Választási kampányos, ármánykodó, szerelmes.
Payton visszatért, és a teljes csapat melléáll, hogy New York következő szenátorát választassák meg a 
személyében. Az ellenfele a rutinos vén róka, Didi, aki zavartalanul kapta ezt a pozíciót évek óta. Könnyű győzelemnek hiszik, de Didi sem adja olcsón a bőrét. Gyűjtik egymás ellen a terhelő tényeket, hogy azzal zsaroljanak vagy a sajtónak szivárogtassanak. Kémet építenek be egymás stábjába. Közben a magánéletükben is meg kell hozni pár kényes döntést: Didi felvállalja, hogy két férfival él egy házasságban? Payton és Alice megint együtt vannak, és politikai célból ők is hármassá alakulnak Astriddal. Ez aztán a dinamikájuk rovására megy. A dolgokat bonyolítandó színre lép egy karizmatikus szenátor is, aki elnökké akar lenni, és habozik, ki legyen az alelnöke: Didi vagy Payton anyja, Georgina.
Az első évadért odavoltam, szinte egyszerre végignéztem az egészet. Politikai szatíra volt, de plusz élt adott neki, hogy középiskolai környezetben. Igazság szerint a 2. évadot is szórakoztatónak találtam, és elég gyorsan meg is néztem, de az az él már nincs benne.
Megnövekedett a játszótér, és már igazi tétek vannak. Az első évadban az plusz volt, hogy egy iskolai választást mennyire komolyan vesznek, és parodizálták vele a teljes rendszert. Most viszont maguk is részesei lesznek a rendszernek, és nincs meg a korábbi játékosság.
Amilyen plusz szálakat kapunk, az meg néha simán csak kiakasztó. Ok, értem, ha van egy Oscar-díjas Gwyneth Paltrow a stábban, adni kell neki saját történetszálat, és nem csak időnként megmutatni, ha Payton anyai tanácsra vágyik. De ez? Hirtelen Georgina lett minden nő és pasi nedves álma, akitől minden menő. Olyan politikai programmal áll elő, hogy az egy katasztrófa. Semmit nem vesz komolyan, és az egész nő… már túlzottan fura. De alapból ez a rocksztár beállítás, ami sok volt. Nincs olyan, hogy valaki bármit tesz vagy mond, az tőle menőnek számít. Vegyük csak a szexbotrányt – Georgina abból is jól jön ki, noha a házasságtörésben ugyanolyan bűnös, mint a másik fél.
Az is olyan kicsinyes, ahogy egymás magánéletével akarják megbuktatni egymást a fő vonalon. Pláne, hogy arra lyukadunk ki, hogy változott a kor, és már nem kell a konzervatív értékrendszerhez ragaszkodni.
Ez a sorozat nagyon drasztikusan áll ki minden mellett, ami formabontó. Ok, legyünk nyitottak és mindenki keresheti a maga módján a boldogságot, de ebben a sorozatban túlzás, hogy mindenki valami szélsőséges módon találja azt meg. Legyen, igen, a világban férjen el mindenki egymás mellett, de miért nem lehetett egy-két hagyományos szexuális és életmóddal bíró szereplőt betenni?
Mindezek mellett vannak fontos gondolatok a sorozatban, még akkor is, ha érdekes a becsomagolás. Infinity mozgalma, mellyel a bolygót szeretné élhetőbbé tenni. Bírtam, hogy erre felhívja a figyelmet a sorozat, és tippek is vannak benne, mi mit tehetünk a célért, hogy ez egy élhető bolygó legyen 50 év múlva is. El van túlozva ez a szál is, persze, Infinity nagyon szélsőséges, de akkor is lehet tőle ötletelni. Most vettem, innen is megihletve, újra használható zsákot – számoljunk le a műanyag zacskókkal! Ezzel fogok boltba járni.
A magánéleti szálak, ahogy fentebb már fejtegettem, szélsőségesek. Guilty pleasure szinten tudom nézni, és nagyobbrészt szórakoztatnak is, de akkor is túlzásnak éreztem.
Észre lehet venni azt is, hogy ismétlődnek motívumok az első évadból. Annyi sorozatot nézek, hogy ez engem különösebben nem zavar, de tudom, hogy van, akit igen.
Nekem inkább az a fontos, hogy visszatért az egész stáb, és mindenki története folytatódhatott. Ok, egy mégis van, amit kár volt ismételni: Ben Platt énekeltetése.
Mindennel együtt nekem továbbra is a nézős sorozataim között van a helye.
The Politician - 5/3,5 még szórakoztató, néha gondolkoztat is, de ismétli is magát, túlzottan szatíra is.
