Igaz történet az alapja. De olyan személy van a középpontjába, aki amúgy ismeretlen volt számomra, így nem tudtam, mi lesz a történetben. Mondjuk, a tartalmi kivonatok alapján nem éppen ezt vártam.

Hősünk, Lucio spanyol fiatalember, aki Párizsban akar boldogulni. Az egyik első munkahelyén politikai nézetről és ideológiákról beszélnek, és megismertetik az anarchizmus fogalmával. Utálja a rendszert, nem tetszik neki a nem egyenlő fizetés – már anarchistának is áll.

A fim pedig azt követi végig, hogyan akar a rendszer ellensége lenni. Lucio meggyőződése, hogy minden baj okozói a bankok. Ha azok bedőlnek, a rendszernek is annyi. Így aztán próbálkozik: lesz belőle bankrabló, pénzhamisító és csekkhamisító is. Ahogy egyik ötlet szüli a másikat, ahogy összeszedi a kellékeket és mindig küzd, az a film cselekménye.

A gond az, hogy ez nem annyira izgalmas, hogy lekössön. Olyan dolgokat kell ebben felfedezni, és nagyon rácsodálkozni, amit pl. a Kapj el, ha tudsz hőse már kamaszként űzött. Ok, azt a szereposztást, Hanks és DiCaprio, itt nem vártam, ahogy a cselekményt se. De az, hogy ami a modern korban alap és egyszerű trükk, ebben a filmben nagy felfedezés… Nekünk sem az, így unalmasabb így.

Egy jó kis heist movie, amit nézni akartam, de nagyon lehúzza, hogy a modern és mai korban játszódó hasonló filmek és sorozatok messze többet tudnak. Egyet már emlegettem, de ha ez Netflix, akkor a saját nagy durranásuk, a Money Heist is eszünkbe juthat. Ott sokkal komolyabban láttuk, milyen munka a pénzhamisítás. Nem ám, úgy, mint itt – nyomdagép, nyomdász és már boldogan nyomjuk is a pénzt… Azóta vannak biztonsági elemek, nagyon komoly még a papírminőség is. Olyan hihetetlen, hogy itt meg ilyen könnyen megy. Egyszerűek a tervek, a kivitelezés, az a nagy balhé hangulat, az nagyon hiányzott az egészből.

Azt meg hagyjuk is, hogy mennyit értek el az egésszel. A végén a bank embere nagyon jól összefoglalja a lényeget, amivel tulajdonképpen jelentéktelenné tette Lucio egész munkásságát.

Mellette egy kis családi élet és szerelmi szál van, de az szinte csak oda van nyomva két rablós/hamisító jelenet közé, hogy a főszereplő magánemberként is álljon előttünk. Ez is túl könnyű és konfliktusmentes – még csak a lány szülei se gördítettek akadályokat eléjük, noha Anne apja elég gazdag gyáros volt. Az is, hogy a kapcsolat idővel változik, barátsággá válik és barátokként elválnak, olyan könnyed itt, mintha teljesen természetes lenne és könnyen emészthető mindenkinek.

Látványra semmi különös nincs benne. Pár helyszínen forgott csak, és ahogy már írtam is, nagyon apró kis ötleteik vannak csak, így látványelem sem kell. A bankrablás, az egyetlen, amit fegyverrel és komolyan végrehajtanak, az is olyan egyszerű. Nem is mondok semmit, hogy valaha elhitték, hogy egy harisnyával a fejükön nem ismerik majd fel őket. De az is kész, hogy taxin menekülnek a helyszínről és abból lőnek a rendőrökre.

Ismert színész sincs, de olyan szerep sem, amire érdemesebb lenne nagyobb nevet beruházni. Minden Lucio körül forog, hozzá képest mindenki mellékszereplő és nagyon egyszerű is. Nem mondhatnám, hogy bárkinek megjegyeztem volna egy jó megmozdulását.

Végszónak annyit, hogy az igaz, hogy Lucio legalább próbálkozott. Nem jött össze neki, de legalább megpróbálta. Itt kezdődnek a dolgok.

Az elején még azt hittem, komédiát fogok nézni. Tudjátok, a tipikus fajta: a kényszerből a kutyával összekerülő férfi megszereti az állatot, miközben az sokat rosszalkodik. Nos, ez a film nem az a film. Ennek elég komoly drámai vonala van.

Ez is ritkán esik meg, de itt még a címben is díjaztam az ötletet. Az eredeti Dog szó szerint, mint Kutya fura lett volna. Viszont, ebben a címben két dolog is benne van: egyrészt, hogy olyan drámát nézünk végig, ami kifejezetten a katonaságra jellemző. A harctéri sokk, a PTSD szépen végigvonul az egész cselekményen. Kezdve Lulu kutyával, aki túlélt egy robbanást, de hiába jött rendbe fizikailag, a lövés és a robbanás tomboló fenevadat csinál belőle. Folytatva a volt gazdájával, Riley-val, akinek a temetésére el kell juttatni az állatot. Riley öngyilkos lett, és bizony beszélgetnek is arról, hogy a veteránok mennyire veszélyeztetettek, és milyen könnyen billennek át. Végül, Jackson is szenved a tünetektől. Ő ott tart, hogy nagyon vissza akar kerülni, látszólag jól van, de az életmódján, az időnként rátörő rohamokban is látni, hogy csak látszólag van jól.

Közben meg a magyarban van ennek a kifejezésnek többlet jelentése is. Olyan sérülés, probléma, amivel nem kell foglalkozni, semmiség, csak lendüljünk egyből tovább. Itt van irónia benne, mert a film pont azt mutatja meg, hogy ez nagyon nem ’katonadolog’, hanem olyan traumák, amikkel foglalkozni kell, vagy felzabálnak.

De ettől még nem egy szomorú filmet nézünk. Megvannak az ellensúlyok – mint a másik volt tiszt, aki Lulu testvérét fogadta be és nevelt belőle házi kutyát. Ő pozitív szerepmodell, hogyan kellene feldolgozni, az életbe és a családba kapaszkodni, másoknak is segíteni. Ő már ott tart, ahova Jackson még álmodni sem mer, hogy eljuthat. Talán az egyik legszimpatikusabb karakter ezé a férfié volt.

De van a filmben humor is – elsősorban arra ráhúzva, hogy Lulu hogyan reagál egyes dolgokra. Amikor pl. Jackson az autóban hagyja, amíg nőkkel ismerkedik. Egy állatvédő járókelő merő segítő szándékkal ki akarja engedni szegény bezárt kutyát, amiért Lulu hálából nekitámad. Ott már bánja a férfi, hogy rosszul mérte fel a helyzetet…

Ahogy Lulu és Jackson is elkezdik összeszedni magukat, barátkoznak egymással, az is egy szerethető vonulat a filmben. Az egyik legédesebb jelenet volt, amikor a szenvedő Jackson mellé feküdt a kutya, és vigyázott rá. Vagy, amikor Riley cipői mellé heveredett annak temetésén.

Korrekten meg van írva és leforgatva. Nem látványfilm, és az út sem éppen egy kalandtúra. De még jót is tett neki, hogy reálisnak igyekeztek megtartani. Nem egy álomvidéket, nem a gazdagok és szépek honát szelik át, hanem kisvárosokat, sivatagot. Mivel elsősorban dráma, hiába katona a legtöbb szereplő, akik komoly harcra vannak kiképezve, még csak verekedés se nagyon van benne. Nem szexi, menő dolognak akarja eladni, ha valaki katona, mint ahogy pl. a SEAL Team teszi évek óta, hanem a sötétebb oldalra, a sérülésekhez és a traumákhoz nyúltak.

Az már nehezebb dió, hogy Channing Tatum mennyire eltalált színész a szerepre. A fizikuma megvan hozzá, hogy komolyan vegyük katonának, de a drámát eljátszani… Mennyire vagyok gonosz, ha szerintem a kutya jobb volt a maga szerepében? Igen, Lulu, pontosabban az őt játszó 3 belga pásztor emelte a film nívóját. A kedvenc jeleneteim mind kutyás jelenetek lettek, és nagyon szép kutyus a belga pásztor.

Más volt, mint amit vártam. Ennek ellenére a maga módján tetszett, és olyan film, amit többször is meg lehet nézni.

Nem erre számítottam, azt hiszem. Nem volt a The White Lotus (s01e04-06) vége sem, csak talán elmaradt a katarzis. Miközben mindenki története lezárul valamiképpen, mégsem éreztem igazán zárásnak. Mert volt, amit elrendeztek – mást viszont nem.

Az áll most is, hogy dramedy a sorozat. Miközben van benne humor, és most is tudtam rajta nevetgélni, azért elég komoly témákat is feszegettek. Elég komoly válságokat éltek meg a szereplők. De még csak abban sem vagyok biztos, hogy túljutottak a dolgokon és innentől más lesz nekik. Talán csak Quinn mert egy nagyot lépni és valóban tenni a maga jobb életéért.

A tempó egyre gyorsult, és jöttek bűnügyi esetek is. Volt itt rablás, bűntudat és bosszú is. Az is kiderült, ki fekszik a koporsóban. Morogtam is magamban, hogy inkább annak kellett volna hinnem, amit látok. Női testet említettek még az elején, furcsa is volt, mert angolul csak emberi maradvány volt a koporsón, nem nélkül. Természetesen nem mondom el, ki és miért, hogyan hal meg, de az jól tükrözte a sorozat szellemiségét is. Már szinte Darwin-díjas halál volt, megjegyzem. Tragikus, de azért a maga módján humor is akadt benne.

A történet jó, az emberi drámák és viselkedésminták jók. Csak talán az hagyott rossz ízt a számban, hogy se igazság, se igazi fejlődés.

Nem ragozom túl, mert egy szokásos rész volt a Chicago Fire (s11e08) epizódja. Vagyis: kevésbé látványos mentés, Severide nyomoz és lelki gyötrődés.

Amit kiemelek, hogy volt legalább egy meglepő húzás benne. Egy öngyilkosjelöltet igyekezett Gallo megmenteni, és nagyon nem úgy sült el a dolog, ahogy ebben a sorozatban lenni szokott. Kellene bele ilyen is, többször is, mert bizony nem lehet mindig mindenkit megmenteni. Ezt közbe elmondják, de ritkábban mutatják. Pedig az érdekes, hogy lehet megbirkózni azzal, amit ők munka közben látnak.

Severide kapcsán visszatérnek a korábbi átíveléshez – a korrupt rendőrhöz, akit tulajdonképpen Severide juttatott börtönbe. Nem hiányzott, és sokszor nyúzott rókának látszik ez a szál. De ez most megint olyasmi, amit pár részig el tudnak nyújtani.

A mentős lányok pedig szerelmi szálat kaptak – újfent a magánélet verte a munkájukat.

Ami kicsit mentette a rész szomorkásabb, súlyosabb hangulatát, az a kereszteződés és a stop kapcsán hozott poénok. A végére erőltetett lett, de a rendőrijesztő jópofa volt.

A Chicago Med (s08e07-08) jobban megmaradt orvosi esetek mellett, és csak mellette ragozták a szereplők magánéletét. Volt farfekvéses baba, szerveztek donorszerv cserét, egy férjnek mérlegelnie kellett, hogy a felesége kapott veséjét vagy az asszony szellemi frissességét mentse meg. Most még csak azt sem lehetett mondani, hogy a saját magánéletükre rímelő eseteket kaptak. Ilyen szempontból kifejezetten bírtam ezt a két részt.

Zajlik a szereplőváltás is: egy rezidens elment, jött helyette egy másik. Korábban mentős volt, így elég jól ismeri a tűzoltókat is – volt is egy feltűnése Gallónak, aki köszöntötte a kórházban. Sok értelme nem volt, de hosszú ideje ez volt az első átkapcsolás a sorozatok között. A PD-ből meg Hailey tűnt fel most, egy megerőszakolt lány vallomását vette fel. Ennek több értelme is volt a cselekményben, mint a tűzoltó beköszönésének.

Már várom azt is, mi sül ki abból, hogy a milliárdos újra feltűnt és Marcel körül van szerepe mindig. Csak nem lesz itt is egy olyan tulajdonosváltás, mint amit a The God Doctor próbált tavaly? Egyelőre barátként és támogatóként lép fel, de már várom a csavart.

Volt persze magánéleti dráma is, meg egy kis boldog rész is. Meglepően gyorsan újra összejött egy korábbi pár és már az esküvői meghívójuk is képernyőre került. Sejthető volt, hogy ez lesz, de rekord sebességgel haladt ide a felmelegített kapcsolat.

Vagyis, megint oda lyukadok ki, hogy a Medet még szívesen nézem, a Fire-t meg inkább megszokásból.

Végül, be kell vallanom, hogy kezdek rákapni Miss Scarlet és Duke (s02e03) nyomozásaira. Ott tartunk, hogy minden újabb rész jobban tetszett, mint az előző. Nem a krimi, de a szereplők és a humora kezd rákapatni az évadra.

Mi volt az eset? Eliza meg lett vádolva, hogy betört és lopott a hullaházból. Duke-nak kellene letartóztatnia, de titkon inkább tisztázni igyekszik a nőt. Így kénytelen együtt dolgozni Eliza szövetségeseivel. Vagyis, most nem Miss Scarlet volt a középpontban, és ez jót is tett a résznek.

Én konkrétan azon szórakoztam a legjobban, amikor Duke kihallgatásokat tartott, és rá volt írva az arcára, mennyire szenved egyes tanúktól. A másik, ahogy Eliza házvezetőnője aktivizálta magát, és egy kicsit becsapta a helyi halottkémet. Az meg plusz poén, hogy a végén Eliza nézett nagyot, ki jött a nőhöz látogatóba és mi célból.

Az ügy sem volt rossz, akadt benne csavar és meglepetés. Ugyan messze nem egy komoly krimi, de a környezet és a szereplők hozzáadták azt a bizonyos pluszt. Igen, még mindig zavarónak tartom az egyforma ruhákat, de most kaptunk több városi helyszínt.

Így tovább, és lehet, hogy a 3. évadot is gyorsan meg fogom nézni.

Bár nincs ráírva, hogy adaptáció lenne, és nincs is tökéletes egyezés, azért akadt egy regény, különben filmen is létezik, ami nagyon hamar beugrott erről a történetről. A stepfordi feleségek. Simán elhinném, hogy annak némileg modernebb változatát nézem.

A történet egy thriller és egy romantikus film között ingadozik. Megismerjük Alice-t, akinek látszólag tökéletes élete van. Vezeti a háztartást, de emellett barátnőkkel vásárolgat, szépítkezik, iszogat. A férje rajong érte, és még a környékbeliek szerint is olyanok Jackkel, mintha még a nászútjukat töltenék. Sok a szex, láthatóan imádják egymást. De, Alice elkezd kérdéseket feltenni. A férjek minden reggel elhajtanak dolgozni, a feleségek meg nem léphetnek ki az idilli városkájukból. A sivatag tiltott terület számukra. Alice egy korábbi barátnője pedig mintha megőrült volna. A nő is elkezd kérdéseket feltenni, és ezzel átcsúszunk a thrillerbe. Mert egyre több mindenről kiderül, hogy nem stimmel. Miért nem mehetnek el? Mit dolgoznak a férjek? Milyen agymosást kap, aki nem az elvárt babafeleség szerepét hozza?

Alice útját követjük, ahogy egyre több mindenre rájön. Ahogy könyörög a férjének, hogy menjenek el innen. Neki nem kell a gazdagság és jólét, csak együtt legyenek és őszintén egymással. Ahogy Frank, Jack főnöke egyre több mindenbe beleszól, és lassan egy titokzatos, az életük felett hatalommal bíró monstrumként akadályt jelent.

Egész jó a film dinamikája, ahogy egyre gyorsul, Alice és vele mi is minél többet tudunk. Mondjuk, a fentebb említett hasonló sci-fi klasszikus miatt gyorsabban leeshet, miről is van szó, mint a főszereplőnek, de a modernebb környezet miatt jut így is némi meglepetés. Annyira gyorsul, hogy a vége kapkodós is lett az addigi gondosabb építkezés és magyarázatok után. Még csak nem is teljesen tiszta, mi történt és mivé fajultak az események.

Nem egyszerű az üzenetét sem kihámozni belőle. A stepfordi feleségek nekiment a hagyományos nemi sztereotípiáknak, és mondhatni, amellett szólt, hogy a nők többek lehessenek, mint mosolygós házi babák. Itt bonyolultabb a kép, mert a legtöbb házaspár között igazi kapcsolat van, és a férjeknek nem csak egy trófeafeleség kell. Bár, Frank esetében el tudom képzelni, hogy vissza akarta léptetni a nők függetlenségét. Nem véletlen, hogy egyik feleség sem dolgozott, mindenkinek csak annyi volt a feladata, hogy tartsa rendben a házat. A férfi volt a család eltartó – míg láttuk, hogy eredetileg pl. Jack állást keresett, míg a felesége sebészként dolgozott. Itt nem – itt Alice legnagyobb feladata annyi volt, hogy elkészítse a vacsorát. Szép ruhát húzzon. Más a szövegkörnyezet, nem azt éreztem a lényegnek, hogy a nemi szerepeket gondoltassák át.

A látvány is azt a klasszikust idézi. Nagyon ritkán bevillan a mai kor, éppen csak, különben olyan, mintha a hatvanas évek mesebéli kisvárosába csöppentünk volna. Ruhaköltemények, pazar színek, sportkocsik.

Nem spóroltak a színészeken sem. Minden fő szerepben sztár, és kissé belehalok, de el kell ismerni, hogy Harry Styles is jól halad, hogy levesse a fiúzenekar stigmát magáról. Jó érzékkel válogat, hogy ne csak a tinilányok álma szerepeket kapja meg. Azt még nem állítanám, hogy a színészi eszköztára nagyobb, mint az eye candy faktor és a rajongói bázisa, de afelé tart. De a filmet Florence Pugh viszi a vállán, és el is bírja. Idilli kis feleség, gyanakodó asszony, leterhelt orvos – hozza mind.

Nem született új klasszikus, és a vége nem is tetszett – túl sok a nyitott kérdés és összecsapottnak is találtam –, de ugyanakkor érdekes is volt. Nem bánom, hogy megnéztem.

Chris Pine, Harry Styles, Florence Pugh, Gemma Chan, Olivia Wilde

Annyira tipikus romantikus komédia és kutyás film… Nem is tudom azt írni rá, hogy tetszett. Elnéztem, a kutya aranyos benne, de tényleg csak fáradtan, este, jobb film híján ajánlom.

A történet egy kliséhalom, de a romantikus komédiákkal szokott ez lenni a problémám. Adott a tanárnő, akinek megint szakítás jutott, és éppen kezdenie kell egy új iskolában. A nagymamája éppen ekkor hal meg, és a kutyusát – ő Patrick – a lányra hagyja. Persze Sarah utálja a kutyákat, Patrick nagyon el is van kényeztetve és a háziúr sem tűri az állatokat. Ahogy Patrick és Sarah kezdenek összecsiszolódni, lehetséges szerelmek is feltűnnek…

A poénokat elsősorban az adja, hogy Patrick mit rosszalkodik. Azért nem egy Beethoven, hogy ténylegesen felforgassa a házat, de megvannak a maga húzásai. Az csak egy dolog, hogy nem eszi meg, amit Sarah kitesz neki, inkább a hűtőt fosztogatja. Az már komolyabb gond, hogy hiába viszi ki kakilni, a kutyus a szőnyeget jobban szereti. De látjuk azt is, Sarah hogyan próbál dadust találni, amíg dolgozik, és kit mivel idegenít el az eb.

De Patrick van annyira aranyos, hogy a gyengébb történetet simán eladja azzal, ahogy nézni tud, és ahogy tipeg. A szívem szakadt meg, amikor az első gazdi meghal, és a kiskutya lefekszik mellé. De az is hasonlóan könnyfakasztó a kutyabarát lelkemnek, amikor elveszik, és csak nézi a partot, mert szeretne hazamenni.

Az emberi szereplők már kevésbé tetszettek. Mindenki túl van játszva. Edmondson, mint Sarah – annyira szétszórtra vette, hogy az már nem aranyos, hanem közveszélyes. De azt is rossz volt nézni, ahogy azt próbálta meg eljátszani, hogy nem tud/bír futni. Közbe néztem, mennyire kifordította a lábfejét. Csak az a csoda, hogy a nagy erőlködésben nem tört el a bokája. Ed Skrein nem éppen a színészi kvalitásáról ismert, és a jóképű állatorvosként leginkább eye candy szerepet tölt be. Egy ponton a bunkót adja, de az is túl van tolva. Furcsa is, ahogy a film hullámvasútra ülteti: rendes doki, bunkó narcisztikus, majd a végére tesz egy nagy gesztust. De a tanári kar tagjait is meg lehet nézni: mindenki kapott egy klisét, és annyiban ki is merült a szerep.

Látványra semmi különös. Helyes környék, folyópart és az iskola. Nem túl sok helyszín, de azokat váltogatja annyit, hogy dinamikusnak tűnik. Akció, egyéb látványelem nincs, de ilyen filmben nem is kell. Patrick nem rendőrkutya, és nem nyomoznak az új gazdival.

Az is felmerült különben bennem, hogy ezt a filmet már láttam. Túl sok minden volt ismerős benne – de az is jellemzi a történetet, hogy nem ragadt meg annyira, hogy azonnal felsikítsak: ’hú, ezt már láttam!’

Van pár színész, akik kapcsán rejtély, miért úgy intézik a karrierjük, ahogy. Az egyik ilyen Adam Sandler. Egyrészt, tud ő játszani, ha akar. Még jó drámái is akadnak, kap jó kritikákat és lehetne belőle komoly filmes. Ugyanakkor meg ő a gagyi királya. Sok olyan filmet is gyártott, amire a szemét kedves kifejezés lenne.

A Hustle – nálunk Mindent egy lapra – a jó filmek közé tartozik. Egy profin összerakott sportfilm, amely a kosarazás köré épül, és mindent igyekeztek beletenni, ami egy sportfilmbe kell, és amiért lehet is rá emlékezni. Többek között Sandler is jó benne.

De nézzük sorba: a történet a zsáner szokott elemeit hozza, és jól össze van rakva belőlük. Hamupipőke történet, melyben a reménytelennek tartott, bár nagyon tehetséges fiatal sportoló és az esélyt sem kapó edző együtt valami nagyot összehoznak. Mindketten mélyről indulnak, komoly munkát végeznek el együtt és megvalósul a végére az álom. Vannak döccenők, humoros helyzetek, dráma, meg az utolsó utáni esély is, a nagy meccsekkel és edzésekkel tarkítva. Kinek mi a zsánerben a szeretett rész, itt valószínűleg megtalálja. Nekem az edzések a gyengéim, és itt alapos munkafolyamatot is kapunk, minden téren hogyan fejlesztik Bo képességeit. Erőnléttől kezdve labdakezelésen át kosárra dobásig és lelki erősítésig van itt minden. De rivalizálás, barátkozás, nagy meccs – tényleg, kinek mi a kedvenc, meg lehet találni.

Szerethető karaktereket írtak bele, illetve az ellenfél kellően utálható. Hiszen a legnagyobb akadályt majd az ellenük áskálódók okozzák: a szezon csodagyereke, aki nem tűri a vetélytársat. A kosárcsapatot megöröklő aranyifjú, aki megy a saját feje után, bosszúálló, és különben sem rajongója egyik főszereplőnek sem. Ok, van benne egysíkúság is, pláne a negatív szereplők esetében, de azt szépen összerakták, ahogy Bo és Stanley magukat győzik le, komolyan küzdenek az álmaikért. Mindkettőnek van múltbeli esete, amivel együtt kell élnie. Mindketten sebzett, családcentrikus emberek, jófiúk. De szerencsére őket volt mivel árnyalni.

A szereposztás ötletes – eszembe nem jutott volna, hogy egyszer Queen Latifah fogja Adam Sandler feleségét játszani, de itt ez volt és még működött is. Megvolt az összhang, és hiába gondolnám őket két teljesen más egyéniségnek, itt a filmen eladták, hogy mennyire ideális házasság a szerepeiké. Ben Foster remek karakterszínész, ezt a kis szerepet is hozta úgy, hogy nagyon lehessen utálni Vince-t, noha nem úgy gonosz, mint egy filmes rosszfiú. De, ami nagy szó még benne, hogy a kosaras világból mennyi embert megmozgattak. A kosarasokat valódi sportolók játsszák, Bo eredetije is a spanyol válogatott egyik tagja volt. Nevekkel nem fogok dobálózni, mert ez a sport távol áll tőlem, szóval, nekem nem mond semmit, hogy benne volt Anthony Edwards, Boban Marjanovic vagy éppen Tobias Harris. (Fogalmam sincs, hogy a jó hosszú listából olyanokat írtam-e ki, akik ismert és jó játékosok. Passz.) Ha belegondolok, egy név mondott még nekem is valamit, bár ő már nem aktív kosaras játszott: Shaquille O’Neal.

Jó a film dinamikája, a kosaras meccsek is izgalmasak tudtak lenni. Talán a végét túlírtnak éreztem a bukás – újabb esély többszöri megismétlésével, de még ezzel is lekötött. Szerencsére volt benne humor is, ha ebben a filmben a drámát erősebbnek is éreztem.

Marad a kérdés, ha Sandler ezt is tudja, minek kell olyan sok gagyi filmet is csinálnia? Ok, tudom. Nulla munkával sokat keres. De akkor is.

Megy a második évad és jókat hallok a sorozatról, így pótlásba kezdtem: The White Lotus (s01e01-03). Nekem is tetszik, és már találgatok is.

Mert a sorozat beránt egy rejtéllyel: a nyaralás után indul vissza a repülő, és egy koporsót is tesznek fel rá. Annyit tudunk, hogy nőé. De melyiké? Az nem derül ki, ahhoz nézni kell az évadot.

A helyzet meg az, ahogy megismerjük a nyaralókat, bizony, mindenhol esélyes, hogy valaki öngyilkos lesz vagy egy vele levő meggyilkolja. Nézzük csak sorba: a Mossbacher családba van egy munkamániás anya, aki több tekintetben elhidegült már a férjétől. A lányuk meg különös viszonyban van egy évfolyamtársával, akit elhozott a nyaralásra is. Tanya az anyja hamvaival jött, és nagyon maga alatt van. A Patton nászutas pár között meg már most vannak feszültségek, és egészen nyilvánvaló, hogy elhibázott lépés volt egybekelniük. Mindehhez hozzájön egy olyan szállódaigazgató, aki egyre mélyebbre merül a stressz miatt. De ki hal meg, miért és hogyan? Rejtély.

Részről részre megyünk mélyebbre a szereplők traumáiban, és bár a halott miatt van krimis feeling, ez messze nem krimi. Inkább guilty pleasure sorozat lenne: a legtöbben gazdagok és szépek, akik egy luxushelyszínen nyaralnak. Ugyanakkor mindenki nyomorult is egy szinten – nem hiszem, hogy egy boldog szereplő is akadna a történetben. Vagy, ha kicsit boldogabb is az átlagnál, akkor is van valami, ami miatt veszélyeztetve van.

A külcsín hibátlan: Hawaii szép háttér, és a szálloda is több csillagos. A parton és a hotel helyiségeiben mozgunk – jó megoldás. Nem tűnik úgy, hogy be lennénk zárva a szereplőkkel, pedig de. Egy sziget, és nem is nagyon mozgolódnak. Ha pl. Nicole Mossbacher tetteit nézem, lemegy enni, néha feltűnik a medence körül, de állandóan dolgozik és nála van a laptop. Nem is igazán nyaral.

Elvagyok azzal is, hogy nincs igazán szerethető szereplő sem. Nem gonosztevők, nincs rossz sem, csak ellenszenves alakok. Nicole esetében pl. a lányát szidja, hogy az öccsét nem engedi velük a nappaliban aludni, bezárta a konyhába, majd gond nélkül elnézte, hogy a srác kimegy a strandra aludni. Viszont, neki sem jutott eszébe, hogy a lakosztály hatalmas hálószobája, ahol ő van a férjével, oda beengedje a fiát. Olivia különben is kritizál mindenkit, miközben annyira el van kényeztetve, hogy az már beteges. Shane Patton narcisztikus és felszínes, a neje Rachel meg roppant naiv mellette. De sorra lehetne venni mindenkit – a ragyogó felszín alatt rothadás vagy sebek rejtőznek.

Jó a stáb is – sorozatos veteránokkal van feltöltve, némelyik még filmes múlttal is büszkélkedhet. El is vannak találva a szerepek.

Nekem bejön a sorozat humora is, ami kicsit torz. Az igazgatón különösen jókat tudok derülni. Görbe tükör, de vannak nagyon eltalált helyzetek.

Féltáv, de ezen hamar végig fogok érni. Majd mesélem, milyen lett az évad második fele.

Elkezdtem Hilary Swank sorozatát is, vagyis Alaska Daily (s01e01-03). Újságírós nyomozós – annyira egy gyilkossági ügy megoldása van a középpontban, hogy simán krimi, és több tekintetben magánnyomozósnak érzem, nem is igazán újságírósnak.

Az alap szerint Eileen a szakma csúcsán van, ő a Riporter. Csak éppen egy forrása felszívódik, egy feltörekvő politikus lejáratja a nőt. Régi mentora, Stanley csalja le majd Alaszkába, ahol őslakos lányok tűnnek el és kerülnek holtan elő, évek óta, de a rendőrség nem tesz semmit. Eileen egy helyi újságíróbővel eres az eset nyomában, míg kapunk történeteket a szerkesztőségből is.

Így azért nem csak a sorozatgyilkosos szál van, ott van a kiadó élete is, de az a kisebb jelentőségű. Mi több, az is fokozatosan megy el a korrupció és a politika felé. Mert a hírek sem szabadon jelennek meg, már lehet látni, hogy az adományozók miképpen manipulálnák a megjelenéseket. Ezzel is mennek mélyebbre, és ad a sorozatnak egy politikai, feltáró jelleget.

Az ügyek érdekesek, és jól meg van fogva, ahogy rájönnek dolgokra. Ahogy nyomoznak, milyen eszközök állnak a rendelkezésükre. Nem simán megírnak egy esetet, oknyomoznak. Ez adja el nekem, és három rész után még tippem sincs, ki lehet a háttérben. De ez jó, rávesz, hogy nézzem tovább, és valóban értelmesen építkeznek az eseményekkel.

Külcsínre nm egy látványsorozat, de a szereplők mozgásban vannak, és változatos helyszíneket kapunk. Ha csak a gyilkos szálát nézem, már voltak alaszkai kisvárosban, repültek a vadon felett és rendőrségi szervek sorát is végigjárták már.

A szereplők magánéleti szálai már szimplábbak, és tipikusak. A sztár, aki profi a szakmában, és ez a visszatérésnek lehetősége. Ahogy mentorálja a helyi újságírót, akinek szintén van egy családi teher a nyakában. Egy másik tag a szerkesztőségben, akinek a gyerekelhelyezés jelent megoldhatatlannak tűnő problémát. De szerencsére nem ezekkel szappanoznak, hanem nyomoznak és írnak.

Bár Swank neve adja el, aki könnyeden hozza a megszállott újságírót, Jeff Perry az, akit igazán jó volt újra képernyőn látni. A Scandal politikai mágusa itt kevésbé megosztó személyiséget játszik, sokkal több emberi vonással, és jól is áll neki.

Eddig tetszik ez a sorozat is. Ha nem rontják el a krimit, én kitartok mellette erre az évadra biztosan.

Kezdett A mi kis falunk (s07e01) legújabb évada is. Nagyon röviden el tudnám intézni annyival, hogy nem változtattak semmin. A koncepció, a karakterek és a humor is a szokott.

Megint voltak kiemelt történetek: a legnagyobb súlyt Anikó trükközése kapta, aki a nővéréék házában akart randit tartani. Az apja persze pont most bukkant fel, és mindent jól félre is értettek, míg a végére mindenki rá nem jött, mit gondolt rosszul. Kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy ezek a szereplők félre szoktak érteni dolgokat. Kicsiben megnézhettük, amikor a kocsmáros azt hitte, a neje csalja, mert Anikó félig látott valamit és kombinált. Megint, ugyanaz a helyzetkomikum.

Mellette a helyi agyasok pénzhez akartak jutni, de szokás szerint minden félresiklott. A polgármester meg a hátát fájdította, és Csuja Imre játszhatta a bedrogozott, kidőlt embert. Kissé túlozva is lett, de itt ez szokott lenni.

Vagyis, minden a régi. Mosolyogni lehet rajta, akadnak benne jobb sorsra érdemes színészek - ebéd mellé elment.

Az első kérdés, hogy mit vár az ember a filmtől. Ha történelemből akar okosodni, és pár dolgot megtudni arról, hogy ki is volt Jozef Pilsudski, akkor ez egy korrekt film. Veszi élete legjelentősebb és érdekesebb szakaszát, és köré felépít egy filmet.

Viszont, ha filmet akarunk nézni, szórakoztató és izgalmas cselekménnyel, akkor rossz helyen járunk. Felmondja a kötelezőket, tesz bele egy kis hazafias pátoszt és magánéleti kavarást, de ennél többet nem tud nyújtani. Nem szeretem ezt a jelzőt, de itt igaznak éreztem: unalmas.

Általánosságban igaz, hogy egy adott esemény jól hangzik, de a kivitelezése vérszegény és el lehet aludni rajta. Vegyük csak Pilsudski szökését a börtönből! Az oroszok nagyon őrzik, sejtik, hogy csak szimulál. Vizsgálatok, állandó ellenőrzés, szigor. De egy szövetséges, egy terv és vár a szabadság. Addig hangzik jól, amíg ki nem derül, hogy a nagy szökés egy egyszerű sétában kimerül. Értem én, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, de egy filmen várnék valami cifrázást, vagy egy kis meglepetést.

A film egyszerre igyekszik megfogni a lengyel államférfi politikai szerepét és a magánélete konfliktusait. Látjuk, ahogy lobbista hazafiból politikussá válik, nagyhatalmak politikájában helyezkedik és mellette katonai vezetővé is kinövi magát. Az tisztán benne van, hogy mi a szívügye és mennyi mindenre kész azért, hogy a szabad Lengyelország megszülethessen. Nem politikai film, nem is magyaráz dolgokat, kiemel pár eseményt és ennyi. A hatás van meg, nem részleteiben a politikai és katonai tevékenysége.

Szerelmi történetként pedig egy szerelmi háromszög rajza, ami mondhatni minden résztvevőnek fájdalmat okozott, mégsem tettek ellene. Van egy feleség, az első házasságából származó gyerekkel, és a makacssággal, hogy nem lesz kétszeresen elvált nő belőle. Van a fiatalabb, lelkes hazafi leány, aki fokozatosan lép a feleség helyére. Pilsudski ott ragadt kettejük között, és valahol szánalmasnak is találtam, hogy miközben nagyhatalmakkal száll szembe, beszól mindenkinek, és katonai akciókat vezet, az meghaladja a képességeit, hogy egy válást elérjen a feleségénél. Különösen zavaró ez akkor, amikor Aleksandra már gyermeket is szült neki, de Maria makacssága miatt a férfi még csak nem is lakik a szeretőjével és a közös gyerekükkel. A két nőt meg tudtam érteni, de azzal nem nagyon tudtam mit kezdeni, ahogy Jozef beledermed ebbe a helyzetbe.

Látványra szegényes film lett. Nem véletlen, hogy a háború is el van intézve annyival, hogy a kitörés körül a fiúk gyakorlatoznak egyet, utána meg már ünneplik a győzelmüket és Lengyelország megszületését. Se egy jó akció, se valami szemrevaló látvány nincs benne.

Amit azonban jól sikerült megoldani: a szereplőket a sminkeset sikeresen öregítettek. Borys Szyc remekül működött a fiatalabb és az idősebb Pilsudski bőrében is, mert érzéssel alakítottak a vonásain, ráncokon és a hajszínén. Talán ezt sikerült legjobban megfogni a mozgóképen.

Vagyis, történelmi filmként elment, de szórakoztató alkotásnak, amire figyelhettem volna, nem. A végére már az érdekelt legjobban, mikor jön a vége felirat.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Mert van ebben a komédiában humoros jelenet is, de helyenként annyira erőltetett, hogy nem szerettem nézni sem.

A történet mese habbal, de komédia alapnak megfelel: a lelkes közalkalmazott rosszul viseli, hogy ki akarják rúgni. Közalkalmazott, vagyis nem tehetik utcára, de áthelyezhetik, hogy írja már alá a felmondását. Vincent viszont szereti a juttatásokat, a 13. havi fizetést, és hogy tulajdonképpen lógatja a lábát egész nap jó pénzért. Nem mond fel. Így indul az úton, amely elképesztő munkákat hoz neki sorban.

Itt már szólt a vészcsengő a fejemben – ha megnézem, milyen feladatokat kapott meg, a legtöbbhöz szakképzettség kell, és nagyon kétlem, hogy egy irodai alkalmazottat csak úgy oda lehetne tenni pl. egy menekülttáborba biztonsági őrnek. Börtönőrnek még annyira sem lehetne, de azért értem, mi akar ebben a poén lenni. Melyik a legdurvább? Passz. Volt ötletük bőven. Azért azon elkerekedett a szemem, amikor a sarki kutatóállomáson közölték vele, hogy neki kell a jegesmedvéket távol tartani a tudósoktól. Ha nem mutatnak hozzá egy árnyvideót arról, ahogy az elődját megrágcsálja a medve, az kifejezetten vicces is lett volna. Csak túltolták.

Ez a legjellemzőbb a filmre. Mindent annyira megnyomnak, hogy attól már nem vicces, hanem paródia. Elég csak a nő családjára nézni, akibe majd hősünk beleszeret. Az vicces lehetett volna, hogy a korábbi munkahelyén és összejött egy kollégával, és van onnan egy afroamerikai fia. De itt ezt négyszer eljátsszák – félig afrikai, ázsiai, skandináv meg francia gyereke is van a film végére.

Nehezemre esett együttérezni a főszereplővel.  Ha annyira a munkáját szeretné, és hasznos ember lenne, akkor rendben. De Vincent a juttatások és a lekenyerezés miatt szereti a munkáját. Vagyis, az ügyintézését mindenki hozott neki valamit: kis ital, falnivaló, miegymás. Pont annak a közalkalmazottnak tűnik, akit az életben ki nem állhatunk. Aki alig csinál valamit, azért is tartja a markát. Az egész rendszer ilyen korrupt a filmben, még egy negatív vonás. Igaz, a különféle feladatokban meglepően jól elboldogul és sokkal kedvelhetőbb, mint a természetes közegében.

Nem aranyos, nem barátságos, hanem harsány és paródia jellegű a történet. Közben akad egy-egy jobb odaszúrás, de annyira normának veszik a rossz gyakorlatot, hogy az is csak zavart. Emberek lefizetése, zsarolása – ahogy a vezető az alkalmazotton ver le mindent. Isabelle főnöke különösen visszataszító – különben vezető politikus.

A helyszínek sokszínűsége adott neki egy kis pluszt, és néha valóban ültek a poénok. Nem éreztem végig egyformán jónak, de megvoltak a pillanatai és látszik, hogy ez mennyire a főszerepet játszó Jerome Commandeur projektje. Lelkesen játssza végig, és szinte szerethetővé tud tenni egy olyan figurát, akinek a hozzáállása és az életvitele zavar.

Mellékszereplőként, vagy cameo jelenetben ismertebb arcok is felbukkannak. De nem annyi és olyan manőségben, hogy ez tudna javítani a filmen.

Egyszer elment, de annyi elég is volt belőle.

Befejeztem. Jobban tetszett a végére? Nem. De akkor bővebben: American Horror Story (s11e06-10) második fele.

Két részre lenne érdemes osztani még ezt az etapot is. Az első részek zárták a tényleges sorozatgyilkos szálát. Megismertük, ki ő és mi az indítéka. Elég beteg különben, de AHS sorozat, ott ez nem meglepő. Eredetinek nem mondanám, bestseller volt a Rongybaba, sorozat is készült belőle – sőt, Frankenstein is összevarrta a maga szörnyét. A nyomozás most sem volt nagyívű, csak szépen összeértek a szálak. Ahogy mindenki elmondta, amit tudott, pillanatok alatt a megoldás is ott volt. Az jobban tetszett, hogy a szereplők miképpen ismerték egymást korábbról és milyen tettet rejtettek. Az meg is lepett, hogy nyomozónk és Sam is milyen viszonyban voltak anno.

A végére pedig a maszkos gyilkos, a sorozatos eltűnések esete maradt. Lelőjem a poént? Ez már a misztikus részre megy át, és az a gyilkos nem olyan, mint a másik. Szürreálisabb az egész, egy nagy metafora. Bár, azzal bajban vagyok, hogy az AIDS vagy a halál akar lenni. Az egyikre ez, a másikra az illene jobban. Ahogy öli, üldözi, fertőzi őket, az inkább az AIDS. Viszont, ahogy pl. Sam majd megbékél vele, és egy szép fiatalembernek látja, már inkább a halál. Passz.

De a lényeg, hogy kaptunk egy hivalkodó, polgárpukkasztó sorozatot – amely túl szélsőséges ahhoz, hogy érzékenyítsen. Talán csak a vége, amikor a sírba zuhantak a tömegek, ahogy láttuk a tüntetéseket, az volt drámai. A többi az a fajta szürreális horror és kirakat melegek, amely inkább indulatokat korbácsol, nem pedig elsimít.

A bennem levő prűd kifogásolja azt is, hogy nagyon szabados életet éltek a szereplők. Sam, akinél elment, mert ő gyűjtötte a férfiakat, a szenvedést és ő így más szinten mozgott – anyagiakban, stílusban is más volt, mint a többiek. De rajta túl, mindenkinek volt egy olyan korszaka, amikor csak hajtotta az éjszakás kalandokat, és nem egy olyan viszonyt mutattak is, amikor az összes kommunikáció annyi volt a szexrandin, hogy ki az aktív/passzív fél.

Nálam célt tévesztett az egész évad. Horrornak túl szürreális és nagyon propaganda. Érzékenyítésnek meg túl harsány és polgárpukkasztó. Minden évadot még nem láttam, így nem írom, hogy mélypontja az antológiának, de bizonyos szempontból annak érzem.

Néztem egy Chicago Fire (s11e07) epizódot is. Az AHS után jól is esett, hogy milyen barátok, összetartás, családi értékek és gyászfeldolgozás van ebben a sorozatban.

Visszazökkentünk oda, hogy megvannak a baráti körök, akik általában egy-egy jelenetben együtt szerepelnek. Egy-egy ilyen csapat kap egy-egy esetet és így áll össze a rész. Mouch egy baleset után megvett egy motort, és azt szerelte az egész részben, próbálva Severide szakértelmét is bevonni. Cruz az örökbefogadási kérelem elbírálását várta. Egy zaklató is felbukkant a laktanya körül, aki követte őket, és akinek tehette, szidta a munkájukat. Stella pedig a Tüzes lányok miatt bizonytalanodott el: egy anya esett neki, ha a lányával történik valami tűzoltóként, Stella lesz érte a felelős.

Vagyis, mentés most se nagyon volt. Látványos még annyira sem. Lelki ügyek, kis humor – munkahelyi dráma, de most ez is jól tudott esni.

Végül, a Miss Scarlet és Duke (s02e02) része is jobban tetszett, mint a múlt heti epizód.

Egyrészt, azonnal igazolta a sorozat, miért nem kezelik párként a két főszereplőt. Így civakodnak, humor van benne, miközben az is nyilvánvaló, hogy mit leplez a marakodásuk. Még az a fiatal nyomozó is, aki éppen csak megkezdte a betanulást Duke mellett, azonnal feltette a kérdést, hogy párt alkotnak-e a nővel.

Az ügy nem túl okos, de a sok szállal és a nyomok követésével eladta magát. Persze, a magánnyomozó és a rendőrség a végére egyesítette erejét, de abban is megvolt a szórakoztatás, ahogy más úton találták ugyanazon a ponton és felismerésnél magukat.

Úgy tűnik, új fix szereplő lesz Eliza új barátnője, akivel most egy levélpapírt nyomozott le. Humoros karakternek szánták? A nagynénje inkább volt az, engem irritál a nő esetlensége. Túl lelkes is, meg tapad a főszereplőre, mint egy kullancs. Érthető, miért lett ilyen, de szimpatikus nem lett. Akkor már Duke új betanítandó nyomozója – ő is szerencsétlen, bár más szinten és formában, mint az Eliza mellé betett vénkisasszony.

A történelem leginkább a külcsínben jelent meg. Jobb napom volt, mert most nem az kötött le, hogy a szereplők átöltöztek-e egyáltalán a cselekmény alatt. Ami ugye több nap, és ha egy más korszak is, akkor sem ugyanabban kellene dolgozni egy hétig…

Igaz, így is találtam olyasmit, amin bosszankodhatom. Nem akarom, hogy feminista sorozat legyen ebből. Pedig, ahogy most ragozták, hogy Eliza nő, ezért sokan nem veszik komolyan – meg, hogy a férfi nyomozók nemüknél fogva jobbak, ebbe az irányba mutat. Mert természetesen Eliza harcol az ilyen nézetek ellen.

Majd meglátom, milyen napom lesz, de könnyen lehet, hogy Wednesday, akiről sorozat okán legközelebb mesélni fogok.