Háborús, emberségért küzdő, gyermekeket mentő.
Marcel egy hentes unokája, egy másik hentes fia. Számára ez az út van kijelölve: neki is hentesnek kellene lennie. Az apja boltjában segít, de igazából másról álmodik. Művész akar lenni, pantomimes. Amikor a náci Németországból árvákat menekítenek ki, a fiatalembert kérik meg, hogy próbálja meg felvidítani a gyerekeket. Kölcsönösen nagyon megszeretik egymást, és amikor híre jön, hogy a németek Franciaország ellen is 
megindulnak, Marcel azok között van, akik a mielőbbi evakuálást támogatják. A németek bejönnek, és a férfi a barátaival és testvérével az ellenálláshoz csatlakozik. Marcel itt döbben rá, hogy nem ölni és bosszút kell állni – a gyerekeket kell kimenteni, életben tartani. Ezt választja küldetésének, miközben a náci Barbie nagy erőkkel vadászik rájuk.
Marcel Marceau valóban élt francia művész volt, akinek az élete és a gyerekek megmentéséért tett munkája ihlette a filmet. Valahol szomorú is, hogy az egyik legnagyobb francia előadóművészként olvasok most róla, de ha nincs ez a film, még csak is ismerném a nevét. Pedig, a film alapján, több okunk is lenne rá, hogy tudjuk, ki volt Marcel Marceau.
A filmet két nézőpontból lehet követni. Koncentrálhatunk rá, Marcel karakterére, aki onnan indul, hogy álmai szakmáját akarja űzni, és ez határoz meg mindent. Míg fel nem fedezi, hogy milyen ereje van a művészetének, és hogyan segíthet ezzel az árváknak. Ahogy hőssé válik. Tudom, nyálasan hangzik, és néhol tényleg kicsit az, de egy ilyen történetbe belefér némi pátosz. Életeket menteni hősies, itt többen mártírrá is válnak közben.
Második verzió, hogy háborús filmként tekintünk rá. Akkor az ellenállók munkája, amit figyelemmel lehet kísérni. Ahogy ellentétben áll egyesek önfeláldozása a nácik totális és kegyetlen rendszerességével. Igaz, nem ez a két szélsőséges árnyalat tette a legnagyobb benyomást rám. A nácik minél több kollaboránst igyekeztek szerezni, és az nagyon durva, amikor a pap is beáll náci bérencnek.
Talán az ilyen jelenetekben volt a legerősebb a film. Amikor látszólag mellékszálon van valami olyan embertelenség, amibe, ha belegondolunk, nagyon megrázó.
Külsőségeiben is korrekt a film. A történelmi hangulat megvan, és elhinni a háborút akkor is, ha nem a csatamezőket mutatják és a nácikról is elsősorban az egyenruhájuk árulkodik. Vannak kifejezetten szép vágóképek is, a havas hegyek kifejezetten tetszettek.
Nem aprózták el a szereposztást sem. A főszerepet Jesse Eisenberg játssza, akit sokan nagyon utálnak, de ez a karakter akkor is jól áll neki. Kicsit szerencsétlen, de nagyszívű, szerethető figura. A történetet elmesélő Patton tábornok Ed Harris lett. Barbie az a Matthias Schweighöfer, akit elsősorban német komédiákból ismerhetünk. De Clemence Poesy is filmekből lehet ismerős, és a magyar vonalat még nem is említettem. Kiemelt mellékszereplőként ráismerhetünk Kerekes Vicára és Röhring Gézára. Magyar szemmel már csak ezért is érdekes a film. Karakterfejlődés minimális akad benne, az is Eisenberg figurájának jut, és az is igaz, hogy fekete vagy fehér karakterek vannak. De a nevek eladják.
Jó, egy jelenetet tudok még, ami érdekes. Amikor Barbie a kislánya nevelésében kér tanácsot. Akkor látszik legjobban, hogy egy kegyetlen, szörnyűségeket véghez vivő náci is ember, és volt egy emberi oldala. Valahol ez is a helyzet tragédiája: kultúremberekből lettek szörnyek.
A film mozis bemutatásának pont betett a vírushelyzet, egyetlen vásznon mutatták be, és a mozik zártak is. Újra szerintem nem fogják moziba küldeni, főleg, mert elég közepesek a kritikái. Nekem ezeknél jobban tetszett, de én bírom is az ilyen hősies témákat.
Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, már csak azért is, hogy emlékezetünkbe véssük, hogy hősök sokfélék lehetnek. Akár színészek is.
Ellenállás - 5/4 érzelmes, de nem érzelgős. Érdekesen megfogott háborús film, kellemesen keserédes.
