Egyszer érdemes lenne szavazni, hogy ki hogyan áll a regényadaptációkkal. Először olvasunk, aztán nézünk filmet? Vagy jobb a mozgóképpel kezdeni? Mi a fő indok? Én különben olvasással kezdek - az okom: akkor nem befolyásol a film. A szereposztás még utólag is képes elrontani nekem az élményt, nemhogy elsőre. A szereplőket magam akarom elképzelni, és nem a színészeket akarom magam előtt állni - ami rátapad, ha előbb a filmet néztem.

Annyi szerencsém volt, hogy A csodát jóval előbb kiadták regényként, minthogy szóba került volna a filmesítés. Így nem volt dilemmám. De az is igaz, hogy mivel olvastam, ismertem a történetet, másképpen néztem a filmet. Az érdekelt, az olvasmányélményem mennyire adják vissza.

Jelen esetben a válasz: eltalálták. Mondhatni, minden, amit a regényben nem szerettem, ugyanazt az érzést keltette bennem a film nézése közben is. Mennyire meséljem hozzá a cselekményt? Ha minimalizálom, akkor azt mondom, hogy annyira más gondolkozás van a történet korában, mint amit ma meg tudok érteni, hogy az egész cselekmény valahol fáj nekem. Nem tudom és nem akarom megérteni, hogyan jut el eddig egy család és milyen tévhitekbe ringatják magukat. Nem simán a vallási fanatizmus, vagy ahogy a kamaszlánnyal is elhitetnek dolgokat. Ahogy a tudomány emberei is hinni akarnak a csodában. Amikor nagyon sötét napjaim vannak, simán rásütném azt, hogy a vallás butít és nyomorba dönt.

Közben meg annak a története is, hogy milyen sötét és babonás vidék tudott lenni a vidék. Mi több, ahol kimondatlan és szégyellt bűnök bújtak meg az éjszakában. Valahol az egészben a borzalmas és a dráma, hogy mi minden miatt néztek félre. Ha a kamasz Anna történetét nézem, van abban vallási elvakultság és megtévesztés, családon belüli erőszak, gyerekkel szembeni visszaélések. Az a kicsavartság, hogy amit ma én bűnnek látok, azt ők elrejtették és mintha nem is lett volna, míg olyasmikért ostorozták magukat és a szeretteiket, amik ma elképzelhetetlenek. A kettő meg keveredik is - Anna agymosott verziója pl. egyszerre érezte természetesnek, amit a bátyjával megéltek, ugyanakkor kész volt halálra éheztetni magát, hogy a bátyját az áldozatával kiszabadítsa a pokolból, és a mennybe kerülhessen. Vagyis, egyszerre tartja bűnnek is, meg nem is.

De a történet igazi főszereplője Elizabeth. Egy ápolónő, aki a háborúban gyógyszerfüggő lett - legalábbis véleményem szerint, amit abból az üvegből iszik, attól bekábul. Aki titkon gyászol, mert elvesztette a gyermekét. Ott is van egy titok, de erről többet nem mesélek. Benne is megvan a kettősség: neki kell ellenőríznie, hogy Anna valóban nem eszik és nem etetik titkon valamiképpen. Nagyon lelkiismeretesen teszi a dolgát, és el is éri, hogy Anna nem kap enni, fogyni és haldokolni kezd. Csak éppen nem bírja elviselni, hogy ezzel mit idéz elő. Azt várja, hogy a család bevallja.

A regény, de a könyv is azzal tudott lekötni, ahogy Elizabeth mindent kizár a lány életéből, amivel csalni lehet. Ahogy kattog az agya, hogy miképpen csalhatnak. Ahogy felismeri a család drámáját, megsajnálja Annát és segíteni akar, úgy válik furává a film. Mintha a thriller átcsúszna szenvedéstörténetbe. Egy szerelmi szálat is tettek bele, már amennyire ezt annak lehet nevezni. Filmen nem sok értelme volt - kettő. Bele lehetett tenni egy plusz színészt, és a végén ez kellett a meneküléshez.

Ha már emlegetem a színészeket, Florence Pugh show-t kaptunk. Vannak benne ismert színészek, de sokkal kisebb játékidőt és jelentőséget kapnak. A fentebb emlegetett William, a szerelmi szál - Tom Burke a legszerencsétlenebb ilyen tekintetben. Neki van szerepe a cselekményben, fontos a végén és mégis, olyan jelentéktelen a nagy egészben William alakja.

Külcsínre korrekt a film. A vigasztalan ír szegénység, a ruhák és a színészek hangulata is ezt hozza. Izgalmas az is, amilyen keretbe behelyezték. Annak mondanivalója még mozgatja az agyam. Nem csak egy jó húzás, bár az is.

Tudnék mondanivalót is kihámozni belőle, de nem akarok. Bár, nem is kell nekem. A filmbe ki is mondják, hogy mit akarnak elmesélni nekünk. Hogy mennyire értékes az átlagos élet is, és mekkora bűn, hogy mennyi gyermeket hagytak elveszni.

Egyszer érdekes volt, de igazán nem fogott meg. Ahogy a regény sem. Vagyis, adaptációként korrekt, filmként érdekes, de nem az, amire azt mondjuk, szerettem.