Nagyon szkeptikus voltam ezzel a filmmel kapcsolatban. Pláne, hogy pont a kedvenc szereplőm – Stiles – nem tért vissza. Igazság szerint bőven van benne lyuk, idegesítő elem, és mégis. Valami nosztalgia nekem eladta – én bírtam ezt a sorozatot, és kicsit feleleveníthettem, miért is.

A cselekmény egyszerű, de mondjuk nem is lehet olyan átveréseket betenni egy filmbe, mint egy sorozatévadba. Scott és Chris látomásoktól szenvednek, mintha Allison segítséget kérne tőlük. Össze is hívják a falkát, hazatérnek és végrehajtanak egy szertartást, míg a seriffnek egy gyújtogatóval gyűlik meg a baja. Persze minden mindennel összefügg, és nem csak egy szerettük, de egy ellenségük is feltámad, hogy megtegye a maga isteni lépését.

A helyzet meg az, hogy minél jobban boncolom, annál több bajom van vele. Röhejesnek érzem, hogy Jackson Angliából, Liam Japánból vissza tud repülni, Stiles meg Washingtonból nem. Őt még csak annyira sem említik, hogy mi van vele. Annyit tudunk meg, hogy Lydiával szakítottak és miért. De van ennél rosszabb is: mégis, kitől meg hogyan lett gyereke Dereknek? Ő az egyetlen, különben, aki a 15 évben családot alapított. Csak éppen ketten vannak, még csak szó sincs arról, hogy Eli anyja ki vagy mi lett vele. Olyan fura az is, ahogy összegyűlnek, és évek óta először látják egymást. Amilyen összetartó csapat voltak, egyszerűen nehéz elhinni, hogy így elszakadt mindenki a másiktól. Olyan apróságokat nem is említve, mint az edzőt, aki azt sem tudja, kik a játékosai? Nem hiszem el, hogy eddig ne esett volna le neki, hogy a Hale-fiú az Derek fia. Allison miért megöregedett testben tért vissza? Hol öregedett, a másvilágon? Komolyan ez volt az isteni lépés, ami mindent átértelmez? Még csak piti bosszúnak se mondanám. Beacon Hills teljes pusztulása, utolsó túlélőnek meghagyni a legnagyobb ellenfelet – lennének ötleteim, de ez? Az is, halottnak a csók, hogy Derek a halála előtt alfává válik. Megérdemelte, de sokra nem ment már vele.

Hiába van abban nosztalgia, hogy szinte mindenki visszatér legalább egy jelenetre, egy filmben azért sok szereplő ez így. Nem is lehetett mindenkinek értelmes történetet írni, többek csak azért vannak benne, hogy szerepeljenek a filmben. Jackson úgy felesleges, ahogy van. Humoros mellékszereplőként kísérgeti Lydiát és szimplán idiótának tűnik. Liam hasonlóan csak töltelék. Peter Hale, az egyik legjobb antihős az egészben, most kap két mondatot? Azon is forgott a szemem, amikor Scott szerelmet vallott Allisonnak. Végül is, csak 17-18 év telt el, volt két komoly kapcsolata is, de még mindig az első szerelme az igazi… Írom ezt úgy, hogy különben szívesen néztem, ahogy megint összejön ez a páros.

Valahogy ez igaz a filmre. Ha hagyom az agyam működni, akkor nagyon tud fájni és zavarni. Ha meg engedek a nosztalgiának, simán szórakoztat. A lacrosse és az edző, Peter gonoszkodása, a seriff beszólásai, hogy miért nem ment el már nyugdíjba. Felbukkan egy-egy darabka, amit szerettem. Azt viszont aláírom, hogy az egykori sorozatszeretetem nélkül nagyon nem tetszett volna a film.

A történet már emlegetett hiányosságai, a logikailag össze nem passzoló részek. A sok lyuk az eltelt 15 évből. Aztán, a látvány. Bizony a Teen Wolf ritka ronda farkasmaszkokkal dolgozott, és ez most sem változott. Simán csak röhejes, ahogy a farkasember fejek kinéznek.

Az is megérne egy misét, hogy ki mennyire öregedett. Nem véletlenül kellett a cselekményt is 15 évvel előre pörgetni. Erről persze nem tehetnek a színészek, de a kiemeltek közül pont Crystal Reed és Tyler Posey öregszik leglátványosabban. Pláne, amikor mellétették a visszaemlékezést, és láttuk, milyenek voltak anno.

De mindent félretéve elnéztem, egyes részeit még szeretni is tudtam. Arra is jó volt, hogy rájöjjek, a sorozat alig maradt meg az agyamban. Még a kicune évad megvan, utána egyre meredekebben esett a színvonal.

Hétvégén nem sikerült olyasmit néznem, ami igazán hatásos lett volna. Időhúzás és a szokott semmit mondás. De akkor sorozatokra bontva is.

Az All American (s05e13) még mindig a gyásznál tart, de azért érthető is, hogy egy főszereplő halála után nem térnek vissza azonnal a hétköznapokba. Most Liv van azon a ponton, hogy nem bírja tovább, és a többiek igyekeznek segíteni neki. Így mindenkivel tölt egy kis időt, beszélgetnek az apjáról, gyászról és feldolgozásról.

Lehetett volna simán egy csendes, érzelmes rész is, de persze Spencer karaktere azt nem engedi. Az egy dolog, hogy szokás szerint ő segít a legtöbbet Livnek. Az is feltűnő, hogy a barátnője mennyire erőlködik, de nem jut semmire. Spencer meg azonnal lemondja a közös programot, amikor a másik lánynak szüksége van rá. De igazából nem is ez volt a lényeg – hanem az ellentét. Liv szembe tudott nézni a fájdalmával, ő már elkezdett feldolgozni. Spencer viszont ugyanerre képtelen. Látszólag tartja magát, de be van lengetve, hogy robbanás lesz.

Sokkal jobban működne az egész, ha Spencert jobb színész játszaná, de tartom, hogy Daniel Ezra inkább eye candy. Nem véletlenül kell neki félmeztelenül edzeni most is…

Az All American: Homecoming (s02e13) pedig ötvözi az időhúzást a feketék elnyomásával, amit megint sikerült témává emelni.

Vagyis: Simone nem tud még mit mondani Damonnek, így kerüli, a srác meg gyötrődik. Most már meg sem akarom tippelni, hogy összejönnek-e vagy sem. Túlzottan ők az a páros, akiknek ez szint elő van írva a bevezető rész óta. A többiek történetei jobban sikerültek: az újabb táncórás dráma, vagy a vita a diákelnökségért.

De, ami a sorozat vállalása: most a rasszista rendőrökből kaptunk ízelítőt. Megállították a versenyre tartó csapatot, megalázóan bántak velük. Az egész szezonnak vége is lett miattuk, hiszen nem értek oda a versenyre. De talán az volt a legjobban eltalált jelenet, amikor a végén a dékán bement az edzőhöz, akin ott és akkor jött ki a feszültség. Ott látszott igazán, mekkora tétje volt az egésznek, és milyen könnyen tragédia lehetett volna.

Még akkor is, ha egy részét közhelyesnek éreztem, azért valamit át tudott adni abból, hogy miért annyira téma még mindig, hogy mennyire fájdalmas, amikor valaki csak a bőrszíne miatt kerül hátrányos helyzetbe, akár életveszélybe.

A Servant (s04e10) évadzáró annyira nem akasztott ki, de messze nem hozta azt, amit vártam.

Ha nagyon röviden össze akarnám foglalni, végre mindenki kibeszélhette magát és rendezték a dolgokat. Válaszokat ugyan nem kaptunk, legfeljebb nagyon utalásokkal és ennyi. A célt ki lehet pipálni annyival, hogy a házaspár egymásba kapaszkodik, újrakezdik és el tudnak már köszönni a halott gyermeküktől is.

Kevesebb a horror elem, és ami volt, inkább fura volt, mint ijesztő. Leanne feláldozza magát – csak éppen azt nem magyarázták el rendesen, ahogy az egész évadban nem jutott rá idő, hogy miért kell ezt tennie és ki az, akit így engesztel ki. Isten? A haláltánc a tűzben, a legfinomabb jelző, ami eszembe jut, a különös.

A plusz poénnak szánt Julian részt a végén meg inkább hagyjuk. Ebből lehetne folytatást kiszenvedni, de nagyon remélem, hogy senkinek eszébe se jut. A legbénább karakter volt az övé, és semmi kedvem további ködösítésre az Apró Szentek Egyházáról.

Zárás után egy visszatérés: A mi kis falunk (s07e06), vagyis a vasárnapi ebédem újfent ezen komédia mellett költöm el.

Ez az, amire tökéletesen igaz, hogy ugyanazt hozza és semmi meglepetés. Kicsit erőltetett, nem kicsit parodizált, de a színészek eladják.

Mivel visszatérés, a lehető legtöbb szereplőt belenyomták, és sok minden volt a részben. Anikó Laci-csábítása, könyvklub szervezés leginkább a falu asszonyaival, a közmunkások esete a hazugságvizsgáló géppel. Az a szint, ahol néha már fájnak a poénok – pl. Bazsó apja simán azt hitte, a Tamás bátyja kunyhója szakkönyv a kunyhóépítésről, de ahogy előadják, mégsem annyira gáz.

Arra meg nem is mondok semmit, hogy a legutóbbi karácsonyi rész után itt már meleg a tavasz, vagy korai a nyár. Arra nem jöttem rá. Nem is számít.

Anna Ekberg nálunk is megjelent regényéből készült film – mondjuk, a regény címe jobban tetszett, mint amit a filmre rányomtak nálunk. Bomlás volt, Szeretem a férjemet lett. Nem is ragozom, látványos a különbség.

A történet egy jó csavarral működik – és az nem az, amit elsőre gondolna az ember. Nekem végig azon kattogott az agyam, hogy a rendőr minek meséli ezt a történetet. Vártam, hogy valami poént adjanak hozzá. Lett, csak egészen más, még csak nem is a bűnügyhöz kötődik. Csalódtam is, kissé. Most töröm is a fejem, hogy Ekberg is ennyit írt, vagy ott más is volt. Viszont, maga a bűnügy és a házaspár kapcsolata meghozza azt a pluszt. Mindig van egy plusz rejtély, egy meglepő fordulat, ami nézeti tovább. Már Leonora múltja, de amit Christian megcsinál, és ahogy reagál rá a felesége, az eléggé egyedi ötlet ahhoz, hogy a történetben tartson. Mivel olvastam a könyvet, igaz, nem mostanában, egy-egy fordulat nem ért annyira váratlanul, de még így is lekötött és érdekelt a film. Akinek új a cselekmény, még jobban ülhetnek a szokatlan fordulatok.

Nem is kell hozzá látványelem, nincs is benne ilyesmi. Itt a szereplők közti feszültség, titkok és kényszerlépések, amire figyelünk. A szereplők életterében mozgunk, egy középosztálybeli környezetet látunk, az estélyen szebb ruhákkal. Igaz, Christian és Leonora jómódúak, mondhatni gazdagok, nekik lehetne extrémebb a környezetük, de skandináv történet, ők nem hivalkodnak úgy a pénzzel, mint tennék egy amerikai gazdag párt ábrázolva. Inkább abban látszott a státuszuk, hogy hol van és milyen a házuk, mennyi és milyen autójuk van.

A casting kevésbé tetszett, nem éreztem eléggé kifejezőnek a szereplőket. Leonora tulajdonképpen a Holtodiglan Amy-jére hasonlít, de Sonja Richter a közelében sincs annak, amit Rosamund Pike játszott. De a háromszög akármelyik szereplőjére ezt tudnám mondani: a csábító, a csalfa férj is mind jobb volt Fincher filmjében. Azt meg nem merészelem, hogy a két filmet és rendezőt egymás mellé tegyem. Hangulatos lett ez a film, a cselekményben vannak jó elemek, de azért Fincher és Gillian Flynn összehasonlíthatatlanul jobbak, mint amit itt kaptunk.

Erre kár volt rájönnöm, eddig nem esett le, de most nem tudok szabadulni attól, hogy ez mennyire Holtodiglan-sztori… Ok, most elment kissé a kedvem is.

Maradjunk annyiban, amíg néztem, lekötött és megvoltam vele. Tévés, de nézhető. Most viszont azon pörgök, hogy mi és mennyire olyan, mint a Holtodiglan történetében…

Eredetileg képregény volt, és már magyarul is létezik, jegyzem meg. Ahhoz nem jött meg a kedvem, de akciósorozatnak kellemes kikapcsolódás volt ez a 6 rész. Mellesleg olyan befejezéssel, hogy akár folytathatnák is a sorozatot.

Fura, hogy éppen az akció az, ami főleg a sorozat elején bántotta a szemem. Nagyon lehetett érezni, hogy igazából nem ütik meg egymást, és beállított az egész verekedés. Pedig Garcia letarolta, aki az útjába került, csak éppen ez nem nézett ki jól.

Cserébe egész jól eltaláltak egy határmezsgyét, ahol a történet paródia, fantasztikum és kémfilm között mozog. Néha olyan, mintha James Bond paródiája lenne, de igazából mégsem. Megvan benne ugyanaz a szuperügynök mentalitás, csak a sorozat annyira nem veszi komolyan magát. Lazább, szórakoztatóbb és nem akar a nagybetűs kémfilm lenni.

A fantasztikus elemek mennyire kellettek? Egy-egy eleme nem tetszett – Garcia olyan erőt kapott, hogy simán méterekkel üti és rúgja arrább az embereket, meg vastag páncélajtókat tör be. Amikor meg hallunk egy náci tudósról, meg a szuperkatona szérumról, már más bajom is lett. Ahogy James Bond visszaköszön, úgy emlékeztetnek a dolgok Amerika Kapitányra is. Csak Garcia spanyol hazafi volt ennyire, és balszerencséjére neki nem volt olyan csapata és barátai, mint Steve-nek. Itt kb. olyan helyzet áll elő, mintha Peggy és Bucky összefogtak volna, hogy jégre tegyék a kapitányt. Ugyanakkor a történethez kellettek belőle darabkák – a képességei magyarázzák Garcia szuperügynök státuszát, és természetesen a másik oldalon is kell egy hasonló, hogy valaki legalább kihívást jelentsen a számára.

Mindez azzal van tetézve, hogy hoz egy feszült politikai hangulatot. Ármánykodnak a hatalomért küzdők, és elég keserű képet kapunk arról, hogy milyenek a hatalomban levők. Mit tesznek meg a pénzért, és mennyire azok, akiknek mutatják magukat. A játszmák, egymás hátba támadása és a korrupció mindennapos eset. Azt nem tudom eldönteni, mennyi valóságdarabkát tartalmaz spanyol pártokról és politikai életről, akár lehetnek igazi utalások is, passz.

Van egy komédia szín is benne. Ezt leginkább Antonia alakjában éreztem – ahogy rohangál, az esetenkénti gyerekes viselkedése. Abban van is kihagyott lehetőség, hogy Garcia 60 év után ébred fel és kerül ki a modern korba. De olyan könnyen alkalmazkodik, mintha tényleg csak aludt volna egyet. Az, hogy mennyit változott a világ és bár fiatal testben van, a nézetei alapján öregember, csak olyan szinten kapott szerepet, hogy nem értette, hogyan lehet vezető politikus egy nyíltan kommunista, vagy megjegyzi Antoniának, hogy az ő idejében a lány már Riki felesége és 3 gyerekük is lenne, nem csak most értek volna el az összeköltözésig.

De az egésznek mindennel együtt van egy hangulata, ami nézette a sorozatot. Volt egy látványterv, amit szépen be is tartottak. A retró beemelése, vagy Garcia öltönyei mind ilyenek.

Bár a kémfilm nem a zsánerem, és egyes történetszálak nem tetszettek, összességében korrekt műsor volt. Rápihenve akár egy 2. évadot is megnéznék.

A helyzet az, hogy most láttam, de már el sem tudnám mesélni rendesen, miről szólt. Tény, hogy nem vagyok a bűnfilmek nagy rajongója, de azért ennél jobban le szokott tudni kötni a történet.

Itt viszont leginkább azon gondolkodtam, hogy ki minek csinálja, amit. Gyakran egyszerűen nem találtam arra magyarázatot, hogy mi van az emberek indítékaival. A korrupt, és teljesen a bandáknak dolgozó rendőr esete tiszta. Még azt is meg tudom érteni, hogy egy vezetőt zsaroljanak, és ő a békéjéért sok mindent megtesz nekik. De csak egy pontig. Azért nem arra volt bizonyítékuk, hogy gyilkos vagy sátánista lenne, mindössze házasságtörésre. Azért ennyivel évekig sakkban tartani, röhej. Ha annyira jó rendőr, amilyennek elmondták, miért nem kezdett valamit korábban a helyzettel? De említhetném azt is, hogy a csapat rajtaütése a drogcsempészeten mi célt szolgált. Sok halott volt, és miért így kellett intézni?

Mert a főszereplők nem a korrupt rendőrök voltak. Az a csapat tényleg rendet akart tenni. De ilyen módszerekkel? Valahogy nem fért össze az addig ténykedésük azzal, ami utána jött. Ok, a történet folytatásához és a konfliktushoz kellett, de az egészet nézve az nem működött.

Nem találtam szimpatikus szereplőt. Ha nem is voltak korruptak, biztos akadt egy olyan magánéleti szál, ami bántotta a szemem. Pl. Willy, ha jól emlékszem a nevére, magát nem adta el, de a feleségét megcsalni a főnök lányával nem esett nehezére.

Az ész, az hiányzott a történetből és a szereplőkből is.

A látványvilág se ragadt meg. Volt pár akciójelenet, de azokból is egyre emlékszem csak jobban. A már emlegetett támadásra, amikor beszállították volna a drogot. De az sem a jelenet miatt ragadt be, hanem már akkor sem értettem, hogy ki támad kire és minek. Sima lövöldözés, semmi extra. Meg természetesen éjszakai jelenet, hogy még véletlenül se legyen követhető, ki kicsoda és a sötétség sok mindent jótékonyan elfed.

Jean Reno az egyetlen ismerős arc benne, de az ő esetében ez egy rövid mellékszerep. Leginkább azért, hogy kiírhassák a nevét. Az övét biztosan többen ismerik, mint a főszerepet játszó Lannick Gautry nevét.

Itt nem esik nehezemre sem azt írni, hogy hamar elfelejtem. Már szinte töröltem is.

Vonjunk hamar mérleget? Az elmúlt napokban 4 heti nézős sorozatom részeit néztem meg. Volt 1 csalódás, 2 semleges és 1, ami tetszett. Akkor összesítve ez egy semmilyen hét eddig.

A The Last of Us (s01e09) volt csalódás. Már írtam, hogy meglestem, a játéknak mi lett a vége. Nem nyúltak hozzá, ugyanazt kapta a sorozat is. Vagyis, erre számítottam, mégsem esett jól.

Egyrészt, jó része agyatlanul volt megcsinálva. Amikor Joel bevadul és profi kommandósként írtja a Tűzbogarakat, az annyira játékszagú, hogy legszívesebben áttekertem volna az egészet. Üres, unalmas, sima semmilyen akció.

Hiányzott az érzelmi töltet is. Ahhoz képest, Joel milyen döntésre jutott, érzelmileg sivárnak éreztem a részt. Lehet, a mészárlás miatt? A nagy vallomás, hogy már a családtagjának tekinti Ellie-t, az is olyan lapos volt.

Ahhoz különösebben nincs hozzátennivaló, hogy az emberiség java helyett a személyes érzéseit helyezte előtérbe. Az csak nagyon keveseknek megy, hogy az egyéni érdek helyett a közösségit helyezzék előtérbe. Nekem ez volt az önző, emberi viselkedés, amit el is tudok hinni.

Az Alaska Daily (s01e08) pedig visszaevezett a gyilkosságok köréhez. Vagyis, egy újabb halott lány kapcsán kezdtek DNS-tesztért játszmába. Több helyszínen is mozgásban voltak, és mutatták a folyamatot, ahogy anyagot gyűjtenek, és használják, amit megtudtak. Már feszegettem múltkor, hogy Eileen mennyire az igazság bajnoka. Most is azt éreztem, hogy neki nem a cikk a lényeg, hanem az igazság és a bűnösök számonkérése. Ha máshogy intézik a dolgokat, minden robbanhatott volna a lapban is, de nem az volt a lényeg.

Mellette kétféle kiadó-téma érkezett. A múlt heti részben túszhelyzetbe keveredett pályakezdő nem jött vissza, aggódtak érte, és egy baráti, egymást segítős csapathangulatot kaptunk. A másik a lap fennmaradása és a hatalmi játszmák, de most vállalati szinten.

Így együtt kitöltötte a részt, elég változatos is volt, csak az a nagy pillanat, amiért emlékeznék erre az epizódra, az nem volt. Függővég viszont pipa.

A Miss Scarlet és Duke (s03e04) újabb Duke nélküli részt kapott, és meg is kell állapítanom, hogy csak Eliza nem elég a szórakoztatásomhoz. Múltkor ott volt mellette a magánnyomozó cégvezető, most viszont jobban magára volt utalva.

Az ügy szépen lezajlott így is, krimiként még tetszett is. Ahogy követte a nyomokat, összerakta a történetet, és pont annyit és úgy zsarolt/fenyegetett, hogy a lehető legjobb irányba alakuljanak az események. Vagyis, nyomozóként jobban bírom a nőt, mint hölgyként.

Az emlékezetes részeket mind mellékszereplőkhöz tenném. Legyen az Duke tanítványa, a rendőrségi fejes fia vagy a boncmester. Könnyed krimi, humoros részekkel és jól használt mellékszereplőkkel.

Az átívelés újfent a magánéleti szál. Az éttermes nő visszatér és Eliza arcán egyre jobban látni, hogy már komolyan bánja, hogy nem mert kockáztatni, amikor Duke több akart lenni, mint a barátja.

Kosztümös kriminek tehát bírom, de Eliza Scarlet magánügyei és személye nem tetszenek, ezért a semleges pont.

Végül, a The Good Doctor (s06e16) is univerzumépítésbe kezd. Kb. olyasminek tudom képzelni, mint amit a Chicago sorozatok összehoztak. Ott is volt egy év, amikor az ügyészség munkáját is nyomon követhettük. Ha itt nem is ügyészek, de védőügyvédek jönnek.

Vagyis, ez volt a The Good Lawyer (még nem láttam hivatalos címként, de elhangzik kétszer is, és passzolna az alapsorozathoz) bevezető része. Ennek megfelelően Shaun és a kórház alig jelent meg a részben. Shaun-t beperelték, és véletlenül pont olyan ügyvédbe botlott, akinek szintén van egy pszichés nehézsége.

Joni ugyanis kényszerbeteg. Megvannak a kis rituáléi, amelyek miatt úgy gondolják, hogy nem lehet belőle tárgyalótermi ügyvéd, csak adatgyűjtő és kutató. Ismerős, nem? Shaun is megvívta ezt a harcot. Ki is áll a fiatal nő mellett, és ragaszkodik hozzá, hogy Joni védje a tárgyalásán. Ami persze esélyt ad a lány főnökének, hogy meglássa benne a lehetőséget és indulhat is a saját sorozat.

Nem is az ügy volt érdekes, hanem Joni karaktere és ahogy megmutatták, neki miképpen kattog az agya. Kicsit vázolták, hogy miket kell leküzdenie majd. Láttuk a főnökét és a testvérét.

Én ki vagyok éhezve egy tárgyalótermi sorozatra, szóval én örülnék, ha berendelnék. Ennyi alapján a casting is ok. Felicity Huffman és Kennedy McMann is szimpatikusan hozták a karaktereik, Huffman hosszú nyakláncát meg komolyan irigyeltem is.

Ez tipikusan az a film, amit el tudok képzelni színházban is, vagy nemzetenként külön leforgatva is. A BÚÉK volt még ilyen, ami hirtelen eszembe jut, csak ennek pikánsabb a témája. Mondjuk, ugyanaz lesz a lényege: az extrém helyzetnek köszönhetően kiderülnek a párok és személyek titkai, vágyai és kénytelenek szembenézni az életükkel. Csak most nem a telefonokba néznek bele, hanem swinger klubot alakítanak házilag.

Igazából az utolsó szó, amit extrémnek érzek benne. Ahány ház, annyi szokás. Vannak nyitott kapcsolatok, poligámok, kinek mi felel meg. Itt viszont nem simán swinger klubba mennek, hanem a baráti kör tagjai alakítanak egyet maguk között. Nem idegenekkel mennek el, hanem a barátaikkal, a barátnőik férjével. Már van egy bonyolult kapcsolati háló, amit most szexszel tesznek még bonyolultabbá. Egyszerűen nem érzem hihetőnek, amit alapelvként kikötnek: csak szex és más semmi. De lehet, hogy csak nagyon nő vagyok, és nem tudom elképzelni, hogy egy közös éjjel után minden ugyanúgy menjen tovább, ahogy előtte. Pláne, hogy vannak befejezetlen történeteik a múltból, vagy a jelenben kell szembenézniük még a nemi identitásukkal is.

Érezhetőn komédiának szánták, és ki lehet emelni, mi van poénnak szánva. Maga a film hangulata is könnyed és jobb szó híján bulis. Hiába vannak benne komolyabb elemek, azok nem változtatnak ezen. Könnyen meg is oldják őket, amit szintén túl könnyűnek érezek a helyzethez képest. Bár lehet, hogy csak érettebbek a szereplők, mint tűnnek? Lauráról simán leírnám, ő szépen rájön arra, hogy nem is igazán férfi és kapcsolat kell neki, hanem magának kell kitalálnia, mit akar kezdeni az életével és újra ki kell találnia magát. Mások viszont egészen egyedi helyzetekbe sodródnak bele – nem is csak a házasságig jutnak el, de hármassá válnak a gyerekeik dadájával? Ez direktbe nincs kimondva, de ahogy a nő bólogat nekik engedélyezően a szertartáson, hogy kimondják az igent, az majdnem olyan, mintha hárman házasodnának és nem ketten.

Egyik szereplővel jobban együtt lehet érezni, mással kevésbé, de az mindenképpen pozitív, hogy a filmben nincs ítélkezés. Ahogy jó és rossz szereplő sincs, csak emberek, akik keresik a boldogságot. Ezért a konfliktusok sem olyan élesek, mint lehetnének. Azért elég nagy cserebere lesz a végére, és igencsak patchwork családok alakulnak ki.

Sok színész esetében az eye candy faktor érvényesül – mint pl. a titkos melegé, akinek a legfőbb tevékenysége az edzés és a kutyájával való játék és fényképezés. De Sergio is leginkább azzal volt emlegetve, hogy ő volt a Trójában Brad Pitt alfele. Eva Ugarte, a kiemelt szereplő, Laura kapott ennél némileg nagyobb játékteret, egyben ő az, akit már másban is láttam. Jól állt neki a szerep, kedvelhető nő. (Közben nézegettem a szereposztást, és ugyanabban a filmben volt a Raquel-t játszó színésznő is, bár rá nem emlékszem belőle.)

Meglepően nézhető volt az alapötlethez képest, de azért nem ez lesz a kedvenc komédiám. Azt meg várom, hogy lesznek-e belőle más nemzeteknek feldolgozásaik.

Ez a sorozat egyike azon keveseknek, amelyek annyira jól elkapták az alapjául szolgáló regényt, hogy akár párhuzamosan is lehetne nézni/olvasni őket. 2 évad alatt nem hibáztak, és a végjátékot sem rontották el.

Azonnal belecsöppenünk az eseményekbe: Matthew az ikrek védelmében kénytelen a családfán saját al-ágat létrehozni, de ez persze nem megy egyszerűen. A múltból visszatér egy ismerős, sorozatgyilkos fenyegeti a lények létezésének titkát, és Matthew múltjából is visszatér valaki, aki bosszúra szomjazik. Közben megy a Tanácsban az intrika, és a boszorkányok elveszett könyvét is össze kellene már illeszteni. Cselekmény tehát van bőven, és mivel csak 7 részes az évad, nem is értek rá elkalandozni.

Pláne, hogy ebben a sorozatban fontosak az érzelmi részek. Nem nyálas, de igyekeznek megmutatni, hogy Matthew és Diana miért olyan erős páros. Most gyerekeik születnek, és mellette arra is van tere a készítőknek, hogy megmutassák, szegény Gallowglass mennyire szereti a nőt, és hogy áll félre, hogy semmi ne veszélyeztesse a boldogságát. Ennek a sorozatnak megy úgy egy kapcsolat ábrázolása, hogy ne csak addig legyen izgalmas, hogy összejönnek, majd összeházasodnak.

Még mindig nagyon hangulatos a sorozat. Jól variálják a helyszíneket – nem viszik túlzásba, sok az azonos vágókép is, de nézve nem jutott eszembe azon merengeni, hogy már megint ugyanúgy érkezünk meg Velencébe, vagy a Clermont család kastélya megint ugyanabból a szögből látszik.

Tetszett, ahogy a 2. évadban az időutazást megfogták és Londont, de azért napjaink az, ami legjobban áll nekik. Itt megvan annak a hangulata, ahogy ősi, többszáz éves vámpírok működnek, akik sok tekintetben mai lényekké váltak – orvosok, genetikusok, akik teljesen otthon vannak a modern tudományban és eszközök használatában. Ugyanakkor őriznek valamit a régmúlt korokból. De ez már a regényben is megvolt – miközben széleslátókörű, nyitott lények, századok alatt megkövült szabályrendszereket és hiteket követnek. Minden változás nagyon nehéz.

A casting továbbra is kifejezetten jól sikerült. Az ősi vámpírokkal csaltak mindössze – őket idősebb színészek játsszák, jelezve, hogy ők az öregek, de kinézni nekik sem kellene úgy, mintha valóban öregebb korukban változtak volna át. Persze, megértem: fura lett volna, ha pl. Matthew egy dögös, harmincas vagy még fiatalabb nőt hív anyának.

Vissza, szereplők. Matthew Goode és Teresa Palmer kifejezetten tetszettek főszereplőként. Palmer a legtöbb filmjében ellenszenves nekem, de Dianát szinte szimpatikusabban játszotta, mint ahogy meg lett írva a karakter. Amikor oda kell csapni, badass tud lenni, különben meg szépen dominál a családjáért élő asszony kedvessége és bája. De itt sok mindenkit ki lehetne emelni: Owen Teale magát jónak gondoló, de sötét boszorkánya. Peter McDonald, aki átvette Baldwin szerepét idén, és sikeresen hozta is, hogy helyenként utálni lehet, máskor meg becsülni. Új szereplőként érkezett Toby Regbo és Jacob Ifan. Az utóbbi sikerült jobban – démoni nem, de vonzó gonosz lett belőle. Regbo esetében azt tudnám dicsérni, hogy kora ellenére mennyire simán hozza a naiv, szinte kamaszt. Zavart is, más szinten, hogy pár száz évnyi élet után, nem is kamaszként vámpírrá válva, maga Regbo arca tűnik idősebbnek, mint a karakter és az eljátszott fiatalság.

Simán újranézős az egész sorozat, hangulatos és a szerintem egyszerű megoldások ellenére is nagyon szerethető.

Kétféleképp tudtam nézni ezt a filmet, és nem is döntöttem még el, melyik az igazi.

Az első a könnyebb: azt fogadom be, amit láttam is. Kalandfilmnek nézem, amiben katonánk véletlenül ráállt az aknára, és egy rossz mozdulat, és a levegőbe repül. Természetesen minden összeesküszik ellene: a kimentésre várni kell, jön a homokvihar, este meg a ragadozók. Mindezt úgy, hogy mellette a társa holtteste, étel és vízkészlet meg nincs, az akkumulátor is merül a telefonba. Nyugi, annyira nem drámai, hogy Mike kínjában kannibalizmusra vetemedjen. Ilyen tekintetben a legdurvább, amikor az ívóvize kifogyása után a vizeletét kell meginnia, ha nem akar szomjan halni. Ilyet meg már láttunk filmen, és Bear Grylls is szinte minden kötetébe bedobja, hogyan tegyék ihatóvá a pisit a bajba jutottak. (Igaz, Mike a helyhez kötöttsége miatt nem tud szűrűt ásni a homokba, neki az autentikus megoldás marad.)

Nézhető így is, és ha nem piszkáljuk, hogy mennyire hihető, hogy egy helyben tud maradni egy homokviharban, még szórakoztató is.

Ugyanakkor dráma is – emberi bűnökről, bocsánatról és továbblépésről. Az újabb lépés megtétele, ami áthatja a filmet. Egy más szintre viszi, mert, ahogy a múlt és a kapcsolatai lassanként megelevenednek, az derül ki, hogy Mike megrekedt. Cipeli az apja miatti dühét és fájdalmát, az anyja miatti gyászát és a barátnőjével is van egy rendezetlen ügye. Túl kell lépnie az eddigieken, hogy megtehesse a következő lépést, saját családja legyen, és boldog lehessen. Metafora szinten nézhető, hogy az aknáról lelépni, tovább menni jelenti egyben az életben tovább haladását.

A sivataggal, szomjazással, de ezzel a más szinten értelmezzük a történetet módszerrel is magyarázható, hogy sok minden csak hallucináció, amin Mike keresztülmegy. Azon lehetne is vitázni, mi történt meg. Egy ponton megtámadják idegen katonák – azt nem hittem el. A vadak éjjel még hagyján, de nem hiszem el, hogy képzett katonák ne tudnának leszedni egy férfit, még ha az mesterlövész is, akinek nyílt terepen egy helyben kell állnia. Ott van a berber férfi és a kislánya – őket szintén képzeletnek gondolok. A férfi Mike vezetője a lelki utazáson. Amiket elmond magáról, éppen azok zárják ki, hogy fizikailag is jelen legyen.

Visszatérő motívum a térdelés. Mike minden jelentős változásánál az életben térdelt. Hatásos is volt, amikor ezeket összevágják, és ott van egy egész élet, térdelésekben.

Európában különben jobban vevők voltak a filmre, jobbak a kritikái is. Az amerikaiak rühellték, nagyon le van pontozva. Azt aláírom, hogy Armie Hammer nem képes ugyanarra egy helyben ragadva, mint pl. James Franco vagy Ryan Reynolds a maguk beszorult filmjében, de katonának hiteles. Éppen az az alkat, akiről elhiszi az ember, hogy kommandós. Annabelle Wallis viszont csak díszletelem, nem is tudom, egyáltalán van-e szöveges része. Talán az üzenetben a telefonon, de ennyi. De talán az a nagyobb ok, hogy ez nem egy menő amerikai akciófilm, amit lehetne várni a téma alapján.

Egyszer simán el lehet nézni, és nagyon igyekszik szólni is valamiről, nem csak lövöldözésnek lenni.

Kezdjük azzal, ami nem tudott újat mutatni. A Chicago Fire (s11e15) egyre inkább untat, és annyira ciklikus az egész. Ugyanazokat a konfliktusokat játsszák, csak legfeljebb a szereplőket cserélik fel. Most pl. Severide van továbbképzésen, Stella maradt egyedül, míg korábban a nő utazgatott és a férfi várta haza.

Ennyire stabil házasság mellett gáz lenne, ha még mindig a tűzvizsgálós nő miatt lenne féltékeny, így az új srácot dobták be, hogy majd ő kavar a nővel. Aki mellesleg kapott egy új frizurát, amivel pont úgy néz ki, mint Cush Jumbo, aki különben sokkal jobb színésznő nála.

A mentés most se maradt meg a fejembe, marad ez megint magánéleti szappan. Mert persze Violeték szálát viszik tovább, és Herman családi krízisét is.

Ami különben a rész őszinte, hatásos része: mit szenved a család is, míg a rákos anya és feleség küzd és szenved az életéért. Amikor a férfi is összeomlott, amikor felfogta, hogy valamit a gyerekeiért is tennie kell, az volt a rész legerősebb része.

A Chicago Med (s08e14-15) zsonglőrködött pár szállal, és szerencsére ezek jobban is kötődnek a kórházhoz, mint a dokik és nővérek magánéletéhez. Küzdöttek a faggyal, megszorításokkal és a takarítók sztrájkjával. Kicsit többet kaptunk abból, mit is jelent egy kórház vezetése, és ez jót is tett neki.

Még mindig téma a 2.0 műtő előnyei és hátrányai. Azért most kihangsúlyozták azt is, hogy hiába adnák el úgy, mintha a gép egy kezdő, kevésbé rutinos sebészt is átvezet a nehéz műtéteken, még bőven van olyan eset, amihez igenis kell az ember és a tehetsége.

A Young Sheldon (s6e14) egyetlen dologra volt kihegyezve, amit úgy tudnék jellemezni, hogy jön a baba. Ugyan szinte várom, hogy a szülők viszony-barátai mikor robbannak a képükbe, de ezt most még eltolták. A legjobb rész különben az volt, amikor Sheldon megjelent a kesztyűkkel, hogy mivel vezetni nem tud, majd levezeti a szülést.

Simán kihagyható, semmi extra rész, a legmeghatóbb része kb. hogy ki után nevezték el a kislányt. De ennyi, nincs benne olyasmi, amire emlékeznék később.

Végül, amire már várok legalább 2 évada. Az igazság pillanata - Servant (s04e09). Végre belátták, hogy nem nyerhetnek Leanne ellen, ha Dorothy még csak tisztában sincs az egész történettel. Úgyhogy, most elmondták neki, és hagyták visszaemlékezni, mi történt tavaly augusztusban.

Az vitt is mindent, amikor Dorothy felfogta. A reakciója, a kiüresedett tekintete az üvöltés után, Leanne szónoklata a babával, és ahogy lezárták, hogy jövő hétre derüljön ki mi lesz, hatásos lett. Ugyan a nagy kérdés és misztikus most is elmaradt, de nagyon kellett már ez a tiszta víz megtalálása.

Innen jöhet a végjáték – abban már kevésbé bízom, hogy válaszok is lesznek, de majd kiderül. Határozottan itt vagyunk a finisben, és nem győzök örülni neki, hogy most valóban léptünk egy nagyot. Nem külön horror epizód, nem időhúzás, hanem ami kell, hogy elköszönhessünk.