Kezdek megint belefáradni a Resident Alien (s02e13) évadba, pedig még pár rész van vissza. Ez most megint egy átlagos rész volt – a történet ment előre kicsit, de az a humor, amit szerettem benne, nincs. Újfent Harry lelkileg fejlődik téma volt.

Újfent azzal küzd a szerencsétlen, hogy egyre emberibb. De nem akarja, így most a gyereknevelést akarja űrlény módra intézni, hogy a rész során ráébredjen, mégsem úgy kellene. Persze a baby nem tűnik fel, csak a körötte levők szenvedései miatt jár Harry agya. D’Arcy próbál visszatérni a versenysporthoz, de a lába nehezen bírja. Kitől zsarolni ki gyógyszert? Harryből, aki ad is neki, mert éppen nem akar törődni az emberekkel, és mit érdekli, hogy ezzel a nő árt magának? Asta pedig az anyja nyomára bukkan, aki annak idején elhagyta. Így Harry megnézhette, mennyire szenved attól a nő, hogy úgy bánik vele az anyja, ahogy Harry népe teszi a kölykökkel.

Hol maradt a humor? Mindenki lelkizett. A seriff és a helyettese. Harry és a két nő. Talán csak a polgármester – üdülő építés volt más, de az meg olyan érdektelen…

A pozitív az volt, hogy kiderült, melyik lények ügyködnek még a Földön. Nekik jobb a kinézetük is, mint Harry űrlény alakja. A szürkék pedig veszélyesek, majd kiderül, miért és hogyan.

Továbbra is szürreális élmény a The Good Fight (s06e02). Nem tudom hova tenni, mire akarnak kilyukadni a tüntetésekkel a háttérben, valamint Diane kizökkentő kísérletezéseivel. Már nem ment bele a vállalatvezetési játszmába, nincs ügy, amit tárgyalna. De beszél a férjével, drogterápiát próbál ki és lebeg. Egyelőre nagyon nem tudom hova tenni – az egész nőt.

A külcsínben is megvan ez a furcsaság. Néha olyan, mint korábban a sorozat. Tárgyalások, megbeszélések, játszmák, drága ruhák és ügyvédi sikk. Viszont, néha elcsúszik az egész és olyan, mintha átcsúszna egy álomjelenetbe. Még egy hibát is találtam: a madarak megint nekirepülnek Diana mögött az ablaknak, és hagynak maguk után véres foltokat. A kamera vált a nő beszélgetőtársára, és amikor újra Diana van a fókuszban, a vérnek már nyoma sincs. Ennyire gyors az ablakmosó?

Ri’Chard hozza a vállalati játszmát, és kicsit méregetik egymást az irodában. Még semmi komoly. Marissa pedig megkapta erősítésnek az apját, és apa – lánya egymásra kacsintásokkal dobták fel a tárgyalást. Eli különben kapott saját ügyet is, hogy állandó szereplő lehessen. Még nem döntöttem el, ez mennyire lesz jó vagy sem.

Az biztos, hogy nem esett jól, ahogy Alicia és Peter emlegetve lett. Tudom, a nagy gázsi igény miatt a színészek nem lesznek, de ez még így olyan snassz. ’Persze, érdekel, mi van vele, de a kapcsolatot nem tartjuk, az nem lett volna egészséges.’ Nem mintha Alicia és Diana pajtásokként élnének az emlékeimben, de nem volt fájdalmas az elválásuk, hogy ilyen körítés kellene.

Most már azért várnám, hogy kiderüljön az évad központi témája.

Mennyire legyen kedvem írni a Targaryen család legutóbbi húzásairól? Az biztos, hogy a House of the Dragon (s01e05) jó kis GoT hagyományokhoz nyúlt vissza. Vagyis, ha Westeros az otthonod, kerüld el jó messzire az esküvőket!

Ezzel elárultam, hogy elérkeztünk arra a pontra, ahol Rhaenyra férjhez megy. Az unokatestvére a kiszemelt vőlegény, és a lánynak még alkut is sikerül kötnie vele. A Velaryon-fiú a férfiakhoz vonzódik, és könnyen megegyeznek abban, hogy összehoznak egy örököst és mindenki tarthat szeretőt. Csak éppen a trónért való ármány mindig pörög: Daemon is lép egyet, hogy közelebb legyen a trónhoz és az unokahúgához, meg Alicent is kezdi felfogni, hogy nem jó barátnőnek, jó anyának kell lennie és ez bizony hatalmi harcokkal jár.

Kis lépések, kis cselszövések, és bár az elején is akadt egy durva lépés - Daemon özvegyülése kapcsán -, a végére hagyták a tetőpontot. Az esküvői ünnepséget, ahol Alicent harci színekbe öltözött és ahol vér is folyt, jó szokásokhoz híven.

Vagyis, felrakták a játékosokat a táblára. A zöldek már színre léptek, és Rhaenyra - Daemon is készen áll a vörösek kezdőlépéseire. Tényleg az érdekel már csak, hogy meddig húzzák még, amíg kitör a polgárháború és a tini szereplők helyére beteszik a felnőtteket. Előzetesen nem is gondoltam volna, hogy az 5. részre nem Emma D'Arcy és Olivia Cooke lesznek színen.

Kis részleteiben szép ez a sorozat is, meg lehet nézni milyen összképet kapott az esküvői lakoma is, vagy mennyire ki voltak dolgozva a jelképek a Targaryen hajón. Csak éppen... most már ott van a LotR-sorozat, amely ilyen téren is jobb a szememben. Pedig ebben is akad jó színészi játék, megvan a hangulata - lehet, hogy mégsem kellett volna újraolvasni a könyvet? Így túlzottan tudom, hogy minek kell jönnie és melyik tett hova fog vezetni. Vérfürdőhöz, ezzel gondolom, nem árulok el sokat.

A helyzet az, hogy most a The Patient (s01e05) sem ösztönöz nagy írásra. A szokott recept szerint haladtak tovább az események.

Vagyis, jött egy újabb mellékszereplő, megismertük Sam volt feleségét. Annyira rettenetes az a nő, hogy azt csodálom, ő élve megúszta a férjét. Tudjátok, vannak azok a macskás öreglányok, akiknek a cicáik jelentenek mindent. Ő ez a kategória, csak cicák helyett indiai árvákkal levelezik és támogatja őket. De el tudom képzelni, hogy ott verik át, ahol csak akarják...

Megint csöpögtettek kicsit Alan múltjából, de már eléggé látszik, hogy a felesége halálán túl a fia mély vallásossága, amit emésztenie kell. Illetve, a kettő össze is függ. Egyre érdektelenebb az a vonal.

Viszont, a végére megint hozták a nagy lépést. Sam nem tudott parancsolni magának, és Alan végignézhette, mit kellene kikezelnie. Reménytelen menet? Könnyen lehet.

Most is szobába zártan létezünk, és a színészeket érdemes nézni. Van azért dráma, de egyre kevésbé látom, merre tartunk. Lassan már nem tudom, mit lehet ebből még kihozni.

Kis lépések, haladtunk megint kicsit - de tényleg nem tudom, hova és meddig lehet ezt nyújtani.

Láttunk már ilyet, csak mindig kicsit másképpen csavarják. Amikor az idegesítő, problémás új ismerősöket legszívesebben elüldöznéd, a végére meg kiderül, hogy nem kevés rejtett értékük van. Szeretik pl. a konzervatív szülőt nagyon szabados jövőbeli vővel sokkolni.

Itt egy hagyományos, mondhatni gazdag pár találkozik a nyaralásukon életművész másik párossal. Már ott ők sem értik, de különben én sem, miből telik nekik olyan életre. A férfi parkőr, a nő ápolónő segéd, és ők laknak az elnöki lakosztályban, luxushajót bérelnek, míg a milliomos vállalkozó Marcus ugyanezeket nem engedheti meg magának. Hogyan is van ez?

De, amiről a film szól: a mexikói nyaraláson Ron és Kyla eláztatják Marcus és Emily lakosztályát, ezért meghívják őket magukhoz. Eltöltenek együtt egy bulis hetet, majd elköszönnek. Az esküvőjük előtt azonban Ron és Kyla beállítanak, és nem tudják lerázni őket. Az őrület folytatódik, és egyik kellemetlen meglepetés jön a másik után.

Komédia, csak éppen túl vannak tolva a karakterek. Mindenki. Amennyire Marcus idegeskedik és begyöpösödött, Ron annyira úszik az árral. Az apósjelölt, Harold annyira kemény Marcusszal, mintha komolyan utálná a férfit. A fia, Gabe, meg annyit tesz hozzá az egész fimhez, hogy még mindig sérelmezi, hogy egy vita során Marcus kiütötte, és most mindenfelé személyi edzővel jár, meg bizonygatja, hogy most ő tudná földre küldeni leendő sógorát. Gazdagék még az itallal is óvatosan bánnak, életművészek meg kedveskedésnek gondolják, ha meglepetésként bedrogozzák az italukat.

Azon még töprengek is, hogy milyenek a párosok. Mert elsőre Ron és Kyla nagyon ostobának tűnnek, de mégsem azok. Nem az a tipikus white trash személyiség egyik sem. Teljes szívvel barátkoznak, meglepően sok mindenhez értenek – Ron pl. korábbi tengerészgyalogos, jó golfjátékos és az erdőben jobban kiismeri magát, mint egy mintacserkész. Harsányak, nagyon szeretnek élni, de nem idióták és nincs bennük egy cseppnyi rosszindulat sem. Sokkal nyíltabbak, emberileg szerethetőbbek, mint a gazdagék. Igaz, Marcus és Emily már azzal leírták maguk, ahogy lekoptatták őket a nyaralás végén, bár a hétköznapokban ők a ’normálisak’. Azt próbálja a film összehozni, hogy a végére mindenkit tudjunk kedvelni, és meglássuk az értékeiket. Ez nálam nem feltétlenül jött össze.

Látványra, amit lehetett, igyekeztek a filmbe benyomni. Még egy drogos trippet is végignézhettünk benne, de lőnek, sportolnak, szép helyeken járnak.

Tulajdonképpen a szereposztás se rossz. John Cena elsőre talán fura választás, de a Peacemaker óta látom benne a komikust is, nem csak az izomembert. A fura talán az, hogy Andrew Bachelor mennyire ütnivaló lett benne. Végig várta az ember, hogy valaki üsse már le.

Egyszer elment, voltak jól sikerült részek benne, de az év vígjátéka címtől messze van.

Egy ilyen címnek nálunk némileg többlet jelentése van. Nemecsek Ernő, vörös ingesek és Pál utcaiak… Vártam is, hogy majd felbukkan egy másik csapat gyerek, akik a főszereplő srácok baseball pályájára vetnek szemet. De ez nem az a film.

Ez egy fiús, nyári kaland és sok baseball, bár meglepő módon tétek nélkül. Még egy bajnokság sincs, amin a srácok elindulnának. Ez talán még annál is furább volt, hogy nem bukkannak fel rivális gyerekcsapat játékosai. Annyira megszoktam, hogy az amerikai filmekben kell egy verseny is, bajnokká kell lennie vagy legalább az erkölcsi győzelmet meg kell szerezniük a főszereplőknek.

Ami van: barátság, játék a játékért – egy feelgood, nyári, nagyon amerikai történet. Ami esetleg konfliktus és dráma lehetnek, Scotty kapcsolata a nevelő apjával, az alig került bele. A második részre jön meg a cselekmény magja: az aláírt, drága baseball labda átkerül a szomszédba, ahol az a kutya lakik, akitől minden gyerek retteg. Indulhat a labda visszaszerző akció!

Jön a humor, jön a kaland és jön a kutya. Azt kifejezetten mókásnak is találtam, hogy milyen módszerekkel igyekeztek félelmetessé tenni az ebet. Egyrészt, nem is látjuk. Mindig csak a mancsa bukkan fel, vagy az árnyéka. Meg hallják a tombolást, látják, a darabokra szedett eszközeiket, amelyeket néha vissza is hajít a kutya. Tanultak Spielbergtől, aki a cápát is sokára mutatta meg és ezzel még ijesztőbbé tudta tenni.

Itt már csak azért is így kellett tenni, mert így lehetett a film tanulságát beletenni. A nagy akció után ott vannak szemközt a kutyával, aki mégsem olyan szörnyeteg. A gazdája még annyira sem. Hogy születnek a pletykák, meg a hamis rémtörténetek…

A gyerekcsapat, a kutya és gazdája rendben is voltak a cselekményben. Az a bizonyos, már emlegetett mostoha már kevésbé. Én már ott fent tudtam akadni, hogy miért várják egy 10 év körüli gyerektől, hogy a mostoháját apának szólítsa. Teljesen úgy jött le a filmből, mintha most került volna be a férfi a családba. Nem pedig már 1 éve házasok az özvegy anyával, és biztosan nem egyik napról a másikra házasodtak. Akkor miért olyan, mintha idegenek lennének egymásnak?

Ha már baseball – azt tudom, hogy Babe Ruth valóban élt személy volt. Azt már nem tudom, hogy Hercules is az volt-e. Ahogy nekem Benny Rodriguez neve sem mond semmit, így azt sem tudom, hogy igaz, amit a film végén elmondtak a gyerekek további életéről, vagy az csak fantázia.

Az is érdekes, hogy mennyire réginek éreztem a filmet, pedig azért nem olyan nagyon régen készült. De teljesen olyan hangulata volt, mintha minimum az ötvenes években játszódott volna és nem a kilencvenesekben.

A kutya miatt nekem egyszer mosolygós volt, de újra megnézni nincs kedvem.

Ahogy hét közben már jósoltam, beértem magam a The Patient (s01e03-04) lement részekkel. Kezd látszani, milyen is lesz a sorozat és hogyan építik fel a részeket.

Továbbra is maradt a felállás: Alan fogságban a nappaliban, Sam rendszeresen jön hozzá és terápiás üléseket tartanak. Van is abban valami röhejes, ahogy a doki igyekszik pótcselekvéseket kitalálni a gyilkolás helyett. Volt, amit így leírva elég idióta ötletnek érzek: tartsd a napi rutint, menj be dolgozni! Az aztán segít elvenni a kedvet a gyilkosságtól, robotolni egész nap…

Ám, a szereplők számát bővítik. A harmadik részben Sam anyja, a negyedikben egy elrabolt férfi csatlakozott a csapathoz. Talán az utóbbi az érdekesebb, mert már van kihez beszélnie Alannek, és hallhatjuk az ő terveit is. Bonyolódik a felállás, és mindig ott a fenyegetettség. Sam bármikor robbanhat és ölhet – az megint nagy jelenet volt, amikor Alan arra ébredt, hogy Sam elrabolt valakit és bezárja mellé.

Most úgy látom, minden rész végére jut egy kis csavar, egy nyitott vég, ami majd meghatározza, miről lesz a következő részben. Ilyenkor sajnálom is, hogy nem darálásra szánt, egyben leadott sorozat, mert van késztetés, hogy nézzem a részeket egymás után.

A színészek továbbra is odateszik magukat, és én változatlanul Sam megnyilvánulásait tartom az érdekesebbnek.

Egy, aminek még mindig nem tiszta, mi lesz a szerepe: az a sok visszaemlékezés Alan múltjára. Ott is körvonalazódik egy konfliktus Alan, a felesége és az unortodox zsidó vallásba belesodródott fiúkkal. Az biztos, hogy nekem nem fog jól esni, ha a pszichopatás vonalba bejön komolyan a vallás.

Innentől pedig megyünk tovább a sorozattal hetiben.

Ami már kellett: a héten lezárták a Five Days at Memorial (s01e08) sorozatot. Az utolsó három rész nagyon rétestészta volt, én ezeket összenyomtam volna egy részben.

Mert mit is kaptunk a zárlatra? Egy nagy megállapítást. Hogy politika is, hogy mi legyen dr. Anna Pou ügyével. Ha őt előveszik és megbüntetik azért, amilyen döntéseket a Katrina idején hozott, akkor mi lesz a következő hurrikán alatt? Mert lesz még. De melyik orvos megy be majd dolgozni, ha tudja, hogy később olyan döntésekért kérik számon, amiket rémes körülmények között hozott, választások nélkül?

Fura is azzal a zárlat, ahogy egyszerre van jelen, hogy számon kellene kérni azért, amit tett, miközben még a nyomozók is tudják, hogy egy jó orvost szednek elő, miközben senkit nem kérnek számon azon vezetők közül, akik miatt olyan áldatlan állapotok uralkodhattak el a kórházban és a városban.

Lassú, vontatott, túlságosan ragozott dráma. Hiába jó színésznő Vera Farmiga, és el tudja vinni a részeket a hátán, ez így akkor is kevés. Csak szaporították a szót, hogy kihozzanak egy olyan befejezést, ami semmilyen. Se számonkérés, se igazság, se semmi. Még csak olyan érzetem se volt, hogy lezárták az eseményeket. Ha valaki belekezd, az első 5 részt érdemes megnézni, annak volt súlya. Utána lejtmenet.

Az American Horror Stories (s02e03) Drive epizódja meg egy városi legenda kis csavarral. Tudjátok, amelyikben egy nő megijedve menekül az őt üldözni kezdő kocsi elől. Majd a végére kiderül, hogy nem bántani, figyelmeztetni akarta, mert valakit látott a hátsó ülésen. Itt erre húzták rá egy csavart, ami nem fogok előre lelőni.

Különben az adott neki értelmet, mert addig attól szenvedtem, hogy mennyire rühellem a rész szereplőit. Hősnőnk, Marci alaphangon is irritáló személy, aki hajtja az egyéjszakás kalandokat nemtől függetlenül, majd rájövünk arra is, hogy férje is van, aki már komolyan szenved attól, hogy belement egy ilyen kapcsolatba. Maradjunk annyiban, tudtam drukkolni, hogy a környéken ténykedő sorozatgyilkos szemet vessen Marci fejére.

A csavar majd átír pár dolgot, de a megítélésen nem változtatott. Kifejezetten utálatos főszereplőt kaptunk a részben. Az sem segített, hogy éreztem abban a poént, hogy Bella Thorne játssza. Az egykori Disney üdvöske itt szőkén mutathatta meg, mennyire irritáló tud lenni. Mennyire? Nagyon.

A látvány a szokott minőség, szépen összerakták az epizódot.

Ha novella lenne, erre mondanám, hogy tipikus csalimese. Szépen hozza a horror elemeket, a feszültséget is. Illik az előző részekhez is, van helye az AHS antológiában.

Talán csak AHS visszatérő színészt nem láttam benne. Nem rémlik, hogy Thorne feltűnt volna eddig bármelyik AHS évadban.

Végül, a hét végére megérkezett a The Rings of Power (s01e04) új epizódja is. Volt is benne egy olyan információ, ami annyira húzza az agyam, hogy legszívesebben már nézném is tovább. De előbb nézzük a részt.

A látvány még mindig döbbenetesen szép. Továbbra is megvannak azok a beállások, amelyek olyanok, mintha egy nagyon szép, festett könyvet lapoznánk. Ki vannak dolgozva a kosztümök, a helyszínek. Talán Khazad-Dum nem volt annyira mutatva, mint elsőre, de Numenor igen. Még az is, ahogy megvillan a háttérben a város, míg a szereplők beszélgetnek.

A cselekmény épül lassan, és hadrendbe állnak a szereplők. Itt már bőven lehet akár eltéréseket is keresni, mert Numenor végzete tényleg eljön, de másképpen, mint ahogy innen sejthetjük. Most úgy tűnik, a régens királynő szövetségre lép a tündékkel és mennek Délre. Baj is az előismeret, mert onnan tudom, hogy Numenor Sauron szövetségese lesz, és amikor a tündék halhatatlan földjeire támadnának, akkor jön el az özönvíz, amit a királynő megálmodott, és mindent elpusztít. Abban reménykedem, hogy nagyon nem írják át Tolkien történetét, akkor csalódott leszek.

Van sok utalás, és érdekes rész – Délen az a markolat. Nekem a gyűrűlidércek pengéi jutnak róla eszembe, majd meglátjuk. Khazad-Dum mélyén felfedezték és Elrond által nevet kapott a mithril.
Ebben a részben is harcoltak, terveket is szőttek.

De akkor, ami annyira megbolygatta a lelkem. Az égből leesett varázsló. Én annyira szerettem volna, ha Gandalf az. Most viszont, az orkok egy elejtett mondata alapján ő lenne Sauron? Rendben, abban is tudom látni az iróniát, ha az aprónépek segítik most, később meg ők okozzák a bukását. De akkor is… Elesett, segítőkész, annyira nem az elemi gonosz, ami szerintem Sauron. Bár, ahogy a varázslata végzett a szentjánosbogarakkal akaratlanul is – a skorpió nem tagadhatja meg a természetét?

Nagyon érdekel mit hoznak ki belőle, jövő héten kiderül.

Jó színészek pocsék filmje? Valami olyasmi ez a bérgyilkosos – bosszúállós történet. A történet még csak kerekedik, de ennyi vigasztalan történetet…

Halmozva vannak a bűnök és a gyerekek ellen elkövetett rémtettek. Szinte nincs is olyan szereplő, aki valamiképpen ne lenne érintett. Ráadásul mindenki, a pozitív szereplők közül, pokolian szenved is. Alex, a bérgyilkos, akivel egy gyereket is el akartak intéztetni, megtagadta a parancsot. Még vissza is dobta a labdát, ha bántják a kislányt, a megbízói ellen fordul. Bántották, Alex meg állta a szavát. Mi lehetett az indíték? Kiderül, részeges apja volt, aki fizikálisan és szexuálisan is bántalmazta a gyerekeit. Beatriz, akit nem csak megölnek, miközben tartotta a száját és nem beszélt, előtte a saját apja kényszerítette prostitúcióra, és alig volt 13. A nyomozó Vincent, aki majd elmeséli, hogy a feleségét halálra gázolta egy részeg sofőr. Amikor a 10 éves kisfiuk kiszállt segíteni az anyjának, a sofőr visszatért és halálra gázolta a gyereket is, hogy ne legyen szemtanú. Mondjuk úgy, roppant nyomasztó volt ezt végignézni és hallgatni.

De ez volt benne, mert nagy akciójeleneteket sem kapunk. Alex megy végig a gyerekkereskedő gyilkoson, egyre feljebb a ranglétra tetejére. Még csak izgalmas módszerei sincsenek: az egyik férfi pl. az edzőteremben fut a futópadon, Alex meg lelövi az ablakon keresztül. Talán két rövid kézitusa van benne, ami jól nézett ki és ennyi. Értem, különben miért – a rendőröket, Alexéket játszó színészek nagyja már kiöregedett a zsánerből, nem lehetett velük komolyabb akciójelenetet forgatni anélkül, hogy röhejessé válnának. Igaz, legalább annyi ízlésük volt, hogy a gyerekek ellen elkövetett visszaéléseket nem mutatták meg. Amikor pl. Alex rábukkan egy szexvideóra, amint rájön, mi jutott hozzá, már le is csapja a laptop tetejét, hogy ne kelljen látnia – neki se, nekünk se.

A nyomozás sem izgalmas, az elejétől tudunk mindent. Alex többször is elmondja, mit és miért kell megtenni. Az FBI ügynöknek sem azt kell kiderítenie, mi történt, tud már mindent. Csak elég bizonyítékot kellene benyújtania, hogy az ügyészség vádat emeljen.

Mi maradt akkor? A már említett színészek. Rossz is belegondolni, hogy ilyen stábbal egy jobb forgatókönyvvel mit lehetett volna kihozni. Liam Neeson lett Alex – az eredeti akciópapa most is bérgyilkos, akit csak a túlerő meg az árulás győz le. Minimális játékteret kapott, mert a karaktere beteg, a memóriája cserben hagyja – innen a cím is. Csak ez a film nagyon nem olyan, ahol mélységeiben ki lehetne bontani, milyen borzalmas, ha valakit cserben hagy a saját elméje. Guy Pearce Vincent lett, és két oldalt kapott: a megszállott, igazságot tenni akaró nyomozó és a magányos, sokat vesztett szenvedő ember. Monica Bellucci, a gyerekkereskedő szervezet mögött álló Davana szerepében. Szinte csak eye candynek használják – még olyan jelenete is van, ahol az orvosa azt fejtegeti neki, milyen fiatalos. Azért a Maléna már nem tegnap volt, de az is igaz, hogy a fiát játszó színész mellett szerepelve nem az jutott az ember eszébe, hogy anya – fia párosnak tűnnek.

Bár az akciópapa filmek már kimentek a divatból, Liam Neeson volt eddig nálam a kivétel, tőle ezeket is elnéztem. Ez viszont még nekem is túl lassú és vigasztalan film. Ez most nem tetszett.

Már megtanulhattam volna, hogy ne az alapján válasszak estére filmet, hogy hány perces. Csak éppen álmosan nehezen szánom rá magam egy 2-2,5 órás filmre, pedig lehet, azt kellene kipróbálnom. Most sikeresen beválogattam a 90 perces Panamát, de ezt is belekerült 2 órába megnéznem. Mert sikerült elaludnom rajta, aztán kereshettem vissza ébredéskor, hol tartottam benne.

Nem sok jót jelent már az sem, hogy akciófilm létére elaltatott. Nem is tudom, melyik jelző fedi le jobban, milyen is ez a film. Vontatott. értelmetlen, unalmas, hogy párat említsek.

Nagyon nem állt jól neki, ahogy történelmi adatokat akart belekeverni a látottakba. Ez nagyon nem a Narcos, hanem egy agyatlan akciófilm. Mondhat olyanokat, hogy éppen kit vonnak be Panamába, ha annak semmi köze a cselekményhez.

Bár az sem teljesen tiszta, hogy mi is a főszereplő feladata. Elsőre azt hittem annyi, hogy megvesz egy repülőgépet és a diktátor ellenes erőknek juttatja. De mennek embervadászatra a dzsungelbe, buliznak a fegyverkereskedővel, aztán mintha lenne egy bosszúhadjárat, majd egy nagyon ótvar túszszabadítás és ennyi. Értelme az nem sok volt.

Az akció is elcsépelt, semmilyen. Most mit mondjak egy olyan lövöldözős jelenetre, ahol az elvileg pozitív szereplő bekapcsoltatja a rockzenét, aztán úgy lövi halomra az ellenséges oldal katonáit, mintha egy gitáron pengetne? Főszereplőnk elvileg a szuperkatona, de egy normális verekedés nincs a filmben.

Arra inkább volt energiájuk, hogy félmeztelen nőkkel igyekezzenek eladni magukat. Enrique, akitől a gépet akarja Becker megvenni, három nővel jár jegyben és élnek is együtt, bár néha szerintem több nő is ágyban volt a férfival, nem csak ez a hármas. Becker is már az első este kiszúr a bárban egy kihívó nőt, akivel egy ital után már szobára megy. Róla sokat mondok azzal, hogy még amikor agyonlövik, akkor is pucéran terpeszt, csak egy kis vérrel a két melle között.

A jellemek is inkább semmilyenek, mint létezők. Ha csak Becker alakját nézem, amikor megismerjük, nagy világfájdalommal hever a halott felesége sírján. Aztán a volt főnöke ráveszi a panamai munkára, és már említettem is, milyen könnyen felszedi a félig prostituált lányt a bárban. Éppen csak a kezét nem kéri meg. Ismétlem: előtte még a felesége sírján gyászolt, majdnem ott is pusztult. Ki miért csinál is ebben a filmben bármit? Nem fontos.

Egy ilyen filmben színészi játékról is kár beszélni. A nők esetében ott az eye candy faktor, mert félpucéran és fehérneműben kellett vonulniuk meg vonaglani, a többieket meg a fizetési csekk motiválhatta. Azon merengtem is, Mel Gibson mitől olyan vidám benne. Hogy pár mondatért mennyit tesz zsebre? Ez a legerősebb tippem. De, ahogy képet kerestem a poszthoz, feltűnt, hogy Morgan Freeman neve is a filmhez van kötve. Róla meg le is maradtam. Freeman, ebben? Hol és mikor? De annyira nem érdekel, hogy ezért újra belenézzek ebbe a borzalomba.

Még trash filmnek is béna. Rossz film, nagyon sok értelemben.

Kezdjük egy múlt heti sorozatnyitánnyal: The Good Fight (s06e01). Jogi sorozat úgysincs éppen, amit néznék. Bár az első rész után azt kell mondanom, ez már nem az a sorozat, ahol a tárgyalások a lényeg és tényleg joggal foglalkoznak. (Ez hiányzik is az alapsorozat, a The Good Wife évadaiból.)

Az iroda megint átalakult, de nem tartósan. Hiszen Liz mellé akarnak egy másik névadó partnert is, és mily meglepő, egy férfit. Érkezik Ri’Chard – bár annyira nem meghökkentő a férfi, mint a neve, de majdnem. Marissa ügyvéd próbál lenni, Carmen pedig újabb bűnöző ügyfelet kap. Közben meg tüntetések, magukat megölő madarak vannak köröttük. Vagyis, nem éppen a bíróság felé eveznek a szereplők útjai, és aki tárgyalásra megy, ott hamar végez – ebben a részben Marissa bukott egy beadványt, meg talán Carmen volt egy előzetes meghallgatáson.

Van viszont a háttérben politika és szinte szatíra. Vártam is valami belsős poént: ahogy a nyomorult madarak halálra zúzták magukat az ablakban és ott a vér, az valami nagyon baljós. Ahogy az is, hogy folyamatos a tüntetés zaja, kint valami nagyon zajlik. Várja az ember, hogy valami jöjjön kintről, és hasson a szereplőkre.

De a cselekményben említhetném azt is, hogy Diane úgy érzi, az események ismétlődnek. Volt már olyan rész, hogy álomból ébredt a szereplő. Meg is fordult a fejemben: most is?

Hiába hiányzik nekem nagyon a tárgyalóterem és az esetek a történetből, az egésznek a hangulata még eladja. Akkor is, ha én is unom már, hogy megint a feminista vonalon pörögnek, hogy miért fáj annyira Liznek, hogy férfi társat tesznek mellé. Igaz, legalább fekete: Diane azért lett ellökve a névadó helyről, mert ő fehér. Hiszen ez a sorozat másik visszatérő témája: a rasszizmus. Elkalandoztam. Az irodai életnek, a különc és hagyományosabb ügyvédek ügymenete, a társas helyzetek finom humora nézeti velem most is.

Az új szereplőt is pozitívan fogadtam: Andre Braugher lett Ri’Chard. A kiállása, a hangja megvan hozzá. Az érdekelne, milyen ügyvédnek, de inkább azt látjuk egyelőre, milyen cégvezető.

Majd meglátjuk, záróévad, várok valami csavart a végére.

Hét elején lement a House of the Dragon (s01e04) következő része is. Ha rövid akarok lenni, tettünk egy újabb lépést a Viserys utáni családi viszály felé.

Most nem volt vér és csata, Daemon jött jelenteni és felkínálni a megszerzett koronát a háborús diadala után. Természetesen belesétált Rhaenyra házassága miatti feszült légkörbe – azon merengek is, hogy segíteni próbált most a lánynak, vagy a bátyja jól látja, és csak azon mesterkedett, hogy a trónhoz jusson közelebb. Bár, ha annyira önző és hataloméhes lenne, aminek gondolják, elcsábítja az unokahúgát. De elengedte – az már más kérdés, hogy Rhaenyra mihez kezd a megszerzett impulzusokkal.

Két szembenállás, ami kezd kibontakozni: ahogy Viserys egyre messzebb löki az öccsét; valamint Alicent és Rhaenyra ellentéte. Amikor éppen a mostohaanyjának mesél arról, hogy nem akar egy várba zárva csak gyerekeket kinyomni magából? Alicent éppen a leírt helyzetben van. Ki is emelik a két nő közötti ellentétet – miközben Alicent elszenvedi a házasságát, Rhaenyra éppen felfedezi a testiséget úgy, ahogy a mostohaanyja sosem. Itt még nem éles árok közöttük, de érezhetően az lesz. Elég csak megnézni, hogy nekitámad a lánynak, amikor mindenki azt hiszi, Daemon viszonyt kezdett vele.

Lassabb, építkező rész, és a Spartacus alapján azt mondanám, most nem volt vér, jöttek a cicik. Bármilyen vulgárisan is hangzik, de ez a helyzet. A politikai ármánykodás a szokott, a mellé tett szórakoztató és látványelem a halál helyett most a szex.

A látványvilág a szokott, ahogy a színészek játékában is ugyanazokat az elemeket látjuk. Daemon hozta a léha herceget, Viserys a betegséggel küzdőt, Rhaenyra kapott új színt azzal, hogy a testőrét elcsábította, de egyelőre még tartja a hideg hercegnő szerepét, majd meglátjuk, innen hogyan tovább.

Nem friss premier, mert már lassan 1 hónapja megy, de most szántam rá magam, hogy elkezdjem a The Patient (s01e01-02) első évadát.

Thrillerből lett regény, szeretem az ilyen feldolgozásokat. A cselekmény is érdekesnek tűnik, feszültnek, ha izgalmasnak az eddigiek alapján nem is tudom nevezni.

Adott egy pszichológus, aki egy idegen szobában tér magához. Kiderül, a lábán lánc, nem tud elmenni. Majd besétál az egyik betege, aki közli vele, hogy az igazi neve Sam és gyilkos késztetései vannak, melyekből a dokinak kell kigyógyítania. Persze ő haza akarja könyörögni magát, erre Sam felvezeti, hogy sorozatgyilkos igazából, és napi szinten az ölésen járnak a gondolatai.

A feszültség megvan, hiszen mindig egy aknamező, hogy a beszélgetéseken mi derül ki Sam személyéről vagy éppen a tetteiről. De nem izgalmas, mert az amúgy is rövid részeket, kb. 20 perc egy epizód, lassítja, hogy rendszeres elem a doktor visszaemlékezése a korábbiakra. Most egyedül van, otthonról rabolta el Sam, de a múltban ott volt a felesége, akinek a gitárját a történet elején a fiuknak ajándékozta. Tippre a nő meghalt, de biztosan eljutunk még arrafelé, mert egyelőre csak random képeket láttunk a közös életükből.

Mivel abban a szobában játszódik a cselekmény, látványelemet nem is várok. A színészeknek kell eladni, és 2 rész alapján menni is fog nekik. Steve Carell szimpatikusan, érzékenyen hozza Strauss doktor alakját. Mondjuk, az jobban szórakoztat, ahogy Domhnall Gleeson a magát visszafogni igyekvő sorozatgyilkost jeleníti meg. A kis tikkek, ahogy a kezét piszkálja, vagy amikor szinte befeszül az arca, amikor a doki valami olyasmit mond neki.

De érdemes azt is kiemelni, hogy még a függővégekkel is jól húzzák az idegeket. A második rész végén pl. kiderül, hogy valaki még van a házban. De ki? Majd a folytatásban kiderül.

A tervek szerint hétvégére beérem magam a sorozattal, aztán majd mesélem hetiben, hogy alakul a sorozat.

Az Orphan – Az árva azok a thrillerek között van, amelyek meg tudtak lepni, és amelyekre máig pozitívan gondolok vissza. Akkor, az a csavar nagyot ütött.

Most elkészült az előzményfilm, de a történethez nem sokat tett hozzá, azt kell mondanom. Amit az alapfilm végére kinyomoznak, most azt nézhetjük meg alaposabban. Vagyis, Leena szökését az elmegyógyintézetből, Estherré alakulását és az amerikai első családját, akiknek a vesztét okozta. Most az is kiderül, pontosan hogyan.

Kissé bajban vagyok azzal is, hogy az alapfilmben volt pozitív szereplő, akinek lehetett drukkolni. Mivel nem akarták azt a filmet teljesen újra leforgatni, csak más családdal, így most kaptunk egy extra csavart. Megtudjuk, mi történt az eredeti kislánnyal, és az Albright família nem éppen olyan ártatlan, mint aminek kinéznek. Esther szinte méltó ellenfelet kap, mert Tricia és a fia, Gunnar Albright szintén mutatnak pszichopata tüneteket, és nekik is megvan a maguk terve a nővel, aki kislánynak néz ki.

Szinte sajnáltam is, hogy most is kaptunk egy olyan részt, hogy Esther/Leena romantikus érzelmeket kezd el táplálni a családfő, Allen iránt. Ha már olyan jól kitalálták, hogy mit kell lepleznie Leena jelenlétének a családban, felesleges indíték lett, hogy Esther/Leena a nő helyére tört a családban.

Mivel előzmény, az a trükk, ami miatt annyira emlékszem az elsőre, itt nem megjátszható. Tudjuk, hogy ki ez a nő és milyen betegségben szenved. A film végig nyílt kártyákkal játszik és inkább azzal akar sokkolni, hogy Leena milyen könnyen öl és manipulálja az embereket. Túlzás is, ahogy ebben a filmben tulajdonképpen három pszichopata feszül majd egymásnak.

Nem egy látványfilm, és félutas megoldásokat használ. Vagyis, simán látjuk annak a mozdulatait, ahogy Leena valakit agyonszúr, utána csupa vér az arca, de az igazi horror vérengzést nem tették bele. Annál jobb, mintha pl. a mészárlás után tiszta ruhában meg érintetlen konyhai késsel vonulna el a tetthelyről, de nem is realisztikus. Popcorn véres.

Tévéfilmes a történet, a látvány és ma már a szereplőkre is ezt mondom. A nagyja különben is ismeretlen – de az anyát játszó Julia Stiles határozottan karrierje hanyatlását élheti meg. Különben sem hiszem, hogy olyan nagyon meg kellett erőltetnie magát bárkinek is: a legtöbb esetben vagy a széles művigyor, vagy az érzéketlen nézés kellett és ennyi.

Egyszer meg lehetett nézni, de nyomába sem ér az eredetinek. Nem tudom azt sem írni, hogy több lenne egy sikerfilm újabb rókanyúzásánál.

Ki emlékszik olyanra, hogy Tom Hanks negatív szerepben volt látható? Én nem. De ezt a szerepet bevállalta és valami olyat tett bele Baz Luhrmann Elvis Presley filmjébe, amit tőle nem szokhattunk meg. Már ezért érdemes volt leülni elé.

Mert ez a film egy más megközelítésben mesél a rock királyáról. Tom Parker ezredes lesz az elbeszélő, aki védbeszédet mond maga mellett. A jelen, Elvis halála után a nyitópont, amikor őt vádolják visszaélésekkel és az énekes halálba hajszolásával. Egy közel 3 órás filmben fejti ki, hogy milyen volt Elvis és érvel, hogy nem ő tehet a végéről. A durva különben az, hogy mégiscsak az sül ki belőle, hogy nagyon sok mindenért ő a felelős. Mintha vak lenne arra, hogy önzésből mit vétett az énekes ellen. Kihasználta, és úgy alakította a karrierjét, hogy neki, Tom Parkernek legyen a legjobb. Amikor Elvis menekülni akart volna, nem engedhette el – a saját adósságai miatt -, és mondhatni, belezsarolta egy olyan életbe, ami a pusztulásba vitt.

Talán ez az, ami nekem legjobban lejött a filmből. Elvis itt egy álmodozó, egy muzsikus, akit az álmai húznak előre. Megvan egy cél, el akarja érni és azért teljes erőbedobással küzd. Lehet az egy új stílus, egy nagyszabású show vagy valami anyagi, mint egy ház. Parker lesz az, aki megöli az utolsó álmait, és így ez az Elvis csak egy robot lesz, akit bedrogoznak, lenyomja a haknit és feladja. Akart volna egy komoly filmszerepet, világ körüli turnét, és Parker egyiket sem engedi. A fiatalabb Elvis még lázadt és ki tudott törni, de a 40 éves, az apjával és az anyagiakkal fenyegetett Elvis már csak belepusztul ebbe.

Tetszett az is, hogy átadja a film, hogy milyen hatást gyakorolt az énekes – nem csak a zenére, hanem társadalmi kérdésekben. Nagyban mennek a polgárjogi harcok, a feketék küzdenek az egyenjogúságukért, és Elvis az ő kultúrájukat terjeszti. Van is egy olyan rész, ahol egy rasszista politikus azért száll rá a fiatal énekesre, mert a hangzása, a mozgása az afroamerikai kultúrát idézi, népszerűsíti. De látszik is, hogy Elvis a fekete zenészekre nézett fel, tanult tőlük, később népszerűsítette is őket.

Van idealizálás a történetben, ez is igaz. Elvis emelkedik a Jó piedesztáljára, míg Parker egyre lejjebb süllyed a Rossz felé. De ettől működik a film – miközben ott van a karrier, egy olyan életmű, ami máig meghatározó a zeneiparban, a kettejük dinamikája mozgatja a filmet. Nehéz is igazságot tenni, mert abban is van igazság, hogy Parker főleg a kezdeteknél sokat tett, sztárt és ikont faragott Elvisből. Csak aztán már nem Hóember volt, aki a merészet és meghökkentőt kereste, aki nagyot nyújtott – hanem a kényelem ember, aki begyűjtötte volna a pénzt és semmi kockázatot nem vállalt volna. Nem véletlen, hogy ő nyomja annyira az Elvis nevével eladott ajándéktárgyakat. Míg Elvis merne újítani, megújulni, Parker már semmit nem próbálna ki.

Látvány, színészek, zene – Luhrmann ezekhez nagyon ért, és egyik téren se nagyon lehet belekötni. A soundtrack egyszerre eredeti Elvis, egyszerre újrajátszás és helyet kap benne a korszak egyéb zenéje, a maivá tett Elvis dalok is. Sokszínű, miközben megvan a tematika.

Látványos, harsány, a korszakot és azt a show világot is megmutatja, amit a rock királya épített. Az különben önmagában látványelem, ahogy Austin Butler az elején adhatja magát, aztán egyre inkább ahhoz az Elvishez igazítják még az arcát is, akit mindenki ismer.

Erős a szereposztás. Ahogy írtam, Luhrmann jó abban, hogy kihozza a színészeiből a maximumot. Tom Hanks nekem teljesen megújult ezzel a szereppel, míg Butler azt mutatja, hogy több van benne, mint egy helyes pofi, amibe a tini Carrie Bradshaw beleszerethet.

Bár szeretem Luhrmann filmjeit, ettől azért kicsit tartottam. De nem kellett volna. Közel 3 óra és le tudott kötni végig.

Ezt most komolyan ennyi volt és ezzel az üzenettel? Nem elég, hogy különben is sok minden zavart a filmben, de az a vége, a levél és az indokok egy része, az végleg betette a kaput.

Mert mi is a dráma? Adott egy férfi, aki felszámolta az életét és elment a Szentföldre disznófarmot vezetni. Ha jól értem, korábban menő orvos volt. A fia sikeres színpadi szerző, a lánya még keresi a helyét és örök kamasznak tartja a család. Senki nem érti, nem tudja, miért lépett ki a férfi az életükből és miért ezzel foglalkozik, amikor a helyiek rosszul vannak attól, hogy a Szentföldön disznókat tart. A lányával és a volt feleségével, ha nagyon muszáj, még kommunikál, de a fia évek óta hiába ír neki, arra nem válaszol.

Képesek voltak arra vezetni mindent vissza, hogy azt nem bírta megemészteni, hogy a fia homoszexuális és nem lesznek unokái, akik tovább vinnék a család nevét. Nem mintha nem létezne béranya, meg mesterséges megtermékenyítés – és a fia akar is gyereket, jegyzem meg. Annyira durva volt ezt betenni a legvégére!

De különben is sok minden van benne, ami vagy felhúzott, vagy hiányosnak érzem. Egyrészt, Harry indokai még azzal a végső levéllel se kerekednek ki. Miért pont disznók itt, amikor tudta, ez milyen indulatokat fog kavarni? Az kegyetlen, ahogy egy helyi, megszállott pap rászáll. Lesz itt keresztégetés, mint a KKK a feketék ellen. De ez nem elég, még a férfi kisállatként tartott malacát is leszúrják és otthagyják a teraszon kivérezni. Milyen keresztények ezek? Kétlem, hogy Jézus attól büszke lenne rájuk, hogy szenvedni hagytak és megöltek egy ártatlan állatot. De ott van Annabelle terhessége is – ki tudom sakkozni, hogy a rakétatámadás alatt, attól a random sráctól eshetett teherbe, de meg sem próbálta találni a férfit? Egyáltalán, se munkája, se szakmája, se semmije, hogyan akar egy gyereket felnevelni? Egy ideig arra tippeltem, majd a bátyja örökbe fogadja, de nem.

Ha már az a malac – miatta vagyok bajba a film időkezelésével is. Annabelle már szülés előtt van, amikor azok a megszállottak végeznek a malaccal. Egy rendes, házi sertés volt a kis Júdás. És ugyanakkora volt a történet elején is, pedig a malacok gyorsan nőnek. Igaz, sokkal drámaibb a kicsi, aranyos malacot kivéreztetni, mint lenne egy 50-70 kilós hízót. De, Harry nem is hizlalja, akkor is nőnie kellett volna. Plusz, elég nagy sertéstelepe van. Ehhez képest nincs olyan munkavégzés, aminek lennie kellene az állatok körül. Egyszer nem ganézott, vagy etette őket, noha nem voltak alkalmazottai sem. Mégis, milyen farm volt ez?

A személyes drámák se fogtak meg. Harry majd összebarátkozik egy rabbival. De az nem derült ki, hogy Moshe miért enged a kezdeti elveiből, hogyan lesznek barátok. Az egyik percben Moshe Harry ellen beszél és sértő levelet ír neki, a következőben meg már legjobb barátok.

Amikor Monica haldoklik és David, a fia mániásan kerüli? Az utolsó közös emlékük, hogy Monica kopog a fiánál, aki nem nyit ajtót, meg sem szólal. Állnak az ajtó két oldalán.

Megpakolták a filmet neves színészekkel is. James Caan, Tom Hollander, Jonathan Rhys Meyers, Rosanna Arquette. De miért, ha a történet ilyen… nem is tudom, mi a jó szó.

Az biztos, hogy nem találom a film értelmét és sajnáltam a malacot. De ennél többet meg sem jegyzek belőle, attól tartok.