Kezdjük egy múlt heti sorozatnyitánnyal: The Good Fight (s06e01). Jogi sorozat úgysincs éppen, amit néznék. Bár az első rész után azt kell mondanom, ez már nem az a sorozat, ahol a tárgyalások a lényeg és tényleg joggal foglalkoznak. (Ez hiányzik is az alapsorozat, a The Good Wife évadaiból.)

Az iroda megint átalakult, de nem tartósan. Hiszen Liz mellé akarnak egy másik névadó partnert is, és mily meglepő, egy férfit. Érkezik Ri’Chard – bár annyira nem meghökkentő a férfi, mint a neve, de majdnem. Marissa ügyvéd próbál lenni, Carmen pedig újabb bűnöző ügyfelet kap. Közben meg tüntetések, magukat megölő madarak vannak köröttük. Vagyis, nem éppen a bíróság felé eveznek a szereplők útjai, és aki tárgyalásra megy, ott hamar végez – ebben a részben Marissa bukott egy beadványt, meg talán Carmen volt egy előzetes meghallgatáson.

Van viszont a háttérben politika és szinte szatíra. Vártam is valami belsős poént: ahogy a nyomorult madarak halálra zúzták magukat az ablakban és ott a vér, az valami nagyon baljós. Ahogy az is, hogy folyamatos a tüntetés zaja, kint valami nagyon zajlik. Várja az ember, hogy valami jöjjön kintről, és hasson a szereplőkre.

De a cselekményben említhetném azt is, hogy Diane úgy érzi, az események ismétlődnek. Volt már olyan rész, hogy álomból ébredt a szereplő. Meg is fordult a fejemben: most is?

Hiába hiányzik nekem nagyon a tárgyalóterem és az esetek a történetből, az egésznek a hangulata még eladja. Akkor is, ha én is unom már, hogy megint a feminista vonalon pörögnek, hogy miért fáj annyira Liznek, hogy férfi társat tesznek mellé. Igaz, legalább fekete: Diane azért lett ellökve a névadó helyről, mert ő fehér. Hiszen ez a sorozat másik visszatérő témája: a rasszizmus. Elkalandoztam. Az irodai életnek, a különc és hagyományosabb ügyvédek ügymenete, a társas helyzetek finom humora nézeti velem most is.

Az új szereplőt is pozitívan fogadtam: Andre Braugher lett Ri’Chard. A kiállása, a hangja megvan hozzá. Az érdekelne, milyen ügyvédnek, de inkább azt látjuk egyelőre, milyen cégvezető.

Majd meglátjuk, záróévad, várok valami csavart a végére.

Hét elején lement a House of the Dragon (s01e04) következő része is. Ha rövid akarok lenni, tettünk egy újabb lépést a Viserys utáni családi viszály felé.

Most nem volt vér és csata, Daemon jött jelenteni és felkínálni a megszerzett koronát a háborús diadala után. Természetesen belesétált Rhaenyra házassága miatti feszült légkörbe – azon merengek is, hogy segíteni próbált most a lánynak, vagy a bátyja jól látja, és csak azon mesterkedett, hogy a trónhoz jusson közelebb. Bár, ha annyira önző és hataloméhes lenne, aminek gondolják, elcsábítja az unokahúgát. De elengedte – az már más kérdés, hogy Rhaenyra mihez kezd a megszerzett impulzusokkal.

Két szembenállás, ami kezd kibontakozni: ahogy Viserys egyre messzebb löki az öccsét; valamint Alicent és Rhaenyra ellentéte. Amikor éppen a mostohaanyjának mesél arról, hogy nem akar egy várba zárva csak gyerekeket kinyomni magából? Alicent éppen a leírt helyzetben van. Ki is emelik a két nő közötti ellentétet – miközben Alicent elszenvedi a házasságát, Rhaenyra éppen felfedezi a testiséget úgy, ahogy a mostohaanyja sosem. Itt még nem éles árok közöttük, de érezhetően az lesz. Elég csak megnézni, hogy nekitámad a lánynak, amikor mindenki azt hiszi, Daemon viszonyt kezdett vele.

Lassabb, építkező rész, és a Spartacus alapján azt mondanám, most nem volt vér, jöttek a cicik. Bármilyen vulgárisan is hangzik, de ez a helyzet. A politikai ármánykodás a szokott, a mellé tett szórakoztató és látványelem a halál helyett most a szex.

A látványvilág a szokott, ahogy a színészek játékában is ugyanazokat az elemeket látjuk. Daemon hozta a léha herceget, Viserys a betegséggel küzdőt, Rhaenyra kapott új színt azzal, hogy a testőrét elcsábította, de egyelőre még tartja a hideg hercegnő szerepét, majd meglátjuk, innen hogyan tovább.

Nem friss premier, mert már lassan 1 hónapja megy, de most szántam rá magam, hogy elkezdjem a The Patient (s01e01-02) első évadát.

Thrillerből lett regény, szeretem az ilyen feldolgozásokat. A cselekmény is érdekesnek tűnik, feszültnek, ha izgalmasnak az eddigiek alapján nem is tudom nevezni.

Adott egy pszichológus, aki egy idegen szobában tér magához. Kiderül, a lábán lánc, nem tud elmenni. Majd besétál az egyik betege, aki közli vele, hogy az igazi neve Sam és gyilkos késztetései vannak, melyekből a dokinak kell kigyógyítania. Persze ő haza akarja könyörögni magát, erre Sam felvezeti, hogy sorozatgyilkos igazából, és napi szinten az ölésen járnak a gondolatai.

A feszültség megvan, hiszen mindig egy aknamező, hogy a beszélgetéseken mi derül ki Sam személyéről vagy éppen a tetteiről. De nem izgalmas, mert az amúgy is rövid részeket, kb. 20 perc egy epizód, lassítja, hogy rendszeres elem a doktor visszaemlékezése a korábbiakra. Most egyedül van, otthonról rabolta el Sam, de a múltban ott volt a felesége, akinek a gitárját a történet elején a fiuknak ajándékozta. Tippre a nő meghalt, de biztosan eljutunk még arrafelé, mert egyelőre csak random képeket láttunk a közös életükből.

Mivel abban a szobában játszódik a cselekmény, látványelemet nem is várok. A színészeknek kell eladni, és 2 rész alapján menni is fog nekik. Steve Carell szimpatikusan, érzékenyen hozza Strauss doktor alakját. Mondjuk, az jobban szórakoztat, ahogy Domhnall Gleeson a magát visszafogni igyekvő sorozatgyilkost jeleníti meg. A kis tikkek, ahogy a kezét piszkálja, vagy amikor szinte befeszül az arca, amikor a doki valami olyasmit mond neki.

De érdemes azt is kiemelni, hogy még a függővégekkel is jól húzzák az idegeket. A második rész végén pl. kiderül, hogy valaki még van a házban. De ki? Majd a folytatásban kiderül.

A tervek szerint hétvégére beérem magam a sorozattal, aztán majd mesélem hetiben, hogy alakul a sorozat.