hogy amikor Gina életét élte, 1 évig nem is látta a gyerekét?) Ezek a pillanatok estek legjobban, még nagyobb csapás is érhette volna – a másik lányt meg az élet büntette vissza, talán ő is járt rosszabbul. Ő nem elválik a szeretett férfitól, neki meghal a karjai között. Őt nem eltiltják a gyerekétől, ő elvetél. Talán ezért, őt meg is sajnáltam.

Jutalomjáték Michelle Monoghannek, noha azért a sorozat külcsíne segített neki. A két nő teljesen másképpen viselkedik, öltözködik. Így, amikor váltania kellett a két szerep között, nem csak személyt, külsőségeket is váltott. A haja befonva vagy kieresztve – visel sminket vagy sem. Farmer feleség vagy városi díva ruhatára. Talán Gina állt neki jobban, de jól megfogta azt is, hogy a csendesség milyen démoni mélységet takarhat el. Pedig én nem szívlelem a színésznőt, de ezt korrekten hozta.

A mellékszereplők között sok az ismert sorozatszínész, a lányok párjait játszó színészek is ilyenek. De annyira az ikrek uralják a történetet, hogy nekik nem sok esély jut labdába rúgni. Még Jonathan Tucker kapta a leginkább aktív szerepet köztük, bár kétségkívül gondban voltam azzal, hogy látványosan nem passzolnak a látott életkorok a történet szerintivel. Egy kivétellel. Sunjata a film szerint is idősebb az ikreknél, Gina pszichiátere volt korábban. Ez stimmel. Viszont a történetben Dylan és Jack 1-2 évvel idősebb a lányoknál, miközben Monoghan mindkét férfit játszó színésznél idősebb. Matt Bomer még úgy, ahogy passzolt, őszítettek a borostáján, de Tucker nagyon kölyökképű mellette. Tudom, de ez az egyik heppem. Közel állok hozzá, hogy elkezdjem a sorozatbéli történések alapján a korukat is számolgatni, de azt még megálltam.

Még egy évadot nem néznék meg belőle, de ez így elkopott – nem is hosszú, jegyzem meg. Hivatalosan mini sorozatként fut.

Nem nagy vigasz, de legalább megnyugtat, hogy nem csak én rühelltem ezt a filmet. Bár lehetnének rosszabbak is a kritikái, azért nem kímélték.

Amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy teljesen felesleges folytatás. A története annyira értelmes volt, hogy már most nehezemre esik visszaidézni, mégis, mit láttam. Ok, azért a lényeg megvolt: Audrey és Nick magánnyomozói karrierje haldoklik, amikor maharadzsa barátjuk meghívja őket az esküvőjére. Csakhogy a férfit elrabolják, és a minden lében kanál házaspárnak kell vinniük a váltságdíjat.

De nem a történet a lényeg. Értelme sincs sok – szinte minden szereplőnek van valamennyi vaj a füle mögött, és teljesen véletlenszerű az is, ki az emberrabló és miért. Mondhatni, ha valakire ráböknek csukott szemmel, az ugyanannyira lehetett, mint bárki más.

Agyatlan, és semmi súlya a bűneseteknek. Vagy, inkább úgy fogalmazok, hogy a mellékszereplők hullanak, mint a legyek, és ez senkit nem izgat. Van olyan szereplő, akiről ezt készséggel el is hiszem, de itt a nemesség is meghal úgy, hogy senki nem foglalkozik a dologgal.

Szerencsétlen akciójeleneteket halmoztak egymásra, de azok is annyira agyatlanok, mint a főszereplők és a film története. Volt autós üldözés, mintha lett volna némi robbanás is, leégett egy ház, meg hasonlók. Szintén fennáll, hogy már nehezemre esik felidézni, mit tettek bele. Még az maradt meg legjobban, hogy Mark Strong extra kemény túszmentőként kötéllel ereszkedik le a terembe és nagyon morcnak néz ki. Hát igen, nem ő jut eszembe, ha egy akciósztárra gondolok. Ő még a jobb színészek között van, de az egész film húzza őt is a paródia felé.

Akkor miről szólt a film? Már eléggé körbejártam, ki is írhatom. Sandler és Aniston egójának tuningolására. Szembetűnően sok az olyan jelenet, ahol valaki a nyálát a csorgatja Aniston után. Olyan mellékszereplő is van, akinek az egyetlen szerepe, hogy el akarja csábítani a nőt – meg viccelődjenek azon, hány viszonya és gyereke van. Az esküvőn képesek megjátszani azt, hogy a szereplők nagyja Anistont bámulja a fehér szárit idéző ruhában. Túl van tolva és kirakom a pontot.

A másik, pedig egy jó nyaralás. Azt látni vélem, hogy a két főszereplő jól elvolt a forgatáson. Nagyon nem lep meg a dolog – kaptak jó ruhákat, jó helyszíneken forgattak. Kb. mint egy nyaralás, és ehhez meg se kellett erőltetniük magukat. Nincs egy drámai jelenet, egy nagy pillanat, csak súlytalan marhulás végig.

Igaz, a casting erős. Csak éppen nem értem, minek egy ilyen filmbe Melanie Laurent vagy Mark Strong? Bár, valaminek el kell adnia, mert a története nem fogja.

Ezzel kipanaszkodtam magam. Lehet hozzávágni egy Arany Málnát.

Folytatódnak az évadzárók, lassan gondolkodnom kell, mivel pótlom a heti nézősöket. De addig is nézzük, mi jutott az utóbbi pár napban.

Elkezdtem behozni magam a 9-1-1 (s05e12) részekkel, csak éppen ez pont nem olyan rész volt, ami jólesett. Azt képviseli, teljes mellszélességgel, ami miatt kiszerettem a sorozatból.

Vagyis, szappan. Maddie elment, terápiára jár, a párja meg keresi Bostonban, amíg önkénteskedik mellette. Lelki szemetelés, viszonylag sokat mutattak a babát. Én meg nem győztem azon töprengeni, hol maradnak a régi nagy mentések, látványos esetek.

Egyetlen volt, ami megmaradt a fejemben. A férfi fejébe álló fejsze. Jobb lett volna, ha nem lett volna ismerős máshonnan, és nem lett volna már ebben a sorozatban sokkal eredetibb ötlet testbe álló különös eszközökről, de örüljünk annak, ami van.

A mi kis falunk (s07e13) sem lepett meg semmivel. Ahogy jósoltam, az új szereplők köré kezdenek írni. Ildikó visszajött, és nem túl jó lakótárs. Zsolték magánélete kárát is látja. A másik szál egy fokkal jobb volt: Bazsó lesérült, Pali bácsi próbálta kórházba vinni. Bár inkább az idegösszeomlás szélére sikerült. Közben meg Stoki igyekezett feljavítani a havi jelentését, és kész droghálózatot vélt felfedezni a községben a polgármester nagy örömére.

Vagyis, a szokott felépítés mellett nagyon igyekeztek minél több szereplőt legalább egy jelenetben feltüntetni. Olyan is lassan a sorozat, mintha egy rész alatt kapnék hármat. De mivel a karakterek és színészek adják el, ez nem rossz taktika.

Pepe (s02e03) újabb napjával már nagyobb bajban vagyok.

Fanni igyekezett rájönni, hogy Gábor valójában mit gondol a főzőtudományáról. Ez vezetett egy kis félrevezetéshez, meg leckére a séf számára, hogy jobban ki kellene mutatnia az érzelmeit. Én meg egyre inkább úgy látom, hogy csak szenvednek ezzel a párkapcsolat ábrázolással. Még csak a 3. rész, de már nyögvenyelős, hogy mi történjen velük. A színészek között sem repkednek a szikrák, bár ezt még jobban elviselném, ha jobb történeteik lennének.

Az étteremben ellenőrt vártak, és ez hozta a rész értelmesebb felét. Behoznak egy új szereplőt, akit Gábor majd gyorsan le is szerződtet. Vincével majd csörtézhet, és azt is sejtem, hogy abban is szerepet szánnak neki, hogy a nénikéje indulhasson és sikeresen Gyula ellen a polgármester választáson.

Vagyis, ötlet még van benne, csak sokkal jobb, amikor az étterem és a többiek a téma, nem Gábor és Fanni. Ott se kémia, se ötlet.

A Rabbit Hole (s01e07) pár újabb kockát tett a helyére.

Johnról derült ki több minden, pontosan az, hogy milyen betegséggel küzd, ha ezt nevezhetem betegségnek. Sutherland így többet játszhatott, mint az akcióhőst. Ráadásként jól össze is vágták, ahogy a víziók pörögtek a fejében.

Jött egy utolsó üzenet a sírból, és le lehetett zárni azokat a szálakat, hogy mit tett a barátja és miért. Kicsit olcsó megoldás, de így lehet a fő szálra összpontosítani, és ki tudott békülni apa és fia. Vagyis, a zárás előtt összerakták a csapatdinamikát, hogy megpróbálhassanak még egyszer odacsapni Crowley terveinek.

Vagyis, rákészültek az évadzárásra, a színészeknek adva nagyobb teret, és akciót inkább a végére tartogatva.

Akkor, a két évadzáró:

Meg is lepett, hogy már itt a Schmigadoon (s02e06) vége. Ha nagyon rövid akarok lenni, akkor mindenki összeállt, hogy az évad főgonoszát legyőzzék, és ezzel elhozzák mindenkinek a happy endet. Még azok is jól jártak, akik addig a gonosz mellett álltak, de amint ő kikerült a képből, már vissza is zökkentek.

Talán kevesebb volt a dal, de a hangulat megmaradt. A városkép, a kosztümök és a környezet, minden az évadnak megfelelően. Még arról is kaptunk egy összefoglalót, hogy kinek miképpen jött össze a happy end.

Nem ez volt az évad legjobb része, és a legemlékezetesebb jelenet sem ebben volt, de meglepően gyorsan és kereken elvarrtak mindent.

A The Good Doctor (s06e22) viszont kevésbé érződött lezárásnak.

A jelenlegi legnagyobb konfliktusnak azt érzem, hogy Glassman és Shaun ki fognak-e békülni és mikor. Glassman nagyon nehezen viseli, hogy már nem lehet aktív sebész, és a módszert sem díjazta, ahogy ezt Shaun elérte. Ez nem oldódott meg, áttolták a következő évadra. Azért remény maradt, ha a végén nem is ment be a többiekhez örülni a kisbabának.

Mert természetesen azt az évadzáróra hagyták, hogy Shaun és Lea kisfia megszülessen. Még csak bonyodalmat sem írtak hozzá, ment rendben minden. Az egyetlen meglepetés, a baba neve. Én azon mosolyogtam jót, hogy két tippem volt. Shaun életében két olyan férfi/fiú volt, aki megérdemelte, hogy a gyereket utána nevezzék el. Az öccse és a nevelőapja, vagyis Glassman. Mivel éppen fasírtban vannak, az öccs nevére tippeltem erőssebben. A kisfiú pedig Steven Aaron Murphy lett – vagyis, megkapta mindkét keresztnevet, amire tippeltem volna.

Azon már inkább fintorogtam, hogy az évad elején két új szereplőt hoztak. Dannie már elment, és most elköszönt Danny is. Olyan szempontból nem is bánom, hogy nem lesz a húzavona közte és Jordan között. Egy évadra bőven sok volt, amit ebből kihoztak.

Újra összehozták Alexet és Morgant is, ez sem nagy meglepetés. Amióta Eden a nő nevelt lánya, Park mindig mellette volt, és egyértelmű volt, hogy mit érez még mindig. Ahogy Morgan sem lépett túl rajta – ő különben vissza is csinálta volna korábban a szakítást, de akkor még Park nem akarta.

Ami továbblépés és mehet más felé, hogy az igazgató lemondott. Nem lepne meg, ha Glassman kerülne a helyére, ha már nem műthet – így aktív résztvevője lehetne továbbra is a kórház életének. De majd kiderül, lesz ez még folytatva.

Vagyis, a kiemelt helyen a baba volt, a szerelmi szálakat elvarrták, és hagytak egy olyan lehetőséget, ami változtathat a status quo-n a kórházon belül.

Egy részt már láttam egy sorozatból, és kis naivan azt hittem, van egy kerekebb előző rész. Most megnéztem a nyári részt, és ez alapján is úgy tűnik, hogy van egy még korábbi rész.

De nem is fontos az időrend, mert ez olyan, mint egy Tom és Jerry vagy egy gyalogkakukk mese. Zeus és a betörők összecsapnak, és az teljesen mindegy mikor, hol – minden elem az ismerős és a lényeg ismétlődik. A férfiak szerencsétlenül ügyködnek, az ügyes kutya meg éppen a legjobb helyen van és hiúsítja meg a terveiket. Mondjuk, most legalább nem szórt el édességet, hogy azon essenek hasra.

Nagyon gyerekműsor ez is, felnőtt fejjel egyáltalán nem lehet komolyan venni. Annak csak bosszankodás a vége. A történetre is valami hasonló igaz – kiszámítható és klisés az egész. Zeus kénytelen kutyaiskolába járni, és természetesen mindenben ő a leggyengébb. Mondjuk, elég idióta is a program. Van egy gyakorlat, mondjuk, átmenni egy libikókán. A kiképző kutyája bemutatja, a többiek meg utánacsinálják egyből. Persze. Gyerekkorom óta van kutyám, volt szerencsém pár nagyon okos példányhoz is, de elsőre megtanítani a kutyát szlalomozni? A készítőknek feltételezem még egy kutyát sem kellett ülni tanítani. Csak az nagyobb munka, mint itt a komolyabb műveletek.

De ott tartottam, hogy kutyaiskola. A szomszédban betörést terveznek a visszatérő rablók. Közben meg Zeus titkos esti órákat vesz az ott dolgozó kínaitól. Abban már jobban ott van, hogy mit jelent megtanulni valamit egy kutyának. Sokszori ismétlés, jutalmazás. De különben a Karatekölyöknek a paródiája is lehetne. Mondjuk, amekkora gyerekeknek szánták, azok biztosan nem néznek olyan régi filmeket, mint A karatekölyök. Még a Smith-gyerekes új verziót sem, nemhogy az eredetit.

Lehet sejteni, ki nyeri a kutyabemutatót és ki kapja majd el a szerencsétlen betörőket is.

Közben meg olyan idióta poénok vannak, hogy a fejem tudnám verni az asztalba. Naná, hogy a legrondább betörő álcázza magát nőnek, és még udvarlója is akad. Naná, hogy ehetetlen vacakokból sütnek halas – mustáros tortát, amibe szerszámokat rejtenek – és naná, hogy bele kell ennie a bebörtönzöttnek, hogy megkaphassa a tortát.

Ezek nem viccesek, inkább bosszantóak.

De tévéfilm, látszik ez másban is. A kevés helyszín, az egyszerű felvételek, a harsánysága.

Hogy valamit jót is írjak, a kutyák még mindig szépek és aranyosak. Nem vagyok oda az olyan történetekért, amilyen ez is – amikor egy szinkronszínász alámondja, mit gondolhat az állat, vagy egymással mit beszélnek, de ettől most el tudtam tekinteni. Ha már a kutyákat is elhúznám a listáról, nem maradna semmi, amiért ezt a filmet kibírtam.

Pedig azt gondoltam, a húsvéti résznél a csibékkel csak jobb lehet. Nem tudnám megmondani, melyik fájt jobban.

Jókat olvastam erről a sorozatról, de eddig nem jött meg hozzá a kedvem. A Poker Face kellett hozzá, abban tetszett Natasha Lyonne játéka, és érdekelt, milyen lehet a másik sorozata.

A történetről nem érdemes sokat mesélni, mert rejtély van, és a szereplők részről részre kerülnek egyre közelebb a megoldáshoz. Kár lenne egyetlen fordulatot is lelőni, hiszen részről részre építkezik a sorozat. Talán csak az alapokról pár szót: Nadia a születésnapját ünnepeli. Ám a másnapot nem éri meg, még az éjjel meghal. De nem a másvilágra kerül, hanem megint a buliján találja magát. Először csak fura déjá vu gyötri, de amikor újra elhalálozik, és újra visszatér a buliba…

Többet meg nem mesélek. Rá kell jönnie, mi történik, és ki kell találnia, mihez kezdjen. Akad nem egy fordulat benne, és kifejezetten jól belőtték a zsánert is. Dramedy, de az a fajta, ami inkább komédia és pozitív üzenetet sikerül beletenni.

Tele van különc alakokkal, és kifejezetten szórakoztató, hogy milyen formában jelennek meg attól függően, hogy Nadia éppen miképpen tölti a napot. Azért a típusok jól kirajzolódnak majd: pl. Mike mindig egy szoknyavadász, csak abban van különbség, éppen kit szédít.

De, amin a legjobban szórakoztam. Nadia törvényszerűen meghal minden este, pedig nagyon igyekszik életben maradni. Néha már egészen abszurd, mi történik vele. A lépcsős epizódon szakadtam, az valami nagyon kész volt. Milyen nehéz lehet lemenni egy lépcsőn? Ha a halál vadászik rád, akkor igencsak nehéz.

Jól fel van építve a történet, fér bele dráma és sok nevetés is. A főszereplők múltját is lassan megismerjük, és akad abban bőven feldolgozni való. Ettől lesz drámai, de soha nem mennek el olyan messze, hogy depresszióssá tegyék a nézőt.

Jó a casting. Charlie Barnett és Natasha Lyonne között jó az összehang, és külön-külön is jól hozzák a szerepüket. Attól függően, ki milyen alkat, tudja egyiket vagy a másikat jobban megszeretni. Hiszen alapvetően ellentétes emberek: Nadia extrovertált és nagyszájú, él a pillanatnak. Alan viszont introvertált, csendes, mindent terv szerint csinál és nagyon megfontoltan.

Azért egy dolog akad, ami már szemet szúrt, és nem tudom hova tenni. Az Orange is the New Black sorozatban láttam először együtt szerepelni Lyonne-t és Dascha Polancót. Ebben is itt vannak mindketten – Lyonne játssza a főszerepet, Polanco pedig Alan barátnőjét, aki minden este szakít a fiatalemberrel. A Poker Face-ben szintén Lyonne a főszereplő, és Polanco játssza a barátnőjét, akinek a meggyilkolása majd beindítja a cselekményt. Megjegyzem, ő egyedül a Poker Face-ben volt szimpatikus, és nem tartom jó színésznőnek. El nem tudom képzelni, mi oka lehet, hogy ennyiszer egymás mellé castingolják őket.

De, a lényeg: a sorozat jó, és ötletesen használja az időhurok témát. Még újdonság is van benne, de ezt persze nem mesélem el. Tessék megnézni!