Kamaszos, érthetetlen halálesetes, szerelmes.
Mara átlagos kamaszlány, aki kísérletező fázisban van. Közben szív egy kicsit, nagy a szája és bárkinek megmondja a véleményét, ha ezért később bajba is kerül. Az iskolájában az egyik népszerű spontán, minden ok nélkül az egyik órán szétrobban. Mindenki értetlenül áll az eset előtt, majd egy másik diák, az egyik népszerű 
sportoló robban szét az egyik meccsükön. A kamaszokat vizsgálni kezdik és ellenszert keresnek: miért és mi történik velük? A bármikor bekövetkezhető, hirtelen halál lehetősége ad bátorságot a kissé kocka, de jólelkű Dylannek, hogy bevallja Marának, hogy tetszik neki. A páros elkezd összejárni, és egymásba szeretnek. A jövőt is együtt tervezik, miközben az orvosok nem jutnak megoldáshoz, és egyre több végzős veszik oda az értelmetlen ön-robbanásban.
Még a megfelelő jelző után kutatok. Hajlanék azt írni, hogy ez egy fura film volt. De ez nem fejezi ki eléggé, hogy mennyire is az volt. Talán a bizarr jobb lenne. Még meggondolom.
A történet kicsit kettő az egyben, és a példázat jelleget is érzem benne. A könnyen megfogható része, hogy Mara és Dylan nagyon egymásba szeretnek, és a szimpátiától eljutnak addig, hogy egymásba kapaszkodnak és ki is mondják, hogy szeretik egymást. Nem csak egy iskolai fellángolás, egyikük sem akarja majd, hogy a közöttük levő kapcsolat az iskola végével megtörjön. Aranyos, romantikus és illik rá az is, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
Mindkét kamasz jólelkű, csak nagyon más személyiségek. Dylan a csendes, jó fiú, míg Mara könnyen keveredik zűrbe és bevállal dolgokat, amik a fiúnak eszébe sem jutnának. De pont ezért tudnak jó hatással lenni egymásra és ezért működnek együtt. Dylan merészebb és színesebb Mara mellett, míg a lány a normákhoz tud jobban igazodni mellette, és már nem ő a folyton balhét kavaró kívülálló.
Az, hogy milyen csavart tartogat nekik a film: meglepő. Pedig nem vagyok a rózsaszín happy endek rajongója, de ezzel így nagyon nem voltam kibékülve. Nem szeretem, amikor valaki nagyon mást kap, mint amit érdemelne. Dylan a film jó fiúja – és ez jut neki?
Pedig az is ok, hogy így jön át a film üzenete, amit a maga szabados stílusában majd Mara is megfogalmaz. Az élet bármikor véget érhet, nem lehet semmit előre tudni. Így addig kell megélni és a legtöbbet kihozni belőle, amíg még itt vagyunk. Ami különben jó üzenet, csak éppen ettől nem érzem jobban magam a film végére.
A robbanások – a kis sci-fi beütés. Bár lehet, hogy érdemesebb lenne simán csak metaforaként kezelni. Nem tudják mi az, miért történik és nem is tudnak mit kezdeni vele. Sokkal egyszerűbb, ha mindannak a megtestesüléseként gondolunk rá, ami bárkit érhet és hirtelen. Balesetek, betegség, bármi – a lényeg, hogy az egyik percben még itt vagy és te vagy, a másikban meg már csak a sírodhoz tudnak kimenni a barátok. Nincs is igazán sci-fi: annyi, hogy a kamaszoknak be kell venni egy gyógyszert, amit menet közben találnak ki nekik, de se a folyamatot, se a kutatást, se semmit nem látunk belőle.
A szereposztása nem feltűnő, de azért nem is rossz. Katherine Langford a 13 okommal nagyot ment, a kissé problémás, de szerethető kamasz szerepe ragadt rá. Charlie Plummer is alakul, ha annyira még nem is ismerős a neve, mint Langford esetében. Piper Perabo lesz az, akinek egykor sokkal jobban csengett a neve, most viszont alig észrevenni egy halvány anya szerepben. Abszolút nem emlékezetes.
Látvány… a robbanásokat leszámítva tipikus kamasz tinifilm, semmi komoly.
Mindig oda fogok kilyukadni, hogy nem bírom megemészteni azt a csavart kb. 1 óra játékidőnél. Még, ha értem is, miért így csinálták meg.
Kirobbanó szerelem – 5/2 a kamasz szerelem vonala aranyos, de különben nem tudtam mit kezdeni a filmmel. Fura.
