Horror komédiánk készült, így nem meglepő, hogy mennyire jókat vigyorogtam rajta. Végre sikerült olyan fekete humort eltalálni, hogy ne idegesítő paródia, hanem valóban komédia legyen a műsoron. Még a túlzásai is a célt szolgálják.

A történet különben egyszerű: Tarantino stílusban összehoznak pár bűnözőt, akik nem ismerik egymást személyazonosságát és nevét sem, együtt el kell rabolniuk egy gazdag gyereket, és egy napig meghúzni magukat egy vidéki házban, amíg az apja kifizeti a váltságdíjat. Csak aztán rá kell jönniük, hogy nem a gyerek van velük összezárva, hanem ők lettek csapdába csalva Abigaillel összezárva...

Ha valaki olvas fülszöveget, vagy csak a posztert megnézni, azért már le lehet vonni következtetéseket. Ki a történet gonosza és miképpen képes a tetteire? Úgy álltam neki magam is, hogy azzal tudtában voltam, mi is Abigail. (Sokat mond az apja vezetékneve is - Lazar.) Ennek ellenére a film élvezeti értékét nem csökkentette, jöttek más meglepetések, amik érdekessé tették a sztorit.

Mert bizony mindenkinek megvan a maga története. Nagyon nem véletlen, hogy azok az emberek kellettek a lány elrablásához. Mindenki érintett, ha az elején ezt ők maguk sem tudják. Így kicsit túl is lépünk a hagyományos horror kereten és egy kis krimis, maffiás vonalat is kapunk bele. Mert vannak olyan szervezetek és bűnök, amelyek elől nem lehet messze menekülni. Utolérnek.

A film pörög, és gyorsan eljutunk oda, hogy kezdődjenek a gyilkosságok. Lesznek ötletek, harcok és menekülés. Horror komédia, így mondanom se kell, micsoda ötletekkel elő nem állnak majd. A kedvencem talán az volt, amikor ezüst kereszttel és fokhagymával felszerelkezve indulnak az életükért küzdeni. Miután a konyhában rájöttek, hogy a vörös és a fokhagyma nem ugyanaz...

A látvány sem lett túltolva, de azért van. Abihail egyéni mozgáskultúrát kapott, majd azzal is játszottak kicsit, hogy a fajra jellemző külső megjelenési formákat ragozgassák. Jól nézett ki, amikor Abigail Sammy személyében kapott egy babát, vagy amikor Frank változott fenevaddá és a merev rendőr hirtelen kecses gyilkossá lényegült át. A vért mondjuk eltúlozták, de igazság szerint nem tudom, mennyi vérrel jár egy szétrobbanó test, szóval ki tudja...

A szereposztás is bejött. Egyrészt, volt Downton Abbey osztálytalálkozó. Mary férjei egy más környezetben. De szinte mindenkire igaz, hogy ha igazán be nem is futottak, sikeres sorozatban vagy filmben már meg lehetett jegyezni az arcukat, egyeseknek a nevüket is. Talán a 'Mary férje voltam'-klub a kivétel, Goode és Stevens lényegesen ismertebb és elismertebb, mint a többiek. Goode felbukkanása különben is egy jól sikerült poén a filmben, ha Lazar nem is Matthew de Clairmont.

Nekem bejött, a humorával együtt. Nem egy komolyan vehető darab, de kellemes filmélményekre utal vissza és horror komédiaként is múködött.

Ez történik, amikor vakon belekezdek egy sorozatba. Meglepődöm. Az Eric kb. azzal csábított be, hogy Benedict Cumberbatch játssza a főszerepet. Meg tudtam, hogy thriller lesz. Az első rész alatt lett egy elképzelésem, mit nézek majd, hogy a végén aztán meglepődjem.

Mert igen, ez a thriller is, amiben eltűnik egy pár egyetlen fia. Amikor a rendőrség próbálkozik, a szülők is és a nagyszülők pénze is képbe kerül. Mert nem lehet tudni, hogy mi is történt. Az alaphang különben az, hogy Edgart valaki elrabolta, és a család vissza akarja kapni. Az esetet kapó rendőr ráadásként egy bár megszállottja, és az ottani prostitúció és drogárusítás zavarja. A gyerek e klub mellett ment el, és neki meg arra lesz elmélete, hogy oda köthető, mi történt a fiúval.

Csak, amivel más ez a sorozat, az apa személye. Cumberbatch nem Mel Gibson szerepét újrázhatta a Váltságdíjból. Vincent Anderson egy összetett és tört ember. A szülei gazdagok, de bántalmazók is, akik elvárnák, hogy köszönje meg a megfélemlítést, gyógyszerezést és hanyagolást, amit egész gyerekkorában elszenvedett. Vincent évek óta nem is beszél velük. Bábosként lett sikeres és jómódú, aki a maga kitalálta tévéműsor fő embere. Csak éppen itt is gondok vannak, a vezetőség egyre nehezebben viseli a szókimondó természetét és bele akarnak erőltetni olyan elemeket is a műsorba, amit Vincent mereven elutasít. A házassága romokban – a feleségével már csak veszekedni tudnak, annyira, hogy a fiúk már nem is bír otthon maradni, keresi a menekülő utakat. Azt Vincent meg nem is tudja még, hogy még reménytelenebb a családi helyzete, mint feltételezi: Cassie már talált mást. Plusz, Vincent pszichés beteg és alkoholista. Lehetne elemezni, ez mennyire a gyerekkorának és szüleinek köszönhető, de akkor is az. És az első rész vége kegyetlenül lecsapja a labdát, hogy miért Eric a sorozat címe – ami a báb neve, amit Edgar tervezett az apja műsorába.

Vannak nyomozati irányok, több szálon haladó cselekmény. De a végéig nem áll össze, mi is történt. Azt bontja ki sokkal jobban, hogy az egyes szereplők milyen drámákat igyekeznek túlélni. Vincent eljut oda, hogy már csak a gyerek számít neki és az őrületet is magához öleli, ha segít vele a gyerek fellelésében. A nyomozó a szexualitását és a múltját kell, hogy leplezze. Döbbenetesen sok szereplő kerül elő a végére, akiknek rovott múltja van, akár, mint szexuális bűnelkövető. Azon kezdtem is kiakadni, amikor a sokadik szereplőről derül ki, hogy valamilyen formában pedofília van a történetében. Titokban mindenki perverz, aki meg nem, arra is ráfogják? Mert itt van egy ilyen súlyozás. Egy másik ügy is majd a történetbe kerül, ott is ezek lesznek a fő elemek: perverznek tartott szexualitás, visszaélés, erőszak és halál.

A műsort a színészeknek kell eladni. Látványelemként Eric jelenik meg, de igyekeztek nem túlzásba vinni. Elég különösen egy tartozék ő, különben is. Cumberbatch durván tolja végig, de talán ezért is jó ellenpontnak a rendőr, aki komoly lelki traumákat hord ki lábon, legtöbbször rezdületlen arccal. És mégis, benne van az a nagy fájdalom, amit csak ritkán akar és tud kiengedni. (McKinley Belcher III játszotta.) Aki viszont komolyan ellenszenves volt végig, pedig nem az volt a cél, az anyát játszó Gaby Hoffmann. Az ő esetében annyira éreztem azt, hogy nagyon tud mutogatni, mi a baj. Másban. A szálka meg a gerenda esete.

A végét pedig még emésztem. Az biztos, hogy ott van az egyik leginkább mocskos és ellenszenves szereplő. Egy függő nő, aki a drogtartozása fejében gyereket akar eladni pedofiloknak. Nem is véletlen, hogy őt megbünteti a sorozat. De az, hol és miért volt Edgar, szintén egy gyomros. A körítés után valami mást vártam, krimisebbet. Ettől nekem fura is volt.

De egyszer megérte megnézni, a történet szépen összeáll és jó, hogy nem csak egy szál, egy nyomozás és egy család drámája. Sok mindent bele sikerült tenni 6 részbe is.

Ha minden igaz, megtörtént esetet dolgoz fel a film. De ha nem így lenne, akkor is van egy vetülete, amiért bőven megérte megnézni. Nem is feltétlenük az, ami a középpontban van.

Mert a történet lényege röviden megfogható: egy norvég család két zsidó kisgyereket bújtat. Amikor a szülőket letartóztatják, a két gyerekre marad, hogy biztonságba juttassák a testvérpárt. A történet kalandjai pedig az úton velük történtek. Találkoznak majd jólelkű segítőkkel, de megrögzött nácikkal is, akik a gyerekeket is simán a halálba küldenék.

De, ami a filmben értékes, vagy inkább úgy fogalmazom, ami nekem legjobban beragadt, hogy a gyűlölet és a bűn hogyan tud terjedni. Otto és Gerda testvérek, ugyanúgy nőnek fel. Otto mégis a nácik hatása alá kerül. Elég egy barát, egy párszor hallott szlogen, és már Otto is azt fújja, hogy mindenért a zsidók a hibásak és nem lenne szabad élniük sem. Amikor a szüleik elvitele után megtalálják a gyerekeket, Otto már kész is feladni őket. Sokáig az egyik fenyegetése az a filmnek, hogy a kisfiú mikor lesz az árulójuk. A közös kalandok, ahogy megismeri a két vele egykorú gyereket, döbbenti rá arra, hogy miképpen mosták az agyát. De az a folyamat, hogy a rendes gyerekből miképpen csinálnának gyűlölködő, kicsi nácit...

Természetesen megvan az ellenpont is. A német katonák között van egy fiatalember, aki nem zsidókat vagy őket segítőket lát, hanem csak ártatlan gyerekeket. Ő majd segít nekik, akkor is, amikor egészen másra van parancsa és pontosan tudja, hogy a felettese mit tenne vele, ha rajtakapja.

Olyan szépen benne van ebben a filmben, és ezzel rá is kapcsolnék a tegnapi filmre, hogy mennyire elveszik a kiközösített kaszt identitását. Dehumanizálták őket. Nem Daniel és Sarah lettek, nem két kisgyerek, akik csak a szüleikkel akartak lenni. Hanem csak zsidók, akiket ki kell írtani.

Nem vitték túlzásba a látványelemet, de nem is nagyon lehetett. A gyerekek útja a kiemelt téma, vonattal és gyalog, néha egy-egy kocsin elrejtve. Az sem véletlen, hogy nem nagy akciók vannak. Az nagyon nem lenne hiteles, ha a 4 kisgyerek lefutna egy csapat német katonát vagy átvernék őket. Így is kicsit fura volt, ahogy mindenki átjut a határon. Otto esetében különösen fura.

A gyerekek a cuki elem, és az ő jeleneteik kell, hogy eladják a filmet. Sarah és Daniel kifejezetten aranyosak is lettek, a norvég testvérpár kevésbé az, de a Gerdát játsszó kislány energiái jól átjönnek. Róla el lehet hinni, hogy tényleg ennyire lelkesül és segíteni akar.

Van tartalma, kaland benne és értékelhető üzenet. Nem egy nagy film, de egy értelmes néznivaló estére.

Első ránézésre ez egy olyan film, amit szeretnek az amerikai fesztiválokon és díjátadókon. Igaz történet az alapja és olyan kérdéseket piszkál, mint a rasszizmus az Államokban. Ahogy most rákerestem, elég sokfelé el is vitték ezt a filmet és szerzett pár díjat is.

De, akkor a történet. Adott egy újságíró, Isabel Wilkerson, aki már Pulitzer-t is kapott. Írt egy regényt, és kicsit parkolópályára állt, hogy az egyre sebezhetőbb és betegebb anyjával legyen. Így amikor megkeresik egy témával, a feketék és a rendőri erőszak, passzolja. A férjét és az anyját hamarosan elveszti, és kicsit másképpen, de megihleti a téma. Azon kezd el gondolkozni, hogy mennyire hasonlít a feketék helyzete az Államokban, a zsidóké a náci Németországban és az indiai alsó kasztoké. Ezeket kívánja kapcsolatba hozni és így más alapokra helyezni a rasszizmust. Mi van, ha nem is faji alapjai vannak? Nem rasszt, kasztot kell keresni, amit mások megbélyegeznek és különféle módokon elérik, hogy kizárjanak, akár meg is semmisítsenek.

A film az ötlet születése, a kutatás története. Hogy kiket nyert meg az elméletnek, kik és mivel próbálták cáfolni. Közben pedig halljuk, mit ír. Milyen történeteket nyomozott ki. Az különben egy jó ötlet, szinte rövidfilm a filmen belül, ahogy megszemélyesíti az egyes eseteket. Nem csak általánosságban beszél az egyes nemzetek és tetteikről, hanem emberek történetét mondja el, akik azt megélték. Az indiai fiúét, aki az iskolában nem érhetett hozzá senkihez, mert az érinthetetlen kaszt szülötte volt. A német férfiét, aki zsidó nőt szeretett és vett el, és egyedüliként tagadta meg, hogy náci karlendítéssel köszöngessen a gyári munkások között.

Szerettem az összefoglalókat, ahogy egymás mellé teszi az elnyomó rendszereket, és egyértelműen feltárja, miben hasonlítanak. Logikus lesz, szépen alátámasztva az elméleteit. Azt külön érdekesnek találtam benne, hogy az adatgyűjtés során megismert emberek között egyesek min képesek felháborodni.

Nem izgalmak, nem a cselekmény adja el. Ez sokkal inkább dráma, amiben azt sikerül egymás mellé tenni, hogy a különféle tragédiákat miképpen lehet túlélni. Akár egy csoportnak, akár az egyénnek. Mutatja azokat a jellemzőket, amelyeknek meg kell csengetnie a vészjelzőt – ha ilyen történik, hamarosan a népírtás lesz a téma.

Igaz, azt nem értettem, hogy ennek az egésznek mi a célja. Azzal, hogy belátjuk, ezeknek az elnyomó rendszereknek egy az alapja, ugyanolyan eszközöket használnak, még nem oldódik meg semmi. Ott az elmélet, meg lehet látni benne az igazságát, de mt lehet vele kezdeni? A bűnbakgyártás és az emberek egymással szembeni kegyetlensége sajnos nem új mese.

De a történet gördülékeny és Aunjanue Ellis-Taylor egy kifejezetten szimpatikus nőt jelenít meg, aki nagy empátiával és sok kérdéssel ás a dolgok mélyére. Igen, éreztem benne azt is, hogy ez a munka a személyes gyászterápiája is, de nem csak az. Kisebb szerepekre is hoztak be nagyobb neveket, és a szereposztáson is látszik, hogy drámaként voltak elvárások a filmmel.

Változatosak a helyszínek, úgy van téma és haladás, hogy nem nagyon tudnám elmesélni, mit is csináltak és mi mozgatta a cselekményt. Bár egyes trükköket ki tudok mutatni – mint a beékelt történetek használata a történet színesítésére. Hogy kevésbé legyen elméleti.

Lekötött, érdekes lett és nem éreztem azt túlnyomó filmnek, hogy milyen rossz még mindig a fekete lakosságnak az Államokban. Viszont, az nagyon húzza az agyam, hogy a megszülető könyv és elmélet milyen célt is szolgál.

Lassan ott tartok, ha valami olyasmi sorozatot akarok nézni, amire pozitív értelemben azt mondom magamban, hogy ezek már nem igazak és ilyen nincs, akkor keresek valami dél-koreai sorozatot vagy filmet. Horror, thriller, nem szokványos romantika, de még anime is van, amit szívesen nézek tőlük.

A Hierarchy olyasmi, mintha a Gossip Girl átmenne gyilkos indulatok kegyetlen megélésébe. A fő helyszín egy elit magániskola, és a szereplői az ide járó diákok. Alapból két nagy csoport van: a kivételezettek az egyik. A gazdagok nagyon gazdag gyerekei, akik úgy viselkednek, mintha övék lenne a hely. Nem is nagy csúsztatás, mert pl. az egyik az alapító unokája, de a legnagyobb támogatók és tulajok gyerekei is ott vannak közöttük. A másik csoport az ösztöndíjasoké, akiknek több a szenvedés, mint az öröm abban, hogy ide járhatnak. Az egy dolog, hogy a gazdagok nem közösködnek velük, de az erőszak is megengedett, a tanárok nem tesznek semmit. De még az iskola részéről is másodrangú alakokként vannak kezelve: pl. egyes órákra be sem iratkozhatnak, de még a teremben se mehetnek be. Ki is mondják, hogy az az igazi diákoknak van.

Ahogy a Gossip Girl, ez a sorozat is azzal nyit, hogy az iskola egykori királynője visszatér. Jae-i a leggazdagabb, a legszebb és nem mellesleg Ri-an (aki fiúban ugyanez) barátnője. Csak éppen Jae-i szakít a barátjával, és másképpen viselkedik. Az új ösztöndíjas fiúval, Kanggal barátkozik. Meg is indulnak a játszmák, és a diákok nagyon hamar csoportokra szakadnak, akik változatos módokon ártanak egymásnak.

Az igazi mozgatórugó viszont a titkok leleplezése. Mindenkinek van, és változatos, hogy thriller vagy tinisorozat vonalon. Van olyan, aki a tanárával keveredett viszonyba, más azért akar valakivel összejönni, mert az apja cégének tőkebefektetés kellene sürgősen. A legtöbbük bántalmazó, vagy nem csinál semmit, amikor a baráti kör a náluk szegényebbeket terrorizálja. A nagy rejtély pedig keveri a kettőt: tavaly meghalt egy ösztöndíjas. Baleset vagy gyilkosság? Mi történt vele? Az iskola mindent eltussolt, és Kang jó kedélye, széles mosolya mögött nagy megszállottság van az igazságért és a bosszúért.

Nem hosszú az egész évad, így nem lett túlpörgetve. Nem szappanoperás, ha vannak is olyan húzások benne. A thriller és az ifjúsági zsánerelemeket is szépen keveri.

Ha olyat kell kiemelnem belőle, ami viszont zavaró volt, az a menet közbeni irányváltás. A nyitástól kezdve erősen húzott egy vonalat: szegények és kívülállók, meg a gazdag bántalmazóik. A sorozat azonban elmegy abba az irányba, hogy ezek a gazdag és másokat bántó srácok is nyomorultak. Ahogy a családjuk, a szüleik bánnak velük. Amiket rájuk kényszerítenek. Jókaival szólva szegény gazdagok. De nehezemre esik ebbe beleélni magam, amikor ott van mellette élesen, hogy mennyire nem csak áldozatok. Ők elkövetők is. Némi felmentést kapnak ugyan, de nem kellene addig elmenni, hogy őket sajnáljuk. 

Megvan az eye candy faktor is, mellesleg. Nagyon oda van figyelve arra, hogy milyen alkatú emberekre milyen ruhákat adnak rá. Mivel a szereplők egy része hipergazdag, lehetett játszani ruhákkal, ékszerekkel, autókkal és berendezésekkel. Elég csak megnézni, az iskola maga hogy néz ki. Mint egy vidéki kastély és nem iskola.

Egyszeri szórakozásnak jó volt, csak ne érezném annyira keserű pirulának, hogy 'a gazdagoknak is megvan a maga baja' az üzenete.

Mielőtt bármibe is belekezdek, egyetlen dolog nagyon mozgatta az agyam. Vajon poén volt, vagy komolyan kellene venni, hogy a méhészek tényleg méhészek is? A nyugdíjasnál még elhiszem, hogy jobb dolog híján valóban kaptárokkal kezd el bajlódni, de a nem kicsit pszichopata utód is méhészeti szakkönyvvel rohangál? Minek?

Az elején még megvolt az egésznek a humoros volta is. Ahogy Statham karakterét, Adamet szinte senki nem veszi komolyan, mert csak egy méhész. Rá is van játszva erre, mert tényleg mézet készít, osztogat és a méhekkel dolgozik. Aztán Westwyld, az egykori CIA igazgató elmeséli, hogy milyen titkos program létezik, amelynek tagjai méhészek. Csak éppen ezek után is folytatódik a méhészet. Statham szinte mindenre be tud nyögni valami ehhez kapcsolódó bölcsességet, és Parker ügynök is egy méhészeti könyvből sakkozza ki, hogy mi lesz Adam következő lépése. A film szókincsébe annyira szervesen beépülnek a méhek, méz és hasonlók, hogy az már túlzásnak is tűnik.

Igaz, ez nem is az a film, amit reálisnak kellene vagy lehetne elfogadni. Örököse azoknak a régi akciófilmeknek, amikor Stallone vagy Schwarzenegger egymaguk egész hadseregeket győztek le. Itt is megkapjuk, hogy Adam Clay egyedül egész osztagokat és minden útjába kerülő szuperkatonát elintéz. Simán bemegy az elnöki rezidenciára a titkos szolgálat mellett, de az egész épületet megtöltő zsoldosokat is leszedi. Még úgy is megy neki mindez, hogy halálos sérüléseket az igazi katonáknak vagy rendőröknek nem okoz, csak a lelketlen zsoldosokkal végez. Még nekik is ad különben esélyt: rákérdez tőlük, tuják-e kiknek dolgoznak. Ha észbe kaptak volna, hogy az elvek fontosabbak, mint a bér és elmentek volna, lett volna rá lehetőség. És Adam Clay a majdnem sebezhetetlenség képességével is rendelkezik. Nem elég, hogy egy egész osztag speciálisan képzett katona és rendőr képtelen lelőni, de ha hasba is szúrják, szinte csak egy kis cellux kell, és már megy is nagy vidáman búvárkodni és menekülni.

A film gonosza is illik ebbe a régi típusú, nem komolyan vehető kategóriába. Derek Danforth elkényeztetett, akaratos és önző figura. Kb. két dologból él: az anyja biztonsági hálójából és mások megkárosításából. Családi vagyon van mögötte, komoly cégek – erre azt találja ki, hogy telefonos csalásokkal adatokat szerez, és mások megtakarításait lopja el? Ő ráadásul nagyban csinálja, cégekkel és saját maga csak a pénzt kapja, más dolga nincs. De, néha üvölteni a helyi vezetőkkel. Fel nem fogom, miért van erre rászorulva és minek neki. Teljesen debilnek és életképtelennek tűnik szerencsétlen.

Mondjuk, az anyjával se bánik kedvesebben a film. Az egy dolog, hogy mennyi mindent elnéz a fiának és bevédi. Az már más kategória, hogy a nem éppen észlény Derek nagyon át tudja vágni. Vagyis, ő sem egy okos személy. Végül, egy ponton simán az arcába vágják, hogy azért akart elnök lenni, hogy koktélpartikra járhasson.

A szegények szívnak, a gazdagok meg tehetnek bármit, amit akarnak. Olyan szinten van társadalmi igazságtalanság, hogy az is döbbenetes. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a rendőrök, FBI miképpen tud reagálni. Ezért is nem tudtam szimpatizálni az ügynökkel, akit egy pontig magamban idiótának is neveztem, mert a személyes érintettsége miatt neki kellett volna először rájönnie, mi folyik.

Vagyis, látványfilmnek jó film. Ha képes vagyok kikapcsolni az agyam, most ment, akkor kellően elszórakoztat az, ahogy Adam Clay megindul és ahogy igazságot tesz. Az szinte egysorossal felér, amikor pl. beállít a benzinkannákkal, hogy ő aztán most felgyújt mindent. Vannak benne olyan tesztoszteronban tocsogó, bad ass megmozdulások és beszólások, amelyek elszórakoztattak. Csak az agyam kell hozzá kidobnom.

A szereposztás ilyen filmhez megfelelő. Mindenki kicsit ripacskodhat, nem kellett ezt komolyan venni. De nem is szabad, nem működne. Azért Irons jelenléte meglepett, ennél komolyabb színésznek tartom, de tény, ezt könnyen eljátszotta.

Nyári popcorn mozinak működött. És most menjünk darazsakat írtani? A lényeg, védjük a méheket!

Elsőnek, a hét eleji HBO menet: House of the Dragon (s02e02). Előre nem igazán haladtunk, inkább azt vesézte a mostani rész, hogy mindkét családban mennyire eluralkodik a megosztottság. A kisfiú halála a Hightower oldalnak a veszteség mellett is előny lehet. Egyből indult a propaganda, hogy Rhaenyra ellen hangolják a nemeseket. Volt gyászmenet, dühöngő király és az ebből fakadó tettek. Aegon nem a trónra való és minden döntése ezt húzza alá, most láttunk többet is. Le van építve aztán mindenki – a dédunokája halálán nyerészkedő Otto, vagy a lánya, aki pontosan érzi, mennyire bűnös viszonyba ment bele, de azon túl, hogy zavarja a bűne, még folytatja is. Rhaenyra meg Daemon ellen támad, és már megint az a téma, hogy kinek kellene a trónon ülni. Az ennek a családnak a legnagyobb baja, hogy kb. mindenki uralkodni akar, aztán mindenki egymásnak esik miatta, még azok is, akik különben meglennének egymással. Durva, de a legnormálisabbnak Rhaenyra örököse, a nem felvállaltan Strong-fiú tűnik, ami sajnálatos, ismerve, mi lesz még itt. A helyszínek, a színészi játék húzta előre ezt a részt, mert most akcióba nem mentek bele. Ez most további helyezkedés, a nemesek véleményének megnyerése volt, mindkét oldalról. De ez a rész inkább a zöldekről szólt.

Meglepő pofon érkezett az All American (s06e12) részében. Az, hogy Olivia gyerekkönyve nem lett azonnali siker, azért nem lepett meg. Az alapján, amit mutattak belőle, én sem tenném fel az unokahúgom polcára. Bár azon jót mosolyogtam, amikor Jordan a saját feltűnésén rendezte a műsort. Vagy amikor Layla simán sorolni kezdte, hogy kellett volna jobban csinálni a megjelenését. De, ami a rész veleje, az a draft. Meg az ott osztott nagy pofon. Az olyasmi, amiből aztán megint jól el lehet húzni, mi lesz most. Mivel már belelestem a 13. részbe, tudom, hogy nem így lesz, de talán nem is bánom, hogy nem kezdenek el ezért majd nagy köröket futni. Viszont, ami komolyan zavart ebben a részben: Spencer mindenkinek drága ajándékokat kezdett el osztani. Annyira az a PR vele kapcsolatban még mindig, hogy a szegény fekete fiú, aki kitör a gettóból, hogy abba miképpen fér bele, hogy pl. új autót vesz az anyjának? Írtam már, de ez a sorozat már régen nem társadalmi kérdéseket vagy a rasszizmust. Már sokkal inkább egy szelídebb és feketébb Narancsvidék.

Rossz vagyok, de kb. Elias miatt nézem a Gyilkos elmék (s17e05) ezen évadát. Az összes emlékezetes, jópofa jelenet az övé volt. Azon kifejezetten jól szórakoztam, amikor a repülőre ülnek, és kb. olyan a hatása, hogy a BAU csapata 5-6 emberből áll, Elias meg is van láncolva, és mégis tartanak tőle. Szép sorban mindenki fájó pontjára rá tud nyomni, és neki sokkal gyorsabban megy egyedül az, amihez nekik csapat kell. A napokban még a sorozat legelejéről láttam egy részt anyáméknál a tévében. Le is döbbentem a hatalmas különbségen. Ott okosak, profik és hatékonyak voltak. Most meg ott tartok, hogy szívesebben nézem a bűnöző dolgait az évadban, mint az övéket. Amit hiányosságnak érzek, hogy minél többet megtudunk az elkapásra váró bűnözőkről, ők annál kevésbé tűnnek fenyegetésnek és vagy okosnak. Nem tudom, mit hoznak ki még belőle – csak nem a középpontban levő katona tud katonailag vagy politikailag érzékeny dolgokat? Mert kb. nem értem, mi indokolja az utánuk levő nagy hajszát. Állami és szövetségi szinten. Mindegy, most majd beszélnek Eliasszal és talán többe tudunk. De azért nagyon gáz, hogy ennyire butított és leépített már ez a csapat.

Heti újdonságként megint egy kis anime. Suicide Squad: Isekai (s01e01-03) – vissza az alapokhoz, csak most Waller a frissen elkapott bűnözőket egy másik világba küldi át. Ott vannak elfek, varázslat és mindenféle szörnyek. Az első három részben megismerik a helyet, egymást és összefutnak Rick Flaggel, aki egy korábban átküldött csapat túlélője és elkezdi őket is ráncba szedni, már amennyire lehet. A nagy felismerés pedig az, hogy a másik világ egyensúlya azért borult fel, mert a korábban átküldött öngyilkos osztag önállósította magát és megkezdték a hatalomátvételt. A császár vezeti őket – sejtem, hogy az is egy poén lesz, ő melyik DC gonosz, de egyelőre az még rejtve van. Meglenne a poén, ha Joker lenne, de azért nem hiszem. Ő a káosz ügynöke, és egyelőre olyan szervezettséget mutatnak a gonosz gonoszak, amit a bohócról nem feltételeznék. De majd kiderül. Addig is kapunk nagyon sok akciót és álnok humort. Nagyon nem gyerekeknek van szánva, még annyira sem, mint Harley saját sorozata. Itt alap, hogy King Shark szájából az éppen felfalt emberek/rémfarkasok lába lóg. Hogy az osztag tagjai ugyanúgy halálra verik a veszélyes orkokat, mint a börtönt fenntartó tündéket. A humora meg – fekete és sötét. Azon kész vagyok, ahogy pl. a 3. részben Deadshoot azt hitte, nagy haverok a Patkányfogóval. Aztán belenézhetünk a közös börtönéveik emlékébe, és kb. azt látjuk, hogy a Patkányfogó non-stop kínzásnak és gyötrelemnek élte meg, amit Deadshoot merő barátkozási szándékkal tett vele, legyen az patkányos DVD vagy egy új frizura. De azon is kész voltam, amikor Flag nagyra van, hogy a börtönben az orkoktól megtanulta a helyi nyelvet és a tündérekkel leáll tárgyalni. Akik meg majdnem meglincselik, amikor az őket szidalmazó, trágár és sértő kifejezéseit hallgatják. Szegényemnek meg le sem esik, hogy mennyire nem úgy mondja a dolgokat, ahogy szeretné. Külcsínre a nyugati és az anime ábrázolás keveredik benne. Nincs úgy keletire szabva, mint amit a Vinland Saga néha produkált, leginkább az arcokban látok más hatást. De mindenki felismerhető, egyedi harci technikával és tiszteletben tartva a DC karaktert. Eddig elnézem, és érdeklődve várom, hova lyukadnak ki majd a végére. Egy azért van, ami nagyon zavar: a végére betett zenei blokk képei a ’szexi Waller’ beállásokkal. Az aztán nagyon furcsa és karakteridegen.

Gondban leszek, hogy mit meséljek erről a filmről. A helyzet az, hogy a téma ellenére csalódást keltő darab. Ha már Párizs, Eiffel és egy nagy szerelem, valami többet vártam volna.

Talán azt írom, olyan, mint azok a regények, amelyekben egy leszármazott fedi fel a nagyszülője, nagynénje, vagy valamilyen rokona múltbéli történetét, amiben általában van egy nagy szerelem is. A legtöbb viszonylag kellemes limonádé, de csak nagyon kevésnek sikerül az igazi varázslat. Az Eiffelnek sem jött össze.

Igaz, kicsit el is tér a fent említett alaptól. Itt is van két idősík, csak itt egy életen belül. Az ifjú Gustave szépreményű építészként szeretett bele a gazdag kisasszonyba, Adrienne-be, de útjaik elváltak. Kb. 30 évvel később újra találkoznak, és miközben újjáéled a szerelmük, kiderül az is, mi történt pontosan velük korábban. A film lineárisan vezeti a két síkot, hogy aztán a jelenben lecsapja azzal, hogy mit is ábrázol a torony igazán. Maradjunk annyiban, hogy nem a női hátat, aminek az ívéről egy ponton áradozik az építész.

Mindkét történet elcsépeltnek hat. Végig érezhető, hogy egyik szálon sem lehet boldog a pár története. Eleve a múlt már lezárt kérdés: a nyitásból is tudjuk, hogy nem maradtak együtt, Eiffel mást vett el és mástól születtek gyerekei. Amikor Adrienne visszatér, ő is mással házas. A kérdés a miért, de nem is kell hozzá a finálét megvárni. Egy-egy mellékszereplő sokkal korábban ráutal, hogy mi lesz a jövő. Pl. Adrienne apja. A jelen síkjában pedig így jön ki a film üzenete, hogy a torony egy vallomás a nőnek, akit Eiffel kétszer is el kellett, hogy veszítsen.

Amúgy is bajom lenne azzal, hogy mennyire nem számítanak az eltelt évek. Amint megint egymás mellett vannak, simán tudják ott folytatni, ahol korábban abbahagyták. Miért nem lehet érzékeltetni, hogy mindketten családosak, leéltek egy fél életet már egymás nélkül? Ezek a második esély történetek rákfenéi, nagyon kevés tudja értelmesen kezelni, hogy a szereplők éltek, változtak, újra meg kell ismerniük egymást. Itt erre kísérlet sincs. Zárójelbe a külön töltött idő és ennyi.

Látványra a kosztümös filmek elemei megvannak. Az épülő torony és az ahhoz kapcsolódó jelenetek kifejezetten jól is sikerültek. Nem mondhatnám, hogy a fizika vagy az építészet hozzám közel álló téma lenne, de ebben a filmben simán azt találtam a legjobbnak, ahogy megmutatják, hogyan sikerült kiegyensúlyozni a tornyot és milyen elvek szerint építették meg.

Ehhez a témához sorolnám azt is, ami az idősíkok miatt merül fel: az idő múlásának ábrázolása. Romain Duris, vagyis Eiffel esetében tökéletesen működött. Nem csak az ősszé váló haj, annál több elemmel sikerült megmutatni, hogy az egyik síkon közel 30, a másikon 50 felüli az építész. Viszont, Emma Mackey esetében még csak nem is próbálkoztak. Eleve fura választásnak érzem francia nemes kisasszonynak a színésznőt, de hogy a 20 és az 50 éves ugyanúgy nézzen ki, azon komolyan kiakadtam. Mi az egyetlen különbség? A lány Adrienne-nek többször volt kibontva a haja, az asszonynak már komolyabb frizurái vannak és ennyi. Ennél az is jobb lett volna, ha két szereposztás van és egy idősebb színésznő játssza a századfordulós személyt.

Ez felhúzott annyira, hogy itt le is tudok ragadni. De inkább kiteszem a pontot, és azzal zárok, hogy az építkezős részek miatt nem bánom, hogy megnéztem a filmet. A románc viszont nem ért meg másfél órát.

Idén a második divattörténettel (is) foglalkozó sorozat. Dior és Chanel után Karl Lagerfeld történetébe merülhetünk bele. Abban egyeznek is, hogy ez is gyorsan darálható, pár rész sorozat.

Az már más kérdés, hogy melyik márkának milyen a megítélése. Jelen sorozatban is érzem a témát visszaköszönni: a kommersz és a haute couture össze is csapnak majd. Lagerfeld még fiatalon kiszorult, de az évad végére vissza akar kerülni. Van ugyanis egy elég komoly bizottság, amely eldönti, melyik szabászat nevezheti magát haute couture-nek. (Franciául/angolul néztem, azt passzolom, hogy magyarul minek hívjuk a haute couture-t, de már hallottam magyar szövegkörnyezetben is, talán érhető akkor így is.)  Elkalandoztam. Lagerfeld nem olyan név, mint a már emlegetett Chanel és Dior. Akik megjegyzem, máig haute couture cégek.

Viszont, ez a sorozat is be tud dobni egy olyan divattervezőt és márkát, ami szerint nagyobb, mint a Lagerfeld. YSL – vagyis, Lagerfeld barátja és kortársa a kor nagy francia divatzsenije, Yves Saint Laurent. Azért annyi szerepet nem kapott, mint Lagerfeld, de én észrevettem magamon, hogy sokkal szívesebben nézem a vele foglalkozó részeket. Annak ellenére, hogy Daniel Brühl – aki Lagerfeldet alakítja – szerintem zseniális színész.

Talán azért is, mert Lagerfeld személyisége annyira rideg és simulékony, annyira elrejt mindent, hogy egyszerűen nem kötött le. Lagerfeld élettársa, ha nevezhetjük annak, Jacques egy ponton Karl fejéhez is vágja, hogy Yves-nek van szíve, farka, szenvedélye, ő tud is élni. Karl meg nem. Egész másképpen volt ő beteg alkat, mint a függő Saint Laurent. Bár nincs kimondva, de nekem simán benne lenne, hogy érintésfóbiás és aszexuális. Szerelmet és vágyat tud érezni, de a test nála annak ellenére nem téma, hogy divatból él. Mondhatjuk, a test a munkaeszköze.

Pedig megvannak az ő alakjában is az izgalmasabb elemek. Amit már láttam kiemelve, az a német gyökerei. Felvetve azt is, hogy az apja a textílgyárában kiket dolgoztatott és ezért nácinak is lehetne nevezni. De sokkal izgalmasabbnak találtam az olyan kis nüanszokat, hogy miképpen öltözködik és viselkedik közben a társaságban. Megvan benne az ellentét, hogy feltűnő és extravagáns a ruhatára, mintha a Napkirály lenne a példa. Ugyanakkor láthatatlan is - egyszerre lássák és figyeljék is, meg ne is.

Megjelentek a sorozatban a ruhák is, ha nem is annyi, amennyit szívesen néztem volna. De még így is több volt, mint a már emlegetett Chanel - Dior szériában. Visszakanyarodva a már említettekhez, itt azért sajnáltam, hogy YSL a mellékszereplő. Az ő kollekciói jobban érdekeltek volna, mint Lagerfeld munkastílusa. Elég kifejező volt, amikor elment Yves bemutatójára és fel tudott volna robbanni, annyival le volt maradva egykori barátja mögött. Igaz, a végén ő nevetett. A józan életmódjával tovább lehetett a csúcson, alkothatott nagyon sokáig, míg Yves csillaga gyorsabban fellobbant és hullott.

 De a ruhákkal kezdtem. Egy jelenet ilyen téren remekül ki volt mérve. A Marlene Dietrichnek készített kosztüm. Az remekül kifejezte, hogy miért nem fogadta be a magas divat világa. Túl sok. Le merném fogadni, fekete-fehérben felvette volna a ruhát. De abban a rikító lilában... Azért a nőhöz hasonlóan bohóc jelmeznek nem neveztem volna, de tényleg nem egy idős dívának való öltözetnek tűnt.

Amit nem szerettem: Jacques szála. Annak nem sok értelme volt, zavaró volt és kb. mindenkit meg tudott vele utáltatni a sorozat. Yves volt az egyetlen, akit legalább sajnálni lehetett a végére. Jacques szórakozott és taktikázott, Karl nem tudott mit kezdeni a szerelmi háromszöggel és a maga érdektelenségével, Yves meg simán összetört benne. Két dolgot vártam is végig: Jacques és Karl közül valamelyik nagyon durván járjon. Nem bántak jól egymással, nem is tettek jót egymásnak. Azt se tudta megmutatni a sorozat, hogy Jacques mit látott Karlban. Meleg körökben volt végig annyira népszerű, hogy könnyen talált volna más cukros bácsit.

A szereposztásról sincs különösebb megjegyzésem. Brühl-t szépen átlényegítették és azt is jól használták, hogy többnyelvű színésszel dolgoztak. Nagyon simán váltogatta a nyelveket az egész történetben, és nem csak a németet és az angolt. Valois Yves-je tetszett még a sorozatban, a kiégésig buli, érzékenység és vad sebezhetőség is megvolt.

Mégis, mindent összefogva a történettel vannak gondok. Nem lett érdekes vagy izgalmas ez a sorozat. A téma érdekelt annyira, hogy végignézzem, de még így is voltak részek, ahol untam magam. Ahol ki nem állhattam elsősorban Jacques történetszálait és a szerelmi szerencsétlenkedéseiket. Megjegyzés: különben visszafogott a film LMBTQ vonala. Nem nagyon akad benne heteroszexuális szereplő, de nem is olyan parádé, mint pl. egy Sex Education évad szokott lenni.

Bánni nem bánom, hogy láttam, de többet vártam a sorozattól. Valami, egy jól megírt szkript, nagyon hiányzott belőle.

Hogy kötöttem ki ennél a filmnél? Mondanám, hogy el sem tudom képzelni, de ez nem lenne igaz. Nekem mindig a nevek a halálom – színész vagy rendező, de volt már olyan is, aminek a zeneszerzője vonzott be. Most a producer, bár elsőre félrenéztem és rendezőnek hittem. Jordan Peele.

Ehhez képest egy annyira Dev Patel történetet kaptam, hogy azt még sokallom is. Eljátszotta a főszerepet. Ok. Megrendezte. Legyen. Az egyik forgatókönyvíró is – ezen már húztam össze a szemöldököm. De még produceri kreditet is kapott. Közel vagyok hozzá, hogy mindezek miatt szerzői filmként tekintsek rá. Nem feltétlenül örülök neki.

A Majomember kb. olyan, mintha egy bosszúfilmet és egy szuperhős eredettörténetet kereszteztek volna. Az egyiknek nem elég kemény, a másiknak nem elég szuper. Meg hosszúnak is éreztem. Elég lett volna mindez 90 percben is, sok a lassító elem benne, de ezt simán betudom a szerzői jellegnek. Patel nem csak azt akarta eljátszani, hogy edzi magát és leveri az ellent, de hosszú perceket akart a drámának is, amikor és ahogy Kid elindul az úton. Ahogy majd célt és új közösséget talál. Az átalakulást, ahogy egy céltalan, értelmet vesztett élet megtalálja a vonzás pontot és minden arra összpontosul majd.

Hősi történet lett ez, aminek a vége még kicsit össze is zavart. A végén, természetesen ott a nagy összecsapás a film gonoszával, aki el is esik. Csak éppen előtte Kid is elég komoly sebeket kap, és ő is összeesik. A záró jelenet aztán valamiféle menny, vagy csak emlék, amiért talpra áll és folytatja? Hát igen, eléggé tud idegesíteni, amikor nem tudom eldönteni, hogy a főszereplő meghalt-e vagy sem. Még akkor is, ha a majom keret meg is van.

Mert a film előnyei közé lehet sorolni, hogy van egy egyszerű, de jól használható mitológiája. Egy mítosz a majomról, aki szemet vetett egy gyümölcsre, ami miatt aztán megbüntették az istenek. (Ez van, ha a napot mangónak nézed és meg akarod enni.) Hanuman, a majom az anyja kedves szereplője volt, a gyerek kedvence is, és felnőttként is megjelenik az alakja körötte. Pl. majomnak öltözve harcol a jobb szó híján ketrecben, de a bosszút is Hanuman álcájában kezdi meg.

Az indiai környezet is tekinthető plusz értéknek, bár annyira egyetemes a történet, hogy bármely nagyvárosban és nemzettel el tudom képzelni. A hatalmas elnyomja a szegényt, akár meg is öli. A hatalomban levő érinthetetlen. A politikusok korruptak és azt hazudnak, amit éppen akarnak. Akár a mészárlás is eladható egyszerű kitelepítésnek és az értékekkel való egyetértésnek. Emberi jogok, tulajdon, hagyományok – helyette diktál a pénz és az erőszak. Nem meglepő, hogy Kid kénytelen harcossá válni, és maga tenni igazságot.

Komor színekkel dolgoztak, és nem csak azt értem alatta, hogy sötét a film színvilága. A tartam nem akar könnyed vagy szórakoztató lenni. Néha egy-egy helyzetpoén becsúszott ugyan, bár felmerült bennem, hogy ez csak rám szabottan vicces.

Mennyi a tartam? Visszakanyarodok oda, hogy nekem szuperhős eredettörténetre hajaz. A gonosznak sok az eszköze, az igazság nem számít. Azt tudnám belemagyarázni, hogy hősnek sem születnek az emberek, a körülmények teszik őket azzá. Ha Kid nem úgy veszti el az anyját és az otthonát. Ha nem talál olyanokat, akiket megéri küzdenie. Mert nem csak a bosszú teszi majd modern Majomemberré, hanem a csoport is, akiket meg kell védenie. Az szépen működik benne, hogy ha kiállsz egyért, ők majd visszaállnak melléd.

Még a szereposztás is tetszett. Patel szívét-lelkét beleadja a szerepbe, és kapott jó társakat is hozzá. Sharlto Copley nagyon jellegzetes arc, de különben a furcsa szekta vezetője még, ami kifejezetten maradandóra sikerült.

Most nem vagyok képes lelkesedést kicsikarni magamból ebben a fülledt, gyilkos időjárásban, de elnéztem ezt a filmet. Nem lesz kedvenc, de nincs is bajom vele.