Sikerült egy újabb filmre bukkannom, aminek az eredetijét olvastam. Igaz, ezt nem mostanában, így mindenki megmenekül attól, hogy hosszan elemezzem, miben más a film és a regény. Mondjuk, a benyomásom azonos. Én jobban azt a thrillert, ami ennél jobban pörög.

Mert ez inkább pszichés játszma. Az lehet benne érdekes, hogy milyen érzelmi viharokon megy át a hősnő. Helena ugyanis saját maga nem érezte, hogy azzal bármi gond lenne, ahogy felnő. Az apja és az anyja kint éltek a lápon, teremtett lelket se láttak soha. Az apa kiskorától önállóságra és vadászatra tanította a lányát, és a leckéket a bőrébe véste. Minden nagy elsőt, kiemelkedő momentumot tetoválásként tett rá. Helena egészen addig fel sem fogta, hogy mi is a történetük, amíg az anyja nem ütötte le és szökött meg vele, a rendőrségnek meg előadta, hogyan rabolta el és tartotta erőszakkal maga mellett Jacob Holbrook.

És a film azt mutatja, hogy a lány mennyire másként élt meg mindent, mint az anyja. Érzelmileg is. Helena mindig is jobban kötődött az apjához, mint az anyjához. Szerette a férfit, és az anyját hibáztatta. Felnőve meg elrejti a múltját, még a férje sem tudja, ki volt ő korábban. Akkor is, az apja a gyenge pont. Újra át kell gondolnia mindent, hogy eszébe jusson, mi mindent tett meg érte az anyja az utálatáért cserébe. Magának is anyának kellett lennie, és a kislányát veszélyben kellett éreznie, hogy a fejében másként lássa a szüleit. Az apja már nem a hőse lesz, felfedezi az anyja erejét. És azt, hogy mennyire veszélyes rá, a kislányára is az apja.

Nekem ez a szemléletváltás, a nő fejben megtett útja, ahogy egy ilyen gyerek feldolgozza felnőttként a származását, amiről a film igazán szólt. Ezért is lehet az, hogy a visszaemlékező jelenetek és a jelenének az ábrázolása adja a film jelentős részét.

Mert igen, eljutunk oda, hogy a Lápkirály, vagyis Jacob megszökik a börtönből és megrendezi a halálát. Eljutunk oda, hogy Helena rájön, ez az egész csak az apja trükkje. Aki majd eljön érte, ha nem előzi meg. De apa és lánya párbaja a film végére kerül, és gyorsan le is rendezik. Nehéz benne akciót és több ilyen direkt feszültséget találni, amikor ez tényleg csak a vége.

Ez meg kicsit fura nekem - már a regénynél is ez volt az érzésem. Annyira apa és lánya harcát vártam, vagy egy hosszabb kergetőzést a vadonban, hogy amit kapunk, az egyszerűen rövid. Van egy beszégetésük, egy kis menekülés és már vége is. Ez igaz a regényre és a filmre is.

Nem is tudom milyen hangulat kellene hozzá, mert maga a történet is kevésnek érződik így. Ha azért teljesen unalmasnak nem is mondanám, de nem is egy izgalmas film.

Ha meg Helena drámájaként akarnám nézni, akkor egy hatásosabb színésznő kellett volna hozz. Daisy Ridley nekem elveszett Helenaként, egyszerűen nem hittem el, amit játszott. Ok, hogy nem semmi érzelmi terhet cipelt gyerekkorából, de nem lett belőle szociopata. Ridley viszont olyan egysíkú arckifejezésekkel játssza, hogy néha simán annak néz ki. Még Ben Mendelsohn is többet beletett a filmbe, pedig ő a Lápkirályként nem sok játékidőt kapott, a történet nagyjában börtönben ült.

Nem vitték túlzásba a látványt sem, révén a pszichés vonalat húzták meg és Helena töprengését, gyötrődését követtük nagyobbrészt. A végére jön az akciójelenetek sora, de semmi extra, igazán látványos nem került bele.

Egyszer elment, főleg, mert a regény miatt kíváncsi voltam, milyen lett a film, de nem győzött meg. A Netflix Drága gyermeke vagy korábban A szoba sokkal többet tudott ebben a témában.