Vallásos, különbségek ellenére összebarátkozós, útkeresős.
II. János Pál halála után az új pápaválasztás kérdése az volt, milyen úton haladjon tovább az egyház. Reformok, lassan változó egyház, vagy egy olyan bíborosnak szavaznak bizalmat, aki a dogmák abszolút betartása mellett áll ki? A konzervatív irány nyert, és XVI. Benedek foglalta el Szent Péter trónusát. Az elbukott, de a pápaságra nem is vágyó Jorge Mario atya szeretne is lemondani a címéről, és csak a saját közösségében dolgozni a jó ügyért. Mire rá is szánja magát erre a lépésre, Benedek magához rendeli Rómába. A két ember véleménye az egyház jövőjéről nem is lehetne különbözőbb, de a közös beszélgetések alatt képesek a másikat megkedvelni és barátokká válni. Az atya a helyén marad, Benedek viszont felméri, hogy az ő iránya nem tesz jót az egyháznak. Kész lemondani, mielőtt nagyobb károkat okozna, és utat engedni a változásnak.
Nem példa nélküli, de igencsak ritka esemény, amikor egy pápa lemond. A filmben emlegetik is, igencsak régen, több száz éve volt az utolsó ilyen alkalom, amíg nem jött Benedek a maga döntésével. Abba meg sem próbálok belemenni, milyen hatással volt az egyházra, vagy mit élhetett át egy átlag katolikus. Más felekezetű is vagyok, meg különben is, sok minden nem tetszik nekem a katolikus vallásban – van a filmben egy rész, amikor Jorge bíboros is sorra veszi, min kellene változtatni. Abban a listában ott vannak a szerintem is fájó pontok: a papi nőtlenség, a pedofília, a vagyon, többek között.
Így a film lesz az, amiről írok – nem a megtörtént események, melyeket feldolgozott a Netflix ezen alkotásában.
Egy közönség- és kritikus kedvenc filmet sikerült összerakni a készítőknek a magyarul is megjelent dokumentumregény alapján. Itt sem az volt a lényeg, hogy vallástörténetileg és történelmileg mi történik, hanem emberek drámáját nézhettük végig. Benedek és Ferenc, mint emberi lények kétségekkel és félelmekkel, meggyőződésekkel állnak a középpontban. Az, hogy pápa lett mindkettejükből, csak plusz a történetükben.
Nekem az volt benne a meghatározó élmény, ahogy a kemény, nézeteiből semmit nem engedő Benedek mégis teret enged a változásnak és félreáll. Ez valahol nagyon tiszteletre méltó: felismerni azt, hogy amit ő képvisel, nem a jó irány és lemondani mindenről, hogy a dolgok jobbak lehessenek. Tulajdonképpen azzal, hogy pápa lett, ő elérte a szakmája csúcsát, nála feljebb csak Isten volt az egyházban. Elképzelhetetlen, milyen hatalom és felelősség, vagyon és feladatok nyomhatták a vállát.
Azon kicsit morgolódtam, mennyire erős a kontraszt eleinte a két férfi között. A későbbi Ferenc már bíborosként is annyira jó ember, hogy csodálom, nem avatták szentté is. (Ok, tudom, hogy ahhoz kellene csodatétel is. Ne ezen gúnyolódjak? Ok.) Szimpatikus nézeteket vall, kora ellenére fiatalos és nagyon szerethető.
Pryce és Hopkins komoly munkát fektettek a szerepeikbe, a maga módján mindkét színész remekül hozta a szerepét. Nagyon meg leszek lepődve, ha a kezdődő díjszezonban nem merül fel a nevük egy-egy elismerés kapcsán. Pryce kapta a hálásabb szerepet, de Hopkins sem panaszkodhat. Kevesebb eszközzel, egy hideg karaktert tudott megkedveltetni velem.
A film külsőségeiben is korrekt. Eleve egy nagyon szép környezet a helyszíne. Azt ugyan nem tudom, hogy az eredeti Vatikánban forgathattak-e, de ha nem is, olyan jól megjelenítették a Sixtus-kápolnát, hogy nem vettem észre, ha nem az eredetit láttam. Még a rács is ismerős volt, ami mellett 10 percet ültem a mennyezeti freskókat tanulmányozva. Róma különben is pazar háttér bármilyen filmnek.
Megérte megnézni, ha a téma nem is a sajátom. Emberi drámának is működik.
A két pápa - 5/4 remek színészek jutalomjátéka, és a vallási témát is sikerült érdekessé tenni, drámaivá.